• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

DEAD MAN – Bazsányi Sándor

Merész, szerves, lendületes, fordulatos, nem akármilyen nyelv- és ritmuskészségről árulkodó regényt írt Centauri. Üt, mint a jégvágó. De nem megfoszt, hanem elhalmoz.

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013

Megjelent a Műút 2014045-ös számában

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pickJim Jarmusch Dead Man című filmjének hőse, egy bizonyos (de nem az a bizonyos) William Blake az ohioi Clevelandből érkezik az észak-amerikai gyárvároskába, Machine-be, ahol kisvártatva ügyetlen gyilkosságba keveredik, továbbá halálos sebet kap, amely viszont csak hosszú vándorútja végén vezet az ő — Rilkével szólva — saját halálához. Mindeközben társul szegődik hozzá egy Európában tanult, ráadásul Blake-rajongó kövér indián, aki Senkiként mutatkozik be a nagyromantikus angol költő amerikai névrokonának, és egyfajta szellemi mentorként kíséri végig őt a film zárójelenetéig, amikor is a technikai-klinikai értelemben halálra ítélt hős indián ünnepi viseletbe öltöztetve, ravatalként feldíszített kenuban ringatózva az óceán felé immár lényegében is eltávozik az élők sorából, vagyis azzálesz, ami a rendhagyó western címében áll: halott emberré. Nos, az eleddig novellistaként ismert Centauri Jégvágó című regényének főszereplője, a San Franciscóban élő Dan Coolbirth is egy véletlen gyilkosságot követő irodalmi road movie után, jóval a könyv felén túl, valahol a klasszikus aranymetszés környékén kerül az addig megszokott világának és életének a peremére, majd azon is túlra. Ugyanis távoli rejtekhelyén, nagyapja egykori montanai házában megismerkedik egy elmegyógyintézetbeli indiánlánnyal, a csodálatos Téával, aki szépen-fokozatosan átvezeti őt az amerikai civilizáció hétköznapi valóságából az amerikai ősvadon misztikus valóságába, többek között egy hatalmas grizzlymedve közvetlen közelébe, és legvégül a jégbe fagyott Flathed-tó mélyére. Ami elvileg a halált jelenti. Gyakorlatilag meg azt a különös(ségében is magától értetődő) beszédhelyzetet, az úgynevezett saját halál megtalálásának (fiktív-misztikus) végpontját, ahonnan a kötet hőse elmeséli nekünk az ő saját történetét. A mesemondás habzó keresetlensége meg bevallottan (a kolofonban is feltüntetve) a kultikus Salinger-mű, a Zabhegyező Holden Caulfieldjének hangját idézi — így például a befejező sorokban, amelyek mintegy vitába bocsátkoznak a több mint hat évtizeddel korábban megjelent amerikai regény záró soraival. Így Salinger Caulfieldje 1951-ből (Gyepes Judit fordításában): „Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.” Így meg Centauri Danje 2013-ból: „…még szerencse, hogy már mindent elmeséltem, mert ha minderről hallgatok, most rohadtul nem értenék semmit, és jól megnézhetném magam, amikor a világ alapjához érek… Tudod, mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember.” (414) Egyébként a nagyobbrészt San Franciscóban, kisebb részt az észak-amerikai Montanában játszódó mű legutolsó szavával, az „ember” (man) laza fordulatával indul Dan regényméretű beszéde, az önmagában is érdekes, viszont előbb-utóbb óhatatlanul kimerülő fecsegésből és anekdotázásból táplálkozó, ám a szerzői arány- és minőségérzéknek köszönhetően egyszer csak varázslatos történetmondássá kerekedő magánbeszéde: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek. Nem titok, mióta az eszemet tudom, áll a levegő körülöttem, mégis lefogadom, hogy záros határidőn belül tótágast áll velem a világ.” (5) Az olvasónak erre a „tótágasra”, a valóban „zsírúj” eseményre egészen a 253. és 254. oldalakon bekövetkező fordulatig kell várnia, amikor Dan a barátnőjét, Angelicát megtámadó férfival együtt véletlenül lelövi magát Angelicát is, minekutána heves pánikba esik, és elmenekül Kaliforniából a messzi északra, a korábban többször megidézett Jack London történeteinek természeti közegébe — noha továbbra is ugyanúgy a Salinger-hős városi nyelvét beszéli. Ami Centauri művének egyik tagadhatatlan bája: Jack London világának és Salinger látásmódjának találkozása a Jégvágó utolsó százötven oldalának boncasztalán. (Némiképpen hasonló, ámde fordított sorrendű ritmusváltást érzékelhetünk Kun Árpád közelmúltban megjelent, Boldog Észak című regényének első harmada után, amikor a csodás eseményektől és szereplőktől nyüzsgő Nyugat-Afrikában nevelkedett elbeszélő hős, Aimé Bilion nagy hirtelen elutazik a jegesen prózai Norvégiába, hogy ott teljességgel más körülmények között boldoguljon, Kosztolányi nyelvi leleményével: „boldogoljon” — a saját történetében is, és annak elmesélésében is.) Ráadásul Centauri regényének első és utolsó szava amellett, hogy a(z olvasót mozgósító) megszólítás gesztusával keretszerűen önmagába sűríti a teremtett és működtetett nyelv közvetlenségét, egyúttal utal — ahogyan arról Reményi József Tamás is beszél a litera.hu könyvismertető videójában — az „ember” szó tágabb, mondhatni egzisztenciális, sőt antropológiai jelentéstartományára; arra a távlatra tehát, amely a Jarmusch-film címében (Halott ember) is benne foglaltatik. A végesség (netán a végességen túli végtelenség) vonatkozásába került, annak súlyával számolni kénytelen létezőről van tehát itt szó: az emberről, Holden Caulfieldről, Dan Coolbirthről, az olvasóról, bárkiről, mindenkiről… Caulfield a Zabhegyező egyik jelenetében hosszas vívódás után végül nem lép be a New York-i Természettörténeti Múzeum mesterséges örökkévalóságába, ahol a mozdulatlanságba dermedt viaszfigurák, indiánok, eszkimók, állatok, egyszóval „minden mindig ott marad a helyén, ahol van.” Az „indiánteremben” kiállított történeti anyag jelképezi Salingernél mindazt, ami szép és tökéletes, ámde elérhetetlenül távoli Caulfield számára, aki így nem fogadhat el semmiféle múzeumi típusú gyógyjavallatot az ő saját „helyén” megnyilvánuló, ráadásul nem csupán életkori, hanem egyúttal — ha szabad így mondani — korszakos nyugtalanságára. És ezt a léptékes nyugtalanságot viszi tovább a Jégvágó elbeszélő hőse, aki számára szintúgy elfogadhatatlan volna bármiféle múzeumi lényegszemlélet és álmegoldás, ámde — egyfajta halálugrással — mégiscsak meglépi a (Salinger-hős számára) megléphetetlent. Hiszen Dan nem csupán jó érzékkel tartózkodik a Természettudományi Múzeum panoptikumához fogható hamis harmóniáktól, hanem a vak véletlen szülte tragédiát (Angelica lelövését) felülíró jó sorsa révén egyenesen visszatér a természetbe, ahol viaszindiánok és viaszállatok helyett immár valóságos indiánlánnyal és grizzlymedvével találkozik. De nézzük az odavezető utat, a San Franciscóban élő Dan tartós (bizonyos olvasókat talán — legalábbis egy idő után — némiképpen fárasztó) fecsegését, amelynek egyik legemlékezetesebb motívuma, a címbe emelt fogalom jókora metaforikus értelembővülésen esik át, csak hogy végül emlékezetes jelentésfordulatba torkolljon a regény utolsó, költői erejű oldalain. „Freeman doki pedig belebaszta a csákányt nagyfater harmadik szemébe” (30) — tudósít minket Dan a maga keresetlen metaforikusságával az apai nagyapján jégvágóval kivitelezett, agyroncsoló pszichiátriai beavatkozásról, a lobotómiáról, amelynek következtében a „tata” elveszítette minden tájékozódási képességét és emlékét — éppúgy, ahogyan a könyvünkben sűrűn emlegetett és szapult (António Moniz Nobel-díjjal jutalmazott eljárását az Egyesült Államokban meghonosító) Walter Freeman tette például az 1963-ban Dallasban meggyilkolt elnök húgával, Rosemary Kennedyvel. A lobotómia klasszikus(an brutális) eszköze Dan szóhasználatában átfogja mindazt, ami veszélyezteti, korlátozza vagy egyenesen felszámolja az ember szabadságát, szabadságigényét, azon belül a boldogsághoz való jog gyakorlásának egyéni, akár a közösségi szokásrend megbontásáig egyéni formáit. Ebben a tág értelemben, könyvünk lendületes logikája és retorikája nyomán nyugodtan nevezhetnénk a társadalom egészét érintő lobotómia-kísérletnek a tényleges lobotómián átesett Rosemary bátyja, J. F. Kennedy meggyilkolását. Ahogyan egyébként a saját családján belüli kölcsönös lelki megnyomorítást sem tekinti másnak a regény elbeszélője: „Anyám senkiházinak látta apámat, s hogy igaza legyen, biztosan és végleg, valóban senkivé formatálta. Amit anyám tett, nem más, mint lobotómia.” (44) A fékezhetetlen metaforikusság szövegsodrásában például Melville Moby Dickjének bálnavadász-szigonya sem lehet más, mint „jégvágó”, különösen a lobotómián átesett nagyapa olvasmányélményére vonatkozó látomásban: „Vajon eljutott a fantázia vargabetűin át odáig, hogy az elejtett bálna fejét felhúzzák a hajó oldalára, ásóval lyukat fúrnak rá, és mint a kútból, Tashtego, az indián, vödörrel meri ki belőle a cetolajt? Vajon megtörtént-e az ő verziójában is, hogy Tashtego megcsúszik és a lukba esik, aztán pedig a bálnafej — ami immár egy embert is tartalmaz — megbillen, leszakad a kampóról, és önmagába zárva a szerencsétlent, elindul a tengerfenék felé.” (171) A számos párhuzammal, alakváltozattal, megannyi prózai vagy költői mutációval mélyített és nyomatékosított vezérmotívum, a tárgyjelölő fogalomból eszmehordozó metaforává stilizált „jégvágó” magában foglalja a regény elbeszélőjének teljes világfelfogását, a világban való létezés tetemes, egyszerre egyéni és közösségi kínját, a társadalom, a kultúra megoldhatatlannak (vagy legalábbis belülről megoldhatatlannak) tűnő válságát (vagy legalábbis válságszerűségét). És nem véletlenül emelte Centauri a kötet címébe a „jégvágó” eszméjét, hiszen az átfogó metafora érvényben, azaz működésben marad az elbeszélt történet fordulata után is, sőt látványosan felbukkan a regény legvégén. Az indiánlány Téa az Elemi ösztön című film Sharon Stone-jának jégvágójához hasonló eszközzel üt léket a Flathead-tó jégpáncélján, ahová azután szerelmesen belecsusszan Dannal — mágikusan beteljesítve így a San Franciscóból a nagyapja egykori montanai házába költöző, s így végső soron hazakerült hős regényléptékű vízióját: „…tudod, milyen a Flathead-tó per pillanat?, nem is hinnéd, akár a meglékelt koponya, mint a tata szarvasfeje, és tudod, mi a halál?, amikor nincs hová hátrálni, már nem tudsz kijönni belőle, kerek lesz a sors…” (414) És így a kötet kulcsmotívuma végül a visszájára fordul: az emlékfosztó és személyiségromboló lobotómia eszközéből a hazatalálás rítusának szimbolikus kelléke lesz. A Jégvágó című regény két nagyon különböző helyszínét, a helyszínekhez köthető két nagyon különböző történetet, a történetmondás hasadékszerű fordulatán inneni és túli világokat természetesen nem csupán a „jégvágó” metaforája köti össze, hanem a metaforát magában foglaló, tajtékosan sodró regénybeszéd gazdája, Dan Coolbirth is, aki önmagát (családját, kultúráját, világát) harsányan kutató, a kutatás egyéni hangfekvésében létező személyiség: ízig-vérig elbeszélő hős. A kutatásában pedig segítségére van mindaz, aminek történetesen, logikusan, része a kutatását ábrázoló Centauri-regény is: tudniillik az irodalom. Hiszen Salinger, Jack London és Melville mellett — a Dan-féle regénybeszéd védjegy értékű fénytörésében — felbukkan itt például Gogol („Hol van az már, amikor a köpenyéből bújtunk elő?” — 7), Shakespeare („Tény, hogy Rómeót nem komáltam azután, hogy Mercutiót leszúrta Júlia unokabátyja, az a tetű Tybalt. Az Rómeó hibája volt, és engem kibaszottul lelomboz, ha kinyírnak valakit, pláne, ha más hibájából” — 57), Rimbaud („Sok hülyeséget hordott össze, de legalább vagány srác volt” — 73), vagy akár az ironikusan jelölt, vagyis nem Dan, hanem az őt beszéltető Centauri elméjében létező Nádas Péter („Olvastam már regényben is azt a velőtrázó igazságot, hogy a fiúknak bizonyos életkorban meg kell fogniuk az apjuk faszát” — 86). Dan Coolbirth igazán lelkes és öntudatos irodalomfogyasztó és -értelmező; önmagát nem meghazudtoló módon, hangsúlyosan felhasználói érzülettel sajátítja el vagy ki az irodalmiság különböző formáit: felidéz, magyaráz, összefoglal, általánosít. Levonja az adott irodalmi alkotás már-már magától értetődő, pofonegyszerűségében megkapó tanulságát. És ugyanilyen sommás elméletfélesége van a háborúzásról, a túlnépesedés és a háború lehetséges kapcsolatáról (61–63), vagy éppen, közvetlenül utána, a sci-fiként is értelmezhető ószövetségi eseménysorról, a vérfertőzésbe torkolló teremtéstörténettől egészen a csészealjakból lövellő plazmától lángra kapott csipkebokor mellett hüledező Mózes alakjáig (63–71). Az irodalmi és kulturális javak öntudatosan önfeledt fogyasztója sűrítve és célirányosan tálal nekünk bármit, sőt mindent, amit csak átereszthet magán fáradhatatlan fecsegésének szövegvászna. Dan még a jelentős regénybeli fordulat után, az észak-amerikai kisvároska, Polson antikváriumában is megtalálja a neki való, hozzá szóló olvasmányt: a „nagy sötétlő erdő” toposzával indító Isteni színjátékot, amelyet ő stílusosan a montanai rengetegben megbúvó házában olvas éjszakánként — és születik meg közben a kósza (és persze nem megvalósított) ötlet: „Talán át kéne írni, hogy ma is könnyen értsék, és ezt akár én is megtehetném.” (280) És tulajdonképpen Dan (vagy az őt beszéltető Centauri) éppen ezt teszi: „átírja”, „könnyen érthetővé”, használhatóvá, alkalmazhatóvá teszi az irodalmi és kulturális hagyományban más szerzők által és különböző prózaformák révén felhalmozott értékeket. Lefordítja a saját és egyúttal a lehető legszélesebb, legdemokratikusabb értelemben vett olvasóközönség nyelvére az irodalmat, az irodalom örök témáit. Mindeközben szerves részévé lesz az irodalomnak, párbeszédbe bocsátkozik írói hagyományokkal, írókkal (a Bibliától Jack Londonon át Salingerig, és tovább, Raymond Carverig vagy Charles Bukowskiig), azaz megteremti a maga saját irodalmi nyelvét, a Jégvágó című regény jellegzetes irodalmiságát. Az indián lánnyal, annak világával ismerkedő Dan, mint eddig, úgy most is a saját nyelvén próbál boldogulni: „…a csaj rám se bagózik, csak a tüzet bámulja. Tyűha, ez jól megzakkant, zombi legyek, ha magánál van. Nincs ez rendjén, Dan, meglásd, ebből baj lesz!” (285) Az idegenség tapasztalata: körülbeszélhető, de megfejthetetlen — ami kapóra jön a fecsegés mesterének, aki ezúttal ugyan nem hazai pályán mozog, ámde ennek ellenére, vagy éppen emiatt, érzékenyen igazodik a körülményekhez. Például akkor, amikor egy „spiné”, a „megyei alkalmazott” Carolyn hirtelen „csinál a szájával valamit”, azaz Téa nyelvén, kootenaiul beszél; ami Dan számára „letaglózó, megszégyenítő”, és „a pillanat törtrésze alatt világossá teszi”: „…a valóság, amelyben élek — amit látok, hallok, ízlelek, amivel oly sok a gondom — csak elhanyagolható darabkája mindannak, ami van.” (315) „Mindannak, ami van” abban a mágikusabb amerikai valóságban, amely egyértelműen kívül esik az ő hétköznapi amerikai valóságán, de amelyre — a véletlen gyilkosságból fakadó sors- és regényfordulat jóvoltából — mégiscsak rálátás adatott neki. Dan hirtelen nagyon mást lát, mint eddig, de ugyanazt a sódernyelvet használja, mint eddig. Beszéd és tapasztalat itt élesen elválik egymástól. De éppen ebben a nagyon izgalmas nyelvi hasadásban létezik a könyv utolsó harmada. És éppen ezt a hasadást készítette elő vagy inkább fedte el a regény megelőző kétharmada. Merész, szerves, lendületes, fordulatos, nem akármilyen nyelv- és ritmuskészségről árulkodó regényt írt Centauri. Üt, mint a jégvágó. De nem megfoszt, hanem elhalmoz.
 Bazsányi Sándor a wikipédián

http://www.youtube.com/watch?v=fi-S9lrnLZ8

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük