• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Túlórapénz – Jákob botja, 2016

2018.12.17. 19:25 Tegnap felraktam már egy eddig online nem olvasható részletet a Jákob botjából – és a munka világából. Most folytatom. Ez Jack egyik legsötétebb korszaka, ennek megfelelően erősen trágár, és dühös – szóval csak felnőtteknek 🙂 Fogadjátok szeretettel (a mai Élet és irodalomban megjelent írással együtt 🙂 ), és persze folytatom a sort, és nem csak Jákobbal. 


princes-dock-hull-john-atkinson-grimshaw Centauri Magvető kiadó Jégvágó Kék angyal Pátosz a káoszban Jákob botja regény könyv novella kortárs irodalom ide pick

San Francisco 1851-ben

 

Ha munka után levakartam magamról a mocskot, tanácsokkal látott el, segített a helyesírásban, és próbált rászoktatni a választékosságra. Sokszor kifogásolta a stílusomat akkortájt is, botrányosnak tartott bizonyos szavakat, ha például leírtam: pina. Hiába hivatkoztam arra, hogy néha ő is közönséges – hajaj, van, hogy szándékosan! –, ám erre azt felelte:
– Még ha bizonyos szavakat kimondunk is, leírni akkor sem ildomos.


Ms. Coolbirth szerint a tengerészek vágtak tönkre, a Red Snow óta káromkodom, dohányzom, iszom, s azóta vagyok közönséges, igénytelen és irányíthatatlan. Körülbelül így szokta volt összefoglalni azt, amivé egy idő után váltam. „Mindig is tudtam, hogy elront a Moby Dick.” Ezt hajtogatja, de csak azért, mert fogalma sincs, miket láttam a Cook House után, az éhséglázadás idején a Kelly-sereggel és a sitten. Kussoltam róla mindig. Féltem, hogy akkorát bukok a szemében, ahonnan nincs visszakapaszkodásom. A Kelly-seregben kezdtem inni, az országúton tanultam meg kártyázni, blöffölni, hantázni, lopni, koldulni, lógni a vonatokon, kicselezni a gelettákat, futni a rendőrök elől – nem a tengeren.
Ott láttam először nőt, akit húsz centért bárki megdughat. Asszony épp csak pár szem akadt a seregben, köztük Alison, aki csak azért állt le velem, mert pár hónapot ő is lehúzott a Cook House-ban. Gyorsbeszédű, életerős, szabados nőszemély volt, úgy harminc körüli. Rongyokban járt, mint ott mindenki, viszont adott a tisztaságra. Írni-olvasni tudott, keskeny arca volt, barna bőre, kék szeme. Kulturált, jóravaló nőnek tűnt, ám ha szexről volt szó, nem válogatott. Egy menet Alisonnal? Egy flaska bor. Alison ugyanis férfiakat is megszégyenítő módon vedelt, főként pálinkát és almabort. Egyszer – ha jól emlékszem, már Nyugat-Virginiában poroszkáltunk – a lerészegedett társaság egy pajtában felváltva répázta. Míg ő az asztalra dőlve vedelt, átmentek rajta vagy tízen. Velem csak cigarettázott. Már Pennsylvaniában jártunk, amikor szokásához híven megkeresett a ligetben – néha rühellem a tömeget –, s miután rágyújtottunk, azt mondta:
– Neked, drága fizetni se kell, adsz még egy cigit, és ingyen kinyalhatod.
Amúgy vonzó nő volt, utóbb úgy látom, Miára hasonlított, csak akkor vált közönségessé, ha elfogyott a pia, tán össze is jöttem volna vele, csak épp mérhetetlenül taszított, hogy nem volt nap, amikor ne dugta volna meg a fél hadsereg. Ilyesmikről számoltam volna be Ms. Coolbirth-nek? Leír örökre. És akkor még szóba se hoztam az Erie megyei fegyházat, ahol a Kelly-seregben tapasztaltaknál jóval brutálisabb dolgokat láttam.

Augusztus végén még boldog napokat éltünk, fényesebb volt a kedvem, mint valaha, sokat írtam, Ms. Coolbirth odaadóan olvasta minden soromat. Ha munka után levakartam magamról a mocskot, tanácsokkal látott el, segített a helyesírásban, és próbált rászoktatni a választékosságra. Sokszor kifogásolta a stílusomat akkortájt is, botrányosnak tartott bizonyos szavakat, ha például leírtam: pina. Hiába hivatkoztam arra, hogy néha ő is közönséges – hajaj, van, hogy szándékosan! –, ám erre azt felelte:
– Még ha bizonyos szavakat kimondunk is, leírni akkor sem ildomos.
Szóval még a Cook House-t sem hagytam ott, amikor már kisebb-nagyobb gondjai támadtak velem. Én viszont figyelmességnek vettem a korholását. Az utolsó hét – amikor még együtt voltunk – idilli volt. Úgy számoltam, a túlórapénz jó summa lesz, túltettem magam a konzervgyári iszonyaton, s már az iskolát vártam. Ms. Coolbirth is nagy reményeket fűzött hozzá, sőt úgy tartotta, hogy végül az egyetemet kell megcéloznom. Úgy tűnt, kedvező a szél, ám aztán gyors egymásutánban több léket is kaptam.
A kilépésem előtt két nappal éjszakára osztottak be.
Este tizenegykor Flora Wellman jelent meg a konzervgyárban. Ahogy megláttam, megállt bennem az ütő. Egyszer sem jártam otthon azon a nyáron, jól elvoltam Ms. Coolbirth-szel a raktárban, apámmal hébe-hóba találkoztam az utcán, egyébként tettem rá, mi van otthon, Flora Wellmant csak egyszer láttam, véletlenül, messziről, San Franciscóban az East Side-on, akkor is inkább beugrottam egy kapualjba, csak ne találkozzunk. Képzelheted, mekkorát nyúlt az arcom, amikor megláttam a csarnokban. Talpig feketében, ezüstlánccal a nyakában, gondosan varkocsba font hajjal, kalapkával a fején, karján a kígyócsatos kistáskával. Spriccelt a kukoricatej mindenfelé, gőz gomolygott, a Főzőből kocsonyaként remegő, térdig érő hab kúszott a bejárat felé, ő meg óvatosan, a szoknyáját emelve kerülgette a tócsákat. Mint egy apáca a kupiban. Semmit sem érzékelt a Cook House poklából. Fel sem tűnt neki, hogy karikás szemű kölykök állnak a futószalagnál, beteges monotóniával dobálják a csöveket, s ha valami mégis eszébe jutott, az csak annyi volt: „Lám, milyen kicsik is dolgoznak itt! Ideküldhettük volna Johnnyt hamarabb is.”
Nem állhattam le, továbbra is tempóztam, míg fél szemmel Flora Wellmant figyeltem. Hozzám érve várt egy percet, aztán átkiabált a gőzfelhőn:
– Kérem a túlórapénzt!
Ez nem normális! Egyébként meg honnan a bánatból tud a túlórákról? És akkor rájöttem: apám kotyogott. Talán balhé volt otthon, talán rólam esett szó, a gimnáziumról, jóhiszemű apám meg elszólta magát. Féktelen haraggal gondoltam rá, de ez a harag is eltörpült a Flora Wellman iránt érzett undor árnyékában. Képes idejönni? Kiabálni a gőzben, követelni a pénzem? Egyáltalán hogyan juthatott be? A szalagon már torlódott a kukorica, így csak annyit kiáltottam:
– Nincs pénzem!
Flora Wellman mindössze pár másodpercet álldogált még, aztán ahogy jött, elsétált. A bejáratból azonban kiszúrta Vincent Blendet, és hozzásietett. Az a címeres barom, az a kikúrt-kibaszott állat oly édelegve beszélt Flora Wellmannal, hogy a belem kifordult. Semmit sem hallottam, csak láttam, ahogy hajbókol, szüntelenül mosolyog, akárcsak annak idején a nyomorult Stowell, majd az irodába kíséri. Dobáltam a csöveket, de már képtelen voltam levenni a szemem anyámékról. Csoda, hogy nem vágta le a gép az ujjam. Úgy két-három perc múlva Vincent Blend kezet csókolt anyámnak, és a derekát karolva az ajtóhoz kísérte. Anyám vissza se nézett, Vincent viszont kárörvendő mosolyt repített felém. Ömlött a kukorica, fröcsögött a kukoricatej, és én úgy éreztem, hiába viseltem el ezt két hónapig, itt valami hibádzik. Megadtam volna bármit, hogy megtudhassam, mit diskurált Flora Wellman a tetű Vincenttel.
– Ne is törődj vele! – mondta Ms. Coolbirth hajnalban. – Az a fő, hogy két nap múlva szabad vagy.
Egy nappal a leszerelés előtt felkerestem apámat. Ms. Coolbirth húsz centet kölcsönzött, hogy meghívhassam egy kávéra. Azokban a napokban enyhült a hőség, éjszakánként eső esett, igazán jó volt leülni a Commission pálmái alá. Rövid, semmitmondó csevegés után azt mondtam:
– Holnap végzek, lassan intézni kell a beiratkozást.
– Milyen beiratkozást? – kérdezte apám őszinte érdeklődéssel.
– Hogyhogy milyen beiratkozást? Hát a gimnáziumot.
– Vagy úgy! A gimnáziumot – mondta elkomorodva, aztán hozzátette: – Azt hittem, hogy az nem olyan fontos neked.
– Mi az, hogy nem olyan fontos?
– Nézd, Johnny…
Hogy én mennyire gyűlöltem ezt!
– A helyzet az, hogy még sok a tartozásunk, szükségünk van a keresetedre…
Forgott alattam a szék, veszettül pörgött bennem minden.
Apám biccentett egy ismerősnek, és igazított az abroszon.
– Szóval egyelőre maradnod kell.
– A konzervgyárban?
– Igen. Időlegesen.
– Azt már nem! Megesküdtél, hogy szeptembertől tanulok.
– Nono, kölyök! Nem esküdtem meg.
– De megesküdtél! Szó szerint azt mondtad: „Ha végigcsinálod ezt a nyarat, Johnny, esküszöm, ősztől középiskolába adunk”.
– Igen, csakugyan azt mondtam, hogy középiskolába mehetsz, ez igaz, én sajnálom a legjobban, hogy másként alakultak a dolgok, de nem esküdtem rá.
– Ez hazugság!
– Mit merészelsz! – szisszent fel John Griffith, az apám.
– Még te fenyegetsz? – kiáltottam, és pont úgy, mint júniusban, elrohantam.
Erre mondaná Potti: „Szopóágon vagyunk”.
Mert attól fogva pocsékul alakult minden, talán mert ha az apád ejt pofára, az jóval több egy szimpla esküszegésnél. Basszon át bárki, csak ne az apád.

– Jaj, Johnny – sóhajtott Ms. Coolbirth. – Te is azt mondod, hogy talán nem emlékszik rá. Végtére is nem a Bibliára esküdött, csak meggondolatlanul használt egy szófordulatot.
– Szófordulatot? Ne használjon semmiféle fordulatot, ha az nem jelent semmit!
Hiába csitítgatott, ölelgetett Ms. Coolbirth, nem találtam a helyem. A meghitt raktár szűk lett, hánykódtam az ágyon, felültem, visszafeküdtem, tucatszor is, nehéz sóhajok szakadtak fel belőlem, mégsem lettem könnyebb.
– Jól van, Johnny. Szerintem most sétálj egyet.
Nem kellett kétszer kérni. Tudtam, hogy a tanárnő Pittsburgben fog kikötni. Ahogy mondtam: megvolt a komfortzónája. Csak addig volt megértő, míg én többé-kevésbé rendben voltam. Örömmel ápolt, gyakran segített, de ha igazi viharba kerültem, azt nem viselte. Szó nélkül felpattantam, és órákon át róttam a várost.
Sokféle jutott eszembe. Felgyújtom a Cook House-t. Felképelem apámat. És hasonlók. Végül úgy döntöttem, féken tartom magam, leszerelés után felmarkolom a fizetést, és nemhogy a túlórapénzt, de még a bért se adom le. Talán én lottóztam el a Sherman-birtokot? Miért kell nekem bármibe is beszállni? Június óta egy sült krumplit sem ettem otthon! Apám is menjen a picsába, marják egymást Flora Wellmannal, ha nekik úgy jó, rohadtul nem érdekel. Fogom a pénzt és futás!
A zaklatott éjszaka után alig vártam, hogy eldőljek a raktárban. Mire visszaértem, tucatnyi hordár sürgött-forgott a lépcsőházban, az alagsorból szorgosan hordták a ládákat az időközben elkészült könyvtárba. Nem volt ínyemre a zsibongás, de ez lett volna a legkevesebb. Épp csak ledőltem a kanapéra, Ms. Coolbirth jött le hozzám.
– Johnny! Visszamegyek pár napra Pittsburgbe. A könyveket pedig vissza kell vinni az emeletre.
– Jó – válaszoltam kurtán.
– És a kanapét is.
A párnába temettem az arcom. Sírni tudtam volna. Tudom, Ms. Coolbirth nem látta át a helyzetet, bár köztünk szólva igazán átláthatta volna. Ha nagyon akarja. Jó, természetes, hogy vissza kell adni mindent, ugyanakkor várhatott volna ezzel pár napot, nem igaz? Csak míg összekanalazom magam.
Csikorogva húzkodták a kövön a ládákat, a hordárok egyfolytában kiáltoztak, nem is tudtam elaludni, s pár óra hánykódás után azt gondoltam: „Nem várok tovább, most rögtön kimegyek a csónakhoz, és rendbe szedem a cuccot.”
A kettes állásban sokáig keresgéltem Bobot mindhiába. Végül rájöttem, hogy a raktár túloldalán bebújhatok a korhadt deszkák között. Igen, ahogy bárki. Odabent siralmas látvány fogadott. A csónakot felfűrészelték, a sarokba állított fémrács alá gyújtottak be vele, talán hogy steaket süssenek, a halászcuccoknak pedig lába kelt. Fogtam a fejem. Hogyan lehettem ekkora barom? Egyáltalán hogyan hanyagolhattam a horgászatot ilyen hosszú ideig? Az a csónak volt életem első csónakja, remek jó kis csónak, én és Will pofoztuk helyre, kézre állt benne minden, tudtam, hogyan fordul, siklik, billeg, s most odalett.
Zombiként álltam a szalagnál az utolsó éjszakán, temérdek cső ment mellé, Vincent Blend mégsem patáliázott, pedig úgy éreztem, most lenne erőm nekimenni. Ez az utolsó napom a Cook House-nál. Hatkor leállt a szalag, pár pillanatra még az állványon maradtam, a többiek megrohanták az öltözőt. „Utoljára állok itt” – gondoltam. Aztán bő három órát csavarogtam a kikötőben. Mire a könyvtárba értem, a raktárból hiányzott a kanapé. Ms. Coolbirth vastag szőnyeget terített a helyére, és egy párnát is otthagyott. Pár nap alatt lenullázódtam. Majd a fizetésből rendbe hozok mindent, gondoltam. Esetleg megint Jenny anyótól kérek kölcsönt, Ms. Coolbirth is nélkülözhet pár dollárt, s mindez együtt elég lesz új csónakra, felszerelésre, mi több, a raktárt is berendezhetem.
Mélyen aludtam. Csak háromnegyed kettőkor riadtam fel, holott kettőre kellett odaérnem a fizetésért. Beleugrottam a cipőbe és vágtattam a Cook House-ba. Míg aludtam, zápor verte el a port, a tenger fölött még látszottak a villámló fellegek. Illatos szél fújt, a színek megélénkültek, s amikor felkapaszkodtam egy szekér hátuljára, nem anyázott a kocsis. Mosolyogva vette tudomásul, hogy potyautast kapott.

Vincent Blend csodálkozva tárta szét a karját:
– Hát te mit keresel itt?
– Jöttem a fizetésért.
– Hogy te milyen kis balfasz vagy! Anyádnál van a pénzed.
És akkor elborult az agyam, Vincent felé lódultam, ám Vincent Blend egy bazi nagy Joslyn-karabélyt húzott elő az asztal alól.
– Nana! Gondolkodjunk, öcskös!


http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/munkarol-munkavallalokrol-gyarakrol-berekrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/idegen-sziv/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/az-okkultizmusrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/a-nagy-1906-os-foldrengesrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/flora-wellman-es-difteria-jakob-botja-2016/

http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/2016-11-22-mit-tenne-jack-london-kossuth-radio/

http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/blog-2018/2018-december/2018-12-15-havazas-etetes-barangolas/

http://https://centauriweb.hu/archiv/kritikak/a-jakob-botjarol/ahol-tengert-pocsolyava-zulleszti-szemet-apokrif/

 

8 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Nagyszerű, jó volt újraolvasni, bár Flóra Wellman , ez az igazi szörnyeteg mindig feldühít.
    A Jack fotókat nagyon szeretem, talán a lovas a legjobb.😊

  2. Szabó Edit

    A következő könyv, amit elolvasok, a Jákob lesz, ez már biztos. Karácsony körül lesz is rá időm, és akkorra befejezem azt, ami most kézben van.
    Erre inspirálnak azok a regényrészletek is, amiket ide kiteszel, Cen’. Volt ugyanis közöttük olyan, amire már nem emlékeztem. 🙁 Ez nem maradhat így, ez ellen tenni kell, nem igaz?! 🙂

    (Kár, hogy a kirakott zenéket nem lehet lájkolni. A mai megint nagyon jó! 🙂 )

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük