• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Jules Verne – 80 nap alatt a jellemfejlődés körül

verne gif pierce brosnan

Gif: Centauri

2020.09.14. Vernét már a gyermekkorunkhoz soroljuk; én is, ahogy a többség. Ritkán fordul elő, hogy bármit is elővennék tőle, a nosztalgia nem kenyerem, de ha az volna, akkor inkább a Winnetou-t lapoznám fel újra. Néha jól esik valami könnyed szórakozás, így a napokban mégis elém került a 80 nap a Föld körül. Talán a felhőtlen vakációk hangulatára vágytam, talán épp kalandvágy uralt, mindenesetre megnéztem a háromrészes verziót Pierce Brosnannal a főszerepben (1989), és bár csak kikapcsolódásra számítottam,

a film könnyed szórakozás helyett váratlanul tarkón suhintott.

jules verne 80 nap alatt a Föld körül

Jules Verne (Forrás)

Verne megítélése ma sem egységes (hasonlóan Jack Londonhoz), sokan a ponyva határán mozgó kalandregény-írónak gondolják, annak ellenére is, hogy kortársai közül sokan elismerték (Zola, Balzac, Dumas). Én  sem mutattam élénk érdeklődést Verne iránt soha, holott legalább egy vonása miatt mindenképp érdemes a figyelemre: olyan irodalmat művelt, mely még élő kapcsolatban állt a tudománnyal. A modern, főként a posztmodern irodalom legnagyobb bűne épp az, hogy lemaradt a tudomány mögött, arra szinte egyáltalán nem reflektál, ha igen, akkor a sci-fi-n keresztül, ami pedig többnyire valóban olcsó ponyva; tudományosnak sem mondható valójában, hisz legtöbbször azon a konszenzuson alapul, hogy az olvasó magyarázat nélkül is elfogadja: a „téridőkatalizátor” vagy a „féreglyukkerülő-hidrogénhajtómű”, esetleg a „hipergalaxiscsökkentő-modulátor” jelentéssel bírnak, és ha ezek közül bármit bekapcsolnak, történik valami. Így ezek a sci-fi elemek épp úgy működnek, mint a „láthatatlanná tévő japán gyapjúzokni”. Valóban láthatatlanná tesz, a történet szerint legalábbis, de hogy miként lehetséges ez, senkit sem érdekel.


Verne azonban még ténylegesen a tudományra reflektált, továbbgondolva azt, sőt provokálva is a tudományt függőben lévő kérdések megválaszolására.

Bátran élt a lehetőséggel, hogy az irodalom olyat is megtehet, amit a tudomány nem: bizonyítás nélkül gondolhat végig lehetőségeket. Míg a tudomány kísérletek sorával igazolja feltételezéseit, Verne gondolatkísérletek sorozatával pásztázta a jövőt. Súlyos hiba, hogy aztán ennek nyomán nem jött létre ezt a vonalat érdemben követő irodalom.

Verne életműve nem nélkülözi a népművelői szándékot sem. Ez sem áll tőlem távol. Hogy ennek érvényre juttatása helyes-e vagy sem, ítélje meg mindenki maga. Verne esetében az biztosan állítható, hogy generációkban ébresztett érdeklődést a tudományok iránt. Erre égető szükség lenne ma is.

Felvilágosult ember volt, egész életében küzdött a rabszolgatartás ellen, és látványosan támogatta a szabadságharcokat, így kitüntető figyelmet szentelt az 1848-49-es magyar szabadságharcnak is.

Amivel igazán meglepett most, az a lélektani éleslátása. Konstrukciós és dramaturgiai érzéke. Az a képesség, amivel organikus módon képes összefonni tudományos téziseket a lélekfejlődés szimbólumaival.


Bernard Berenson Hemingway

Bernard Berenson (Forrás)

 

HEMINGWAY SEM ÉRTETTE EGÉSZEN, AMIT VERNE MÉG TUDOTT

Hemingway mélységesen felháborodott, amikor Az öreg halász és tenger megjelenése kapcsán a regény szimbolikájáról kezdtek beszélni. Bernard Berenson kritikusnak azt írta:

„A tenger az tenger. Az öregember – öregember. A fiú az fiú, és a hal az hal. A cápa – cápa, nem több és nem kevesebb.”

Majd arra kérte Benersont, írjon pár sort a könyv borítójára. „Ön az egyetlen kritikus, akit nagyra becsülök” – írta még Hemingway, mire Berenson igen bölcsen a következőképp válaszolt:

„Hemingway regénye, Az öreg halász és a tenger tengeri idill, de ez a tenger nem olyan, mint Byroné vagy Melville-é, hanem olyan, mint Homéroszé, és a próza, amelyben megmutatkozik, olyan nyugodt és ellenállhatatlan sodrású, mint Homérosz verse.

Egyetlen valódi művész sem szimbolizál vagy allegorizál – márpedig Hemingway valódi művész –, mégis minden valódi műalkotás szimbólumokat és allegóriákat lehel magából. Így tesz ez a rövid, ám koránt sem kis formátumú remekmű is.”

Ez a marginális irodalomtörténeti epizód lényeges kérdésre világít rá. Berenson valóban tudta, mi a dörgés; amint a posztmodern irodalomnak erről már lövése sincs. Végsősoron arról van szó: kell-e valamit mondania egy irodalmi műnek, vagy elég, ha ábrázol? Berenson ügyesen oldja fel a látszólagos ellentétet. Igen, ha egy szerző ideologikus alapokon, „kiáltványt fogalmaz” regényírás helyett, akkor nem válhat valódi művésszé, ám az igazán jelentős írók képtelenek munkájukat a pőre ábrázolás vagy a mindenek fölé helyezett esztétika kalodájába zárni.

Épp Berenson igazságát láttam visszaköszönni a 80 nap alatt a Föld körül történetéből is. Kiegészítve azzal, hogy Verne vélhetően előre megfontolt szándékkal használt szimbólumokat, vagyis nem egyszerűen „leheli” az allegóriákat, hanem mint az aknákat, elhelyezi a történetben, de oly furfangosan, hogy csak jelentős spétrekacióval fogjuk fel igazán, miről is van szó.

Szpojlerezni fogok, mert egyrészt a történet mindenki előtt ismert, másrészt azért, mert nem is a sztori, hanem annak szerkesztettsége és üzenete a fontos. Verne behúz a csőbe. Könnyed kalandot ígér egy nem mindennapi figurával, végül azonban odajut, ahová Rilke az Archaikus Apolló-torzó végén: „Változtasd meg életed!” Amint az irodalomtörténet egyik legszebb pillanata, amikor Rilke „csakazértis„ kimondja, mi az üzenet, úgy az is lehengerlő, amikor az ember szekunder élményként kap egy történettől napnál világosabb üzenetet.

Verne először ront a helyzetünkön. Tisztában van vele, hogy többségünk a lelke mélyén vagy ténylegesen is a konfortizmus rabja; tudja, hogy Phileas Foggot irigyelni fogjuk, hisz gondtalanul éli az arisztokraták mindennapjait; bármikor megteheti, hogy nagy tétben fogadjon képtelenségekre; bármikor „vehet egy jegyet” akár egy földkörüli utazásra is.

Ki ne szeretne így élni?

Ezen a síkon úgy működik a történet, mint egy „gazdagokról és szépekről” szóló sorozat vagy szappanopera: csak bámuljuk, amire vágynánk, amit sosem érhetünk el. Nézzük a felelőtlen gondtalanságot. Irigykedve kukucskálunk. Verne pedig jó ideig semmi jelét nem adja annak, hogy ez nem egészen van rendben így. Hagyja, hadd rendezkedjünk be a kellemesnek ígérkező sztoriba.

80 nap utazás? – kockázatos téma. Hamar unalmassá válhat. Mi tarthatja mégis életben? Egyrészt váratlan kalandok, másrészt egy hiteles és érdekes karakter. Mindkettőt megkapjuk. Fogg nemcsak attól szórakoztató, hogy gazdag; ettől kevésbé, mint hihetetlen zártságától és merevségétől. Fogg néha már autista vonásokat mutat, ilyen például irracionális ragaszkodása a pontossághoz.

Ezen azonban Verne úgy mulat, hogy mi is elhisszük: ezzel együtt is jó dolog Phileas Foggnak lenni. Sőt, épp ezért jó! Észrevétlenül záródunk be Fogg zártságába, amely nem jellemhibának tűnik, hanem a luxusélet újabb vonásának.

Számos jel utalhatna a végkifejletre, de – és ez igazán nagyformátumú szerzőre vall – a történet velejét csak legvégül értjük meg. Okos megoldás. Nem riaszt el azzal, hogy már az elején közölje: itt most jelentékeny kísérlet zajlik a megváltoztatásunkra. Amint Rilke sem a vers elejére, hanem a végére írja oda: „Változtasd meg életed!” Verne is tudja, hogy csínján kell bánni az efféle felszólításokkal, mivel az ember szereti magát tökéletesnek hinni-hazudni, és kerül minden olyan helyzetet, ahol ebbéli hitében bárki piszkálhatja.

Gif: Centauri

Amíg fel nem tűnik az indiai hercegnő, felhőtlenül szórakozunk. A hercegnő felbukkanása sem látszik először másnak, mint a kötelező szerelmi szál behozásának, ám aztán különös dolog kezdődik. Szemlátomást működik Fogg és a hercegnő között a kémia, ám Fogg annyira félszeg, hogy az lehetetlenné tesz bármiféle közeledést, az olvasó-néző pedig már-már haragszik Foggra; sajnálja szegény hercegnőt, aki ebbe a rendkívül zárt, merev, és ostoba paliba szeret bele.

A Fogg és a hercegnő közötti huzavona lassan, de biztosan az alaptörténet fölé nő. Drukkolunk persze, hogy Fogg érjen vissza Londonba időben, nyerje meg a fogadást, de már inkább drukkolunk a hercegnőnek. Annak ellenére, hogy fokozatosan bontakozik ki ez a kapcsolat – méginkább e kapcsolat lehetetlensége – egy ponton váratlan drasztikummal szembesülünk.

Fogg átgondolja a dolgokat, majd előadja a hercegnőnek azt az sablonos, alapvetően olcsó és sértő dumát, amit sok nő hallhat ma is – illetve ma már férfiak is. Szóval előadja, hogy megvan a maga élete, szokásai, miegyebe, és ő ezen már nem tud változtatni. Ennyi.

Mi meg csak nézünk, akár a gázálarc: „Hogy ez a Fogg mekkora hülye!” De nem Fogg beszéde az igazán a durva, hanem a hercegnő reakciója. Azt mondja: „Tudja, lesz még Ön ennél is magányosabb.”

A szelíd, okos, kifinomult nő váratlanul hihetetlenül drasztikus, hisz egyértelműen Fogg halálára utal. Ennyi erővel azt is mondhatná: „Egyedül élsz, egyedül fogsz megdögleni is.” Végső soron ez az üzenet.

Gif: Centauri

Ezt követően – némi csihadás után – folytatódik a huzavona, amit végül is csak a történet végén képesek megoldani. S jön a slusszpoén lelövése. Visszaérnek Londonba, de úgy tűnik, későn. Fogg a fogadást elveszti. Az ember nem hisz a szemének. Micsoda? Hol van itt a hepiend? Merthogy a történet végig hepiendet ígér. Sok történet és film operál azzal, hogy hepiend legyen is, meg nem is. Ez általában bárgyú taktikázáshoz vezet, Verne azonban jól oldja meg a helyzetet. Mi az, hogy jól? Remekül. Felhasználva a tudományt is.

Az utolsó előtti pillanatban tehát úgy tűnik: az út kudarcos, a hercegnővel való találkozás kudarcos. Minden szar. Verne egy igazi modern, még inkább posztmodern szerző. Sok hűhó semmiért.

A szemlélő legalább annyira csalódott, mint amennyire izgatott volt korábban. Sejti persze, hogy lesz megoldás, mégis rém ideges.

Fogg bezárkózik a szobájába, majd behívatja a hercegnőt, és elmondja: az út sikertelensége rádöbbentette, hogy milyen keveset ér az élete, sosem volt egyetlen igaz barátja sem, s végül megkéri a hercegnő kezét, aki természetesen igent mond. Jó, megnyugszunk, ez legalább tisztázódott.

Már egy napja Londonban héderelnek a vereség tudatában, amikor kiderül, mégis nyertek, mivel Fogg nem számolt az időeltolódással. Mivel megkerülték a Földet, a Föld pedig épp egy nap, vagyis 24 óra alatt fordul meg a tengelye körül, kereken 24 órával hamarabb értek vissza. Minderre persze az utolsó pillanatban jönnek rá, s megint futni kell, hogy időben odaérjenek a klubba, ahol 80 nappal korábban a fogadás megköttetett, és ahol időben kell megjelenni, igazolván: Fogg teljesítette a kihívást.

Így végül minden rendeződik. Azt is hihetnénk, hogy a cél csak annyi: végül minden szuper legyen. Nem kizárt, hogy cél volt ez is; nem kizárt, hogy a hepiendek miatt került Verne a ponyvák közé. Mégis azt mondom: rendkívül ügyes, és Verne célja nem ennyi csak. Mert nézzük csak közelebbről, mit is csinál? Miről beszél?

Elhitette velünk, hogy Fogg zárkózottsága a luxusélet velejárója, nincs vele semmi gond. Majd láttuk, hogy ez mennyire problémás. Láttuk azt is – és ez súlyos állítás –, hogy az ember milyen kevéssé alakítható. Lemond a legnagyobb adományról, a szerelemről is, csakhogy tarthassa jelentéktelen és nevetséges szokásait.

Mi kell ahhoz, hogy mégis változzon? Verne válasza: brutális kudarc. Hogy temérdek megpróbáltatás után végül ne járjon sikerrel. Mi történt volna Verne szerint, ha már az első pillanatban tudják: megnyerték a fogadást. Voltaképp semmi. Fogg bezsebeli a lét, a hercegnő hazamegy; Fogg marad, aki volt: magányos, gazdag, elnyesett különc.

Gif: Centauri

Verne megoldása, mely szerint nem számolnak az időeltolódással, egyrészt zseniális, másrészt felveti a kérdést: a mindig pontos és merev Fogg hogyan számolhatja el magát? A történet utolsó harmadában már látjuk, hogy van benne hajlandóság a változásra, például életében először hazudik. Mintha enyhülne a merevsége. Így nem meglepő, ha a végső számításba hiba csúszik.

De ami a legszebb. Megáll az ember pár percre, rácsodálkozik erre a megoldásra, és megállapítja: igen, ha keletnek indulnak – mint ahogy Fogg keletnek indul – nyernek 24 órát. Ám ha nyugatra indultak volna, vesztenek 24 órát.

És ekkor létrejön egy zseniális, összetett és gazdag, tudományos alapú szimbolika. Kelet felé mennek, vagyis a napot követik, tágabb értelemben a fényt.

Úgy tűnik, ez a szándék, az irányultság megjelenítése. Fogg nem rossz, csak hibás jellem. Jószándékáról egyébként többször is bizonyságot tesz az út során. Önismerettel is rendelkezik, nem látja magát tökéletesnek. Mindezek vektora a nap, a javulás, a javíthatóság felé mutat. A fény felé. Rögtön érteni véljük azt is, hogy itt az indiai hercegnő nem egy hercegnő a sok közül; illetve az is, de nem csak az. A Nap képviselője. A jobbítás lehetőségét képviseli, nemcsak Fogg életében, hanem a regényben is.

Amikor Verne a regényhősét, Phileas Foggot egy kudarcon át végül mégis napfényre vezeti, egyrészt megfelel a ponyvaszerű hepiend követelményének, ugyanakkor azt is mondja: a tökéletes zártságból, még ha nehezen is, de van kiút. Végül ebben az esetben a hepiend pontosan azt jelenti, mint Rilke zárósora: Rohadt nehéz, de sok küzdelem és kudarc árán, változtathatsz magadon. Hidd el, érdemes.

Máskülönben a mindenkori hercegnőnek lesz igaza, s halálod órája nem lesz más, mindössze kínzó magányod végső ünnepe.

Verne ügyesen egymásra rétegzett, dramaturgiailag jó ritmusban adagolt történetelemei vegyszerként hatolnak le a tudatalattinkba; tudjuk, hogy végül minden megoldódik; tudjuk: itt minden rendben lesz; ráadásul a sztorit is ismerjük; mégis indokolatlan izgalom lesz úrrá rajtunk a finisben. De miért? Mikor Phileas Fogg utazásának vége felé közeledünk, még ha tudatosan nem is, a psziché mélyén már rég megképződik a kérdés: Képes változni Phileas Fogg? Képes változni bárki? Legmélyebben pedig ott van már a kérdés:

És én?

Képes vagyok változni? Vállanék 180 napos utazást azért, hogy jobb legyek? Hajlandó vagyok utazni önmagamban?

Még ha el is hittem, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, Verne után már nem hihetek ebben. Sejtenem kell, hogy muszáj önmagam tengelyéből, önimádatom luxusából kimozdulnom. Muszáj. Nincs más út. És ha nincs más út, hatalmas a tét; látnom kell mindenáron, hogy volt már, akinek sikerült; akkor is, ha annyira elnyesett pali, mint amilyen Fogg; látnom kell most! – minél hamarabb, hogy tudhassam: nem feltétlenül a totális magány közepén ér utol majd a halál.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

                                  

    25 éves Tarantino kultfilmje, a Ponyvaregény

    Ősz Velencében – Hemingway utolsó szerelme

    Mi a hygge? – Valóban a boldogság receptje?

          

    5 Comments:

    1. Szabó Edit

      Kiskamaszkorom egyik kedvenc írója volt.
      Verne Gyula – ahogy akkoriban mondtuk.
      Az összes könyvét elolvastam, ami a kis falusi könyvtárban megtalálható volt. A magyar vonatkozásúaknál – Sándor Mátyás, A dunai hajós – kicsit még büszke is voltam. 🙂
      Láttam már ezt a fimet valamikor rég – szerintem a legjobb adaptáció -, de most kedvet kaptam hozzá, hogy még egyszer megnézzem. Köszi, hogy idehoztad!

      Patai Marinak írtam nemrég, hogy te úgy látsz, ahogyan sokan nem. Ezt a fotóid kapcsán írtam, de másra is igaz. Itt van például ez a poszt…

      Szurkolok nagyon, hogy találj olyat, akinek már sikerült!!

      • Én is szurkolok mindenkinek – bár úgy látom, Fogg a ritka kivételek egyike; ha egy ember beállt valamire egyszer, onnan kirobbantani se lehet.

        Fogg legalább elég okos ahhoz, hogy revízió alá vonja önmagát. Ugye tudjuk és látjuk,- főként újabban – hogy tömegek vonnak revízió alá mindent és mindenkit, a házuk táján azonban sosincs felülvizsgálat, ott minden úgy jó, ahogy van.

        Mindenki próféta már. – Én viszont megelégednék azzal is, ha kicsit több Fogg volna.

        • Szabó Edit

          No igen. Úgy tűnik, hogy manapság a többség mástól várja, hogy változzon vagy változtasson, ő maga nem hajlandó erre. Pedig brutális kudarc akad mostanában is bőven. 🙁 🙁

    2. Wow, de jó elemzés! Sose gondoltam, hogy Verne ilyen mély lehet. Vagy lehet, hogy a szépség a szemlélő szemében van? Lehet, hogy mindkettő.

    3. Ibolya Nagy

      Én is hasonló következtetésre jutottam.

      Igazán mély, alapos elemzés.
      Miért csodálkozunk? Elvégre ez nem akárki elemzése!
      Vajon, ha Verne megirta volna a Nyolcvan nap a Föld körül Húsz év múlva verzióját – mint ahogy Dumas megírta a Három testőr után – , mit írt volna (húsz év múlva)?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük