2017 október – fotók októberből

San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

"Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

"Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."

"„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

"Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

"Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

"Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

"Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

"Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

"Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

"Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

"A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

"Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

"De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

"Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

"A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

"Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "