• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2016 – Így készült (Könyvesmagazin) (Jákob botja, 2013)

Jack London állítólag ezer szót írt le naponta, Centauri ennél sokkal többet vállalt. Az utolsó öt hónapban, hangozzon bármekkora őrültségnek is, napi 18 órát töltött a gép előtt. 

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető Kiadó író irodalom kalandregény szerző wrtiterAmikor első regénye, a Jégvágó (Magvető, 2013) megjelent, Centauri már mindent tudott a Jákob botjáról, melyben John Griffith, vagy ahogy  az utókor ismeri, Jack London életének első 19 évét írta meg. Míg a Jégvágó 20. századi hőse, Dan Coolbirth a sodródást választotta, Jack egy évszázaddal korábban úgy dönt, saját kezébe veszi a sorsát, és tehervonatok aljára kapaszkodva, fókavadászhajók árbóckosarában, mentor- és mecénásnők lába között tanulja az életet. A bibliai Jákobhoz hasonlóan kitartóan küzd angyalaival, akik hol profitorientált gyártulajdonos, hol hirtelen haragú barát, hol konkurenciát nem tűrő szaké-kereskedő, hol pedig kegyetlen, spiritiszta anya képében fenyegetik. Centauri testvér-regénynek nevezte a két könyvet, és ha hasonlóságokra, apró egybecsengésekre bukkanunk bennünk, az sem a véletlenül műve.

Fikciójában önéletrajzi ihletésű jelenetek keverednek a fiatal London életének epizódjaival,

megvillantva a vadon alaszkai macsójának érzékenyebb oldalát.  A Jákob botja megjelenése előtt Centauri is visszatért a Jack London-i útra, és hőse előtt tisztelegve végigstoppolta-, gyalogolta, hajózta és vonatozta az országot. Coolbirth-höz és Griffith-hez a tervek szerint jövőre egy harmadik fiatalember is csatlakozik, méghozzá az Osztrák-Magyar Monarchiából, a coming-of-age trilógia pedig a Hórvölgyi köddel válik teljessé.
Én, Jack: Gyerekként leginkább a sok hó és jég varázsolta el Centaurit Jack London regényeiben. A többiekkel ellentétben őt nem a hógolyózás és a szánkózás vonzotta, hanem az, hogy derékig a télbe gázolva küzdhessen, miközben a feje fölött fenyegetően süvít a jeges szél. Azt, hogy az író fiatalkorát formálja regényé, nyolc évvel ezelőtt határozta el.  „Minden szempontból húzós helyzetben voltam akkoriban, és a kezembe akadt az özvegyének, Charmian Kittredge-nek életírása férjéről (Ez a könyv: http://www.libri.hu/konyv/jack-london-elete.html).

Megdöbbentett, hogy ez az ember mi mindent csinált végig 19 éves koráig.

Hozzá képest az én élethelyzetem sokkal jobb volt, nem volt okom panaszkodni.” A regény körülbelül 5 százalékát Jack London-átiratok, vendégszövegek adják, Centaurit mégsem az író figurája érdekelte. „Nem annyi a történet, hogy egy Jack nevű srác kőkeményen nekivágott Alaszkának, majd megírta az élményeit, és ez olyan jól sikerült, hogy meg is gazdagodott belőle. Sokat bukdácsolt, rengeteg vihart túlélt, és sokkal színesebb és ellentmondásosabb személyiség volt, mint amilyennek ismerjük. Szenzitív alkat volt, sokszor kimondottan infantilis. Önző is tudott lenni, és gyakran akkor volt a legbizonytalanabb, amikor a legnagyobb hangon perelt a világgal.”
Túra: Centauri 2016. január 12-én, épp Jack London születésének évfordulóján vágott neki a húsznapos emléktúrának, melynek minden mozzanatát a véletlen, pontosabban a Facebook-rajongók alakították. A kommentelők megszabhatták, mi legyen a következő állomás, és meghívót küldve befogadhatták a megfáradt utazót. Centaurinak bőven volt része Jack London-i élményekben, éjszakázott hajón, barlangban, ebédelt a Balaton jegén, ám bármilyen hihetetlen kalandokba  keveredett is, úgy érzi, a Jákob botján a túra végén sem változtatna. A húsz nap egyik tanulsága számára az volt, hogy hiába múlt már el 19 éves, még bőven végig tud csinálni egy ilyen erőpróbát.  „Valószínűleg azért, mert még megvan bennem az a bevállalós hátizsákos kamasz, és ha megvan, akkor szerintem már meg is marad.  Jó érzés, hogy nincs vége a szezonomnak.” A túrához egy jelentéktelen súrlódás adta meg a végső lökést: valaki azt bizonygatta neki, hogy a világ egyáltalán nem olyan jó hely, mint amilyennek képzeli, az emberek pedig önzők és szívtelenek. „Ezen úgy felszívtam magam, hogy gondoltam, akkor megnézem nagyban, mi is a helyzet.

Az volt az alapfeltevésem, hogy mindenhol vannak nyitott, szabad és segítőkész emberek, és örülök, hogy végül igazam lett.”

Centauri ennek ellenére úgy érzi, egy olyan korban élünk, ahol a szavakat viszonylag ritkán követik tettek. Hiába ömlik ránk rengeteg inger és információ a médiából, ha kicsit közelebbről szemügyre vesszük, mi is történik valójában, az eredmény elkeserítő. „A környezetemben sok olyan fiatalt láttam, akik inkább a Jégvágó Danjének sodródását választották. Mintha elsikkadt volna az a küzdeni tudás, ami az ifjú Jackben megvolt. Akik valamilyen módon segítettek a túra során, ösztönösen cselekedtek. Nem hezitáltak, hanem megálltak mellettem, meghívtak egy kávéra, vagy küldtek egy meghívót. Számos olyan emberrel találkoztam, aki még soha nem csinált hasonlót korábban.”
Munkafolyamat: Jack London állítólag ezer szót írt le naponta, Centauri ennél sokkal többet vállalt. Az utolsó öt hónapban, hangozzon bármekkora őrültségnek is, napi 18 órát töltött a gép előtt.  „Bármilyen körülményen át tudom préselni magam, nem kell várnom az ihletre, be tudom lőni, mennyit kell dolgoznom ahhoz, hogy ne tűnjön favágásnak. Ehhez nagyban hozzájárult az a húsz év, amit publikálás nélkül intenzíven végigírtam. Annyi problémám volt a könyv befejezésével, hogy őrült meleg volt azon a nyáron, és negyvenkét fokban kellett bámulnom a monitort a ventilátor mellett, egy szál semmiben. Nem lehetett pislákolni közben, pislákolni akkor lehet, ha lekvárt kevergetek, és még akkor sem túl sokat.” A meleg mellett Centauri dolgát a betegeskedés is nehezítette. „Csak nagyon extrém esetben szoktam fájdalomcsillapítóhoz folyamodni.  Volt, hogy beleállítottam a baltát a lábamba, és csak akkor vettem be gyógyszert, amikor még órák múlva is erősen véreztem, és már alig láttam a fájdalomtól. A Jákob végén olyan 8-10 szem Cataflam becsúszott, de ilyen körülmények között ez teljesen rendben van.”
Hasonlóságok: Centauri több rokon vonást is felfedezett Jack London és a saját élete között, bár azt mondja, édesapáik között sokkal nagyobb a hasonlóság. „A legszembetűnőbb a földhöz való szenvedélyes, már-már narkotikus viszonyuk. Nem született földművelők voltak, hanem két olyan férfi, akinek ez a szenvedélye, és mindketten brutálisan jól csinálták, mondhatni, progresszívan. Ugyanakkor volt bennük egyfajta naivitás és jóhiszeműség. Jack apja például azért adta olcsóbban az elsőosztályú zöldséget, hogy az amerikaiak egészségesebben táplálkozzanak. Tette mindezt több mint száz évvel ezelőtt, amikor mindenki a profitot és az amerikai álmot kergette. Apám ugyanilyen volt. Álltak a katonák az őrbódéban az út szélén, ő meg kitett eléjük egy rekesz epret, hagy egyen a katona minőségi gyümölcsöt.” Centauri egy kisvárosban töltötte gyerekkorát, mégis szinte minden szabadidejében az erdőben kódorgott. Kalandjairól naplót vezetett és mikor összeadta az alaposan dokumentált kilométereket,

rádöbbent, hogy 33 éves koráig kétszer kerülte meg a Földet.

„Ha összehasonlítom magam a korombeliekkel, azt merem mondani, hogy én mindig egy kicsit vastagabban kentem a kenyeremet, és gyakran mentem bele olyasmibe, amibe épeszű ember nem ment volna bele. Volt, ami bejött, néhányszor belebuktam, de igazság szerint ennyi már elég is volt.  A könyv végén Jack el akar szakadni a tengeri élettől, és azt remélem, hogy a Jákob botja után én is kevesebbet leszek úton.”


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük