Harcosok és szuperfilozófiák klubja

TABUK tabukról

Harcosok és szuperfilozófiák klubja – 2021.01.08.

Gyakran érzem magamat utolsó mohikánnak 😊 vagy atavizmusnak, ha tervekről van szó. Olyan szuperfilozófiák dominálnak ma a világban, melyekbe én képtelen voltam belenőni, teszem hozzá rögtön: koránt sem vagyok meggyőződve arról, hogy jó lett volna. Némely elemét talán használhatnám, de alapvetően én egy másik világból jövök. E szuperfilozófiák egyik legmarkánsabb vonása egyfajta nyugodt ráhagyatkozás az élet eseményeire, amit tegnap az Erdély-blogban is említettem a zergecserkelés kapcsán ITT. Arról a szemléletről beszélek, ami feleslegesnek vagy egyenesen rossznak gondolja, ha valaki küzdelemként, harcként fogja fel az életet. Nyilván e sorok olvasói között is akadnak olyanok, akik inkább arra hajlanak, jobb egy ilyen ráhagyatkozásban élni-lenni, semmint terveket szőni, akár olyan terveket is, melyeknek kivitelezése egészen valószínűtlen, aztán küzdeni széllel szemben, és végül – jó eséllyel – elbukni. Joggal tehető fel az a kérdés is, hogy honnan tudja valaki oly magabiztosan, miért kell küzdenie; honnan tudja, merre van az arra?

Megengedően annyit mondok erre röviden: élethelyzet, habitus, életcélok függvénye, kinek mi a legcélszerűbb, melyik stratégia; merthogy a ráhagyatkozás, elengedés szuperfilozófiája is stratégia. Formailag talán nem, de tartalmilag mindenképp. És ezt mindenképp hozzá kell tennem, máskülönben ez a szélsőséges engedékenység könnyen csúszik bele pőre simulékonyságba.

Igen, lehet egy ember számára tökéletesen megfelelő a ráhagyatkozó, belesimuló létszemlélet, de épp azért válhatott ez mára általánossá, mert alapvetően a biztonságérzésről szól, a kudarckerülésről.

Ha nem alkotunk terveket, ha nem tűzünk ki célokat, se eszményt, se ideát, mi baj lehet? Nincs mihez mérten nagyot bukni.

Ez világos. De mindez sok esetben csak a biztonság és nyugalom illúziója. Abban élni, hogy nem vesztettem el semmit, mikor ennek alapja csupán az, hogy nem volt semmim, vigasznak és létállapotnak is jó lehet, elismerem, de mégis csak a probléma megkerülése.

Ma hajnalban, egy fontos megbeszélésre készülve jöttem rá, hogy végső soron én is a ráhagyatkozók, elfogadók közé tartozom; nem mindig, de alapvetően igen. Csak épp máshonnan indítom az elfogadás programját, mint a többség. Felfoghatatlanul fontos az a képesség, ami hagy bizonyos dolgokat megtörténni, és ami képes elfogadni helyzeteket, de nem mindegy, mikortól aktivizálódik.

A passzív ráhagyatkozás nyilván ad valamiféle permanens békét, és ennek jogát eszembe sincs elvitatni bárkitől, csak azt mondom: ez egy megelőzőcsapás valójában.

A kockázatok permanens kizárása az élet minden területén. Ismerünk olyanokat, aki például sosem bonyolódnának bele egy komoly párkapcsolatba, és ezzel valóban elkerülhetik az égrengető csalódásokat. De vajon mi van a mérleg másik serpenyőjében? Honnan tudjuk, hogy nagyobb merészséggel és kockázatvállalással nem találták volna magukat egy boldog kapcsolat epicentrumában? Sosem tudjuk meg. Ez nyilván spekuláció. Ezért a passzív szuperfilozófiák vizén evezőt nem is igen érheti kritika, és érvelése szinte kikezdhetetlen, hisz a vele látszólag szemben álló aktív szuperfilozófia könnyen támadható, mivel belemegy helyzetekbe, akar, szeret, tervez, küzd, s mindebből következően időnként nagyot koppan, bukik, kudarcot vall.

Tegyük fel úgy a kérdést: ki az elfogadóbb? A passzív ráhagyatkozó vagy az aktív tervező? Ezt úgy mérhetjük, ha megnézzük, mi az, amit igazán nehéz elfogadni. A kudarcokat. A kudarc megannyi vállfaját; hivatásban, szerelemben, családban, barátságban. Végső soron a következetes ráhagyatkozót kudarc nemigen érheti, hisz szélsőséges esetben csak megtörténnek a dolgok vele, míg az aktív tervező rendre ott találja magát, hogy ez sem, az sem jött be. Elfogadásra, ráhagyatkozásra valójában, praktikusan csak az aktív tervezőnek van szükséges, hisz épp ő kerül rendre olyan helyzetekbe, ahol kénytelen belátni egyik-másik terv vagy tett kudarcát. Ez a legnehezebb.

Attól tartok, hogy helytálló lehet azt mondani: a passzív kockázatkerülő olyan, mint aki – „biztos, ami biztos” – minden nap szed antibiotikumot. Az aktív kockázatvállaló nem utasítja el egy pillanatig sem az antibiotikum használatát, de csak akkor veszi be, ha arra valóban szükség van. Az eredmény is hasonló lehet. A folyamatos megelőző csapásban élőt egy idő után épp az állandó védekezés gyengíti le, esetenként annyira, hogy épp akkor nem tud kellőképp védekezni, elfogadni, ráhagyatkozni, amikor arra valóban szükség lenne.

A probléma vagy e látszat szembenállás gyökere talán az, hogy nem látjuk: a kudarc ugyanazt a dimenziót nyitja meg, amit a siker. Erről árulkodik, hogy legerősebben épp e két szüzséhez vonzódunk, ha történetekről van szó. Leginkább olyan emberekre figyelünk, olyan emberek élettörténetét lapozzuk át szívesen, akik vagy nagyon sikeresek, vagy nagyot buktak. „Kettő az egyben” esete az a „szuper-szüzsé”, ahol számos bonyodalom és kudarc kíséri a totális sikerhez és boldogsághoz vezető utat. Lehet azt mondani, hogy amennyiben történetekről, könyvekről vagy filmekről beszélünk, ez a szuper-szüzsé olcsó megoldás, ugyanakkor látni kell, hogy a tényleges élettörténetek – azok története, akik jelentős hatást gyakoroltak a környezetükre – legtöbbször valóban ilyen szuper-szüzsé szerint alakulnak.

A passzív ráhagyatkozó életében alapvetően kétféle életesemény van.

  • Összejött, bár nem küzdöttem érte
  • Meg se próbáltam

Az aktív tervező életében négy, hisz nem kizár, kirekeszt bizonyos működésimódokat, mint inkább újabbakkal is számol; a küzdő típust épp úgy érheti szerencse, ahogy a passzív várakozót; és természetesen a küzdő sem próbálhat meg mindent, hisz az ő élete és életereje is véges.

  • Összejött, bár nem küzdöttem érte
  • Nem jött be, igaz, meg se próbáltam
  • Küzdöttem, és bejött
  • Nem jött be, de legalább megpróbáltam

Ami ebben a legszebb, hogy az utolsó kategória – a „de legalább megpróbáltam” – koránt sem csupán egy opció a sok közül, hanem maga is eredmény. Paradoxon: a kudarc voltaképp önmagában is siker, hisz egy kísérlet végterméke, s azt jelenti, hogy egy opciót teszteltünk, s e tesztelések sorozatán át választódnak ki a reális lehetőségek, jóval eredményesebben, mintha mindenről a véletlen vagy a szerencse döntene. Összevetve a „meg se próbáltam” opciójával, a kísérletek aktívak, cselekvők, s mivel más és más célra irányulnak, másként és másként hatnak vissza ránk, így mindig újabb és újabb tapasztalatokat hoznak, mozgásban és fejlődésben tartanak, míg a passzív „meg sem próbáltam”, bár eredményesen kerüli el a kudarcokat, mindig ugyanabban a működésben marad, így bármit hagy is ki, mindig ugyanaz a történik: motorikus elutasítás, motorikus lemondás, motorikus zárás és védelem. Nyilván ez komfortosabb is, és ehhez a komforthoz is joga van mindenkinek, mégis: érdemes legalább időnként kimozdulni a biztonságot adó szuperfilozófiák melegéből – legalább egy másik, tágasabb szuperfilozófia berkeibe ellátogathatunk néha, s ha akkor is úgy ítéljük meg, hogy jobb visszahúzódni a szemlélődés, a totális ráhagyatkozás kanapéjára, máris azt mondhatjuk: de legalább kipróbáltuk. 😊      

Nem először gondolok hálával a tanáraimra. Arra a néhány emberre, akik nemcsak értelmes és érző emberek, hanem nagy tervezők, nagy konstruktőrök, nagy harcosok voltak; akkor is, ha harcaikat szinte észrevétlenül, csöndben vívták meg. Én már – hála nekik – maradok mohikán. Maradok az övék, és az ő utóduk. 🙂


Centauri zafír utolsó éjszaka

Fotó: Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

                         

    6 Comments:

    1. Kálmán Péterné

      Kedves Cen’!
      Azt szeretem az írásaidban, hogy mindig rendkívül gondolatébresztők. Most például odáig jutottam , hogy előhívtam egy elmentett önéletrajzomat és a te nézőpontod szerint fürkésztem életem különböző állomásait. Magamra vetítve ezeket a gondolatokat, próbáltam felfedezni, melyik csoportba is tartozhatom.
      Általában a lehetőségeimhez szabtam az igényeimet, de az nem jelentette azt, hogy nem voltam tervező, hisz a célok viszik előre az embert.
      A z első ilyen komolyabb cél volt a továbbtanulás. “Küzdöttem érte és bejött”

      Őszintén hittem abban, hogy nőként én is lehetek határt járó, állattartó telepet vezető jó mezőgazdász. Feleségként, két kisgyermekkel, agrármérnök férjjel vakmerőség volt. (Két dudás egy csárdában nem szerencsés)” Nem jött be de legalább megpróbáltam”.

      Továbblépésként jött egy vállalatgazdálkodási szakmérnöki képzés. Másfél év után, a cél előtt feladtam de legalább megpróbáltam. Mégis – szavaiddal élve – újabb tapasztalatokat hoztak, mozgásban és fejlődésben tartottak a tanultak.
      Üzemgazdászként pár év csendes szakmai pihenő, élményekkel teli családi élet, gyerekek cseperedtek….és akkor egy lehetőség: pályaelhagyás, bankszektor, pénzügyi szféra.
      Nagy kihívás, nehéz de megfontolt döntés után váltottam.” Összejött, bár nem küzdöttem érte”. Újabb tanulás (munka, család mellett) három év szakmai pénzügyi képzés alatt “megküzdöttem és bejött” a siker.
      Folyamatos előrehaladás a ranglétrán, és 50 évesen egyszer csak ott találtam magam egy számítógép előtt, ami nélkülözhetetlen volt a munkámhoz. Választanom kellett. Azt hittem akkor feladom, “meg sem próbálom”, de újabb tanulással és küzdelemmel emelt szintű excell tudásig jutottam. Szép évek (régióközpontban 24 fiók koordinátoraként) a nyugdíjig) azután boldog nagymama évek. Mikor az unokák kinőttek minket, megtanultunk horgászni, 65 évesen még egyszer vizsgáztam egy horgászengedélyért. Legnagyobb kifogott halam egy horgászversenyen 15,04 kg-os ponty volt. Valahogy ez is összejött. 🙂
      Elmondhatom, hogy nem voltam nagy tervező, nagy harcos, mégis érdemes volt “legalább időnként kimozdulni a biztonságot adó szuperfilozófiák melegéből”. Legalább megpróbáltam!

      • Lívia dr. Zilahi

        Kedves Kálmán Péterné- elismerésem, fantasztikus utat jártál be. Asszonyok hatalma- igen, nekünk a mohikán állapotban kell lenni, mert az élet és az ősi energiák belőlünk jönnek. Megkérdezhetném a keresztneved? Nagyon szeretem a reflexióid Centauri írásaira. Talán nem bántja, ha az Ő oldalán teszem ezt.

        • Kálmán Péterné

          Kedves Lívia! Köszönöm. Biztatást és megnyugvást jelentenek a szavaid. Néha bizonytalankodom ennyi évesen, hogy van-e helyem a saját gondolataimmal részt venni ilyen nagyszerű “gondolkodók” között Cen’ honlapján. Mióta rátaláltam, szinte minden időmet itt töltöm Cen’ “vendégségében”. Mindenevő vagyok, ami itt megjelenik élvezettel olvasom.
          A keresztnevem Krisztina, a face-n Krisztina Kálmánné néven vagyok regisztrálva.
          Örömteli szép napot kívánok!

    2. Lívia dr. Zilahi

      “Elfogadásra, ráhagyatkozásra valójában, praktikusan csak az aktív tervezőnek van szüksége”.
      Nagyszerű gondolatok megint- Kedves Cen, akár egy pszichoterápiás ülés mottója is lehetne ez a teljes írás itt, az elveszett bolyongó lelkeknek. Micsoda belső erő és micsoda képességek. Azt gondolom a mohikánok sosem halnak ki, mert akkor mivé lenne a világ, nem lennének új felfedezések, viharos kapcsolatok, sírás, nevetés, öröm, szomorúság, remény -reménytelenség stb. Másrészről a teljes passzivitásban élők egy külső szemlélő számára, nagyobb energiákat égetnek az állapot fenntartására mint akik láthatóan használják azt.
      Nagyon szép a naplós kép az angyali fénnyel és a tűzzel:-)))”Biztonságot adó szuperfilozófiák melege” – jó benne sütkérezni és milyen jó aztán felszítani a parázsló rönköket, hogy újra égjenek.

      • Kálmán Péterné

        Sokszor megtapasztalom környezetemben is, hogy a teljes passzivitásban élők, amellett, hogy nagyobb energiákat égetnek az állapot fenntartására, hajlamosak önsajnálatba süllyedni, eljutni az örök elégedetlenség és az állandó panaszkodások, esetleg a rosszindulatú támadások szintjére, ahelyett, hogy a kész helyett változtassanak. Sajnos nagyon sokan vannak. A sült galamb – a híresztelések ellenére – nem tud repülni.
        A naplós képhez fűzött mondandód csupán néhány szó de mennyi minden benne van!!!!

    3. Türelmeteket kérem, amíg odáig jutok, hogy elolvasom a hozzászólásokat!!! 🙂 Igyekszem mihamarabb! 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük