Miért pokoli jó történet a Büszkeség és balítélet?

Miért pokoli jó történet a Büszkeség és balítélet?

Tisztában vagyok vele: most elvesztem a férfi olvasók maradékát is. Nekik most csak annyit mondhatok: „Jó volt együtt.” 😊

Évek óta készülök erre a coming outra. Szorongva bár, de be kell ismernem, én ezt a történetet, ezt a filmet szeretem. Sőt. Mivel az őszinteség csak felturbózva az igazi, rettegve írom: nincs olyan év, hogy meg ne nézném. S most jön a salto mortale: akárhányszor nézem meg, az érzelmi felindultság elég egyértelmű, férfihoz méltatlan jeleit mutatom. Két ponton: amikor megkérik Lizzy kezét, s a film végén, amikor az atyai megrendültség jön szembe velem a vásznon.

Ez van.

Mondanám, azért nézem meg újra és újra, hogy kinőjek ebből a hülyeségből végre. De hát nem ez a helyzet. Nem leválni akarok róla, hanem repetázni abból a katarzisból, amit ez a történet garantáltan szállít.

Háromféle filmet ismerek (leszámítva a nézhetetlen ocsmányságokat). Van az a film, ami szórakoztat, kikapcsol, de másnap már alig emlékszem rá. Soha többé nem foglalkozom vele. Ebből viszonylag keveset fogyasztok, bár stressz és kimerültség ellen időszakosan ez a kategória is jól jöhet. Második kategória: erős, jól megkomponált, érdekes, gazdag filmek, melyek leginkább túrák más, tőlem távoli világokba; ilyenek például Scorsese maffiafilmjei vagy Tarantino agymenései.

A harmadik kategória kimondottan kockázatos. Nem csupán azért, mert minősíthetetlen reakciókat vált ki belőlem, hanem mert erős testi tünetek kísérik. Például erős fejfájás.

Ha esztétikai, dramaturgiai szempontok szerint nem tudnám eldönteni, mely filmek kaphatnak helyet az előkelő harmadik kategóriában, ezeket akkor is, mindentől függetlenül azonnal felismerem: a fejfájásról. Az a legvarázslatosabb, hogy ezeket hiába nézem meg többször is, ezt az erőteljes fiziológiai hatást sosem úszom meg.

Kellett pár év, amíg megértettem, miért fájdul meg a fejem ezektől a filmektől. Olyan magabiztossággal nyúlnak bele a psziché legmélyébe, ahol a néző – legalábbis én – gyakorlatilag védtelenné válik, ugyanakkor mégiscsak igyekszik tartani magát, percről percre, főként, ha épp moziban van. Ez a lefojtottság akkora feszültséget szül, ami kis híján szétveti az ember fejét.

A Büszkeség és balítélet épp ebbe a kategóriába tartozik. Sosem úszom meg fejfájás nélkül. Az én fejem a filmnézés levelibékája. Ha fáj, jó a film. Ha nem fáj, felejthető, de legalábbis nem tartozik a kimagaslók kategóriájába.

KEDVENC JELENETEM – NAGYON IZZIK 🙂

Mivel mindenki ismeri, mellőzöm a húsz oldalas mélyelemzést. Nem mindegy persze, melyik verzióról beszélünk. Én a 2005-ös változatot kedvelem a leginkább. Itt halkan, ismét szégyenkezve azt is be kell vallanom, hogy alapból a kosztümös filmek notórius fogyasztója vagyok. A régmúlt vidéki Angliáját pedig kiváltképp kedvelem, még középszerű filmek esetén is. Ezt a sövényekkel, kőfalakkal kertelt, vöröstéglás, festői famatuzsálemekkel és madarakkal tarkállt liget-Angliát, ezt a ráérős reggelikkel és szellemes vagy szellemeskedő beszélgetésekkel színezett atmoszférát kifogástalanul megkapom ettől a filmtől is, ám ez mellékes. A 2005-ös verzió esetén az első perctől megfeledkezem arról, hogy csupán egy filmet nézek. Erre kevés alkotás képes. A Lizzyt játszó Keira Knightley egészen remek, lehetetlen betelni vele. Szikrázó, eleven, szenvedélyes, kemény karakter; lehetetlen nem imádni. Valóban szellemes, ugyanakkor emelkedett lény. Azt az intellektuális és erkölcsi (és esztétikai) együttállást képviseli, mely egyúttal kívülállást is eredményez.

A Büszkeség és balítélet sikerének egyik titka, hogy ezt a kívülállást, ezer és egy okból sokan ismerik. Sokak számára mindennapos élettapasztalat – jóval több embernél, mint hinnénk – az ebből eredő magány is; az a vágy szintén, mely szeretné egy kapcsolatban feloldani ezt a kívülállásból fakadó, gyakran feloldhatatlannak tűnő, kőkemény egyedüllétbe vetettséget.

Ennél is erősebben hat – végső soron ettől él még mindig ez a történet –, hogy egy másik élettapasztalatot is tussal rajzol körbe, méghozzá úgy, hogy negatívot készít róla. Csak hát nem mindegy miről készítünk negatívot.

Annyiban fordított mese ez, amennyiben a mindennapos tapasztalat épp a Büszkeség és balítélet ellentétje, vagyis gyakrabban csalódunk negatív, mint pozitív irányba. Gyakoribb forgatókönyv, hogy hiszünk valakinek, belehabarodunk valakibe, s nem látjuk: csapdába sétáltunk bele. Megszépítettük a másikat, nem láttuk alantasságát, önzését, nem készültünk fel rá, hogy az első adandó alkalommal hátba döf majd. Ez az élettapasztalat is megjelenik a filmben, de marginálisan. A főcsapás, melyen Lizzy és Mr. Darcy halad, ennek ellenkezője: két ember kezdeti rokonszenvük ellenére is félreismerik egymást. Elutasítástól, gyanakvásból indulunk, és tiszta felismerésekig jutunk – míg leggyakrabban ennek ellenkezője esik meg: ájult tökélyérzésből zuhanunk néha olyan helyzetekbe, ahol utólag ismerjük fel, hogy gyanakodhattunk volna, sőt gyanakodnunk kellett volna.

Ez a történet alapvetően egy általánosan elterjedt negatív tapasztalat karakteres negatívja. Nem egyszerűen önfeledt, pozitív mese a szerelemről, mert ez a ki-beforgatás minden ízében ott rezeg. Nem mindegy, hogy egyszerűen csak felmutatunk valamit, ami pozitív, vagy ezt a képet épp a negatívból hívjuk elő. A Büszkeség és balítélet utóbbival operál, ettől zseniális.

Négy alap forgatókönyvről beszélhetünk, gyakoriságuk sorrendjében:

  • Azt hittük, X jó ember, a mi emberünk, de kiderül: rohadtul nem.
  • Azt hittük, X alantas gyökér, és tényleg.
  • Azt hittük, X jó ember, a mi emberünk, és tényleg.
  • A legritkább: Szent meggyőződésünk, hogy X orbitális nagy barom, de nem, épp ellenkezőleg.

Miután élettapasztalatunk inkább abba az irányba mutat, hogy általában a jóról derül ki, hogy valójában rossz, semmint fordítva, felszabadító erejű látni egy sztorit, ahol épp fordított a helyzet. Kifejezetten olyan történet ez, ami reményt ad, de anélkül, hogy szájba rágna bármit is, vagy brutális primitivizmussal rózsaszínre lakkozná a férfi-nő kapcsolatokat. Végső soron Austen története nem machinál bonyolult trükkökkel, mégis erős hálózati feszültség jön létre. Élettapasztalatunk a film megnézése után sem változik, továbbra is úgy gondolhatjuk: szerelmi kapcsolatok visszájára fordulása gyakoribb, mégis erős, hiteles ellenpontozást kapunk.

Bárhol helyezkedünk el azon a tengelyen, ahol a szerelem esélyeit mérlegelik, legyünk becsapottak vagy olyanok, akiket egy másik ember kitartóan füröszt megtisztelő és éltető tiszteletében és szeretetében, a Büszkeség és balítélet után magunk előtt látjuk a szerelem esélyeinek teljes skáláját, minden lehetséges kimenet ott lesz előttünk. Ha „Lizzy” vagy „Mr. Darcy” ül mellettünk a kanapén vagy a moziban, úgy érezzük: mi is ilyen kiváltságosok vagyunk. Ha „Lizzynek” vagy „Mr. Darcynak” se híre, se hamva, mikor a Büszkeség és balítéletet nézzük, úgy érezzük: egyszer még mi is kiváltságosok lehetünk. És míg ez a lehetőség ránk nem talál, szerethetjük ezt az emberpárt – akár szerelemmel is.


Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    2020.11.16. Éjféli gyors Lisszabonba – kritika

    Jules Verne – 80 nap alatt a jellemfejlődés körül

    8 Comments:

    1. Szabó Edit

      Már túl vagyok az első meglepődésen, hogy te férfi létedre ennyire kedveled ezt a filmet, sőt, adtam neked érte egy piros pontot. Lehet, hogy néhány férfi követőt most elveszítesz, de biztosan nyersz pár nőit. 🙂

      Nagyon élveztem az elemzésedet! Többször olvastam már a könyvet, és láttam a filmet, de így még sosem gondoltam bele.
      Nekem az 1995-ös BBC tévéfilm feldolgozás a nagy kedvencem, legalább ötször láttam, pedig ez egy hat részes sorozat. Szerintem nagyon hűen adja vissza a könyvet. Remek a szereplőgárda, és a hozzájuk választott magyar szinkron is (Sinkó László/Mr Benet, Szabó Éva/Mrs Benet – ő telitalálat és zseniális -, Györgyi Anna, Mikó István és a többiek is).
      Most viszont meghoztad a kedvem, és meg fogom nézni ezt a 2005-ös változatot is. 🙂

      Azt hiszem, nem véletlenül filmesítették meg többször is Jane Austen regényeit. Kétszáz évvel ezelőtt íródtak, de ma is tudnak hozzánk szólni.
      Kíváncsi lennék a véleményedre az Emma 1996-os változatáról is! (Ha jól tudom, ezt idén is megfilmesítették.)

      • Szabó Edit

        Még valami.
        Eddig azért húztam, halasztottam, hogy megnézzem ezt a 2005-ös filmet, mert nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet ezt a történetet 2 és 1/4 órában elmesélni.
        Most majd megnézem és megtudom. 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Ezekkel a filmajanlokkal vagyonokat kereshetnel, Cen’, ha és amennyiben a gyártók és forgalmazók foglkoztatnanak.
      Okos, rendkívül szellemes ragyogó kis gyöngyszemek ezek,
      kérlek, ne hagyd abba!☺️🤗

    3. Bencze László

      Én egy szentimentális ember vagyok,nem szégyellem,sirni is szoktam.
      Ritkán nézek érzelmes filmeket,de most kivételt tettem.
      Maradok továbbra is.

    4. Nekem ilyen fejfájós film sok volt, de az első 15 éves koromban, amikor kijöttem a moziból, mint egy bomba, úgy robbant ki belőlem a zokogás, vagy fél órás sírógörcs lett a vége. A fejfájás elmút a sírással. A film, “A lovakat lelövik, ugye” Talán nem is lett volna szabad még abban az életkorben megnézni azt a filmet.

      • Szabó Edit

        Hú, az a film rám is nagy hatással volt! (Sydney Pollack rendezte.) És Jane Fonda! Nagyon tetszett. Azóta már színházban is láttam, de a film felejthetetlen.

    5. Lívia dr. Zilahi

      Újra hatalmas meglepetés- romantikus lélek vagy Cen. Nagy nap lesz, amikor erről írsz könyvet. Én még nagyon kislány voltam, amikor a könyvet olvastam. Újra néztem a Te inspirációdra a filmet- nagyszerű péntek este volt. Milyen furcsa az ember, fantázia világból alkot reálisnak tűnő véleményt a másik emberről. Negatív diszfunkcionális attitűd- így hívják, amikor egy hibás feltevés mentén gyárt valaki elméletet és valóságnak érzi azt. Mr. Darcy kifejezetten ellenszenves volt, mert titkolta az igazi énjét. Kira Knightley valóban fantasztikus ebben a filmben- tökéletes azonosulás- őszinte, egyenes, következetes és nem kapcsolat függő bármi áron. Amúgy az én kedvencem a filmben Judi Dench- imádom minden szerepben, elegáns, büszke és mérhetetlenül sznob itt, a parókája meg egyszerűen tökéletes. Köszönet a filmért és a történetért:-))), hogy előhoztad.

    6. Szabó Mihályné

      Szia, Cen’! A mély elemzéseid miatt vagy számomra rendkívül értékes ember! Ámulni tudok, hogy milyen sok területet érintesz! Egy nő számára pozitívum lehet, – sőt!!! – ha egy férfi romantikus is tud lenni. Szerintem nem szabad az érzéseinket elfojtani, de van, aki nem meri felvállalni. Szerettem én is az ilyen fejfájós filmeket nézni. A rettentő nagy feszültség lehet az oka, ami miatt rendre ez történik. Együtt éli meg az eseményeket az ember a szereplővel, átérzi a rájuk nehezedő terhet, s a hatalmas vívódásokat. Újabb oldaladat ismerhettem meg! Nagyon tetszik!!!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük