• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Ars poetica – A világ legszebb árvaháza

Centauri

Centauri

Ars poetica – A világ legszebb árvaháza

Hamar rájöttem, nem kell sok a boldogsághoz, elég egy csipetnyi fürj. Hamar rájöttem: semmi sem tesz oly hamar szabaddá, mint egy fogoly.

Boldog voltam akkor ott. Egy más világban éltem. Felfedező voltam, és nem menekült. Később értettem csak meg, hogy nem egyszerűen kíváncsi voltam, nem egyszerűen elbűvöltek a madarak, ennél jóval többről volt szó. Menekültem otthonról, de annyi eszem nem volt még, hogy ezt felfogjam. Hogy ne csak a madarak színeit lássam, nagyszerű szárnyalásuk-suhanásuk, hanem őrült nagy szabadságukat is, melyhez mérten az enyém akkoriban, gyerekfejjel gyakorlatilag nem is létezett. Kiszolgáltatott létemből menekültem távoli, ritka, és magasan szárnyaló madarak szárnya alá, s lehettek bármilyen magasan, lehettek bármilyen távol, a puszta létük menedéket adott. Ha mindenről már akkor tudok, ha felfogom ezt tizenévesen, nem lettem volna boldog. Azt kérdeztem volna: mit keresek én kietlen szántókon, nádasok peremén, erdők mélyén, télen és nyáron, pusztító hőségben a fájdalmasan szurkáló tarlók részvéttelen prérijén, télen meg a csontjaimat morzsolgató kemény fagyok frigid ölén? Ha tudtam volna minderről, nyugtalanított volna, miért nem vagyok olyan, mint a többi gyerek, s ha ez nyugtalanított volna, akkor boldogtalan lettem volna. De nem. Ma sem. Mégis visszasírom azt az időt. Ma már nem ennyire egyszerű a menekülés. Annak idején lehetett otthon bármi, elég volt egy veréb. Család kontra pacsirta? Egyértelmű. A pacsirta kiütéssel győz. Perpatvar kontra poszáta? A poszáta mindent lesöpör. Vad éjjelek kontra vadludak? A ludak V-je is győzelmet jelez!

Hamar rájöttem, nem kell sok a boldogsághoz, elég egy csipetnyi fürj. Hamar rájöttem: semmi sem tesz oly hamar szabaddá, mint egy fogoly. Akkor még volt a világoknak határa. Ha kiléptem az ajtón, már a mennyben jártam. Az erdő, a patak, a tó, a rét, a mező, a föld és az ég makulátlanul tiszta volt. Patyolattiszta minden szántó, az összes latyak, bármerre botladoztam, az összes vályog, minden harmat, minden dér és sár, minden önmagáért és önmagában, vegytiszta létformában létező. Nem vittem magammal semmit a családból az erdőbe. Nem vittem semmit a családból magammal, ha a mezőt jártam, semmit sem mocskoltam be emberlétem, gyermeklétem, sorsom, nyomorom piszkával odakint egyszer sem. Ha kinyílt az ajtó, elég volt kettőt lépnem, néha elég volt egyet is, és a menny várt rám, az örök üdv és szent tökély. Az a világ, amit sosem vetettem össze azzal a világgal, amiből én érkeztem, azzal az abszurd drámával, amiben szánalmas-vérgőzös fajtám, az embernek mondott emlős él.

Lehet, hogy a hosszú hétvégék után behordtam a sarat a tiszta házba, nem tagadom, de sose hordtam be embervoltom szennyét az erdőbe.

Egyszer sem piszkítottam össze vele egy szántót, egy szent mocsarat, soha egy sárcsimbókot se szentségtelenítettem meg azzal, hogy sárnak vagy csimbóknak tartsam. Cserébe ölébe vett sármány, ősz, cudar tél, lábon lőtt őz, áramjárta gólya, gébics fióka. Ölébe vett minden fölém tornyosuló felhő, ölébe vett minden jégverés, mind, ami csak gyerekkoromban elverte és edzette a hátam; ölébe vett, és babusgatott minden szélvihar, ami a lábamról ledöntött; magához ölelt minden villám, ami pár lépésnyire rezgő lényem árnyától a szent sárra, szent tájra, a vadonra lesújtott; ölébe vett minden félelem, amit éjjeli fenyvesek és ódon bükkösök mélyén éreztem; minden szorongás magához ölelt édesen, valahányszor eltévedtem, s azt sem tudtam, merre járok;

és én jó fiú voltam, szerettem anyáimat, s mindet – a küsztől a tölgyig – istenfélelemmel tiszteltem.

Ölelt kikerics-anyácska, ölelt vargánya-anyácska, ölelt daru-anya, róka-anya, borz-anya; felhők anyja, égnek anyja, anyja talán még az istennek is; anyák százai, ezrei és tízezrei; anyafélék milliói; így lettem én akkoriban boldog, és százszínű, hisz voltam fia tőzikének, voltam fia dámbikának, gyíknak, békának, sáskának, vidrának. Fia voltam mindenkinek. De nemcsak fia, hanem kölyke, kölke, fattya, bábja, fiókája, petéje, embriója, porontya. Ezer és egy titokzatos szülő ezer és egy utóda. Íme, a családom! Íme, a vadon. A természet. Íme, ez itt, a világ legnagyobb, s legszebb árvaháza.


Centauri Ars poetica

Ars poetica (Fotó: Centauri)

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Regisztrálj, és értesülhetsz a legfontosabb, legújabb írásokról 🙂

    Név*

    Email cím*



    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/elroppeno-jelenunk/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/eletunk-a-szimfoniank/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/anyam-helyett-apam-hetesi-tanarbacsirol/anyam-helyett-apam/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/az-oldoklo-civilizacion-tul/

     

    17 Comments:

    1. Nem bírtam ki sírás nélkül. Rettentően erős írás lett, a képek is nagyon illenek hozzá! Az egész nagyon egyben van, nagyon, nagyon, nagyon. Még több ilyen írást szeretnék olvasni Tőled (ha lehet kérni). 🙂

    2. Ismerlek már jó ideje, ha a szemed és a hajad színét nem is láttam még, de ez most megrendített. És igen, nekem is szorítja a torkom, ott a gombóc, hogy könny lesz-e belőle, vagy csak gondolatok……………

    3. Kívánok Neked puha moha ágyat, őszi levelekből köntöst, zümmögő ciripelő tücsökhadat álomba ringatáshoz, kuvikot ki huhogva űzi el az éjszaka árnyait, csobogó friss patakot az ébredéshez, illatos bogyókat, vadmézet és áldást a naptól a holdtól ezért a fantasztikus írásért. Meztelenül születtünk ebbe a világba és úgy is távozunk szívünk kincseivel Földanya ölébe.

      • Antal Anikó

        Ha megengeded Lívia, csatlakoznék az írásodhoz, mert ennél szebben én úgysem tudtam volna leírni a véleményem…
        Őszinte, bátor ember vagy kedves Cen’, örülök, hogy anno rád találtam (mármint az írásaidra:-)))

    4. Szabó Edit

      Fantasztikus írás, bár az ember szíve összeszorul, amikor olvassa.
      Én mégis azt mondom, hogy szerencsés gyerek voltál. Szerencsés, mert találtál magadnak olyan helyet/helyeket, ahova elmenekülhettél, egy olyan világot, ahol szabadnak és boldognak érezhetted magad. Ez nem minden gyereknek adati meg. Nem mindenkinek sikerül, pedig vannak felnőttek is, akiknek szüksége lenne rá.

    5. Ibolya Nagy

      A legszebb, legszívszorítóbb ars poetica, amit valaha olvastam. Szíven ütött.
      És ahogy megkomponáltad, az egyszerűen zseniális, hogy ne sírjunk, boldog és szabad vagy, úgy pőrén, megteremtetted a szabadságodat, lenyűgöző világodat és beengedtél minket.
      Örökké hálás leszek ezért…és közben hallgattam a Stairway to Heaven-t. 🙂

    6. Holsky Péter

      Megrendítően szép – megrendítően mély!

    7. Marsovszki Viktória

      Küldöm gyorsan a könyved végére versnek, lírának, szépségnek, vallomásnak, sírásnak, írásnak. ♥

    8. Engedjétek meg, hogy egyszerre válaszoljak mindenkinek, hisz a válaszom köszönet, az pedig mindenkinek kijár. Hamarosan kirakom a főoldalra a válaszomat. Addig is – és ha aludni térnétek – köszönem nektek ezt a felejthetetlen hétvégét! Valóban az volt – nem az első, s remélem, nem is az utolsó.

    9. Antal Anikó

      Még egy rövid mondat: a sínek talpfái úgy néznek ki, mint a zongora belső billentyűi… hát játssz még… a magad és mindenki (anyáid, apáid, testvéreid) örömére…

    10. Nagyon megrendítő, mélységesen mitológiai, archaikus írás. Nagyon szép!

    11. Kálmán Péterné

      Nem tudok megszólalni, bár nem először olvasom ezt az írásod. Nehezen találom a szavakat.
      Mondják”teher alatt nő a pálma”. Szomorú, hogy ilyen áron de naggyá lettél, nagyon naggyá Cen’! Kívánom lehess mindig ilyen….szabad.

    12. Szabó Mihályné

      Nagyon megrendítő az írásod, de nagyon szép is egyben. Előző írásaidat olvasva, videódat látva, tudtam már, hogy min mentél keresztül! Sajnálom, de talán a véletlennek köszönhetően egy számodra még ismeretlen világba csöppentél, mely a későbbiekben is életed részévé vált! Várom a további szép írásaidat! Jó éjszakát, Cen’!!!Üdvözöllek: Gyöngyi

    13. Lívia dr. Zilahi

      Akkor újra “csak” ezt tudom mondani “Kívánok Neked puha moha ágyat, őszi levelekből köntöst, zümmögő ciripelő tücsökhadat álomba ringatáshoz, kuvikot ki huhogva űzi el az éjszaka árnyait, csobogó friss patakot az ébredéshez, illatos bogyókat, vadmézet és áldást a naptól a holdtól ezért a fantasztikus írásért”. A Zeppelin dal az egyik kedvencem-emellett valahogy azt érzem végtelen szomorúság és magány van itt, ahol vígasztalást hoz a természet.
      Kedves Cen jó, hogy újra ide tetted ars poeticad a gyönyörűen terített asztalodra .

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük