És baszki tényleg nem mindig fenékig tejföl az élet!

2020.12.10. A közhelyekhez való viszonyában az értelmiségi réteg, a szellemi elit, nevezzük bárhogy, valójában csupán a gőgjét jeleníti meg; csupán arról tesz tanúbizonyságot, hogy buborékban él, és bár szuperérzékenynek hiszi magát, valójában gőze nincs arról, mi az ábra azokkal, akik e buborékon kívül élnek.  

Hányszor halljuk: jaj, ez közhely! – jaj, ez frázis!

A „hányszor halljuk” fordulata is az. 😊

Íróként először is azt mondom, igen, kerüljük a közhelyeket, ha lehet; ugyanakkor ne feledkezzünk meg róla, hogy a közhelyek java nem véletlenül vált közhellyé. Szeretnék elmondani egy történetet. Azért tartom ezt fontosnak, mert íróként sem lehet semmi annál fontosabb, hogy buborékon kívül legyek, és nyitott maradjak mások irányába; hogy ne reflexből, ne zsigerből utasítsak el valamit, vagy ami rosszabb, ítélkezzek valaki felett. Főként ne azon az alapon, hogyan beszél.

Nemcsak íróként, hanem emberként is ez volna az egyik legfontosabb törekvés. Ezen a ponton, ha választanom kellene: író legyek buborékban vagy egy ember a buborékon kívül – hezitálás nélkül az utóbbit választanám; persze könnyű így, hogy nem hiszek a buborékból írott irodalomban; nem hiszek abban, hogy egy buborékban élő író a világirodalomhoz kapcsolódhatna.

A közhelyek, frázisok gyakran lenéző elutasításához gyakran társul egy kis „egyszerűemberezés”, netán meghintve némi „vidékizéssel”. Szeretnék hát elmesélni valamit arról, hogyan is él, hogyan is kommunikál az úgynevezett „egyszerűember”, a „vidéki”, a paraszt, a melós, sőt a proletár; én ugyanis úgy gondolom, ma is vannak prolik (és ez – ahogy azt már interjúban is elmondtam – nálam pozitív). Proletárkorszakomból vannak emlékeim, s még a Jégvágó című regényt sem írhattam volna meg, ha nem töltök sok időt kétkezi munkából élő emberek között. Sok szempontból tőlük tanultam a legtöbbet; jóval többet, mint attól a rétegtől, melyhez elvileg tartozom.

Dolgoztam egyszer együtt egy kiugrott biztonsági őrrel. Esküszöm, a tárgyilagosság kedvéért vagyok kénytelen meghagyni annak, ami volt, vagyis bántóan tipikus biztonsági őrnek. Nagydarab, magas, kopasz csávó volt, sokszor annyira egyszerű, akár egy kalapács, de még a járása is az a jellegzetes kivagyi járás volt; jellegzetesen az a sorozatgyártott hőzöngő, az a „mivan-mivan” típus. Itt rögtön beleütközhetnénk a tipizálás tilalmába is, egyúttal rögtön szembe jön velünk a dilemma: tilalmaknak feleljünk meg vagy az élettapasztalatainknak? Maradok utóbbinál.

Ugyanakkor ez az ember egy ebédszünetben mesélt egy hajléktalanról, akit még biztiőr korában kapcsolt le, amint épp kisrádiót lopott. Ahogy azt kell, a tagot hátra vitték a raktárba felvenni a jegyzőkönyvet, ám a hajléktan könyörgőre fogta a dolgot, s azzal érvelt, hogy sosem lop, még élelmiszert sem, de egy rádióra muszáj volt szert tennie, mert annyit van egyedül, hogy beleőrül; legalább egy rádió szóljon néha. Amikor ezt a biztiőr elmesélte, elcsuklott a hangja, és könnybe lábadt a szeme. Szemlátomást azon gondolkodott, hogy kimenjen az ebédlőből, ne mások előtt pityeregjen, de aztán nyelt két nagyot, összeszedte magát, témát váltott, és tovább evett, egy perc múlva pedig már valami ízetlenségen kacagott. De azért nekem szemet szúrt az tíz másodperc.

Jóval később rákérdeztem: mi lett a történet vége? „Megvettük a rádiót a papának.” Magyarán: a biztonsági őrök összedobták a lét arra a kis rádióra.

Olyan volt, amilyen. Szétszórt gyakran, és kapkodó. Nagyhangú és arcoskodó. Arra is volt példa, hogy sunyinak találtam. Családapa volt már, de sosem járt külföldön, még Budapesten se. Amikor megtudta, hogy jártam Indiában is, gyermeki csodálkozással bámult rám. Majd órák múlva, egy ábrándozó kamaszlány hanghordozásában megemlítette: „Biztos jó lehet ismerni a világot.”

Történt egyszer, hogy a szokottnál is szétszórtabb volt, össze-vissza kapkodott, „küzdött az elemekkel”, ugyanakkor csöndesebb lett. Aztán bagóztunk a kijelölt helyen, páran, úgy négyen-öten, ment a szokásos cinkelés, évődés, időről-időre megspékelve a megkönnyebbülés negyedóráját némi ízléstelenséggel, aztán – ahogy az lenni szokott – beindult a panaszkodás, a fikázás; mi szar, mióta, és miért. A mi emberünk azonban nemigen csatlakozott a beszélgetéshez, csak cigizett, s végül csak annyit mondott valamire: „Bizony, nem mindig fenékig tejföl az élet.”

Ha létezik olyan frázis, ami bármilyen beszélgetést – elnézést az egyébként teljesen ideillő kifejezésért – agyonbasz, akkor ez az. Az úgynevezett „egyszerűember”, a „proli”, a „vidék parasztjai” gyakran élnek akár ennél is nagyobb frázisokkal (ha létezhet ennél nagyobb). Ennek ellenére persze elakadok ezeken néha én is. Végtére is író vagyok, meg a biztiőrrel ellentétben nemcsak Budapesten jártam, hanem Indiában is; Hollandiában, Franciaországban, Svédországban, és hadd ne soroljam. És egyáltalán: messze többet tanultam és tapasztaltam az ún. nagyvilágból, mint ő.

Másnap aztán nem jött be műszakba. Egy nappal később viszont már ott volt, ha jól emlékszem éjszakában. Estünk neki a ciginek, kávénak kétszer, egy hosszúnak egy rövidnek, aztán a melónak, hadd szóljon! Valamikor aztán, mikor szünetünk volt, rákérdeztem, miért nem jött előző nap. „Tegnapelőtt meghalt édesanyám.”

Akkor értettem meg, hogy az a bizonyos frázis, az életről meg a tejfölről, ezt jelentette. Ő így mondta el.

Nem mindenki író. Nem mindenki szofisztikált. De mindenki ember.

Nagyon meredek, ha bárki veszi a bátorságot, és úgy gondolja, amikor a másik beszél, még ha csak frázisokat puffogtat, akkor is, szóval ha bárki veszi a bátorságot, hogy úgy gondolja, ilyenkor az „egyszerűember” csak puffog. Honnan tudhatná bárki, hogy egy frázis a másiknak mit jelent épp? Gőg. Arcoskodás. És általában olyan értelmiségi lét, ami az élet felszínét karcolgatja csupán.

Más helyzetben azonban az „egyszerűembert” is megkísérti ugyanaz a mumus, de másként aláz-gyaláz. Jellegzetes forma – nálunk ez népbetegség –, amit úgy nevezek: fikakultúra. Nemcsak a sajtó népszerűsíti ezt, hanem a hétköznapoknak is permanens része. Például a közlekedésben. Szidni kell mindenkit. Muszáj. Ha lassan megy? Azért. Ha gyorsan hajt? Azért. Ha kicsit később rakta ki az indexet? Botrány. Ha kicsit meredek, ahogy sávot vált? Skandalum!

Jó, tudjuk sokan pocsékul vezetnek vagy egyszerűen csak bunkók, de amikor olyan sofőr mellett ülök, aki unos-untalan másokat szid (ahogy építkezésen a villanyszerelő a kőművest, a burkoló a villanyszerelőt, a festő a burkolót, a festőt pedig a megrendelő), szoktam volt mondani: „Nem tudhatjuk, miért siet! Nem tudhatjuk biztosan, miért szétszórt, miért figyelmetlen. Ki tudja, nem arról van e- szó, hogy szegény polgár, aki az imént kilencvennel húzott el az ötvenes tábla mellett, nem arra ébredt-e ma reggel, hogy ájultan fekszik az apja az előszobában, öt perce meg azzal hívták, hogy már haldoklik, és csak percei vannak hátra; ki tudja, talán olyan ember ül abban a kocsiban, aki kivételesen szereti az apját, nagyon is, és perceken belül elveszti örökre.”

És azt is tudjuk, ha valaki állandóan másokat pocskondiáz – akár a pénztárnál áll sorba, akár vezet, akár utazik, akár melós, akár író, akár miféle –, ott valami nincs rendben, méghozzá vele nincs rendben. Talán csak nem arról van szó, hogy míg másokat agyalágyult tökkelütöttnek mutathatunk, addig jó eséllyel palástolhatjuk saját, néha ordító gyengeségünket? Ahogy az „egyszerűemberek” egy része mások szüntelen becsmérlésével takarja, hogy van az a szempont, mely szerint a társadalmi ranglétra alján foglal helyet, úgy amikor az értelmiségi „vidékizik”, „egyszerűemberezik”, s nem kevés megvetéssel minősít, kifogásol frázisokat, akkor csupán gőggel palástolja azt, ami a tudatalattijában talán nagyon is ott van: viszonylag jól él, míg ezrek és ezrek évtizedek és évszázadok óta kétkezi munkával, és napi nyolc és tizenkét órában verítékezve teremtik meg mindazt, amit majd ő kényelmesen megvesz vagy megrendel.

Le kellene tenni erről mindenkinek végre. Nem fog persze szinte senki. Akkor sem, ha épp a szofisztikált, és az emberi méltóság mellett oly nagyon elkötelezett elit, akár intellektuálisan is beláthatná: nem képes átlátni az „egyszerűember” világát, még a frázisait sem. Beláthatná, amint számára mankó egyfajta műveltség, úgy a köznép számára a közhely a mankó. A biztiőr, amikor elveszti imádott édesanyját, nem tud mit kezdeni ezzel a veszteséggel; annyira nem, hogy kommunikálni sem tudja; nem látjuk, amikor sír; nem látjuk, hogyan tört össze belül; csak egy frázist hallunk tőle, és megy tovább; ahogy az élet, a meló, a pörgés, a norma, a hajtás, a kizsigerelés, a küzdelem, s a mindennapok minden velejárója is hörög s dübörög tovább.

Ebben a ringlisben, proli és értelmiségi, asztalos és tanár, férfi és nő, mindkettő vagy egyik sem, felhagyhatna egymás létformájának lenézésével és egymás nyelvének tabusításával, mert bármit gondoljunk is, bármivé legyünk is, bármeddig jussunk is, előbb-utóbb mindannyian megértjük: Az élet baszki tényleg nem mindig egy habostorta.

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

                              

      

    8 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Valóban, Cen’, az élet nem habos torta,
      de: “minden rosszban van valami jó” -, folyamatosan Dan jutott eszembe.
      Nem véletlen ☺️, egyébként abszolút egyetértek veled.

      • De mennyire jó és hatalmasan nagy, hogy elővetted a Jégvágót, és Dant! A Jégvágóban is ott van ez a kritika, Dan ugyanis – ha emlékszel – a regény első két harmadában állandóan fikázza a szólásmondásokat meg a frázisokat, de miután kicsit BELEKÓSTOL AZ ÉLET SŰRŰJÉBE 🙂 🙂 🙂 egy ponton az egyik mondásra már úgy reagál: “Milyen igaz.” Ott a regényen belül történik meg egy paradigmaváltás. 🙂

        • Ibolya Nagy

          A könyvet sem kellett elővennem,☺️, Dan nagy fikázó, megkapta tőle Salinger, Hemingway es még sorolhatnám, a paradigmaváltás, amit emlitesz, viszonylag hamar bekövetkezett.
          A korral és tapasztalassal az ember belátási képessége is jobb lesz, megértőbb lesz.
          Hány évesen is írtad a Jégvágót, Cen’?☺️

    2. Kedvemre szóltál! Ez is frázis, de igaz! 🙂

    3. SzabóMihályné

      Nagy igazság, amit írtál, Cen’!

    4. Lívia dr. Zilahi

      “És azt is tudjuk, ha valaki állandóan másokat pocskondiáz – akár a pénztárnál áll sorba, akár vezet, akár utazik, akár melós, akár író, akár miféle –, ott valami nincs rendben, méghozzá vele nincs rendben.” Igaz- a keserű ember tele van projekciókkal, bűnös minden ember és bűnös az egész világ az összes történéssel. Az Édesanyám egy falusi kis közösség által fenntartott idősotthonban van-87 éves. Dec.23-tól önkéntesnek állok,hogy az ott dolgozó egyszerű asszonyokat akik tele vannak együttérzéssel, szeretettel, törődéssel, segítsem. Mindenki Covidos lett- az egyik új dolgozó vitte be, nem szidnak senkit, szerencsére ebben a két hétben amikor kiderült(eddig sikerült megóvni az időseket)senki nem halt bele, kórházba sem kellett vinni senkit sem. Szóval az élet nem egy habos tora kérem szépem. Ezek az asszonyok napok óta haza sem mentek, mert olyan kevesen vannak az idősek ellátására. Folytassam? Nem teszem. Kedves Cen, megint fantasztikus dolgot hoztál ide , nem csak mint kiváló író, hanem mint vérproli, aki ismeri a társadalom sok rétegét, mennyet és poklot egyaránt.

      • Antal Anikó

        Erőt , kitartást és egészséget kívánok, kedves Lívia! Csodálatos, amit vállalsz, ölellek és szeretettel gyújtok mécsest Értetek is!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük