Jack Daniel a büfékocsiba megy és Jack Daniel’s-t kér

 
Kivette a belsőzsebből a pénztárcát, és csak a kabátját hagyta hátra a kusettben. Alig lézengett pár utas a vonaton, így Daniel kedvére válogathatott a büfékocsi ülőhelyei között, végül a pulthoz közeli ablaknál választott helyet; elhalászott egy könyvet is, de csak kirakta az asztalra, s inkább a tájat nézte; a hócsipkés sziklafalakat; az alacsonyan járó hófelhőkben hol eltűnő, hol előbukkanó hegycsúcsokat; a vasútat kísérő kis folyót, ahogy hol előbukdácsol a kövek közül, hol meg eltűnik a jég alatt. Egy idősebb úr a kocsi végében újságot olvasott, egy diáklány a mobilján szörfözött, s időnként magasabbra tartotta a telefont, ha a vonat szurdokba ért, és gyengült vagy elment a térerő.
 
A pult mögött harminc körüli szőke nő a palackokat rendezgette, mintha ugyan nagy volna a forgalom. Daniel türelmesen várt, mint mindig; akkor is, ha épp sietett. Úgy gondolta, ennél komfortosabb időtöltést nem is választhatott volna az ünnepekre; nincs semmi dolga, semmivel sem kell sietni, az itallal sem. Végül a nő szeme megakadt Danielen, elrakta az utolsó palackokat, és megkerülve a pultot, kiment hozzá.
– Üdvözlöm! Mit hozhatok?
Daniel szokásával ellentétben ezúttal bizonytalankodott; egyrészt, nem tudta, mi kapható, másrészt tovább erősödött benne az érzés, hogy ez az út, bár megtévesztően hasonlít a korábbi utazásokhoz, s úgy tűnhet, épp csak kirándulni megy, elütni az időt egy magányos karácsonyon, mégis úgy sejtette, bármikor átfordulhat egy nehezen felejthető kalandba.
Persze – gondolta –, ilyen is volt már, és néha valóban meglepetések érik az embert, máskor viszont egyáltalán nem, de azokat az utakat törli az emlékezet; nem készül objektív statisztika arról, hányszor voltak helyesek a megérzések, és hányszor voltak tévesek. Bárhogy van is, néha jól esik arra gondolni, történik majd valami unikális; főként karácsony táján, amint örömmel gondolunk arra, hogy olyasmit kapunk a fa alá, amire álmunkban se gondoltunk volna, vagy épp azt kapjuk, amire nagyon is sokszor gondoltunk már; s milyen különös, hogy bármit kapunk is, a „nem várt” vagy a „rég vágyott” is a meglepetés örömével tölt el minket.
 
Daniel felnézett a rendkívül szép és derűs nőre: „Ő is olyan, akár egy ajándék, ahogy itt áll, vár, visszafogott elégedettséggel a szája szegletén. Sosem láttam, nem ismerem, sosem látom viszont – talán igen, talán nem –; könnyen lehet, hogy mindössze a vágy vetít nekünk reményeket, hisz ez sem először esik meg; bizonyára néztem már így más büféknél más nőkre is.”
– Ajánlana esetleg valamit?
A nő végigmérte Danielt, egy pillanatra a könyvön is megakadt a szeme.
– Bort esetleg? Valami jó minőségű vöröset?
„Eszes nő! – gondolta Daniel. – Vagy csak én vagyok könnyen kiismerhető.”
– Igaza van, boros vagyok, de most karácsony van és utazunk. Igyunk valami mást!
A nő elmosolyodott, töprengett, majd azt kérdezte:
– Mit iszik legritkábban?
– Nehéz kérdés. Röviditalt talán. Azt csak kivételes esetben.
– Hát akkor választhatna most egy rövidet.
Daniel megfordult, hogy jól lássa a pult italait, s megakadt a szeme a Jack Daniel’s-en.
– Ha valamit igazán ritkán iszok, az a Jack Daniel’s.
– Akkor legyen az?
– Nem is tudom. Nem kommersz az egy kicsit?
– Attól függ – válaszolta a nő, de már annyira komolyan, mintha a választás a számára sem volna érdektelen. – Azt hiszem, el kell döntenie, mit tart ünnepibbnek: ha jó minőséget iszik, vagy olyat, amit ünnepen kívül nem inna meg. Mitől legyen ünnepi? Ritka jó legyen vagy ritkaság az életében?
– Igaza van, és talán az is kérdés, mire emlékeznék jobban. Egy rendkívüli minőségre, vagy arra, hogy olyat ittam, amit nem innék alapesetben.
– Úgy látom, ebből Jack Daniel’s lesz – mosolygott a nő. – Hozhatom?
Daniel még a könyvet babrálta, megbámulta a hídon várakozó kocsikat is.
– Egyszer álmodtam Jack Daniel’s-szel.
– Akkor méginkább jó választás volna, nem? – kérdezte a nő.
– Nem is tudom. Nem tartom fel?
– Nem. Látja, szinte üres a kocsi. Gondolkodjon csak nyugodtan.
– Igen, ráadásul felejthetetlen álom volt.
– Válassza a Jack Daniels’t, ha álomszerűnek szeretné ezt a karácsonyt.
– Nem vagyok álmodozó típus – mondta erre Daniel.
– Ó…. Igazán kár – felelte a nő, majd kis szünet után hozzátette: – Így viszont kétszeresen is emlékezetessé tehetné az utat. Olyat iszik, amit egyébként nem inna, és egy álomra is visszaemlékezik, akár még álmodozhatna is kicsit a pohár mellett, ha egyszer nem álmodozó típus.
– Meggyőzött. Legyen Jack Daniel’s!
A nő sarkon fordult, levett egy poharat, jeget tört bele és megtöltötte.
– Talán nem hisz az álmokban? – vetette oda mintegy mellesleg Danielnek.
Daniel ismét az ablakon túli hógörgetegeket mustrálta.
– Álmodozni nem szoktam, de az álmok egy része jelentős hatást gyakorolhat az életünkre.
– Hát ez kissé száraz életszemlélet.
– Mint a Jack Daniel’s – tette hozzá Daniel. – Talán száraz, de az álom, amire utaltam, cseppet sem száraz. Nagyon is kalandos, sőt abszurd, mint minden álom.
– De nem édes, mint az élet – tette hozzá a nő.
– Nem, nem édes. Inkább abszurd.
– Mint az élet – tette hozzá ismét a nő.
– Gúnyolódik rajtam?
– Ó, dehogyis! Egy utassal? Hogy is gúnyolódnék?
 
Daniel csak azért nem nevetett, mert nyakra-főre az sem volt szokása. Inkább visszafogottan mosolygott csak.
– Sokat dolgozom italokkal, de még sosem álmodtam egyikkel sem. És valóban, megváltoztatta az életét egy álom?
– Magával nem fordult még elő ilyesmi?
– Nem – felelte a nő.
– Látja? Igazam van. Az álmoknak és álmodozásnak nem sok köze van a valósághoz.
– A kettő azért nem ugyanaz, és épp azt mondja, hogy egy álom hatással volt az életére, szóval kivételek azért akadnak. Tessék, a Jack Daniel’s.
– Köszönöm.
A nő igazított az abroszon, és visszatért a pultba.
Daniel megszemlélte a whiskyt, majd beleivott.
– Tudja, mi a nevem?
– Nem, de úgy érzem, mindjárt megtudom.
– Jack Daniel.
– Komolyan?
– Komolyan. Pontosabban, ezen a néven ismer mindenki. A már említett álom miatt.
A nő ismét a pulton tett-vett, de néha kissé gyanakvó oldalpillantásokat vetett Danielre.
– Nahát! Milyen titokzatos! Mint egy álom, miközben nem hisz az álmokban.
– Meg sem kérdezi, mit álmodtam? – kérdezte Daniel.
– Megkérdezném, de göngyöleget adok le a következő állomáson.
– Értem. …Segíthetek? – kérdezte kisvártatva Daniel.
– Kedves, de ebben nem tud.
Daniel majdnem megkérdezte, „és valami másban?”, de inkább csöndben maradt. Így is sutának érezte magát, bár ebből sem csinált ügyet. Ám egy másik mondatot már nem tudott visszatartani.
– Minden utassal beszélget?
A nő kezében egy pillanatra megállt a ceruza, de aztán épp oly könnyed hangnemben válaszolt, mint addig.
– Nem mindegyikkel.
Ez világos – gondolta Daniel –, hisz hány utas fordulhat meg ezen a kocsin évente?
– Gondolom, csak azokkal, akik beszédesebbek – fordult a pulthoz Daniel megint.
– Ahogy mondja – helyeselt a nő. – De úgy érzem szívesebben hallaná, hogy maga az első, akivel váltottam pár mondatot.
– Talán a Jack Daniel’s teszi. Hogy karácsony van. Talán azért volna jó olyasmit hallani, ami kivételes.
– De hiszen maga nem is álmodozó típus, ha jól értettem.
– Nem. Valóban nem.
– Akkor miért csodálkozik, ha nem történik magával semmi álomszerű?
– Álomszerű volna, ha egyedül velem beszélne?
– Egyértelműen.
– Igaza lehet. Ellentmondana minden racionalitásnak.
– Na, ugye!
 
A vonat hirtelen lassított, porhó gomolygott a vagon alól, házak bukkantak fel a hegyoldalban, karámokban néhány zúzmarás ló. Daniel még kérdezett volna valamit, talán arról, miért zavarja annyira, ha valaki nem álmodozó, ám a nő papírokat vett magához, és kilépett a pultból.
– Ha megbocsát, most dolgoznom kell.
– Persze – felelte Daniel, de úgy érezte, muszáj fenntartani a feszültséget, ezért mielőtt a nő kilépett volna a büfékocsiból, megállította egy pillanatra:
– Csak egy percre még! Ezt a férfit nem látta mostanában? – és felmutatta a Gregről legutóbb lőtt fotót.
A nő először megnézte Greget, aztán jó alaposan Danielt.
– Nem ismerős. Miért? Maga nyomozó?
– Nem, dehogy.
A nő mintha csóválta volna a fejét, majd elviharzott.
 
Míg az állomáson vesztegeltek, Daniel úgy érezte, mintha megbillent volna a nyugalma; mintha kicsit fájlalná, hogy a nő már nem fog beszélgetni vele. „Ez egyértelmű” – gondolta. Nem szokták lerázni, azért sem, mert okos, megnyerő férfi volt, tapintatos, és érdekes, de nem túl extravagáns, most mégis úgy érezte, hogy ez a nő lerázza majd. Talán túllőtt a célon, túl sokat mondott, és kár volt bevetnie a végén még Greget is. Bevetni? – mégis milyen megfogalmazás ez? Ám Daniel abban a tíz percben bevallotta magának is, hogy végül kicsit trükközött, s ez nem volt helyes.
 
A büfékocsi végéből ajtócsapkodás hallatszott, ládákat vonszoltak le, aztán raktak fel, végül csönd lett, s nem áramlott az ajtó felől több hideg. Daniel kortyolgatott, elnézte a nőt, ahogy a rámpán beszélget az állomásfőnökkel, ahogy gomolyog a lehelete, ahogy letoppantja cipőjéről a havat, élcelődik valakivel, felsegít egy utast, nyújtózik, megigazítja a haját, s végül visszalép a vonatra. A szerelvény két finom rándulás után kilőtt az állomásról, pillanatokon belül tűnt el az a pár ház, a zúzmarás lovakkal, farakásokkal, raktárépületekkel, s mintha soha meg sem álltak volna, ismét csak erdők, fenyők, szilafalak, patakok mentén suhantak tovább.
A nő visszatért a pultba, és hosszú percekig ismét papírokat rendezgetett, kipakolta és sorba állította az új üvegeket. Daniel kissé lejjebb csúszott az ülésben, és elhatározta, hogy az utolsó korty után visszatér a kusettbe, és mivel még négy óra az út, alszik valamennyit; az alvás majd helyreállítja a leheletnyit megbillenő nyugalmát is. Az utolsó korttyal forgatta a kezében a poharat, amikor a nő váratlanul leült vele szembe.
– Akkor elmondja, mit álmodott?
– Végzett a munkával?
– Igen. Már csak Bergenben lesz egy kis papírmunka, és mára vége. Nekem is jöhet a karácsony.
Danielt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy azt találta mondani:
– Valójában nem igazán érdekes.
– Tudom én, mi a baj. Nem szeret várakozni, ráadásul míg várakozott, elfogyott a whisky. Jól mondom?
– Lehet. Várakozni valóban nem szeretek, de most nem várakoztam.
– Dehogyis nem.
– Ugyan mire vártam volna?
– Tudja azt, de inkább hozok még egy whiskyt, rendben?
– Rendben. …Könnyítene a dolgokon, ha inna velem egyet.
– Nem volna szabad, de ma már semmi sem történhet. Üsse kő, iszok egy kis pohárral – mondta a nő, kibontotta és szétrázta a haját, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről letudta a műszakot, és miután két pohárral tért vissza Daniel asztalához, kezet nyújtott:
– Vibeke.
– Jack.
– Tudom, Jack Daniel’s.
– Nem. Egyszerűen csak Jack Daniel.
– Egyészségünkre! – emelte poharát Vibeke. – Csupa fül vagyok.
Daniel koccintott, s megtörtént, ami ritkán történik meg vele. Zavarba jött, tán még el is pirult. Főként attól, ahogy Vibeke hátradőlt, és a létező legnagyobb nyíltsággal nézett az arcába.
– Hát ez egy olyan történet, amit az ember több pohár ital után is csak nehezen mesél el.
– Most meséli először?
– Dehogy.
– És akkor is több pohár után volt?
– Most, hogy mondja, valóban.
– Baráti körben?
– Igen.
– Ott volt az a férfi is, akit mutatott?
– Greg? Igen, ott volt.
– Igyunk egy kortyot még, és fogjon bele. Tudja, mit? Mondja el elsőként, mitől annyira nehéz elmondani egy álmot?
– Jó ötlet. Ez remek – állapította meg Daniel, s miután kortyoltak még egyet, valamiként meg is könnyebbült. – Azért nehezebb az átlagosnál erről az álomról beszélni, mert legyen egy álom bármennyire valószínűtlen, amikor felébredünk, vége már, és úgy mesélhetünk róla, mintha csak láttunk volna egy bizarr filmet. Mert az álmok legtöbbször valószínűtlenek, igaz én csak nagyon ritkán álmodom.
– Ezek szerint nemcsak álmodozni nem szeret, hanem álmodni se.
– Azt nem állítottam, de tény, hogy az átlagnál ritkábban álmodom. Az is lehet, hogy épp a szóban forgó álom miatt. Épp oda akartam kilyukadni, hogy ez olyan álom volt, ami nem tűnik egészen lezártnak.
– Mintha most is álmodna?
– Nem. Nem vagyok őrült.
– Azt látom. Lehetne kicsit őrültebb is, szerintem. Ha ez megnyugtatja – mondta Vibeke, felpattant, átnyúlt a pult mögött, és magához vette az egész üveget. – Bocsánat! Csak azért, hogy ne kelljen a legrosszabb pillanatban ugrálni. 
– Szóval – folytatta Daniel –, az nem ritkaság, ha egy álom színtere szürreális, de az már nyugtalanítóbb, ha az a tér összekapcsolódik a reális terekkel. Ebben az álomban olyan helyen voltam, egy nagy, fekete üregben, ami hasonlít a Mátrixhoz. Látta a filmet?
– Igen, láttam, de nem kedvelem.
– Mindegy is. Abban a térben csak én voltam, meg rengeteg kód egy tátongó fekete űr közepén, de még abban sem lehettem biztos, hogy én, aki álmodom, aki abban a térben vagyok, én vagyok-e igazán. Még pontosabban: tudtam, hogy nem én vagyok az, mert nem vagyok készen. Tényleg nehéz ezt elmagyarázni, de nincs az életemben még egy olyan dolog, ami ennyire abszurd volna. Ne gondolja, hogy kétségbeesésről vagy ilyesmiről beszélek, csak ilyenkor tudom a legkevésbé hogy…. Hogy…
– Hogy kicsoda voltaképp?
– Igen, fogalmazhatunk így. Mert abban az álomban épp az én létezésemről döntöttek, méghozzá – ne nevessen ki, mert ez valóban abszurd – a Facebookon.
– A Facebookon?
– Igen, a Facebookon vagy a Twitteren. Ezt nem tudom pontosan. Tudja, mi voltam ott én? Egy félkész regényhős. De még csak nem is olyan, akit egy író talált ki. Az én álmomban egy regényíró közösen kezdett közös regény írásába az olvasóival, épp karácsony előtt pár nappal, ezért még ha időnként meg is feledkezem erről az álomról, a karácsony előtti napokban mindig eszembe jut. Ez volt életem legnyugtalanítóbb élménye.
– Szerencsés ember – vetette közbe Vibeke. – De ugye nem akarja azt mondani, hogy emiatt egyetlen karácsonya sem boldog?
– Nem, dehogy, hisz ez csak egy álom! Persze, tudom, mire gondol, nem is panaszkodom, csak mondom. Nehéz leírni azt az állapotot, ahol látom a szavazatok bináris kódjait, a hozzászólásokat, azokat is kódokban, és látom, ahogy én magam alakulok, azt is egyre növekvő öntudattal, hisz úgy növekszik az öntudatosságom is, ahogy jönnek a szavazatok, ahogy érkeznek a hozzászólások, és többek között eldöntik rólam, hogy leginkább majd bort iszom.
– És tényleg leginkább bort iszik.
– És tényleg. Az volt a legfurcsább, hogy nem volt semmi, amiről ne ebben a sötét virtuális térben döntöttek volna. És bárki – érti? –, bárki befolyásolhatta, mivé alakuljak; döntöttek a stílusomról, s ruháimról, az étkezési szokásaimról is, de még arról is, hogy egyedülálló legyek. Amint a szavazatok és hozzászólások arányában növekedett az öntudatom is, egyre jobban szorongtam az olyan kérdésektől: miért akarnak engem magányosnak?
– És az író? Volt ott egy író is, azt mondta.
– Igen, de ő nem csinált semmit. Csak várt. Csak hagyta, hogy szavazzanak rólam.
– Ez nem olyan kicsit, mintha egy apa cserbenhagyná a gyermekét?
– De, pontosan. Amolyan árulásféle volt. Vártam is talán, hogy lépjen közbe, de nem történt semmi.  Újabb és újabb szavazókat hívott abba a térbe, de tudja mi volt a legrosszabb? Hogy végül már a kisgatyámról is döntöttek, viszont nem adtak tisztes nevet. És én ott álltam, felöltöztetve, megitatva, megetetve, egyedülálló középkorú férfiként, tökéletesen tisztában a saját helyzetemmel, hiszen okosnak, intelligensnek szavaztak meg, de egy rohadt nevet nem tudtak adni nekem, az pedig olyan érzés volt, mintha nem volna semmim. Mintha meztelenül, kifordítva állnék ott egy tömeg előtt; végül már csak egy névért fohászkodtam.
– Nem adtak nevet? Miért nem?
– Adtak, de szinte mindenki más nevet akart, így nem volt egyetlen név sem, ami kiemelkedett volna. A legtöbb szavazatot egy tréfálkozás kapta, és ez rosszul esett.
– Ez volt a Jack Daniel?
– Igen, erre szavaztak sokan.
– Lehetett volna Jim Bean is.
– Akár.
– Vagy Johnny Walker, esetleg Captain Morgen.
– És volt még egy javaslat, amire sokan szavaztak. Arra a verzióra, hogy senki se tudja a valódi nevemet. Az egyik szavazó olyasmit javasolt, hogy a főhős, mármint én, egyszer meséljen el egy történetet a barátainak, és attól fogva, az elmesélt történet miatt, hívja mindenki valamilyen becenéven, olyannyira, hogy az eredeti neve merüljön is feledésbe. Ennél nagyobb bizonytalanságba nem is lökhettek volna.
– És végül eldőlt, mi legyen ez a becenév?
– Nem. Az nem. Álmomban nem. Az álom végén egyszer csak nem jött több szavazat, nem jött több hozzászólás, és az író sem jött. Még a nevére is emlékszem, az is annyira valószínűtlen. Centauri, így hívták, az ő fejéből pattant ki, hogy engem közösségi szavazással hozzanak létre.
– Létezik ilyen író egyáltalán?
– Rákerestem persze, de nincs ilyen.
– Kész szerencse! Mit tenne, ha létezne?
– Fogalmam sincs, de nem írnék neki, azt hiszem. És tudja, miért nem?
– Attól tartana, hogy valóban volt ilyen szavazás?
– Talán igen.
– És aztán mi történt?
– Sokáig voltam abban az állapotban, míg végül nagy nehezen felébredtem.
 
Vibeke az asztalt bámulta, aztán a poharat, végül felhajtotta a whiskyt, rálehelt az ablakra, egy kört rajzolt a párába, és amikor az eltűnt, azt mondta:
– Abszurd, nem mondom, de azért annyire nem vészes. Én álmodtam már rosszabbat is.
– Igaza van, akadnak rosszabb álmok is, de ennek nem egészen lett vége azzal, hogy felébredtem. Olyan erős maradt aznap a befejezetlenség érzése, hogy este, amikor összejöttem a barátaimmal, sokan látták rajtam, hogy valami nyomaszt. Rákérdeztek, unszoltak, mondjam el, mitől vagyok a szokottnál csöndesebb, én meg végül az egészet töviről hegyire elmeséltem. Gondoltam, jó téma, jó vicc, talán használ is, ha röhögünk rajta egyet. Azt is elmeséltem, hogy a legnépszerűbb név, amit álmomban adtak, a Jack Daniel volt. Utóbb rájöttem, túl könnyű ezzel viccelődni. Már aznap este elsütötték azt a poént, hogy Jack Daniel’s-t rendeljenek nekem. Ha csak egy másodpercet tépelődtem, igyak-e még egy pohárral, rögtön megjegyezte valakit: „szavaznak”. Másnap persze akadt olyan, aki hátba vert, és megkérdezte: „Jobban vagy már, Jack Daniel?” Eleinte jól vettem a lapot, de miután már szinten senki sem hívott a tisztes nevemen, és teljesen eljackdanielesedtem, leesett: hisz épp erre szavaztak álmomban is! Elvesztem a rendes nevem egy sztori miatt. Azért ez most is morbid. Tudja, hogy Greg, akiről azt a képet mutattam, hogyan nevez?
– Jack Daniel.
– Pontosan. De arról a névről álmomban döntöttek! Nyilván ez az egész csak az agy buta játéka, és nem szabad komolyan venni, nem is veszem komolyan, nem problémázok, de néha azért eszembe jut a leghétköznapibb pillanatokban is. Mondjuk reggel öltözködöm, és eszembe jut: épp ilyen stílust szavaztak meg nekem. Vagy ha bort kérek egy étteremben. De ami egy kicsit tényleg diabolikus: ilyenkor is higgadt és racionális maradok, nem tulajdonítok a dolognak jelentőséget, és akkor eszembe villan, de hisz azért maradok kiegyensúlyozott és éber még ilyen valószínűtlen gondolatok közepette is, mert annak idején ezt szavazták meg nekem. Ezt, hogy ilyen legyek. Ez egy paradoxon. Tudja, mi a paradoxon?
 
Vibeke úgy látta, hogy ez a férfi, aki talán valóban mindig higgadt, s a nyugalom ősforrása, mintha épp most, amikor kiejti ezt a szót: „paradoxon”, alaptermészetével ellentétben nagyon is zaklatott volna.
Hezitált Vibeke: töltsön még vagy ragadja meg Daniel kezét?  

– Jó. Látom, hogy ez felzaklatja kicsit – mondta végül Vibeke –, de erre csak két dolgot mondhatok! – és egészen közel hajolt Danielhez: Igyunk még egyet, de ne Jack Daniel’s-t! Ha meg valóban egy álomban szavazták meg, hogy ilyen legyen, annyit mondhatok csak: egész jól sikerült.


 

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider

Slider

Slider

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

 

    Név*

    Email cím*

    6 Comments:

    1. Patai Mária Zsuzsanna

      Hát…én csettintettem!

      • Kálmán Péterné

        Fülig érő mosollyal az arcomon, én is az asztalra csaptam, mondván (eléggé el nem itélhető módon), hogy ez kqrva jó lett! Bocs!!!

    2. Kálmán Péterné

      Nagyszerű csavart hoztál a történetbe Cen’! Ez az álom telitalálat! Pazarul alkottad meg Vibekét is, aki evvel a furfangos párbeszéddel jól kivesézte Jack Danielt. Gratulálok!

      • Ibolya Nagy

        Bizarr fordulat, annyi szent!
        “Álmomban az olvasók elneveztek…..” Csak tudnám, ki volt az az olvasó?
        A kérdés költői persze, de van tippem.

    3. Szabó Mihályné

      Szuper!!! Gratulálok, Cen’!!!

    4. Sokféle csavarra számítottam, erre nem. 😀 Érdekes! Hűha, mi lesz itt még?! 😀 😀

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük