Jack London a halálról és felejtésről – Jákob botja

CENTAURI JÁKOB BOTJA jégvágó kék angyal pátosz a káoszban irodalom író regény magvető jack london melville moby dick kalifronia san francisco oakland amerika tenger hajózás szerelem 800px-The_Yacht_'America'_Winning_the_International_Race_Fitz_Hugh_Lane_1851
 
Részlet a Jákob botjából (Centauri, 2016)
 
Láttam már születést és halált, de ha ez egyszerre történik valakiben, az nem ember, hanem szörnyeteg. Ha ezt most Chieka hallaná… Ölbe venné a fejem: „Nyugodj meg, Jack. Nem vagy szörnyeteg.” Aztán mesélne megint. De látod, valójában senkim sincs. Pedig elkelne némi biztatás, hisz meg kell ölnöm azt, aki régen voltam. Csütörtökön úgy döntöttem, hogy felkeresem Pottit, a legjobb cimborámat, mert ha tőle búcsút veszek, elbúcsúzom a hajósélettől is.
Ha utoljára látunk valakit, ajándékot adunk; a halott matrózzal a vízben végzi a Bibliája is, a földnek adott polgár meg virágot kap. Gyertyát gyújtunk és emlékezünk, amint szegény apám évekig próbált szellemek segítségével kapcsolatba kerülni rég halott, első feleségével. Bár ne tette volna! Az ő példája mutatja leginkább, milyen fontos elengedni a múltat. Azután már ne tartsuk a régi barátokat, szeretőket talonban, ellenfél köszönését jó idő elteltével se fogadjuk, halottainkhoz csak az illendőség kedvéért járjunk, s ne hetente, főként ne naponta. A temetés után már ne nézzünk vissza, mert még úgy járunk, mint John Griffith, az apám, aki nem tudván átadni asszonyát a földnek, jó időre démonok, s egy másik, nagyon is húsvér nő, az anyám rabja lett. Ezt a leckét apám miatt alaposan megtanultam. Azért kell megadni az óceáni Jacknek a valódi végtisztességet, hogy aztán hamar elfelejtsem, s ne váljék belőle démon.  
A múltról, halottakról megint csak Gale Skipp, az első kapitányom jut eszembe. Sosem felejti a matróz az elsőt, még ha az alávaló figura, akkor sem. Gale persze nem akárki. Hatalmas termete, nyugtalanító modora, szigora és nagy teherbírása feltűnést kelt mindenütt. Döng a léptei alatt a palló, úgy jár-kel, akár egy trónjáról letaszított, kissé púpos, bosszúálló, varacskos isten. Nem véletlenül gondolok rá megint, hisz az óceáni Jack nála próbált szerencsét először.
Gale nevétől zengett a kikötő akkortájt, bármerre mentem. „Ő a legjobb s legnagyobb – gondoltam –, őhozzá szegődni rang, akkor is, ha a Snow-nál kopottabb bárka nincs az öbölben.” Ugyanakkor a Snow széles, rövid törzse ellenére oly fürgén fordult, mint egy szkiff, s nálánál jóval karcsúbb szkúnereket is állva hagyott a Golden Gate-ben. Egy fogadás alkalmával együtt indult a Snow a Marina-állásról a Freedom Norddal, ám hiába volt az utóbbi szebb, újabb és nyolc lábbal hosszabb, a Snow már a csatornában elhagyta. Beszéltek is mindenfélét róla, „titkos motort rejt, azt a hajót az ördög alkotta”, mondták, ez viszont aligha volt igaz, mert füst nem szállt belőle. Mindenesetre nemcsak Gale Skipp miatt akartam elszegődni a Snow-ra, hanem azért is, mert égett a talpam alatt a talaj.
A Snow-t övező legendákat erősítette az is, hogy a legénységénél zártabb társulat nem volt a környéken. Gale-hez kerülni épp ezért maga volt a lehetetlen. Mint a legtöbb öreg szkipper, ő is bevált, régi matrózokat dolgoztatott, még a kiesők helyét is leszerelt, ős öreg medvékkel töltötte be, ráadásul a szerződésen túl titkos esküt is tenni kellett. Gyerekfejjel elszegődni a kétes hírű Snow-ra? Botorság. Hiába jártam be akkorra Amerikát, tudtam hajózni, s voltam csarnokos, vagyis bizalmi a sitten, mindez Gale-nél nem számított. Nevettek rajtam, és bolondnak tartottak. Apám is csak a fejét csóválta, de nem gátolt senki. Gondolhatták: „Próbálkozzon csak, tanulja meg a maga kárán, hogy ne kívánja a lehetetlent.”
Szartam rá, ki mit gondol, az sem érdekelt, hogy nevetségessé válhatok, de a fedélzeten aztán megremegtem. Egy szót sem szóltak hozzám, de már úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott. Azok a férfiak csöppet sem hasonlítottak apámra, sőt a kocsmákból és az Erie megyei fegyházból ismert gazemberekre sem, inkább a Nyurgákra, anyám démonaira. Nem hátrálhattam meg az önérzet legázolása nélkül, és mivel akkortájt amúgy is épp elég sérelem ért, ráadásul csalás miatt égett már a talpam alatt a talaj, bármit vállaltam, csakhogy elkerüljek egy újabbat.
 
Szerencsém volt. Gale Skipp Szumátrán több emberét is elvesztette, a városban pedig láz pusztított. Köhögött, prüszkölt egész Oakland, és a legszívósabbak közül is sokan elpatkoltak. A helyzet olyan válságos volt, hogy a Red Snow-ra rajtam kívül senki sem jelentkezett. Hetekig ült sűrű köd a városon, s még a halak íze is keserű lett. Senki se tudta, mi történik, hol a baj, a légben vagy a vízben, tanácstalanul futkostak a doktorok, a gyanús löttyökkel házaló kuruzslók meg úgy elszaporodtak, akár a patkányok. Valahányszor áthaladtam a Market Streeten, a City Hall Parkban egy prédikátort láttam, aki bíbor klepetusban, koronával a fején az utolsó ítéletről papolt. Oaklandben is hittérítők, próféták rémisztgették a népet, s egyre többen estek térdre olyan istenek előtt, akikről korábban a kutya se hallott. Végül a köd akkora volt már, hogy csak tapogatóztunk, imbolyogva kerülgették egymást a köhécselő árnyak, bármerre mentél, azt gondoltad: „Úristen, egész Kalifornia másnapos!” Kiürült a Broadway, felszívódtak az örömlányok, s naponta tucatnyi hajót vontak vesztegzár alá. A rémhírek ellenére engem a legkevésbé sem érdekelt, mi történik a városban, s nem azért, mert Flora Wellman szerint a mi családunk fölött Masson, a San Rafaeli spiritiszták szelleme őrködik, hanem mert végül már a hajókra sem találtak embert, így nagyobb eséllyel pályáztam. Sokan jelnek vélték a járványt, a végítélet jelének, én viszont annak lehetőségét láttam benne, hogy elhagyhassam a várost.
Gale még akkor is faggatott, amikor már döntött rólam. Hogy mit, még csak nem is sejtettem, de az biztosnak tűnt: akár felvesz, akár nem, előtte porig aláz mindenképp.
– Hány éves vagy, kölyök?
– Épp elég.
– Így feleselsz majd velem mindig?
– Nem, uram. Tizennyolc – s a szemem se rebbent.
– Aligha – mondta erre Gale. – És mennyit hajóztál, te bitang?
– Szkipperként vagy matrózként?
– Csak nem azt állítod, hogy kapitány is voltál?
– Méghozzá a saját hajómon – válaszoltam büszkén, s majd beszartam, amikor a hátam mögött a legénység nevetgélni kezdett.
– Na és merre hajóztál, ifjú capitano?
Eleinte csak hebegtem-habogtam, később viszont olyan aprólékosan írtam le minden fontos utamat, minden vitorlás bravúrt, hogy Gale Skippnek muszáj volt maga előtt látnia a Zenebonát, az első hajómat. A tenyerében kellett éreznie a kiszolgált hajókorlát finom erezetét, az arcán kellet éreznie a San Pablo-öböl égre fröccsenő vizét, az orrában kellett, hogy legyen az osztriga szaga, a rum és a pucér Mia rézbarna bőrének pezsdítő illata. Két dologra gondolhatott: „Ez a fickó született hajós! Vagy egy istenverte ripacs.”
Méricskéléséből ítélve talán inkább az utóbbira hajlott, végül mégis megalkudtunk, és aláírtuk az első félévet. Nem fizetett rosszul, napi húsz centet. Mielőtt utamra engedett, a hatalmas és elegáns Gale megragadta a grabancomat, és magához húzott: 
– Egy érme pedig mindig legyen a nyelved alatt, kölyök.
 
Mert a hajókon néha – hiszed vagy sem – manapság is pénzt raknak a halott nyelve alá, mint a Red Snow fedélzetén. Mármost az a kérdés, mi legyen az én hullámmal? Mi legyen azzal, aki eddig voltam?
Gyermekkorom óta úgy áll a dolog, hogy sok olyasmit látok, amit más nem, talán ez az egyetlen, amit Flora Wellmantól örököltem. Látom magamat is, a régi Jacket, pontosabban a hulláját, de oly valóságosan, mint a cipőmön a szakadást. A hullából ítélve mozgalmas, ám rövid életet élt, végül talán csúnyán összeverték. Alvadt vértől fekete az ajka, s a halántékát sötétszürke szín övezi. Láttam hullát jó párszor, olyat is, akit megöltek. Ez a szürke szín azoknál jelentkezik, akik hosszú szenvedésük végén átélték ráadásként a létező legvadabb kínt, vagyis az utolsó percben színről színre látták mindazt a bűnt és nyomort, amit hiába viseltek el egy jobb élet reményében. Látták, hogy már sosem érnek célt, s szenvedésük a bölcsőtől a koporsóig hiábavaló volt. Búcsúajándékom, amit a szánalmas hullának adhatok, nem más, mint látogatásom Pottinál, s egyúttal látogatásom a Mortonon. Egy hajón, amelyről nem hallottam addig.


 
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
 
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

     

    Slider

    3 Comments:

    1. Szabó Edit

      Kezdődik az 1. fejezet… ❤ 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Nem tudok szabadulni a kisfilmtől, olyan valóságos, olyan életteli volt.
      Micsoda élete volt…

    3. Kálmán Péterné

      Változatos lényében volt “néhány halott”, akit el kellett temetnie magában és el kelett felejtenie a továbblépéshez. Valóságos újrakezdő.Vagy erre mondják: életművész?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük