Hogyan szeresd meg a bort? – Hogyan lett borgyűjteményem

Fotó: Centauri

A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez.

2020.04.03. Egy kicsit könnyedebb sztori a vasárnapi ebédek elé. És egyfajta bevezető egy olyan területhez, amit eddig épp csak érintettem.
Akár „legszebb emlék” is lehetne 😊 Mégis a gasztronómia tárgykörébe sorolom ezt a posztot, mivel a bor és élvezete nálam egyértelműen a konyhaművészethez kötődik. A borhoz számos szép emlék fűz, de ezek jellemzően amolyan bennfentes emlékek: annak, aki nem ismeri, nem szereti a bort, keveset mondanak.

A bor felfedezése emlékezetesen szép kaland volt annak idején. Mint oly sokan, én is a sörösök táborát gyarapítottam hosszú ideig.

Egyrészt sokáig nem bírtam az alkoholt, a bor pedig ütősebb anyag a sörnél. Ha kóstoltam mégis, nem ízlett; kérdés persze, hogy milyen borokat kóstoltam akkoriban. És kérdés, mit értek „akkoriban” alatt?
Nagyjából a 18 és 30 éves korom közötti időszakról beszélek. Érdekes lehet ez azok számára, akik mind a mai napig „sörösök” vagy egyszerűen csak nem kedvelik a bort. Én vagyok rá az élő példa, hogy viszonylag későn is érdemes nyitni a bor irányába. És ezt megteheti az ember tudatosan is. A szóban forgó 12 év jelentős része a blues-kocsmák bűvöletében telt, rendszeres vendég voltam a koncerteken, ahol pedig a sör folyt patakokban (és a „gyorsítók”), s ez is hozzájárult a borimádat késői megjelenéséhez. Blues-kocsmában, ha találkoztunk is borral, az kisvadász volt (1/1-es vörösboros kóla).

A pincelejáratom (Fotó: Centauri)

Talán sosem ismerem meg a bort, ha nem költözöm ki a városból. Itt viszont – ahol ma is élek – váratlanul lett egy pincém is.

Remek pince, s lehet kb. 70-100 éves. Kicsi, de ideális. Természetesen pincére egy pillanatra sem vágytam, számomra a nagy, elszigetelt terület, a két patak, összefoglalva: a vadon volt a fontos. De úgy alakult, hogy ehhez a vadonhoz nemcsak egy ház tartozott, hanem egy – ahogy később becéztük – pinyó is.
Történt egyszer, nem sokkal az ideköltözésem után, hogy vettem valakinek egy aszút, de azzal a célzattal, hogy évekkel később, egy kitüntetett pillanatban, mondjuk az esküvője napján ezzel lepem meg. Azért kellett megvennem évekkel korábban, mert olyan bort akartam adni, ami az illető születésének évében készült, s egy ilyen évjárat akkoriban épp kapható volt.

Homályos emlékeim voltak a borok tárolásával kapcsolatosan. Nem szerettem, nem ismertem a bort, de természetesen láttam fotókat bortárolókról, pincékről.


horgászat

Egy apró borvidék Szlovéniában – Lendva – remek fehérekkel, és csodaszépen művelt ültetvényekkel (Fotó: Centauri)

Némi alaptudást is felszedtem innen-onnan, de épp csak annyit, hogy tudjam: a bor tárolására a legalkalmasabb hely a pince.

Ez siralmasan kevés tudás, de egy lavina elindításához épp elég volt.

Egyébként sem akartam egy palackot évekig kerülgetni, szóval fogtam az egy szem tokajit, emlékeim szerint egy kerekedőházas 3 puttonyost (nem volt egy kiemelkedő minőség), és levittem a tök üres pince sarkába. Leállítottam a hűvös homokba. A homályba. A csöndbe.
Bármilyen kicsi is, ennek a pincének is van egy hangulata. Felfedeztem, hogy van egy földalatti helységem. Egy hangulatos zugoly, amivel addig nem számoltam. Szépnek találtam azt a palackot a sarokban. Izgalmasnak találtam, hogy évekig ott áll majd, a csöndben, sötétben, és egy ünnepi alkalomra vár. Egyszer aztán váratlanul úgy éreztem: nincs rendjén, hogy ott vár valakire egy palack bor, de saját borom nincs. Jól emlékszem, elmentem a boltba, és még mindig a bor ismerete nélkül vettem egy random aszút. Olyasmit, amit elbírt a pénztárcám. Elégedetten vittem le a pincébe, és raktam le az első palack mellé.

Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás.

Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk.

Egy pohár fehér Szűcs Attila festőművész műtermében – Ő is borimádó, érti és érzi is a bort 🙂 (Fotó: Centauri) További képek a műteremből ITT.

Nevezhetjük mindezt sznobizmusnak is. Akár. Valójában nem tudom, mi volt. Mindenesetre befogadtam a pincébe pár palack aszút másoktól is. Ekkor még senki sem ismerte, s emlékeim szerint senki sem szerette a bort. Viszont a pince körüli beszéd felvetett egy kérdést. Büszkén emlékezem most ezekre a beszélgetésekre, mivel a nyitottságunkról tanúskodik.

Felvetődött ugyanis: ha egyszer annyian szeretik a bort, biztosan van benne valami jó. Mi talán csak azért nem szeretjük, mert nem ittunk még igazán jót.

Nem kis szerénytelenséggel, de azt kell mondanom: büszkeséggel gondolok vissza akkori önmagamra is. Néha kicsit keményen, már-már vicces szándékoltsággal, botor direktséggel megyek neki a dolgoknak ma is, de kétségtelen, hogy sokszor volt eredményes ez a távolról nézve talán idegennek ható, szokatlan működésimód. Akár ásványok kereséséről, aranymosásról, horgászatról, akár egy regényről, akár borokról van szó. Az ominózus beszélgetés nem hagyott nyugton,

ezért a következő héten egyszerűen besétáltam egy könyvesboltba, és megvettem egy borászati szakkönyvet.

Többek között azért is szeretnék írni borokról – akkor is, ha itt nem tudok kóstoltatni senkivel (az online technológia sajnos nem tart még itt :- ) – mivel én is könyvből szerettem meg a bort. Túlzásnak hathat ezt állítani, de lényegét tekintve igaz. Hamar beleláttam a bor és a szőlő, a borkészítés világába, összetettségébe, kifinomultságába, hangulatába, és eszement vonzónak, elképesztően gazdagnak és mozgalmasnak, élettel telinek tűnt. Nem ittam még egy kortyot sem olyan borból, ami igazán elvarázsolt volna, de még olyat sem, ami legalább valamennyire ízlik, mégis: már szerettem a bort. Abban az értelemben biztosan, hogy már nemcsak sejtettem, hogy a bor valóban jó, hanem biztos voltam benne.

Már csak azt a pontot kellett megtalálnom, ahol én és a bor egymásra találhatunk.


Szívem (egyik) csücske a Somló. Borhegy a rómaiak óta (Fotó: Centauri)

A boros könyv elolvasása előtt annyira hülye voltam a borhoz, hogyha valaki azt mondja: minden bor ugyanabból a szőlőből készül, lazán elhiszem. Ha azt mondják, hogy a rozé hígított vörös bor vagy fehér és vörös bor keveréke (ezzel egyébként találkoztam később sokszor), csont nélkül beveszem. Nem tiszták az emlékeim ezügyben, de úgy rémlik, hogy tudatlanságom tán még ennél is súlyosabb volt. Talán azt sem tudtam, mi a franc az a rozé. Könnyen lehet.

Egy jó könyv azonban csodákra képes.

Ami egy boros számára evidens, számomra tök új volt akkoriban, ám a könyvnek köszönhetően világossá váltak előttem a borkészítés és borimádat legfontosabb körvonalai. Egyfajta hármasság. A bor minőségét, milyenségét alapvetően három tényező szabja-adja meg.

Öreg tokaji borok 1999-2000 tájáról. Nincs mit csodálkozni azon, hogy régen azt hitték, aranyat tartalmaz. Olyannyira, hogy alkimisták igyekeztek kivonni belőle aranyat, mások pedig felásták a tokaji tőkék alatti kőzeteket aranytelérek után kutatva. (Fotó: Centauri)

A világ ezernyi szőlőfajtát ismer, s egyáltalán nem mindegy, milyen fajtából készül a bor. A világ ezernyi borvidéket ismer, s egyáltalán nem mindegy, hogy egy bor hol termett. A világ ezernyi évet ismer, ezernyi évjárat van mögötte, s ezernyi előtte, s egyáltalán nem mindegy, hogy egy bort melyik év adta.
Rövidebben, legalább három tényező határozza meg a bor karakterét.

SZŐLŐFAJTA

BORVIDÉK

ÉVJÁRAT

E három kombinációinak száma matematikailag is végtelen. Ez lenyűgöző! Ebben kell valahogy eligazodni. De pozitív olvasatban ez nem a reménytelenség kútforrása, ahol azt érezzük, ekkora projectben csak a szakavatottak igazodhatnak el, mint inkább a bőség zavara. A bor modell is. Méghozzá egy nagyon természetközeli modell.

Valami, ami kicsiben mutatja a világ, főként a természeti világ összetettségét, ráadásul érzéki módon.


Megint a Somló – néha nemcsak a bor, hanem a borvidék látványa-hangulata is hallucinogén örömöt okoz (Fotó: Centauri)

Amint ezt felfogtam, kötelezettséggé vált a bor megismerése. Tudom, képtelenül hangzik azt állítani, hogy kötelezővé vált megszeretni, pedig ez történt. Okkal gondolhatja bárki:

„Már hogyan lehetne bárkit arra kötelezni, hogy megszeresse a bort? Olyan ez mintha valakit szerelemre köteleznénk! A világ nem így működik.”

Igen, a világ nem így működik. S van is igazsága annak, aki ezt lehetetlennek gondolja. Én viszont azt mondom, hogy iderángassak egy félelmetesen nagy „laposságot”: fejben dől el minden – legalábbis sok minden. Értelem és érzelem jó esetben nem válik el egymástól. Én azt mondom: sokszor épp az a gond, hogy elválik, s előáll az a helyzet, újra és újra, hogy az ember olyat tesz, gondol, érez, amit amúgy nem akarna. Szerintem a döntés fontosabb momentum, mint ahogy azt mostanság gondolni szokás. A döntés nagyban határozhatja meg az érzéseinket is. Például azok időállóságát.

Ha döntés nincs, semmi sincs. Legalábbis minden időleges.


Két öreg tokaji itthon – de épp az a szép bennük, hogy több mint 20 év után is van bennük még élet, van bennük potenciál (Fotó: Centauri)

Íme, máris egy olyan terület, ahol a bor dolgozni kezd – anélkül, hogy egy kortyot ittunk volna. A bor messzire vezet, s ereje nemcsak ízében, illatában, színében és kultúrájában van, hanem szimbolikájában is.

A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és határozott akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez.

Erről írok még – ahogy egyszer már meg is tettem Jack London és a tokaji kapcsán –, de most vissza a kezdetekre. Az első könyv után rögtön jött a másik, aztán a harmadik, a bor fogyasztásáról és tárolásáról, aztán életemben először megálltam ott, ahol addig sosem, egy szupermarket borkínálata előtt. Néhány név már ismerősen csengett. És ez jó érzés volt.

Megvettem életem első borait. Kísérletezésbe kezdtem.

A bor istenei akarták így – ma már azt gondolom. Mert mit ad isten?, amint a bor eltökélt megismerésének útjára léptem, egészen unikális évjáratok jöttek: 1999. Azóta is minden idők legjobb évjárata szerte a világon, de különösen nálunk. Ma is szép számmal vannak a pincémben 99-esek (például az a muskotály, amivel legutóbb a tejszínes pisztrángot bolondítottam ITT).

Szerencsés voltam a könyveket illetően is. Remek, világos, és ami a legfontosabb, sznobériától mentes munkák voltak az első kalauzaim.


Igazán ünnepi alkalom ma sem képzelhető el egy igazán jó bor nélkül (Fotó: Centauri)


Ugyanis semmi sincs a világon, amire olyan töménységben telepedne rá a sznobizmus, mint a borkultúrára.

Ma is közkeletű nézet például, hogy a vörös bor az igazi, sőt, kizárólag az vörös a jó bor. Ennél is gyakoribb mondás, hogy az édes borok pancsok, gejlek, csak a száraz bor iható. Ezek egetverő sznobizmusok – s ha valakit ezzel most sértenék, elnézést kérek. De higgyék el nekem, ezek üres mondások. Borral kapcsolatosan legfeljebb annyit állíthat valaki, hogy ő speciel nem szereti a fehér bort vagy az aszút és desszertborokat, egy korty nem megy le a torkán, ha portóiról, marsaláról vagy Saturnes-ről van szó, ez rendben is van, mint tudjuk:

ízlések és pofonok, de ex catedra kijelenteni, hogy ezek nem jók, helytelen. Sznobizmus.

Egy olyan terület van még, ahol a sznobizmus ennyire erőteljes, ez épp a kultúra területe, azon belül is az irodalom viszi a pálmát. Ugyanakkor a sznobizmus akaratlanul bár, de jelentős támogatást nyújt az irodalomnak, a művészeteknek általában, és persze a borkultúrának is. Ám ez nem elég indok arra, hogy mi is sznobok legyünk. Szerethetjük a bort, az irodalmat, és bármit támogathatunk sznobizmus nélkül is.

De erről részletesebben szintén később. Szóval, két hét alatt elmerültem a bortudományban, s mire elérkezett a következő péntek, mikor megint megtelt a konyha vendégekkel, én már rákattantam a témára. Ennek következtében a többiek is. Ez is szerencsés konstelláció volt. Amint a bor minőségét három dolog határozza meg alapvetően, a borismeret minőségét is három tényező szabta meg.

A boros könyvek minősége

Minden idők legjobb évjáratai

Nem utolsó sorban pedig az, hogy a bor felfedezése nem magányos expedíció volt, hanem közösségi kaland egy remek, nyitott és kíváncsi baráti társasággal.


Ezt a képet Egerben lőttem. Egy pince fotózása során bukkantam erre a tirke-tarka borhalomra. Mint kiderült ebbe a sarokba a hordók mögé minden év minden borából leraknak egy-egy palackkal. Így megy ez évtizedek óta. (Fotó: Centauri)

Mivel ezzel a társasággal számos projectet terveztünk más területeken, bevett működésimódunk volt egyfajta átgondolt tervszerűség. A boroskodásnak is így álltunk neki.

Egyetértettünk abban, hogy mivel mindannyian tök hülyék vagyunk e tárgykörben, az alapokról kell indulni.


A legszűkebb körökkel, s aztán fokozatosan bővíteni a látómezőt. Kis tanácsunk úgy döntött, hogy először a borkóstolás alapjait sajátítjuk el, aztán igyekszünk megismerni a legfontosabb szőlőfajták borait. Ha ez megvan, tovább lépünk a magyar borvidékek megismerésére. Ezután következnek majd a külhoni borvidékek és szőlőfajták. S úgy is lett. Elszántak és nyitottak voltunk. Annak ellenére, amint az imént írtam, egy kicsit talán sznobok is, mert a pincében lassan gyülekező borok látványa kicsit előhívta belőlünk a sznobot is: támadt egyfajta büszkeség bennünk, hogy nekünk ilyenünk is van.

Hamarosan csodájára jártak az ismerőseink is. Hamarosan együtt jártunk borvásárokra.

Hamarosan kocsiba ültünk csak azért, hogy bizonyos borokat beszerezzünk. Hamarosan felépítettünk egy komplett borgyűjteményt, megalkottuk a saját pinceszabályokat. A pinyó fénykorában a világ 100 legjobb borféléjéből 78 ott volt ebben a pincében! Szisztematikusan kóstoltunk, gyűjtöttünk, és végül képesek voltunk a gyertyákkal kivilágított pincében egész éjeket tölteni úgy, hogy gyakorlatilag semmi másról, csak a borokról beszélgettünk. Holott ez olyan társaság volt, ami sosem szűkölködött témákban és ötletekben.

borospince borgyűjtemény otthon

A borkészlet gyarapodásával szükségessé vált egy tisztes tárolórendszer. Ez itt a magam tervezése. Ebben a kis pincében ismertük meg a világ borait gyertyafényes éjszakákon (Fotó: Centauri)

Azt az utat, amit annak idején mi bejártunk, szeretném bejárni veletek is. Azokkal is, akik mind a mai napig sörösök. Annyi minden van a világon, ami lenyűgöző, szép (vagy finom), de a borok világa egészen különleges. Cseppben a tenger.

Tökéletesen ötvöződik benne minden, egy jó borkóstolóban egyszerre dolgoznak az érzékek és a racionalitás.

Ha egy jó borban a kettő egymást erősíti, cunami jön, egyfajta jól átgondolt és megértett elragadtatás. Mint mindig, az életben is, ha emóció és ráció együtt áll, nem egymás ellen harcol, nem egymást váltják, hanem közös hullámban csapnak fel, az a legnagyobb pillanat, az a boldogság.
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
https://centauriweb.hu/wp-admin/admin.php?page=wpcf7

            

Bor

A BMW-ételektől az aszús palacsintáig

Már a távoli őseim is írtak és főztek? – Misztótfalusi Kis Miklós első szakácskönyve

Palacsintasütés a francia partoknál

2020.04.18. Három rémegyszerű recept

Elefánt a porcelánboltban? – Író a konyhában.

 

Jack London, a szőlő, a bor és Tokaj szimbolikája

12 Comments:

  1. Szabó Edit

    Szeretem a bort. Szeretem a borkóstolókat is, ahol finom borokat iszogatunk, mellé sajtokat eszegetünk, és közben sok érdekességet tudunk meg a borokról. Részt vettem már ilyenen több alkalommal, Erdélytől egészen Szlovákiáig. 🍷

    Valami hiányzik nekem a poszt mögül a kapcsolódók sorából, Cen’.
    Az, amiből ez az idézet való:

    “Először így szólt az úr: Nem jó az embernek egyedül – s amikor ezt a gondot (úgy ahogy) megoldotta, látta, hogy az ember még párosával, sőt, csapatban, hordában, tömegben is szorong. Nem jó a tömegnek egyedül – mondá az úr, és megteremtette a bort.” 🙂 🙂

  2. Patai Mária Zsuzsanna

    A “botor direktséged” hoz mindig valami különlegeset az életedbe. Ezek közül a bor csak egy…

  3. Imádom a tokaji borokat- Apám földje, mindig kibontott egy jó üveggel, ha haza mentünk. Milyen üde színt hoztál nekünk, a gyűjtemény pedig fantasztikus. A jó bor gyógyszer, a léleknek, a testnek egyaránt s valóban a jó beszélgetések még jobbak egy pohár isteni nedű mellett. Benne van a napfény a föld, az ember keze munkája, szíve, lelke:-)

  4. Gergely Brunda

    Hálás vagyok Neked Cen’. Felnyitottad a szemem egy új világra : )))

  5. Patai Mária Zsuzsanna

    Itt vagyok én, olykor duplán is.

  6. Patai Mária Zsuzsanna

    Itt vagyok én, olykor duplán is.Hohó, most figyelmeztetés is jön, hogy ezt már mondtam egyszer, és amikor a vissza-gombra nyomok, akkor meg nem megy el az üzenet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük