Cenzúrázott botrány az irodalom romjain – Kőrössi P. József – Naplóromok

korosi-p-jozsef-naplo-romok-cultura-630x320

Cenzúrázott botrány a romokon


2020.07.23. Nem szeretnék ugyanabba a „hibába” esni, mint Kőrössi P. József, a Naplóromok című kötet szerzője, „botrányhőse”, bár a kísértés nagy, nem tagadom. Igaz, össze sem vethető az én státuszom az övével, koránt sem vagyok oly régen az irodalmi életben, főként nem intenzíven, személyesen, s egyáltalán nem vagyok bennfentes. De egy átlagos olvasónál bennfentesebb vagyok, tehát – még ha szerényebb mértékben is – ez a kísértés esetemben is jelentkezik.

Amikor az első kritikákat, recenziókat olvastam, rögtön eszembe jutott egy régi beszélgetés egy szerkesztővel. Az Írók Boltjától nem messze, az Oktogon bandukoltunk, amikor váratlanul azt mondta (ma sem tudom, miért):

„Azt szeretem az irodalmi életben, hogy vannak dolgok, amiről nem beszélünk.”


Megdöbbentett ez a mondat, de talán csak azért, mert valóban nem értettem, miért címzik nekem. Egyfelől jelenthet ez valóban valamiféle jót, például tapintatot, másfelől azért nyugtalanító is, hisz azt sugallja: bizonyos dolgok fű alatt zajlanak; melyek csak a „beltagokra” tartoznak. Nem igazán mondhatni, hogy az irodalmi életet – oly divatos szóval élve – transzparencia jellemezné; értsünk transzparencia alatt bármit is.

A Naplóromok megjelenése egyfelől talán azt a tabut törte meg, amiről nekem az a bizonyos szerkesztő beszélt, másfelől viszont hozzájárult, vagy hozzájárulhatott volna az irodalmi élet transzparenciájának növekedéséhez. Az irodalmárok többsége azonban nem így érezte. Sokan úgy vélték, ezt a könyvet nem lett volna szabad kiadni. Két okból érezhették így. Jóindulatú olvasatban egyszerűen tapintatlannak találhatták páran. Kevésbé jóindulatú olvasatban csak azt sérelmezték, hogy az irodalmi élet magasztossága, „lebegése”, éthosza lesz oda, amikor egy szerző megmutatja, hogyan beszélnek egymásról irodalmárok, szerzők, szerkesztők, amikor csak négyszemközt vannak. Hogyan születnek döntések.

Réz Pál, a honi irodalmi élet mogulja volt, s nem sokkal korábban megjelent egy kötet a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában (Bokáig pezsgőben), melyben Parti-Nagy Lajos beszélgetett vele. Ezt a kötetet nem olvastam még, de látatlanban mondom: érdemes elolvasni. Erre egyfajta reakció volt a Naplóromok, amint a szerző írja:

Megjelent 2016-ban a Bokáig pezsgőben című hangos memoár, amelyben Réz beszélgetőtársa Parti Nagy Lajos volt. Azt olvasva jutott eszembe, hogy én is beszélgettem Palival, Rézzel, s azokat a beszélgetéseket én akkor azonnal le is jegyeztem. Emlékezetből, látogatásaim után, éjszaka, sokszor hajnalig írtam. Ezeket a szövegeket kerestem meg a masinámban, ezekből állt össze az a kézirat, amelyből most könyv is lehetett.


 

A BOKÁIG PEZSGŐBEN FÜLSZÖVEGE: Valódi irodalmi csemege Réz Pál és Parti Nagy Lajos könyve, a Bokáig pezsgőben. Az idén 85 éves Réz Pál 1952-től volt a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, majd 25 éven át a Holmi folyóirat főszerkesztője. A Bokáig pezsgőben nem egyszerű élet- és pályarajz, hanem sok anekdotával fűszerezett beszámoló a kortársakról: írókról, költőkről, pályatársakról és barátokról. Szereplői Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Juhász Ferenc, Csurka István, Petri György, Weöres Sándor és sokan mások, akikkel Réz Pál együtt élte át a magyar irodalom egyik aranykorát. A huszonhárom évvel ezelőtt készített rádióinterjú szerkesztett, kibővített és 2015-ben kiegészített szövegét fényképekkel, könyvdedikációkkal illusztráljuk.
A Magvető ezzel a kötettel kezdi meg az 1970-80-as évek népszerű könyvsorozatának, a Tények és Tanúk új folyamának kiadását.

Abban nagyvonalakban mindenki egyetért, hogy az interjúkötetben Réz Pál olyan képet mutatott magáról, ami neki a leginkább megfelelt, míg Kőrössi P. József könyve ezt némiképp korrigálja, árnyalja, némelyek szemében talán rombolja. Úgy tűnik, hogy a szerző és a kiadó (és a könyv összeállításában segédkező, azt néha „cenzúrázó” kortársak) jó előre botrányt, tiltakozást, ellenállást szagoltak, mivel a hátsó borítón két szerző, egymással ellentétes ajánlása olvasható. Az egyik nem is ajánlás. Nádas Péter üdvözli és dicséri a kötetet, míg Várady Szabolcs, költő, aki hosszú évekig Réz Pállal együtt dolgozott a Holmi című folyóirat szerkesztőjeként, úgy véli:

ezt a kötetet talán hiba kiadni.



Ez önmagában is érdekes: olyan „ajánlást” rakni a hátsó borítóra, ami egyenesen a kiadás jogosságát kérdőjelezi meg. Fülszövegek és ajánlások gyakran készülnek azzal a szándékkal, hogy egyfajta alaphangot adjanak a későbbi értelmezéseknek. Ebben az esetben a könyvborító maga készít fel botrányra. Részint talán ezt a „jövendölést” teljesítették be aztán azok, akik fejcsóválva olvasták ezt a kötetet, mintegy engedelmeskedve a sugalmazásnak. A könyv ugyanis a várakozásokhoz, a megjelenés után megjelenő kritikákhoz képest koránt sem annyira botrányos, mint gondoltam. Ha ez a könyv tabukat sért, ha ezt így érzik sokan valóban, akkor az irodalmi élet ingerküszöbe igen alacsony, s zártsága, prüdériája jóval nagyobb, mint gondoltam. Hogy szerkesztők és szerzők lehülyézik néha egymást? Hogy minősíthetetlenül minősítgetnek? Nagy ügy.

Egy átlagos író ezerszer vagy tízezerszer több szállal kötődik az ún. irodalmi élethez, mint én. Egy átlagos író más írókkal és szerkesztőkkel, irodalmárokkal együtt töltött ideje vagy levelezése, sörözése vagy kávézása ezerszerese az enyémnek, mégis: ha nem is könyvet, de kisregényt írhatnék arról, hogyan vélekednek a színfalak mögött egymásról, díjakról, művekről szerzők, kritikusok, irodalmárok.

Igen, igaza volt annak idején annak a szerkesztőnek: az irodalmi életben bizonyos dolgokról nem beszélünk. Kifelé legalábbis. Na de egymás között annál inkább! Mint bármiféle „élet” résztvevői. Főként, ha nem kicsit söröznek, mint inkább nagyon.  „Legendák” keringenek arról, melyik szerzőt kell annyit szerkeszteni, hogy végül a szerkesztő végül már inkább társszerző lesz. Melyik szerző hajthatatlan a szerkesztőkkel szemben, és képes szarvashibákhoz is ragaszkodni, merő egóból.

Ó, hát a díjak körüli éter meg épp fullra telített belső infókkal, belterjességgel, önzéssel, hiúsággal. Ebben sincs semmi új.


Személyeskedő viták a Nobel-bizottságban

A klasszikus „fúrás” – mint minden más területen – itt is jelen van. Mindebből azonban ez a könyv nem mutat szinte semmit. Ha az irodalmi élet mélységeiből nézek erre a kötetre, azt kell mondjam: kimondottan szemérmes, s ha valaki botrányosnak, tabudöntögetőnek gondolja, valójában csak a saját szemérmességéről és tabuiról tesz tanúbizonyságot.

Mégis, Nádasnak adok inkább igazat abban, hogy „érdekes forrásmunka”. Ezt már az olvasás előtt is tudtam. Bármi, ami csak egy kicsivel is nyíltabb a megszokottnál, „értékes forrásmunka”, e tekintetben tehát egyáltalán nem csalódtam.

Sőt, összességében sem csalódtam. A botrányosság érzését egy pillanatig sem keltette bennem, és a recenziók és felháborodott olvasói levelek árnyékában ez akár okozhatott volna csalódást is, de nem; mert más tanulságai makacsul bennem maradtak. Olyan tanulságok, melyekről nem esik szó, és melyek talán nem is érzékelhetők egy irodalmár számára.

Mondanám, lenyűgöző az a jártasság, amit Réz Pál és Kőrössi P. József mutat, annál is inkább, mert mindig lenyűgöztek azok a figurák, akik egyvalamiben a végletekig elmélyültek. Számos esetben jártam-voltam ilyen emberek társaságában. Sokukra ma is emlékszem. 1989 tavaszán például, úton Svédország felé, a Hungária-expresszen együtt utaztam egy dinnyenemesítővel. Csak Berlinig utazott (én viszont Trelleborgig), de az is kegyetlenül hosszú út, ha közben valaki megállás nélkül a dinnyenemesítés fortélyairól beszél, például azon kesereg száz kilométernyi utakon, hogy eltűnik a hagyományos zöldhéjú dinnye, holott nincs még egy olyan fajta, ami csak megközelítené a zöldhéjú zamatát. Máskor Visegrádon, egy madártani konferencia után ültem be egy szobába, ahol egy ember egész éjjel a kékcsőrű récéről beszélt, addig-addig, míg le nem mehettünk reggelizni. Lenyűgöző éjszaka volt, és tátott szájjal hallgattuk azt a kékcsőrű-rajongót. Máskor ki sem kellett mozdulnom otthonról. Ma is emlékszem arra az éjszakára, amikor egy tag arra a kérdésemre, hogy miként kell halat fogni, este 10 felé kezdte a választ, és reggel hétkor ért a végére, miközben én krumplit sütöttem és asztali vörösbort töltögettem neki. És hallgattam. És ámultam és bámultam. Pedig egyáltalán nem vagyok az a hallgatói típus, épp ellenkezőleg, én magam is hajlamos vagyok elveszni egy témában, és kíméletlenül hosszan taglalni, részletezni, ecsetelni a legapróbb szakmai nüánszokig. Mégis, ha ezzel az embertípussal találkozom, képes vagyok elhallgatni, s áhítattal csüngni a másik minden szaván, akkor is, ha egy számomra teljesen új területről van szó, teszem azt ásványtanról vagy a kerekeskutak mohaflórájáról.


Fotó: Centauri

Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy tartós kapcsolatban azokkal tudtam maradni, akik azért képesek voltak aztán lekattanni azokról a témákról, mely az életük vezérfonala,

mely a szakterületük, s akikkel aztán másról is beszélhettünk, nemcsak mohákról, nemcsak ásványokról, halakról, récékről vagy dinnyékről. És persze vannak, akik erre nem képesek. Maradnak mindig a kaptafánál. Marad a „dinnye”. Nemcsak Berlinig, hanem akár Stockholmig is, meg vissza, „elér” a dinnye New Yorkig, s nem fogyni ki a dinnyével kapcsolatos szóból száz év alatt sem. Ez egy idő után gyanús és nyugtalanító. Nem feltétlenül unalmas.

De nyugtalanító, sőt egy idő után sértő is, ha a másik kizárólag arról képes vagy arról akar diskurálni, amiben ő otthon van, ami az ő életének központi problémája vagy munkája. Láttam ilyet is.

Mondjuk az illető a vértisztító-kúrák szakértője, megszállottja, mely területen valóban számottevő eredményeket mutathat fel. Ez eddig rendben is van. De bármikor meglátogatja egy barát, betoppan egy vendég, másról gyakorlatilag nincs szó, mint a vértisztitó-kúrák fontosságáról, közelebbről arról persze, hogy ő személy szerint milyen sikert ért el ezen a területen legutóbb. Ez már nem a dinnyenemesítő, a halszakértő, a kékcsőrű réce-rajongó esete, hanem az öntömjénezésé, a magamutogatásé. Ülhet az asztalnál olyan is, aki a nagy Hadronban részecskegyorsítóval dolgozik, ülhet az asztalnál a NASA főmérnöke, lehet ott egy forradalmi felfedezéseket felmutató csillagász vagy ökológus, a vértisztító-eljárás mellett nincs az a téma, ami labdába rúghat, és legyen szó csillagászról, asztrofizikusról, íróról, festőművészről, ismert színészről, orvosbiológusról, tök mindegy, legjobb esetben egy-két udvariassági kérdést kap, és annyi. A téma marad az, ami tegnap volt, ami tegnapelőtt, s már évek óta, minden alkalommal, minden körülmények között: a vértisztítás. 🙁


Centauri Kék angyalNagy kanyart vettem, ez már szinte elkalandozás, de azért, mert ez egy mindenütt és gyakran felbukkanó jelenség, néha tünet. Ezt a kötetet olvasva pedig egy idő után az az érzés lett úrrá rajtam, hogy finomabb formában bár, de megint ezt látom, sőt, demonstrálás is ez; üzenet, plakát arról, hogy Réz Pál és a szerző milyen megható mélységig mozog otthonosan, bennfentesen az irodalmi élet bugyraiban, olyannyira, hogy azt maga Nádas is megerősíti, amikor bevallja: lábjegyzetek nélkül még ő sem értett volna mindent.

Hogy melyik infó lesz valóban értékes évtizedek múlva azok közül, melyeket egy átlagos olvasó egyáltalán nem ért, még egy kortárs irodalmon nevelkedett intenzív olvasó sem, azt nem tudom.

De erős érzésem, hogy sok a jelentéktelen infó; az olyan, ami csak annak demonstrálására szolgál, hogy ámuljunk és bámuljunk: a két főszereplő mindenkit ismer, mindent tud, mindent megítél, és már mindent a „megfelelő polcra” helyezett.

Ámulnék és bámulnék is jó szívvel, örömmel, gyermeki csodálattal, ahogy bámultam azt a gyönyörűszép dinnyenemesítőt, ahogy örömmel töltögettem egész éjjel a halas embernek a bort, és sütöttem neki a krumplit, de amikor velük voltam, amit mondtak, valamiként releváns volt, ebben a könyvben azonban haladok a sorokon,

és amolyan enumeráció, felsorolás, seregszemle részesének érzem magam; várnám, hogy kibontakozik az enumeráció után a „cselekmény” vagy valami, ami miatt mindez nekem is  fontos lehet, de nem.

Ez nem következik be. Marad a demonstrálás. Megnézhettem, amit eddig is tudtam: Réz Pál és Kőrössi P. József szinten mindent olvasott, minden kortárs szerzőt ismer, mindenkiről tud valami marginális infót, mindenkiről megvan a véleménye – ahogy az irodalmi életben vannak még páran hasonló kondíciókkal.

Ha ez nem így lenne, talán fel sem tűnne egy másik vonás, melyről ismét eszembe jut egy találkozás.


 8-10 éve későeste az Opera lépcsőjén üldögéltem. Gőzöm sincs, miért. Rágyújtottam, és vártam. Valamire vagy valakire, nem tudom már. Egyszercsak feltűnt a járdán Heller Ágnes és vélhetően egy barátnője. Komótosan sétáltak el előttem, természetesen nem bámultam meg őket, tán még a fejem is lehajtottam, hadd korzózzanak abban a nyugalomban, mintha egyedül lennének, mintha nem türemkedne be személyes szférájukba minduntalan az ismertség és a közélet. De a fülemet persze nem csukhattam be, így – míg elhaladtak előttem – hallottam, amint Heller politikáról beszél, hogy

valakit majd egy díjjal „kifizetnek”, és akkor majd hallgatni fog, nem beszél, és valami ezzel el lesz intézve, mert így megy ez


– és sétáltak tovább, szép lassan, komótosan, s háborogva. És akkor mélységes szomorúság fogott el és félelem. Íme egy esti séta az Operánál, enyhe a levegő, szépek a fények, de íme a filozófus, aki egy ilyen séta során is politizál. Persze, sokan beszélünk séta közben is munkáról, politikáról, hobbiról, mégis, az a lehetőség, hogy sokan lehetnek az úgynevezett értelmiségiek között is, akik ugyan nem egykönyvesek, de „egytémások”, nyugtalanító.

Akiknél az élet egészét eluralja egy szakma, egy probléma, egy gond, egy szenvedély. Mint a vértisztás kérdése.

Az ilyen emberek közelsége mindig nyugtalanított. Félelemmel töltött el. Mindig úgy éreztem, hogy rám csuknak egy zárkát, belöknek egy buborékba, hogy egyszer erőszak nélkül is a saját ügyeim, dolgaim, mániáim, igazságaim vagy hamisságaim foglya leszek. Hogy egyszer megszűnik a tarka és színes nagyvilág szivárványos irizálása köröttem,

és magához láncol egy téma, egy eszme, vagy egy téveszme.

Igazán megdöbbentett, igazán tanulságosnak találom, hogy a Naplóromokban soha semmi másról nincs szó, mint a kortárs irodalomról. Oldalakon át olvashatjuk, kit miért és miért nem válogatnak be egy antológiába. Nincs reflexió semmire sem. Nem bukkannak fel generálisabb kérdések. Még az irodalommal kapcsolatosan is csak ritkán. Sosem beszélnek az időjárásról. Sosem beszélnek érzésekről. A csillagos égről vagy a csillagtalan égről. Soha semmi probléma nem merül fel azontúl, hogy kit közöljön a Holmi és kit nem.

Mintha a világban amúgy minden rendben lenne.


Fotó: Centauri

Klasszikus irodalmár számára talán virágos kert ez, telis-tele virággal, szerzőkkel, szövegekkel, bár nekem még ennek elképzelése is nehézséget okoz. Mert arról sincs szó, hogy ki miért jó, ki mit képvisel, egy-egy szöveg miért ütős, miért gyenge. Csak sorjázás van. Nekem ez múzeum. Jó, mint minden múzeum, de a múzeumba bemegy az ember, aztán gyerünk ki, a friss levegőre! A fák közé.  A Naplóromok viszont úgy zárul rám egy idő után – mikor tudom már, hogy nem lesz más – mintha rám zárták volna a múzeumot egy hosszú hétvégére. Karantén ez – s benne két irodalmár. Sehol egy fa, sehol egy fűszál. És mintha még Réz Pál kétszer is felbukkanó megjegyzése is erre a múzeumszerű, halott irodalomra utalna (én nevezem most halottnak, nem ő), amikor kétszer is azt mondja két történettel kapcsolatosan:

„Ilyet miért nem tudnak a mai írók? Ilyet nem tud se Nádas, és Esterházy sem.”

Valamiként ez a nemtudás itat át mindent. A cím nem erre utal, mégis, mintha kitartó, elmélyült, bennfentes, belterjes szöszölést látnánk valamiféle romokon. Az irodalom romjain. Jó, hogy voltak, vannak, akik ezt művelik, de valamivel (nem kevéssel) még jobb az élő irodalom.

Végül eszembe is jut – s nemcsak a címe miatt – a Napok romjain című film, mely végső soron arról szól, hogy egy komornyikra miként záródik rá a komornyik lét korlátossága, és ez a rázáródás hogyan akadályozza meg a szerelemben, hogyan teszi végleg magányossá. Anthony Hopkins hatalmasat alakít (amint Emma Thomson is), különösen a zárókép mellbevágó. Egy galamb téved be a kastélyba. Nem kis szerencsétlenkedés árán kiterelik az ablakon. Komornyikunk – aki szakmája csúcsán álló meglett férfi, és első a maga szakmájában – tekintetével követi a kastélyból égbe szálló galambot, és mivel végső soron az új, amerikai tulajdonosnak sikerült kiterelnie a jószágot, annyit mond még: „Remekül csinálta, uram!” – és bezárja az ablakot. Ha valaki addig nem értette volna, hogy ez az ember bezáródott a sorsába, a szakmájába, a szokásaiba, amint az első komornyik elsőbbségébe is, úgy bezáródott, immár végleg, a magányába is.

A Naplóromok elolvasása után én is azt mondhatom:

„Remekül csinálták, uraim!”

De remélem, ha nem is galambként mondhatom ezt, de legalább az ablak túloldaláról. Továbbszállva.


Kérlek, oszd meg másokkal is. Előre is köszönöm!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


 

https://videa.hu/videok/film-animacio/napok-romjai-teljes-film-1993-christopher-reeve-drama-vf1fOkds8bEQ8d5_4

Feliratkoztál már hírlevélre?  Próbáld ki!  

Email cím*


Irodalom és járvány – Jack London: A skarlát

Mi a hygge? – Valóban a boldogság receptje?

Nem kötelező – kortárs magyar szerzők fiataloknak

Centauri Jégvágó újra (Magvető Kiadó, 2018)

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

 

                                 

24 Comments:

  1. Nem olvastam, amiről írsz, nem is fogom, de ahogy te elém tárod, nem is kell olvasnom. 🙂
    Szenzációs! Amíg az elején tartottam, mosolyogtam, hisz nem az iroldalmárok sajátossága ez, a megmondó emberek “jönnek szembe” mindenhol. Persze az irodalmi életet azért mi földi halandók nem így képzeljük el. Annyira örülök, hogy te nem a fősodorban próbálsz megfelelni, és semmilyen “hályog” nincs a szemeden.
    Egyszer írtál mailben valamit, amit igazán most értettem meg. 🙂

  2. Szabó Edit

    Nem hallottam eddig erről a könyvről, a megjelenése óta eltelt kb. egy évben valahogy elkerültük egymást. Így aztán most, mielőtt ezt a posztot elolvastam, kicsit körülnéztem a neten, hogy miről is van szó tulajdonképpen: átfutottam néhány könyvajánlót és kritikát.
    Ezek alapján úgy gondolom, hogy nem fogom elolvasni a könyvet. A te írásod pedig csak megerősítette, hogy jól döntöttem.

    Legyél mindig az ablak túloldalán, kívül és szabadon, Cen’!
    Maradj mindig Centauri, mert mi pont azért szeretünk téged – és az írásaidat is -, amilyen vagy.

    (Abban viszont igaza volt a dinnyenemesítőnek, hogy az a régi, sötétzöld héjú, piros bélű, zamatos görögdinnye nem található már sehol.
    Épp a napokban állapítottuk meg ezt egyetértőleg Rajna Edittel – csak mi mindössze 3-4 mondatot használtunk fel hozzá. 🙂 🙂 )

  3. Lívia dr. Zilahi

    “ez egy mindenütt és gyakran felbukkanó jelenség, néha tünet”-fájdalmas, ha az irodalomban is mutatja magát. Az orvostársadalom feudalizmusa is ilyen.
    Heller Ágnes filozófia történet jegyzete miatt vágtak ki(kaptam kölcsön egy irodalmártól, megsárgult gépelt oldalai voltak) első éven az orvosin filozófia vizsgán, ugyanis nem az egyetemi kötelező jegyzetből tanultam, Heller Ágnes tiltott volt akkoriban- ez volt az egyetlen uv.-m amúgy 6 év alatt:-)))(bocs a glóriámért)
    Nem futottam bele a könyves boltokban a “Napló romok”-ba – most aztán nagyon kíváncsivá tettél. Soha nem hagytam ott egyetlen filmet a moziban, vagy színházi előadást a színházban, mert mindig arra gondoltam- mit akar ez???nem létezik, hogy nincs benne valami amiért érdemes végig ülni. Szemnyitogató írás ez is Cen- ahol despotizmus van meg egy igazság ott rendszer szinten nagy a baj. Én elolvasom, mert a torz tükör is tükör.

  4. A magyar irodalom szomorkás köldöknézése, s hogy ezt szeretik és díjazzák, hemperegnek benne, elég riasztó.
    Persze nem csak az irodalom jellemzője ez. Az emberek valahogy specializálódnak, adott területen talán figyelmesek és igényesek, miközben süketek és vakok az élet többi területén. Energiatakarékos persze, ugyanakkor csak a benne lévők értik meg igazán egymást.
    Szerintem jó – még, ha elég magányos dolog is – klikkektől és kánontól szabadnak lenni 🙂

    u.i.: Mit csináltál Trelleborgban?

  5. Holsky Péter

    Kedves Cen, én kicsit másképp látok néhány részletet.
    A “Naplóromok”-ban (bár, bevallom, csak felületesen olvastam végig) azért esik más, “emberi” (= nem csak irodalmi) dolgokról is szó, Réz Pál balesetétől az unokái pénzügyeiig. Kétségtelen, hogy csak periférikusan – de hát ez volt a kötet szándékolt tárgya: az irodalmár Réz (egy másik) portréjának megrajzolása. Lehet, hogy ez a cél maga kicsinyes, másodlagos, belterjes – de szerintem első körben ehhez érdemes mérni a megvalósítást.

    Hogy a mai magyar irodalmi élet mint szakmai közeg, részben belterjes és kontraszelektált – ha jól értem, árnyaltan és udvariasan, de erre utalsz -, alighanem igaz. Az is igaz, hogy ez a könyv ehhez a problémához ambivalensen viszonyul: miközben egyfelől ismételten felmutat ebből adódó művészi és emberi defektusokat, addig másrészről (mint megírod) mélyen belemerül ennek az egésznek a közepébe (vagy az aljába).
    De szerintem már maga az ambivalencia jelzése is előrelépés ahhoz a reflektálatlan öndicsérethez képest, ami általában jellemzi azt, ahogy irodalmárok az irodalmi életről “kifelé” beszélni szoktak – vagyis éppen ahhoz a “nembeszéléshez” viszonyítva, aminek felidézésével írásodat indítod. Mégpedig nagyobb előrelépés, mint azt Te elismered – hiszen itt Réz személyében ennek a rendszernek egyik ikonja rántja le a leplet némely dolgokról. Ilyen, mélyebb értelemben igenis van, lehet, lehetne botrányossága a könyvnek – és ez üdvözlendő!
    Más kérdés, hogy hatása (magára az irodalmi életre) aligha lesz. Nem fognak elgondolkodni, pláne nem változtatni emberek ennek hatására – miért is tennék, ha egyszer (mint máshol írod) ehhez még egy világjárvány sem elegendő?

    Még egy elem: én máshonnan olvasom Réznek “a mai írók” teljesítményét lebecsülő szavait. Azt ő korábban, több interjúban elmondta, hogy a modern magyar irodalom valódi virágkorának a “Nyugat” korszakát (+ annak közvetlen utódai időszakát) tartja. Ezt az értékítéletet lehetne hosszan vitatni – de szerintem van egy nagyon egyszerű magyarázata: a személyes, az életkori. Réz Pál 1930-ban született, tehát a nyugatosok írásain nőtt fel, és fiatal éveit (kiadói szerkesztőként) az ő utódaik között töltötte. Nyilvánvaló, hogy saját alapélményeihez viszonyította az 1989 utáni magyar irodalmat is, azokhoz képest találta hanyatlásnak.
    Réz számára Kosztolányi vagy Déry Tibor írásai nem múzeumi tárgyak, hanem éppoly élőek – konkrét első olvasmányélményekhez, s gyakran személyes találkozásokhoz is – kötődőek, mint számunkra, fiatalabb generációk számára a velünk egykorú irodalomé. Neki (úgy látom) épphogy inkább az újabb, a jelenkori magyar irodalom tűnt egyfajta panoptikumnak – a saját személyes, egykor megélt élményeihez viszonyítva. Ezért a “Napok romjai”-hasonlatot – ebből a szempontból – nem érzem teljesen pontosnak.

    Az egy másik kérdés, hogy általánosságban, az emberi mentalitás szempontjából nem ilyen üvegkalitkába zárt főkomornyikok-e mindazok, akik képtelenek kiszabadulni a saját vértisztítókúra-szakértői monomániájukból, dinnyetermesztői identitásukból? Alighanem igen: ebben a generális kritikádban nagyon is igazad van.
    A fentiekkel csak arra szerettem volna rámutatni, hogy Réz Pálhoz és a “Naplóromok”-hoz szerintem ez a mentalitás ennél bonyolultabban, ellentmondásosabban, áttételesebben kapcsolódik. Ez a könyv nem pusztán bizonyítéka, hanem egyben (ha rejtettebben, bensőségesebben is, de) egyben kritikája is a mai magyar irodalmi élet problematikus, negatív oldalának. Egy olvasást megérdemel- mert (ebben vitatkozom némely olvasótársam némely korábbi bejegyzésével) helytelen egy könyvről AZELŐTT ítélet mondani, mielőtt mi magunk elolvastuk volna.

    • Kedves Péter, köszönöm az érdemi hozzászólást. Amennyiben kritika, azt is köszönöm, bár első blikkre úgy tűnik, hogy inkább hangsúlyokról van szó. Mintha te érzékenyebben, megbocsátóbban viszonyulnál a könyvhöz s a honi irodalmi élethez, ami egyáltalán nem baj.

      Ami azt illeti, hogy ez a könyv mennyiben előrelépés az irodalmi élet részéről, értem, amit mondasz, igaz is, másfelől onnan is nézhetjük – és azt hiszem én onnan nézem – mekkora ez a lépés ahhoz képest, amit erről a lépésről épp az irodalmi élet kommunikál. Igen, előrelépés, bár ahogy te is írod, következmények nem várhatók tőle, vagy ahogy Nádas írja, forrásmunkának mindenképp jó (én is ezt gondolom, s írtam is), de sokat jelez az, amint ezt a kicsi lépést valamiféle “áttörésnek”, leginkább olyan tabudöntögetésnek láttatták, amit talán kiadni sem volna szabad. Kettőnk között – azt hiszem – annyi a különbség, a mostanság sokat idézett példával, hogy neked félig tele a pohár, nekem félig üres.

      Vagyis te ezt a kicsit is tartod valamire – joggal; én meg azt mondom, félig van csak tele, ráadásul úgy tesznek, mintha máris túlcsordult volna.

      Tágabb kontextusban ez jól jeleníti meg a kortárs irodalom önértékelési zavarait. Itthon permanens öntömjénezésben vagyunk, hogy a kortárs magyar irodalom micsoda teljesítményeket produkál, csak épp elszigetelt nyelvünk miatt nem vagyunk képesek megismertetni magunkat a nagyvilággal; de ha megnézzük kívülről (amit belül élve igen nehéz megtenni, elismerem), és meghallgatunk olyanokat például, akik Londonból és New Yorkból szemlélik a magyar kortárs irodalmat, néha egyenesen derültségre adunk okot. Ez személyes tapasztalat. Olyan Londonban és New Yorkban szocializálódott irodalmárokról beszélek, akik nem kis rálátással rendelkeznek, és annak ellenére, hogy egyébként szeretik és támogatják a kortárs magyar irodalmat, megjegyzik – nekem legalábbis érkezett ilyen vélemény – hogy onnan nézve gyakran nevetséges, amikor mi túlhájpoljuk a szerzőinket, és úgy teszünk, mintha Magyarországon hemzsegne a sok Csehov, meg Franzen, meg Paul Auster. Ráadásul olyan véleményt is olvastam, mely szerint nem egészen azokat a szerzőket igyekszünk kijuttatni a nemzetközi színtérre, akik leginkább odavalók.

      (Egészen más lapra tartozik, hogy az angolszász területen alapvetően mennyire kicsi az érdeklődés bármi más iránt, és ha mégis van érdeklődés, akkor leginkább az egzotikumot keresik bennünk, ami azonban vagy találkozik a világirodalmi színvonallal vagy nem. Inkább nem.)

      Ezzel át is köthetünk arra, mit gondolt Réz Pál a kortárs irodalomról. Miért gondolta gyengébbnek mondjuk a nyugatosokhoz képest. Ebből még életében is volt botrány, élénken emlékszem rá, mivel egy röpke Népszabadság cikk erejéig én is belekeveredtem. Reális forgatókönyv, amit írsz, lélektanilag megállhatja a helyét, ugyanakkor Réz nem feltétlenül tévedett. Jóindulatúan mondjuk így: az élettörténetéből, pályájából és életkorából fakadó elfogultságok mentén kialakított véleménye – akár, mintegy véletlenül – egybe is eshet azzal, ami a valóság.

      Másként: Ha a kortárs magyar irodalom volna ma a világirodalom csúcsa, Réz talán akkor is a nyugatosokat sírta volna vissza. De annak is komoly az esélye, hogy a kortárs irodalom már nem az, ami régen volt, minőségében sem.

      Én is erre hajlok, holott semmi közöm Réz generációjához, mi több, ahhoz sem, amit képviselt, vagy amilyen szerepet betöltött az irodalmi életben, és amiféle szerepet betöltött az általa szerkesztett folyóirat, a Holmi.

      Elkényelmesedett, “egysíkúsított” a kortárs irodalom jelentős része, és itt, szemben a fennen hirdetett aranykorral, valójában – legalábbis nekem – sokszor inkább fojtogató a légkör. Évtizedek álltak rendelkezésre, hogy egy nyelve miatt is valóban erősen bezárt olvasótábort mindehhez hozzáidomítsanak, és majd minden szépirodalmat olvasó a minimalizmust, a posztmodern flikkflakkjait, az öncélú bravúrkodást és zsonglőrködést ünnepelje, sokszor voltaképp a semmitmondás művészetét, mely valamiként valóban művészet, de ennek nem sok köze van már a világirodalomhoz. Író és olvasó olyan üvegházban él, ahol csak kendert termesztenek, csak füvet szívnak, s minden szippantásnál úgy érzik, ennél jobb itt nem is lehet, holott csak rácuppantak egy szerre, s valójában nem történik semmi.

      Kissé más kérdés, hogy egy szakmai közeghez erősen szervesült emberen mennyire kérhető számon, hogy beszéljen néha azért másról is. Igen, igazad van, néha felbukkannak személyes vonatkozások, ahogy egy hullócsillag áthúz az égen, de privátban más is jelezte: ebben a kérdésben olyasmit “kérek számon”, amit egy ilyen könyvön nem lehet számon kérni. Talán igaz. Nem tudom.

      Az érzéseim inkább azt súgják, hogy jogos a felvetésem, de ennek artikulálása igen nehéz – talán én vagyok ehhez még éretlen és ügyetlen. Alapvetően azt kifogásolom, azt tartom súlyos tünetnek, hogy a kortárs irodalom elsüpped az köldöknézésben, állandóan önmagán bütykölődik, ha meg néha felnéz, akkor rögtön politikai nyilatkozatokat tesz, és ennyi, míg a világ ezerrel dübörög, “napok kérdése”, hogy átrobogjon rajtunk az a válsághullám, amit mi magunk alapoztunk meg (és amiben az irodalmat is számottevő felelősség terheli), és mégsincs változás, mégsincs nyitás. Oké. Ezt talán nem is Réz nemzedékétől kellene várnom. De az ifjabb generáció sem nyit, nem szed fel magára újszerű, korszerű, a jövőben is érvényes tudást, “másfajta bölcsészetet”.

      Meg van rajzolva, milyen egy író, milyennek kell lennie, miben vállaljon szerepet, mihez értsen, mihez nem kell értenie, s ez a standard valamiként valameddig érvényes lehetett, de ma egy év alatt változik a világ annyit, mint korában 15 alatt. Az író társadalom erről egyáltalán nem vesz tudomást, számomra meg a Naplóromok ennek (is) dokumentuma. Abszolút ez a standard, ez a változatlanság köszön vissza.

      Tényleg érdemes olyan könyveket is elolvasni, melyek bizonyos értelemben csalódást okozhatnak. Források ezek is. Még inkább érdemes beszélgetnünk ezekről a könyvekről is.
      Nemcsak források ezek, hanem sokuk egyenesen tünet.

      • Holsky Péter

        Kedves Cen, én meg a hasonlóan érdemi választ köszönöm! Így sok minden világosabb.

        A mai magyar irodalom világirodalmi rangjának felbecsülésében, sajnos, nagyrészt egyet kell értsek Veled.
        Viszont kérdés számomra, hogy ez a Réz–Kőrössi-beszélgetőkönyv a legjobb (legkehesebb) állatorvosi lova-e irodalmunk általad felsorolt problémáinak.
        Réz Pál sem generációsan, sem szemléletben nem tartozik a posztmodern, pláne a poszt-posztmodern (vagy inkább posztmodern-epigon?) irodalmárok közé. Mint Te is elmondod és mint ebből a könyvből is kiderül: meg is volt a véleménye róluk, legalábbis a másodlagosságukról.
        Viszont: ő nem író, hanem kiadói és lapszerkesztő, irodalomtörténész – tehát ha neki az irodalom >>csak<< az irodalomról (és nem az élet egészéről, a valóságról) szól, az szerintem nem elzárkózás, hanem egyszerűen foglalkozási ártalom.
        Amennyire én látom: ő éppúgy hiányolta a Nagy Irodalmat a mai magyar literatúrából, mint Te teszed – ha máshonnan nézve és más kritériumok szerint is. De mint szerkesztő stb. (Veled ellentétben) nem tudta megtenni, hogy megírja a nem létező valódi műveket – ő csak annyit tehetett, hogy nem közölte le, amit az elkészültekből rossznak talált.

    • Szabó Edit

      Megszólítva érzem magam, bár egy kicsit bizonytalan is vagyok.
      Én ugyanis nem mondtam olvasatlanul ítéletet a könyvről, csak azt mondtam, hogy az alapján, amit a neten olvastam róla – beleértve Cen’ posztját is -, úgy döntöttem, hogy nem érdekel, nem fogom elolvasni. Úgy gondolom, hogy nem vagyok annyira ismerős/bennfentes irodalmi berkekben, hogy mindig érteném, miről van benne szó.

      Ám most ez a vita felkeltette iránta annyira az érdeklődésemet, hogy adok neki még egy esélyt. A végső döntést – elolvasom vagy nem – általában akkor szoktam meghozni, amikor a kezemben tartom a könyvet, és belelapozok, beleolvasok. Megígérem, ha kezembe kerül ez a könyv, akkor ezt megteszem, és akkor döntök. 🙂

      Én bizony hagytam már ott színházi előadást, tettem le félig – vagy még addig sem – elolvasott könyvet, mert miért kínlódjak, szenvedjek, ha nem muszáj. Nem azért megyek színházba, nem azért nyitok ki egy könyvet.
      (Volt olyan színházi előadás, hogy gyakran az órámat lesve kitartottam végig a partnerem kedvéért, vagy mert “ez egy jó rendező, azt a másik darabot milyen jól megcsinálta, hátha ebből is lesz valami”, de bevallom, hogy utána nagyon sajnáltam az elvesztegetett időt. 🙁 )

      • Erről eszembe jutott egy régi emlékem; olyan emlék, ami ritkán idéződik fel bennem, de most megírom – hamarost 🙂 Hagytam én is ott már előadást, sőt nyilvános beszélgetést is, mégis azt mondom, a szelektálással csak óvatosan.

        Nem biztos, hogy teljesen jó vagy helyénvaló analógia, de annak idején, amikor tanítottam, sokszor panaszkodtak a tanítványaim, ha kimentek terepre, és nem láttak semmi érdekeset. Akkor szoktam volt az mondani, hogy amikor nincs semmi, AZ IS ADAT. Kimenni egy lucernatáblára, és váratlanul összefutni ott 5 nagy kócsaggal, nyilván jobb, mint nem látni 5 éven át egyet sem. De a sok negatív adat, nullás megfigyelés az, aminek a fényében majd az egyszeri előfordulás érdekes, értékelhető lesz.

        Ennek mintájára érdemes olyan könyvekhez is hozzányúlni, melyek előreláthatóan nem nyerik el majd a tetszésünket, de valamilyen szempontból mégis informatívak. Én rendszeresen nézek olyan filmeket, amiket borítékolhatóan unalmasnak, hazugnak, középszerűnek vagy ócskának gondolok majd. Mégis, jó tudnom, miért azok. Azok-e valóban egyáltalán.

        Vagy például közéleti ügyekben: ha valami érdekel, mindenképp “kétoldalasan” nézek utána, mindig rákeresek az “ellenfélre”, akkor is, ha tudom, baromságokat fogok hallani. De úgy érzem, tudnom kell, mi áll szemben mivel.

        De ami az ornitológiában egyszerű kérdés, ha olvasásról, tájékozódásról van szó, jóval neccesebb, ezt elismerem, és írtam is már erről:

        https://centauriweb.hu/novellak/esszek/egy-forras-nem-forras-az-internet-es-hirfogyasztas-veszelyei/

        Sőt a napokban készítettem elő egy anyagot szintén ezzel kapcsolatosan, hamarosan talán az is olvasható lesz; arra kérdésre keresem a választ, miért lesz egyre több a megmondóember?

        Megyek is megírni, és hozni, amit kell. Köszönettel! 🙂 🙂

        • Szabó Edit

          Közéleti ügyekben én is hasonlóképpen, engem is érdekel a másik oldal is. Türelempróbáló, de tanulságos.

          Abban nem vagyok biztos, hogy rá tudom-e venni magam arra, hogy elkezdjek olvasni egy könyvet, nézni egy filmet akkor is, ha előre tudom, hogy nem fog tetszeni. Persze, olyan előfordulhat, hogy ez csak éppen akkor igaz – hangulat kérdése! -, aztán később mégis kíváncsi leszek rá. 🙂
          Mint már írtam, sajnálom rá az időt – amiből egyre kevesebb van.

          Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy találtál-e választ a kérdésre, mert tényleg úgy tűnik, hogy egyre több a megmondóember. 🙁

      • Holsky Péter

        Kedves Edit, bocsánatot kérek: nem személyeskedni akartam! És, eszerint nem is olvastam elég figyelmesen – én ti. azzal nem értek egyet, hogy egy könyvről anélkül is lehet határozott, végleges véleményünk, hogy olvastuk volna.

        Persze, ebben a kérdésben (is) alapvető az egyéni beállítódás. Szisztematikus és mazochista befogadóként én pl. meg arra vagyok hajlamos, hogy magamban keressem a hibát, és ha valami nem tetszik, akkor inkább újrakezdjem az olvasást. Van, mikor ez bejön: Musiltól “A tulajdonságok nélküli ember”-t negyedszerre sikerüt végigolvasnom, és máig alapélményem. Van, mikor nem: Faulknert nagyon szeretem, de “A hang és a téboly”-on csak harmadjára tudtam átrágni magam, és ezek után sem sikerült megértenem. (Mondják, eredetiben azért világosabb.)

        Hasonló hazai példákat most szándékosan nem hozok: hátha magyar írók is olvassák Cen honlapját 😉

        • Hozhatsz hazai példát 🙂 mi az, amit tőlem nem értettél? 🙂

          • Holsky Péter

            Kedves Cen, olyan jómadárnak tűnök, aki saját fészkébe piszkít?
            Na jó, rendben, legyen – bár még nem vagyok halálos ágyamon, mint Lope de Vega,* azért mégis bevallom, hogy nem mindig értem Rimay János istenes verseinek teljes utalásrendszerét:
            http://mek.niif.hu/01000/01060/01060.htm

            * Ahogy Kosztolányi meséli az esetet (“A költő utolsó szava” in: https://mek.oszk.hu/06100/06148/06148.htm):
            Lope de Vega haldoklott. Két kontár sebész eltályogosította sebét, s már senki se bizakodott felépülésében.

            Ekkor a király elküldte hozzá udvari orvosát. Ez megvizsgálta, s azt tanácsolta, hogy vegye fel az utolsó kenetet.

            A költőfejedelem a hír hallatán nem riadt meg. Még egyszer megkérdezte az udvari orvost, hogy nem téved-e. Miután pedig az biztosította, hogy legfeljebb még néhány órája van hátra, körültekintett, mélyet sóhajtott a maradék erejével, melyben hosszú életének minden tapasztalata, csömöre, dühe lappangott, majdnem harsány hangon ezt kiáltotta:

            – Unom Dantét.

            Aztán lehunyta szemét, és meghalt.

            Ott, a halál küszöbén tehát semmi más közölnivalója nem akadt, mint ez a vallomás, melyet eladdig gondosan rejtegetett, hogy az Isteni Komédia skolasztikus adatokkal terhelt szövegét nem bírta olvasni. Addig csak alakoskodott. Hallgatólag dicsőítette azt, akit nem szeretett. De amikor értesült, hogy végképp el kell mennie erről a földgolyóról, fellázadt, nem bánt semmit, odavetette az utókornak a kesztyűt.

            • 🙂 🙂 🙂 jó, hogy ezt a vallomást nem hagytad az utolsó pillanatra!

              Amint egy másik vallomás sem maradt az utolsó pillanatra Szerb Antaltól (részlet a Világirodalom történetéből):

              “Joycenak az egész világon igen nagy tekintélye
              volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért
              meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki
              intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait,
              lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt;
              a halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán
              sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”

              Itt ugye fordított a helyzet. Nem a haldokló vall, hanem akiről színt vallanak, az már halott.

              Ismerős ez valahonnan? Ha igen, talán nem véletlen. Én is – és még a honi irodalmi élet tekintélyes “megmondóinak” némelyike is úgy gondolja: van itt és most is blöff bőven.

              Egy olyan könyv, amilyen a Naplóromok, a blöffök és tabuk kikezdésére is alkalmas lehetett volna, de talán – ha eddig nem is – most már csakugyan olyasmit kérnék számon, amit nem lehet.

              Amiről Szerb Antal ír 1941-ben (!) fontos tömeglélektani momentumra világít rá. Aki művelt embernek akar mutatkozni, FÉL egy idő után megkérdőjelezni vagy vallani. Ha meztelen a király, annak a legnehezebb mindig, akinek elsőként kell ezt kimondania.

            • “Rimay János istenes verseinek teljes utalásrendszerét” 😀 Ezen jót mulattam. A jó öreg Rimay..

        • Szabó Edit

          Kedves Péter, egyáltalán nem tekintettem személyeskedésnek. Csak megpróbáltam megmagyarázni, hogy hogyan is értettem, amit írtam. Semmiképpen sem alkotnék véleményt egy könyvről anélkül, hogy elolvastam volna. Ebben egyetértünk. 🙂

    • Érdekes, nekem is az jutott először eszembe, hogy számon kérhetjük-e egy könyvön, amely azt ígéri, hogy irodalmi beszélgetés lesz, hogy végül irodalmi beszélgetés lett. Nem olyan ez, mint azt várni egy szakácskönyvtől, hogy megismerjük belőle Platón gondolkodását? Vagy nem tudom…Cen’, végülis mi lett volna az, amitől izgalmasnak találod ezt a könyvet? Ha odamondósabb? Ha tényleg lerántja a leplet azokról, akikről legendák keringenek? Ha mélyebben elemez egy-egy művet? Vagy mi lehet az, ami itt “cselekménynek” számítana?

      Én mindenesetre most már kíváncsi lettem, lehet, hogy adok egy esélyt ennek a könyvnek.

      • Kedves Gerda, biztos van abban valami, amit kérdezel-mondasz; onnan tudom, hogy sokat kellett gondolkodnom, és a magam számára sem egészen világos, mit kérek számon; vagy az nem világos, hogyan lehetne ezt jól kommunikálni.

        Ha egy szakácskönyvet nézek, pontosan tudom, mit várok el tőle. Recepteket, nagyjából. Szűk területen mozgunk, nem feltétlenül várok lételemzéseket egy rántotta, de még egy Madeleine-keksz kapcsán sem.

        Az irodalom is egy terület, de elvileg temérdek szabad gyökkel, vonatkozással. A gasztronómia az étkezésről szól, ezzel szemben az irodalom tárgya bármi lehet. A gasztronómia is. Az ember és az anyag kapcsolata, bármi, ami az életünket meghatározza, viszi, sodorja, befolyásolja, épp ettől olyan tágas és szabad terület, amihez fogható talán nincs is. A gasztronómia, az ásványtan, a filatélia, a nemttudommégmicsoda területe szűk, az irodalom meg egy nagy átfogó.
        Épp attól támadt hiányérzetem, hogy ez nem jön át; pont olyan a könyv, mint egy szakácskönyv, rendben is lenne, ha az volna, de nem az. Ebből a szempontból nem is irodalmi beszélgetés, hisz nem mutatkozik meg az irodalom tágassága és szabadsága, csak az irodalmi élet szűkössége és korlátoltsága. Az irodalom univerzalitásával szemben az irodalmi élet belterjessége.

        Épp ezért, ha már egyszer így van, az egyetlen kiútja az lenne, ha odamondósabb, őszintébb, és kevésbé cenzúrázott.

        A legnagyobb “gond”, hogy másnak mutatja magát, és a rá adott reakciók is másnak mutatják, mint ami valójában. Ez csak egy kis kibeszélés, némi pletyka eltartott kisujjal. De botrányt mímel – persze továbbra is tartom: lehetnek olyan valóban szép lelkek, akik számára tényleg fülsértő ez a könyv.

        Azért tettem idézőjelbe, hogy “gond”, mert nekem valójában nem az. Jó hogy van. De csak mint tünet. Mert ez nem diagnózis. Semmiképp sem az. Egy valódi botrány tartalmazna legalább valamit a diagnózisból is, talán.

        A tünet is jó. Arravaló – mint tényleges betegségeknél is -, hogy jelezze: valami rosszul működik. Valami afunkcionális.

        Jó erről pár szót váltani, még ha csak szűk körben is. Jobb lenne, ha a fiatal szerzők kilépnének ebből a buborékból – mivel nem lépünk, épp most (most is) vesztünk el megint potenciális világirodalmi szerzőket. Akik ebben az őszinteségében, megújulásra való képességében is alapvetően minimalista irodalomban észrevétlenül epigonok lesznek, rég elavult irányzatok cserkészei, ahelyett, hogy kidobnák az antennákat a nagyvilágba, és abból élnének, amit a legtágabb értelemben vett nagyvilág sugároz feléjük.

        Attól tartok, hogy ők is efféle kávézások akólmelegében oldják fel esetleg most még meglévő tehetségüket; a tehetség ugyanis, minden híreszteléssel ellentétben, elveszejthető. Nem elég , ha van; eleve nehéz vele mit kezdeni, de gyakran a megőrzése sem sikerül. Szóval nem tét nélküli egy ilyen könyv, és nem tét nélküli az erről való beszéd. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük