Dan Jackje – Bazsányi Sándor – Műút (2016)

Egzisztenciális irodalom – szó szerint. Hiszen tárgya: a létezés folytonos küzdelmessége és veszélyeztetettsége.

Centauri: Jákob botja

Magvető, 2016, 564 oldal, 3990 Ft

A Jégvágó című 2013-as Centauri-regény elbeszélő hősének éles nyelvű nagyanyja mondja Hemingway Nobel-díja kapcsán: „Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa.” A tizenkilencedik századi és huszadik század eleji amerikai klasszikusokra, Herman Melville-re és Jack Londonra voksoló nagyszülő kritikai vénáját megöröklő, egyúttal az 1951-ben megjelent Zabhegyező zabolátlan Holden Caulfieldjére emlékeztető unoka, Dan Coolbirth sem tartózkodik a keresetlenségében nagyon erős, irodalmon-kívüliségével zsigerien irodalmi, szélsőségesen szenvedélyes („kifordult a belem is”) bírálattól akkor, amikor „Mrs. Jack London” életrajzi művéről beszél, amelyben a szerző „az egekbe ajnározza a férjét, miközben árva szót sem ejt a forró helyzetekről”, tudniillik hogy „isteni Jackje” mellett olykor „félrekúrt”, és „némelyeket le is szopott”. Végül még, regényes fordulatok után, az derül ki Dan számára, hogy a fiatal Jack London az ő San Franciscó-i könyvtáros dédnagyanyjának, Ina Coolbirthnek volt a szeretője, következésképpen apja a törvénytelenül született John Coolbirthnek, az ő nagyapjának – és egyúttal elbeszélő hőse az új Centauri-regénynek, a Jákob botjának. Vagyis összeáll a káprázatos genealógia: „Ezek szerint Jack London a dédapám! Jack London egyenes ági leszármazottja vagyok. Hitted volna? Én, a töketlen.”

            A vérségi sor pedig csak még inkább erősíti Dan vad szépirodalmi vonzódásainak és választásainak irányát, hagyományválasztásának ívét, a Moby Dick Melville-jétől a self-made man Jack Londonon át a Zabhegyezőt jegyző J. D. Salingerig, amelyet az olvasó továbbvezethet akár egészen a fésületlen Charles Bukowski prózájáig is. Az összetett amerikai valóságnak elkötelezett, mivel a természet és a civilizáció egymásmellettiségének tapasztalatát bőséggel kiaknázó, továbbá egyszerre társadalomábrázoló és kalandgombolyító, nem utolsósorban élőbeszédszerű látás- és fogalmazásmód jellemzi a Jégvágóban és a Jákob botjában felidézett és újrahangszerelt irodalmiságot, még ha nagyon eltérő formákban is. Új regényében Centauri nem kívánja továbbvezetni az említett amerikai irodalmi folytonosságot, hanem inkább visszatér a kezdetekhez: a Melville-regényt ajándékozó Coolbirth dédnagymama és a Melville-regényt olvasó John Griffith, a későbbi Jack London titkos kapcsolatának sűrű időszakához, amely szerelmeken, csavargásokon, börtön- és matróztapasztalatokon keresztül vezet egészen a szépírói pályakezdésig, miközben a szerző szabadon gazdálkodik (ahogyan a kolofon oldalán olvashatjuk) bizonyos London-motívumokkal és -vendégszövegekkel, valamint az özvegy Charmian Kittredge London visszaemlékezésével.

A két regény kapcsolódásának örömével együtt jókora – egyeseknél még az is lehet, hogy csalódással érintkező – meglepetés éri az olvasót. Hiszen teljességgel eltérő ritmusban és hangfekvésben íródott a klasszikusabb ívű, kiegyensúlyozottabb retorikájú Jákob botja, mint az akcionista iramával, laza sódernyelvével mindvégig lebilincselő Jégvágó. Amennyiben az élőbeszédet mímelő hős ezúttal ráérősen, a távlatos mesemondás kényelmességével, hosszú kifejtésekkel és lassításokkal, vagy éppen alkalmi sűrítésekkel és gyorsításokkal kalauzolja végig olvasóját (vagy inkább hallgatóját?) a regény bő hatodfélszáz oldalán. Nagyon más elbeszéléstérben bontakozik ki tehát Jack egységes ívű, tizenkilencedik század végi nevelődés-története, mint Dan egyetlenegy fordulattal tagolt, ezredfordulós hányattatás-története. Ráadásul a fegyelmezetlenebb hanghordozású Zabhegyező helyett most a hagyományosabb ízű London-próza volna az igazodási pont. Noha a két Centauri-mű között – különösen az ezredforduló környékére tájolt Jégvágó irodalmiságának, irodalom-felfogásának fényében – érzékelhetünk valamiféle folytonosságot, kölcsönösséget, párhuzamosságot, nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló áthallásokat. És csak néhány példa a legnyilvánvalóbbak közül: San Francisco mint kiindulópont; a Chieka nevet viselő japán örömlányok, valamint a Téa illetve Dowanhowee nevű indiánlányok mint mellékszereplők; a Moby Dick mint a vérrokon elbeszélő hősök kulcsolvasmánya…

Továbbá mindkét kötetcím egy-egy gyilkos tárgyra utal.

De míg az agyroncsoló lobotómia során alkalmazott jégvágó a személyiségtől való megfosztás eszközéből lesz végül a főszereplő misztikus jellegű hazatalálását szimbolizáló lékvágás eszközévé (a korábbi regény Montanában játszódó zárójelenetében), addig a rozsdamentes acélpengét rejtő Jákob-bot mindvégig megmarad annak, ami. És míg a Jégvágó Danje a regény kétharmadánál bekövetkező fordulat során válik véletlenül gyilkossá (egy pisztollyal), addig a Jákob botja hőse az utolsó oldalakon követ el kényszerű gyilkosságot (a címadó tárggyal). Az indiánlány Téával kéjesen jég alá merülő (és egyúttal a halálban varázslatosan újjászülető) Dannel szemben Jack végül életben marad – gyilkosként, mintegy a létezés iszonyatos tapasztalatának kellős közepén; ami aztán forrása lesz az írásnak, az irodalomnak, az ő jellegzetes (életes-halálos, mitikus-kalandos, természetközeli-küzdelmes…) irodalmiságának. És csak néhány műcím-párhuzam a mintaadó Jack Londontól: A vadon szava; Az élet szerelme; Megölni egy embert…

 A jégvágó többrétegű metaforája mellett a Jákob-bot leginkább többrendeltetésű eszköznek nevezhető: „Voltaképp négy különböző tárgy ötletes kombinációja: tájoló, ólmosbot, sétapálca és rugós bicska egyben. Átgondolt, praktikus darab. Gyakran forgatom unalmamban, és iszogatás közben az ölembe fektetem.” (516.) De tekinthetjük a címadó „praktikus, átgondolt darabot” akár a hasonlóképpen „ötletes kombinációjú” s így többrétegű regény tárgyallegóriájának is, amennyiben a Jákob-botot és annak gazdáját szerepeltető Jákob botja:

alaposan átgondolt London-imitáció, játékos tiszteletadás az íróelődnek, nyomatékos irodalmi hagyományválasztás, gondosan kiporciózott kalandregény, rafinált fejlődésregény, misztikus beavatási regény, sűrűszövésű életérzéspróza, és még sok minden más. Mikor minek érzékeli az olvasó.

(Per analogiam: mikor mire használja Jack a Jákob-botot.)

„Itt fekszik előttem a múlt, és halott. De tudod, mit? Elmondok mindent, akkor is, ha nincs kinek, legalább egyszer az életben. Ki tudja, meddig tehetem meg? Egyébként pedig szólíts egyszerűen Jacknek, mint a barátaim…” (9.) – ezekkel a (Jégvágó harsány nyitányára emlékeztető) szavakkal indul a keretes szerkezetű regény Invokációja. A hányattatástörténetét, akárha egy kocsmaasztal mellett, mesélő Jack egy helyütt utal a Red Snow nevű csempészhajón tett újoncesküjének súlyos záradékára, miszerint halálbüntetés terhe alatt, amely a testére tetovált jel alapján évekkel később is könnyedén kivitelezhető, semmit nem árulhat el az ott történtekről. Ehhez képest persze részletesen beszámol róluk a beszélgetéshelyzetet mímelő regényben, amelynek történetközlő beszédcselekedete tehát, mondhatjuk, nem babra megy. Amennyiben az elmondott történet egy bizonyos pontján súlya lesz magának a történetmondásnak (mintegy a történet részévé válik): „Most is, ahogy neked mesélek – bízva benned és a hallgatásodban –, kiver a víz. Látod? Az őszinteségem nem filléres bóvli, mert ez a sztori az életembe kerülhet. (…) Te vagy az első. Tudod, mit jelent ez? Csak hogy tudd: ettől kezdve a markodban vagyok. De ezt épp csak megjegyzem, hogy el ne járjon a szád…” (456.) Egzisztenciális irodalom – szó szerint. Hiszen tárgya: a létezés folytonos küzdelmessége és veszélyeztetettsége. És itt, ebben a létkérdésekre kihegyezett irodalmi térben, sajátos szerepet kap maga az irodalom is.

Jack úgy olvassa a Moby Dicket, „mint ami az üdvösségéről szól”: „Költészet, próza és kézikönyv. Pontos, hiteles és szakszerű.” (178.) Összetett műfajú, jobban mondva csak szigorúan műfaji-irodalmi szempontokkal teljességgel meg nem ragadható könyvlény. Egzisztenciálisan érinti fiatalkorú olvasóját, aki később – az elbeszélt történet utáni időkben – maga is hasonló jellegű művek írójává lesz, legalábbis adottságai és vágyai szerint. Jack egyenesen „Bibliának” tekinti és vallja Melville regényét, minek következtében a környezetében „különös hadjárat indul a Moby Dick ellen”, pontosabban az általa képviselt irodalomtípus és irodalomértés, sőt világlátás és életfelfogás ellen: „Attól kezdve naponta tapasztaltam meg, mekkora viharban hajózik az, aki él. Aki nem hajlandó megrohadni a személy szerint neki gyártott koporsóban. Figyeld meg, hogy a félholtak milyen csillapíthatatlan dühvel fordulnak ellened…” (182.) Az agyhalált okozó lobotómia szimbolikus léptékű, az emberléthez méltó szabadságot felszámoló s így mentális-társadalmi zombilétre kárhoztató hatalma ellen lázadt a Jégvágó Danje, akinek érzületi és életmódbeli rokona (időrendben meg vérségi felmenője): a mindenkivel szemben a Moby Dicket, annak – ahogyan a mi Ady Endrénk mondaná: „életes” – irodalmiságát és világszemléletét (hangsúlyosan világszemléleti irodalmiságát) választó Jack.

Mesemondásának egyik hangsúlyos pontján Jack úgy látja saját történetét, mint egymásra következő hibák sorát: „… hiba volt elverni az álzsaruként összegereblyézett pénzt, hiba volt kiadni magam álzsarunak. (…) És így tovább, addig-addig, míg hatalmas huroknak nem látom az életemet.” (504.) A hurokszerű (balhékkal, szerelmi bonyodalmakkal, szeretőkkel és szülőkkel folytatott civakodásokkal, csavargásokkal, törvénytelenségekkel terhelt) életpálya, ha nem is megváltó kiegyenesítésének, de legalább önelemző végiggondolásának szándéka erősödik a személyes hangú történetmondás vágyává és teljesítményévé – ami jelen esetben a mérsékelten bűnbánó beszéd írásos formáját, az egyes szám első személyben megírt Jákob botját eredményezi, amely ráadásul nem más, mint John Griffith íróvá (Jack Londonná) válásának meséje. Az utólagos irodalmi életrovancs során időnként egybeállnak az összefüggések – például a megszállottságaiba lakatolt mostohaanya, a gyenge édesapa és a kimérten szenvedélyes szerető által kijelölt érzelmi Bermuda-háromszögben vergődő fiatalember óhatatlanul szerencsétlen döntései kapcsán: „… fel sem tűnt, amint Flora Wellman önzése, apám gyávasága és Miss Coolbirth vigasztalása lassan, de menthetetlenül rossz felé sodor.” (268.) A „rossz” végül, ha nem is változik jóvá, mégiscsak értelemmel telített élettapasztalattá sűrűsödik, amely töményen összpontosul az először az Invokációban elhangzó, majd az Epilógusban megismételt nyitómondatban: „Itt fekszik előttem a múlt, és halott.” (9, 561.) A „halott múlt” csakis az írásban, az írott szövegben kelhet életre – egyfelől a végigírás, másfelől a végigolvasás során.

A Jákob botja című regényben megtestesülő irodalmiság, valamint a regény végén ábrázolt íróvá-válás, íróság előképei, előzetes formái persze – a folyamatosság és fokozatosság jegyében – feltűnnek az elmesélt történet egy-egy adott pontján is: ahogyan Jack a könyvtáros szeretője révén megismerkedik az amerikai szépirodalommal (legelsősorban Melville regényével); ahogyan társasága szórakoztatása (és persze a tekintélyszerzés) kedvéért kitalál magának egy jómódú és befolyásos családból érkező fiatal szeretőt; ahogyan tetszetős és hihető (tetszetősségében hihető) hazugságokkal csikar ki pénzt jóhiszemű vagy ostoba emberekből… Vagy ahogyan a Moby Dick tengeri kalandjait saját tapasztalataiként adja elő lenyűgözött alkalmi hallgatóságának, egy előkelő villa személyzetének; majd azután a hirtelen betoppanó háziasszonynak, mesemondói sikerén felbuzdulva, írói önazonosságának büszke tudatában, az alábbi szavakkal mutatkozik be (életében egyébként először): „– Engedje meg! Jack London, a San Francisco Chronicle tudósítója.” (313.) Vagy ahogyan a szavak használatáról, bizonyos szavak használati értékéről, stíluspontosságáról, kifejező erejéről elmélkedik – például a Miss Coolbirth-t megbotránkoztató „pina” és „szocializmus” kifejezések esetében, amelyek közül az előbbi írásban provokálja a hevesvérű, de visszafogott ízlésű könyvtáros kisasszonyt („– Még ha bizonyos szavakat kimondunk is, leírni akkor sem ildomos.” – 281.), az utóbbi meg szóban („– Ha még egyszer kiejted ezt a szót előttem, be ne tedd ide a lábad!” – 290.). És ha már itt, a szavak használatának kérdésénél tartunk, kénytelen vagyok szóvá tenni: ahogyan Miss Coolbirth fülét és ízlését sértik az inkriminált „pina” és „szocializmus” kifejezések, úgy a mai olvasó is fennakadhat a Centauri által teremtett elbeszélő egyik-másik, stilárisan talán nem kellőképpen átgondolt szóválasztásán, például a „lesmárolt” (414.) vagy a „speciel” (429.) fordulatokon, amelyek valahogyan, legalábbis az én hallójárataimban, nem ízesülnek a tizenkilencedik század végére fikcionált, gondosan körülhatárolt és élvezetesen kidolgozott szövegvilágba.

Merthogy, összességében, Centaurinak sikerült kárpótolnia azokat az olvasóit, akik eleinte úgy érezték, hogy a Jákob botjából nagyon hiányzik nekik a Jégvágó elemi vadsága, emlékezetes nyelvi tépázottsága és látásmódbeli fésületlensége. És noha tagadhatatlanul közelebb áll hozzánk a korábbi műben ábrázolt huszonegyedik századi látványtár, kár volna lemondani az új regény távoli és távlatos ajánlatairól. Mert például ahogyan a Moby Dick én-elbeszélőjének kiegyensúlyozott retorikáján vagy a London-regények mesteri hatásmechanizmusán nem volna illő számon kérni a Zabhegyező Holden Caulfieldjét mozgató stiláris nyugtalanság hiányát, úgy Jacktől sem várhatjuk el azt, hogy pontosan úgy beszéljen hozzánk, mint Dan. Még akkor sem, ha tudjuk róluk, mivel Centauri tényleg elhitette velünk, hogy vérségi kötelékben állnak egymással. Hogy mindketten teljes jogú lakosai Centauri nagyepikai világának: a dédunoka is, és a dédapa is. Jack Danje is, és Dan Jackje is.