Cenzúrázott botrány az irodalom romjain – Kőrössi P. József – Naplóromok

korosi-p-jozsef-naplo-romok-cultura-630x320

Cenzúrázott botrány a romokon


2020.07.23. Nem szeretnék ugyanabba a „hibába” esni, mint Kőrössi P. József, a Naplóromok című kötet szerzője, „botrányhőse”, bár a kísértés nagy, nem tagadom. Igaz, össze sem vethető az én státuszom az övével, koránt sem vagyok oly régen az irodalmi életben, főként nem intenzíven, személyesen, s egyáltalán nem vagyok bennfentes. De egy átlagos olvasónál bennfentesebb vagyok, tehát – még ha szerényebb mértékben is – ez a kísértés esetemben is jelentkezik.

Amikor az első kritikákat, recenziókat olvastam, rögtön eszembe jutott egy régi beszélgetés egy szerkesztővel. Az Írók Boltjától nem messze, az Oktogon bandukoltunk, amikor váratlanul azt mondta (ma sem tudom, miért):

„Azt szeretem az irodalmi életben, hogy vannak dolgok, amiről nem beszélünk.”


Megdöbbentett ez a mondat, de talán csak azért, mert valóban nem értettem, miért címzik nekem. Egyfelől jelenthet ez valóban valamiféle jót, például tapintatot, másfelől azért nyugtalanító is, hisz azt sugallja: bizonyos dolgok fű alatt zajlanak; melyek csak a „beltagokra” tartoznak. Nem igazán mondhatni, hogy az irodalmi életet – oly divatos szóval élve – transzparencia jellemezné; értsünk transzparencia alatt bármit is.

A Naplóromok megjelenése egyfelől talán azt a tabut törte meg, amiről nekem az a bizonyos szerkesztő beszélt, másfelől viszont hozzájárult, vagy hozzájárulhatott volna az irodalmi élet transzparenciájának növekedéséhez. Az irodalmárok többsége azonban nem így érezte. Sokan úgy vélték, ezt a könyvet nem lett volna szabad kiadni. Két okból érezhették így. Jóindulatú olvasatban egyszerűen tapintatlannak találhatták páran. Kevésbé jóindulatú olvasatban csak azt sérelmezték, hogy az irodalmi élet magasztossága, „lebegése”, éthosza lesz oda, amikor egy szerző megmutatja, hogyan beszélnek egymásról irodalmárok, szerzők, szerkesztők, amikor csak négyszemközt vannak. Hogyan születnek döntések.

Réz Pál, a honi irodalmi élet mogulja volt, s nem sokkal korábban megjelent egy kötet a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában (Bokáig pezsgőben), melyben Parti-Nagy Lajos beszélgetett vele. Ezt a kötetet nem olvastam még, de látatlanban mondom: érdemes elolvasni. Erre egyfajta reakció volt a Naplóromok, amint a szerző írja:

Megjelent 2016-ban a Bokáig pezsgőben című hangos memoár, amelyben Réz beszélgetőtársa Parti Nagy Lajos volt. Azt olvasva jutott eszembe, hogy én is beszélgettem Palival, Rézzel, s azokat a beszélgetéseket én akkor azonnal le is jegyeztem. Emlékezetből, látogatásaim után, éjszaka, sokszor hajnalig írtam. Ezeket a szövegeket kerestem meg a masinámban, ezekből állt össze az a kézirat, amelyből most könyv is lehetett.


 

A BOKÁIG PEZSGŐBEN FÜLSZÖVEGE: Valódi irodalmi csemege Réz Pál és Parti Nagy Lajos könyve, a Bokáig pezsgőben. Az idén 85 éves Réz Pál 1952-től volt a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, majd 25 éven át a Holmi folyóirat főszerkesztője. A Bokáig pezsgőben nem egyszerű élet- és pályarajz, hanem sok anekdotával fűszerezett beszámoló a kortársakról: írókról, költőkről, pályatársakról és barátokról. Szereplői Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Juhász Ferenc, Csurka István, Petri György, Weöres Sándor és sokan mások, akikkel Réz Pál együtt élte át a magyar irodalom egyik aranykorát. A huszonhárom évvel ezelőtt készített rádióinterjú szerkesztett, kibővített és 2015-ben kiegészített szövegét fényképekkel, könyvdedikációkkal illusztráljuk.
A Magvető ezzel a kötettel kezdi meg az 1970-80-as évek népszerű könyvsorozatának, a Tények és Tanúk új folyamának kiadását.

Abban nagyvonalakban mindenki egyetért, hogy az interjúkötetben Réz Pál olyan képet mutatott magáról, ami neki a leginkább megfelelt, míg Kőrössi P. József könyve ezt némiképp korrigálja, árnyalja, némelyek szemében talán rombolja. Úgy tűnik, hogy a szerző és a kiadó (és a könyv összeállításában segédkező, azt néha „cenzúrázó” kortársak) jó előre botrányt, tiltakozást, ellenállást szagoltak, mivel a hátsó borítón két szerző, egymással ellentétes ajánlása olvasható. Az egyik nem is ajánlás. Nádas Péter üdvözli és dicséri a kötetet, míg Várady Szabolcs, költő, aki hosszú évekig Réz Pállal együtt dolgozott a Holmi című folyóirat szerkesztőjeként, úgy véli:

ezt a kötetet talán hiba kiadni.



Ez önmagában is érdekes: olyan „ajánlást” rakni a hátsó borítóra, ami egyenesen a kiadás jogosságát kérdőjelezi meg. Fülszövegek és ajánlások gyakran készülnek azzal a szándékkal, hogy egyfajta alaphangot adjanak a későbbi értelmezéseknek. Ebben az esetben a könyvborító maga készít fel botrányra. Részint talán ezt a „jövendölést” teljesítették be aztán azok, akik fejcsóválva olvasták ezt a kötetet, mintegy engedelmeskedve a sugalmazásnak. A könyv ugyanis a várakozásokhoz, a megjelenés után megjelenő kritikákhoz képest koránt sem annyira botrányos, mint gondoltam. Ha ez a könyv tabukat sért, ha ezt így érzik sokan valóban, akkor az irodalmi élet ingerküszöbe igen alacsony, s zártsága, prüdériája jóval nagyobb, mint gondoltam. Hogy szerkesztők és szerzők lehülyézik néha egymást? Hogy minősíthetetlenül minősítgetnek? Nagy ügy.

Egy átlagos író ezerszer vagy tízezerszer több szállal kötődik az ún. irodalmi élethez, mint én. Egy átlagos író más írókkal és szerkesztőkkel, irodalmárokkal együtt töltött ideje vagy levelezése, sörözése vagy kávézása ezerszerese az enyémnek, mégis: ha nem is könyvet, de kisregényt írhatnék arról, hogyan vélekednek a színfalak mögött egymásról, díjakról, művekről szerzők, kritikusok, irodalmárok.

Igen, igaza volt annak idején annak a szerkesztőnek: az irodalmi életben bizonyos dolgokról nem beszélünk. Kifelé legalábbis. Na de egymás között annál inkább! Mint bármiféle „élet” résztvevői. Főként, ha nem kicsit söröznek, mint inkább nagyon.  „Legendák” keringenek arról, melyik szerzőt kell annyit szerkeszteni, hogy végül a szerkesztő végül már inkább társszerző lesz. Melyik szerző hajthatatlan a szerkesztőkkel szemben, és képes szarvashibákhoz is ragaszkodni, merő egóból.

Ó, hát a díjak körüli éter meg épp fullra telített belső infókkal, belterjességgel, önzéssel, hiúsággal. Ebben sincs semmi új.


Személyeskedő viták a Nobel-bizottságban

A klasszikus „fúrás” – mint minden más területen – itt is jelen van. Mindebből azonban ez a könyv nem mutat szinte semmit. Ha az irodalmi élet mélységeiből nézek erre a kötetre, azt kell mondjam: kimondottan szemérmes, s ha valaki botrányosnak, tabudöntögetőnek gondolja, valójában csak a saját szemérmességéről és tabuiról tesz tanúbizonyságot.

Mégis, Nádasnak adok inkább igazat abban, hogy „érdekes forrásmunka”. Ezt már az olvasás előtt is tudtam. Bármi, ami csak egy kicsivel is nyíltabb a megszokottnál, „értékes forrásmunka”, e tekintetben tehát egyáltalán nem csalódtam.

Sőt, összességében sem csalódtam. A botrányosság érzését egy pillanatig sem keltette bennem, és a recenziók és felháborodott olvasói levelek árnyékában ez akár okozhatott volna csalódást is, de nem; mert más tanulságai makacsul bennem maradtak. Olyan tanulságok, melyekről nem esik szó, és melyek talán nem is érzékelhetők egy irodalmár számára.

Mondanám, lenyűgöző az a jártasság, amit Réz Pál és Kőrössi P. József mutat, annál is inkább, mert mindig lenyűgöztek azok a figurák, akik egyvalamiben a végletekig elmélyültek. Számos esetben jártam-voltam ilyen emberek társaságában. Sokukra ma is emlékszem. 1989 tavaszán például, úton Svédország felé, a Hungária-expresszen együtt utaztam egy dinnyenemesítővel. Csak Berlinig utazott (én viszont Trelleborgig), de az is kegyetlenül hosszú út, ha közben valaki megállás nélkül a dinnyenemesítés fortélyairól beszél, például azon kesereg száz kilométernyi utakon, hogy eltűnik a hagyományos zöldhéjú dinnye, holott nincs még egy olyan fajta, ami csak megközelítené a zöldhéjú zamatát. Máskor Visegrádon, egy madártani konferencia után ültem be egy szobába, ahol egy ember egész éjjel a kékcsőrű récéről beszélt, addig-addig, míg le nem mehettünk reggelizni. Lenyűgöző éjszaka volt, és tátott szájjal hallgattuk azt a kékcsőrű-rajongót. Máskor ki sem kellett mozdulnom otthonról. Ma is emlékszem arra az éjszakára, amikor egy tag arra a kérdésemre, hogy miként kell halat fogni, este 10 felé kezdte a választ, és reggel hétkor ért a végére, miközben én krumplit sütöttem és asztali vörösbort töltögettem neki. És hallgattam. És ámultam és bámultam. Pedig egyáltalán nem vagyok az a hallgatói típus, épp ellenkezőleg, én magam is hajlamos vagyok elveszni egy témában, és kíméletlenül hosszan taglalni, részletezni, ecsetelni a legapróbb szakmai nüánszokig. Mégis, ha ezzel az embertípussal találkozom, képes vagyok elhallgatni, s áhítattal csüngni a másik minden szaván, akkor is, ha egy számomra teljesen új területről van szó, teszem azt ásványtanról vagy a kerekeskutak mohaflórájáról.


Fotó: Centauri

Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy tartós kapcsolatban azokkal tudtam maradni, akik azért képesek voltak aztán lekattanni azokról a témákról, mely az életük vezérfonala,

mely a szakterületük, s akikkel aztán másról is beszélhettünk, nemcsak mohákról, nemcsak ásványokról, halakról, récékről vagy dinnyékről. És persze vannak, akik erre nem képesek. Maradnak mindig a kaptafánál. Marad a „dinnye”. Nemcsak Berlinig, hanem akár Stockholmig is, meg vissza, „elér” a dinnye New Yorkig, s nem fogyni ki a dinnyével kapcsolatos szóból száz év alatt sem. Ez egy idő után gyanús és nyugtalanító. Nem feltétlenül unalmas.

De nyugtalanító, sőt egy idő után sértő is, ha a másik kizárólag arról képes vagy arról akar diskurálni, amiben ő otthon van, ami az ő életének központi problémája vagy munkája. Láttam ilyet is.

Mondjuk az illető a vértisztító-kúrák szakértője, megszállottja, mely területen valóban számottevő eredményeket mutathat fel. Ez eddig rendben is van. De bármikor meglátogatja egy barát, betoppan egy vendég, másról gyakorlatilag nincs szó, mint a vértisztitó-kúrák fontosságáról, közelebbről arról persze, hogy ő személy szerint milyen sikert ért el ezen a területen legutóbb. Ez már nem a dinnyenemesítő, a halszakértő, a kékcsőrű réce-rajongó esete, hanem az öntömjénezésé, a magamutogatásé. Ülhet az asztalnál olyan is, aki a nagy Hadronban részecskegyorsítóval dolgozik, ülhet az asztalnál a NASA főmérnöke, lehet ott egy forradalmi felfedezéseket felmutató csillagász vagy ökológus, a vértisztító-eljárás mellett nincs az a téma, ami labdába rúghat, és legyen szó csillagászról, asztrofizikusról, íróról, festőművészről, ismert színészről, orvosbiológusról, tök mindegy, legjobb esetben egy-két udvariassági kérdést kap, és annyi. A téma marad az, ami tegnap volt, ami tegnapelőtt, s már évek óta, minden alkalommal, minden körülmények között: a vértisztítás. 🙁


Centauri Kék angyalNagy kanyart vettem, ez már szinte elkalandozás, de azért, mert ez egy mindenütt és gyakran felbukkanó jelenség, néha tünet. Ezt a kötetet olvasva pedig egy idő után az az érzés lett úrrá rajtam, hogy finomabb formában bár, de megint ezt látom, sőt, demonstrálás is ez; üzenet, plakát arról, hogy Réz Pál és a szerző milyen megható mélységig mozog otthonosan, bennfentesen az irodalmi élet bugyraiban, olyannyira, hogy azt maga Nádas is megerősíti, amikor bevallja: lábjegyzetek nélkül még ő sem értett volna mindent.

Hogy melyik infó lesz valóban értékes évtizedek múlva azok közül, melyeket egy átlagos olvasó egyáltalán nem ért, még egy kortárs irodalmon nevelkedett intenzív olvasó sem, azt nem tudom.

De erős érzésem, hogy sok a jelentéktelen infó; az olyan, ami csak annak demonstrálására szolgál, hogy ámuljunk és bámuljunk: a két főszereplő mindenkit ismer, mindent tud, mindent megítél, és már mindent a „megfelelő polcra” helyezett.

Ámulnék és bámulnék is jó szívvel, örömmel, gyermeki csodálattal, ahogy bámultam azt a gyönyörűszép dinnyenemesítőt, ahogy örömmel töltögettem egész éjjel a halas embernek a bort, és sütöttem neki a krumplit, de amikor velük voltam, amit mondtak, valamiként releváns volt, ebben a könyvben azonban haladok a sorokon,

és amolyan enumeráció, felsorolás, seregszemle részesének érzem magam; várnám, hogy kibontakozik az enumeráció után a „cselekmény” vagy valami, ami miatt mindez nekem is  fontos lehet, de nem.

Ez nem következik be. Marad a demonstrálás. Megnézhettem, amit eddig is tudtam: Réz Pál és Kőrössi P. József szinten mindent olvasott, minden kortárs szerzőt ismer, mindenkiről tud valami marginális infót, mindenkiről megvan a véleménye – ahogy az irodalmi életben vannak még páran hasonló kondíciókkal.

Ha ez nem így lenne, talán fel sem tűnne egy másik vonás, melyről ismét eszembe jut egy találkozás.


 8-10 éve későeste az Opera lépcsőjén üldögéltem. Gőzöm sincs, miért. Rágyújtottam, és vártam. Valamire vagy valakire, nem tudom már. Egyszercsak feltűnt a járdán Heller Ágnes és vélhetően egy barátnője. Komótosan sétáltak el előttem, természetesen nem bámultam meg őket, tán még a fejem is lehajtottam, hadd korzózzanak abban a nyugalomban, mintha egyedül lennének, mintha nem türemkedne be személyes szférájukba minduntalan az ismertség és a közélet. De a fülemet persze nem csukhattam be, így – míg elhaladtak előttem – hallottam, amint Heller politikáról beszél, hogy

valakit majd egy díjjal „kifizetnek”, és akkor majd hallgatni fog, nem beszél, és valami ezzel el lesz intézve, mert így megy ez


– és sétáltak tovább, szép lassan, komótosan, s háborogva. És akkor mélységes szomorúság fogott el és félelem. Íme egy esti séta az Operánál, enyhe a levegő, szépek a fények, de íme a filozófus, aki egy ilyen séta során is politizál. Persze, sokan beszélünk séta közben is munkáról, politikáról, hobbiról, mégis, az a lehetőség, hogy sokan lehetnek az úgynevezett értelmiségiek között is, akik ugyan nem egykönyvesek, de „egytémások”, nyugtalanító.

Akiknél az élet egészét eluralja egy szakma, egy probléma, egy gond, egy szenvedély. Mint a vértisztás kérdése.

Az ilyen emberek közelsége mindig nyugtalanított. Félelemmel töltött el. Mindig úgy éreztem, hogy rám csuknak egy zárkát, belöknek egy buborékba, hogy egyszer erőszak nélkül is a saját ügyeim, dolgaim, mániáim, igazságaim vagy hamisságaim foglya leszek. Hogy egyszer megszűnik a tarka és színes nagyvilág szivárványos irizálása köröttem,

és magához láncol egy téma, egy eszme, vagy egy téveszme.

Igazán megdöbbentett, igazán tanulságosnak találom, hogy a Naplóromokban soha semmi másról nincs szó, mint a kortárs irodalomról. Oldalakon át olvashatjuk, kit miért és miért nem válogatnak be egy antológiába. Nincs reflexió semmire sem. Nem bukkannak fel generálisabb kérdések. Még az irodalommal kapcsolatosan is csak ritkán. Sosem beszélnek az időjárásról. Sosem beszélnek érzésekről. A csillagos égről vagy a csillagtalan égről. Soha semmi probléma nem merül fel azontúl, hogy kit közöljön a Holmi és kit nem.

Mintha a világban amúgy minden rendben lenne.


Fotó: Centauri

Klasszikus irodalmár számára talán virágos kert ez, telis-tele virággal, szerzőkkel, szövegekkel, bár nekem még ennek elképzelése is nehézséget okoz. Mert arról sincs szó, hogy ki miért jó, ki mit képvisel, egy-egy szöveg miért ütős, miért gyenge. Csak sorjázás van. Nekem ez múzeum. Jó, mint minden múzeum, de a múzeumba bemegy az ember, aztán gyerünk ki, a friss levegőre! A fák közé.  A Naplóromok viszont úgy zárul rám egy idő után – mikor tudom már, hogy nem lesz más – mintha rám zárták volna a múzeumot egy hosszú hétvégére. Karantén ez – s benne két irodalmár. Sehol egy fa, sehol egy fűszál. És mintha még Réz Pál kétszer is felbukkanó megjegyzése is erre a múzeumszerű, halott irodalomra utalna (én nevezem most halottnak, nem ő), amikor kétszer is azt mondja két történettel kapcsolatosan:

„Ilyet miért nem tudnak a mai írók? Ilyet nem tud se Nádas, és Esterházy sem.”

Valamiként ez a nemtudás itat át mindent. A cím nem erre utal, mégis, mintha kitartó, elmélyült, bennfentes, belterjes szöszölést látnánk valamiféle romokon. Az irodalom romjain. Jó, hogy voltak, vannak, akik ezt művelik, de valamivel (nem kevéssel) még jobb az élő irodalom.

Végül eszembe is jut – s nemcsak a címe miatt – a Napok romjain című film, mely végső soron arról szól, hogy egy komornyikra miként záródik rá a komornyik lét korlátossága, és ez a rázáródás hogyan akadályozza meg a szerelemben, hogyan teszi végleg magányossá. Anthony Hopkins hatalmasat alakít (amint Emma Thomson is), különösen a zárókép mellbevágó. Egy galamb téved be a kastélyba. Nem kis szerencsétlenkedés árán kiterelik az ablakon. Komornyikunk – aki szakmája csúcsán álló meglett férfi, és első a maga szakmájában – tekintetével követi a kastélyból égbe szálló galambot, és mivel végső soron az új, amerikai tulajdonosnak sikerült kiterelnie a jószágot, annyit mond még: „Remekül csinálta, uram!” – és bezárja az ablakot. Ha valaki addig nem értette volna, hogy ez az ember bezáródott a sorsába, a szakmájába, a szokásaiba, amint az első komornyik elsőbbségébe is, úgy bezáródott, immár végleg, a magányába is.

A Naplóromok elolvasása után én is azt mondhatom:

„Remekül csinálták, uraim!”

De remélem, ha nem is galambként mondhatom ezt, de legalább az ablak túloldaláról. Továbbszállva.


Kérlek, oszd meg másokkal is. Előre is köszönöm!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


 

https://videa.hu/videok/film-animacio/napok-romjai-teljes-film-1993-christopher-reeve-drama-vf1fOkds8bEQ8d5_4

Feliratkoztál már hírlevélre?  Próbáld ki!  

Email cím*


Irodalom és járvány – Jack London: A skarlát

Mi a hygge? – Valóban a boldogság receptje?

Nem kötelező – kortárs magyar szerzők fiataloknak

Centauri Jégvágó újra (Magvető Kiadó, 2018)

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

 

                                 

5 Comments:

  1. Nem olvastam, amiről írsz, nem is fogom, de ahogy te elém tárod, nem is kell olvasnom. 🙂
    Szenzációs! Amíg az elején tartottam, mosolyogtam, hisz nem az iroldalmárok sajátossága ez, a megmondó emberek “jönnek szembe” mindenhol. Persze az irodalmi életet azért mi földi halandók nem így képzeljük el. Annyira örülök, hogy te nem a fősodorban próbálsz megfelelni, és semmilyen “hályog” nincs a szemeden.
    Egyszer írtál mailben valamit, amit igazán most értettem meg. 🙂

  2. Szabó Edit

    Nem hallottam eddig erről a könyvről, a megjelenése óta eltelt kb. egy évben valahogy elkerültük egymást. Így aztán most, mielőtt ezt a posztot elolvastam, kicsit körülnéztem a neten, hogy miről is van szó tulajdonképpen: átfutottam néhány könyvajánlót és kritikát.
    Ezek alapján úgy gondolom, hogy nem fogom elolvasni a könyvet. A te írásod pedig csak megerősítette, hogy jól döntöttem.

    Legyél mindig az ablak túloldalán, kívül és szabadon, Cen’!
    Maradj mindig Centauri, mert mi pont azért szeretünk téged – és az írásaidat is -, amilyen vagy.

    (Abban viszont igaza volt a dinnyenemesítőnek, hogy az a régi, sötétzöld héjú, piros bélű, zamatos görögdinnye nem található már sehol.
    Épp a napokban állapítottuk meg ezt egyetértőleg Rajna Edittel – csak mi mindössze 3-4 mondatot használtunk fel hozzá. 🙂 🙂 )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük