• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Expedíció otthon – Skorpiók menthetnék meg az életünket.

Egy régi geográfia könyvem 🙂 (Fotó: Centauri)

Higgyétek el, jobb világban élnénk, társadalmaink és személyes kapcsolataink is jóval magasabb minőségbe emelkedhetnének, ha erről széles körben tudnánk


2020.05.01. Hanyagoltam eddig a kétéltűeket, többek között a békákat is, s megannyi csoportot még – de hát annyi állat- és növényfaj létezik, nem könnyű az ember dolga, ha egyensúlyra törekedne. Csak az én udvaromban több száz faj él, de ha egészen az egysejtűek szintjéig megyünk, ez a szám elérheti akár az ezres nagyságrendet is.

Gondoljátok el, milyen megdöbbentő ez: ha csak és kizárólag az udvarom élőlényeiről akarok írni, akkor is bajosan érhetek a végére.

Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik.

Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el.

Ha valóban szeretnénk megismerni egy udvar élővilágát, ha reális képet akarunk alkotni róla, akkor folyamatos monitorozásra lenne szükség. Ha gazdag ember lennék, talán foglalkoztatnék is egy 5-10 főből álló kutatócsoportot, mely állandóan figyelné-mérné az udvar élővilágának változását. Megint más kérdés, hogy nincs az a monitorozás, mely képes lenne teljes mélységében feltárni egy mégoly kicsi terület élővilágát is, mint egy 11 hektáros udvar.

Itthon 🙂 (Fotó: Centauri)

Gyönyörűen mutatja ez, hogy a világ, melyben élünk mennyire komplex. A fentiek igazak még ezen az égövön is, mely egyáltalán nem tartozik a legfajgazdagabb területek közé. Kimondottan szegényesnek és egyszerűnek mondható például a trópusi fajközösségekhez képest. A feladat mégis, ezen az éghajlaton is, megoldhatatlan.

Ezért nem unatkozik egy természetbúvár sosem.

Akkor sem, ha mondjuk csak a madarak érdeklik, csak a mohák, csak a virágos növények. Ám ha nem egy szűk csoport felé irányul az érdeklődés, akkor gyakorlatilag a legkisebb kertben is végtelenek a lehetőségeink, és ha kutatóként vagyunk jelen otthon, megdöbbentő felfedezéseinknek sosem lehet vége. Ha pedig valaki azt gondolná, ez csak azokra igaz, akik olyan szép szelet vadonnal rendelkeznek, mint én, de legalábbis egy tágas kerttel, alapvetően téved.

Az élet mindenütt jelen van – s bármely léptékben gazdag. Csupán más eszközök kellenek egy láperdő, egy mocsárvilág és egy veranda felfedezéséig.

Írom mindezt úgy, hogy én magam is adós vagyok azzal, hogy legalább egy értékelhető fajlistáig eljussak. Az értékelhető annyit tesz az én esetemben, hogy a területem élő fajcsoportok közül legalább a látványosabb, könnyen határozható, könnyen megfigyelhető csoportokat, s legalább 70-80%-os mértékben összeírjam. Nem kis feladat. Ám bizonyos szempontból nem sokkal nagyobb, mint annak a feladata, aki csak néhány balkonládával büszkélkedhet. A különbség annyi, hogy míg nekem távcsőre és vadkamerára is szükségem van, addig egy erkélyes lakásban élő ember számára – ha ő is expedíciót szeretne szervezni otthon – inkább egy jó erős nagyítóra és mikroszkópra.
Tudom, a pókoktól sokan irtóztok, de most mégis muszáj kicsit megrettenteni titeket.

Merthogy a pókok példája is arra világít rá, hogy akár tudjuk, akár nem, jóval több fajjal élünk együtt, mint gondolnánk.

A pókok általában szabad szemmel is jól láthatók, ám a világ telis-tele van „kölyökpókokkal”. Némely kis pók szinte mikroszkopikus méretű, s fel sem tűnik. Még egy szinte tökéletesen zárt és steril lakásban is ezrével élnek. Egyes felmérések szerint a lakások minden négyzetcentiméterén százas nagyságrendben találni apró pókokat.

Pókhálós októberi alkony (Fotó: Centauri)

Mindannyian láttunk már verőfényes őszi délutánokon úgynevezett ökörnyálat. A nem igazán szép elnevezés valójában egy gyönyörű jelenséget takar: amikor selymesen csillogó ezüstszálak milliói jelennek meg a növényzeten, és ezek a fáradt őszi fényben idilli hangulatot varázsolnak elénk.

Tudjuk, hogy ezeket az ezüstszálakat (nyugvó nap fényénél aranyszálakat) apró pókoknak köszönhetjük. De a kis pókokat sosem látjuk.

Csak a pókszálak millióinak – milliárdjainak ragyogását. Könnyű tehát elképzelni, milyen könnyen marad észrevétlen több száz, akár több ezer kicsi pók akár egy lakásban is. Gondoljatok arra, hányszor bukkanunk nagytakarítás során pókhálókra, pókhálószálakra, anélkül, hogy akár egyetlen pókot is látnánk.
De tudjuk, hogy a pókok ragadozók, jogos tehát a kérdés: mit eszik ennyi pók a lakásban? Nemcsak jogos, hanem jó is ez a kérdés, mert megérthetjük, hogy a pókok is azok közé tartoznak, akik jó szolgálatot tesznek nekünk. A pókok jelenléte bizonyítja a leginkább, hogy lakásainkon, házainkon temérdek hívatlan vendéggel osztozunk. Némelyikük jól ismert „nemszeretem” faj, amilyen például a moly.

Egy ilyen könyvfal valójában gazdag élőhely – főként akkor, ha az erkélyajtó gyakran nyitva van (Fotó: Centauri)

Kevesebben ismerik a pikkelykét, aki imádja például a tapétázott lakásokat, mivel a tapétaragasztó tömény cellulóz, a pikkelyke pedig azt szereti. Számára a tapéta és a fal közötti, tapétaragsztóval kitöltött tartomány maga az Éden. Ezer nemzedékre elegendő ingyenkajával. Ezért fordulhat elő néha, hogy jó állapotú házakban is leválhat itt-ott a tapéta. Sok oka lehet ennek, az egyik az, hogy a pikkelyke egyszerűen kirágicsálta a fal és a tapéta közül a ragasztót.
De hogy egy kicsit olyan területre „tévedjünk”, mely még izgalmasabb és a szívünkhöz közelibb (és ha már író vagyok): nézzük a könyvtárainkat! Gyerekkorom óta tudom, hogy

a könyvek világa nemcsak csodálatos tudományok és kalandozások színtere, nemcsak a szellem számára táptalaj, hanem – amint egy bodzás, egy mocsár, egy tölgyerdő – élőhely is.

könyvskorpió

Könyvskorpió – alapvetően rejtett életmódú apró ragadozó (FORRÁS)

Nem is akármilyen élőhely, megdöbbentő, de számunkra ártalmatlan élőlényekkel; olyan élet-halál harcokkal, amihez foghatót – azt gondolná az ember – csak egy szavannán vagy a dzsungelekben látni. Évekig vágytam rá, hogy egyszer én is, a saját szememmel láthassam például a könyvskorpiót. Sokan azt sem tudják, hogy Magyarországon is találkozhatnak skorpióval. Jó, a könyvskorpió valójában csak félig skorpió, az úgynevezett álskorpiók közé tartozik, de akkor is: ki gondolná, hogy míg egy régi könyvet olvas, a könyv gerincében egy apró, de vérmes ragadozó szunyókál?

Pedig könnyen lehet, hogy a kedves olvasó könyvtárában is ott van.

Többször is írtam már a bibiliofiliámról, a könyvimádatomról, kiváltképp szeretem a régi könyveket, mutattam is közülük párat (ITT), de arról nem beszéltem még, hogy valahányszor öreg könyveket vásároltam, reménykedtem benne, hogy felbukkan valahol a könyvskorpió is. S lőn!

De figyelmesen kell olvasni, résen kell lenni, ha az ember a saját könyvtárát, mint élőhelyet, mint dzsungelt szeretné megismerni.

A könyvskorpió sem hülye, szóval, ha ott nyílik ki a könyv, ahol épp békésen alszik, egy pillanat alatt tűnik el a könyvgerincben. Mivel igen kicsi, könnyűszerrel illanhat el anélkül, hogy akár egy pillanatra is észrevettük volna. Gondolom, páran most elborzadva gondolnak a könyveikre, de kérem: ne tegyék! Inkább kerítsenek egy kézinagyítót, és induljanak felfedezésre!

A könyvskorpió esetében is felmerül, ha egyszer ragadozó – s mi más lenne egy skorpió? –, mit keres a könyvekben? Természetesen vadászik.

poratka

Poratka erős nagyításban (FORRÁS)

Számára nem a cellulóz kell, de vannak, akik a pikkelykéhez hasonlóan a cellulózt keresik. Ha létezik hely, ahol a tapétaragasztónál is több a cellulóz, az a könyv. És persze vannak erre szakosodott élőlények is. Ők a portetvek, más néven poratkák. Főként nagyobb könyvtárak antik könyveiben tehetnek kárt. Voltaképp lehetetlen elkerülni, hogy avítt kötetekben ne éljenek. Kétféleképp lehet védekezni: vegyszerekkel vagy könyvskorpiókkal. Utóbbiak természetesen nem fogják kiirtani őket az utolsó szálig, de nagyságrendekkel vetik vissza az állományukat.

Egy könyvtár ökoszisztémája pontosan úgy működik, mint egy esőerdőé: dinamikus egyensúly van, és szabályozás.

A könyvskorpió nem kiirtja a portetveket, hanem szabályozza a létszámukat – amint a portetvek száma is szabályozza a könyvskorpiók létszámát. És bizony a könyvskorpió, aki talán velünk él évtizedek óta, aki talán évtizedek óta védi a könyveinket, bár sosem láttuk, szóval, amikor ő elindul portyázni egy évek óta nem olvasott régi kötet lapjai között, retteghet minden portetű.
Centauri Kék angyal Magvető KiadóEgy jelenet erejéig felbukkan ez a kis ökoszisztéma a Kék angyalban, a Kút a nap alatt című elbeszélésemben is, ahol egy ifjú novícius nem tud különbséget tenni a hajtetű és a portetű között, és mivel a Bibliájában is találkozik tetűvel, úgy véli, bűnös mértékben megtetvesedett. Íme az ominózus részlet:
A tél második felében a szokottnál is csöndesebb volt a klastrom, elmélkedéssel teltek a napok, Krizosztóm részéről viszont álmélkodással: hogy még mindig vakarózik, fektében, ültében, állva is, kibírhatatlanul viszket mindenütt, és egy este, kinyitva a Bibliát Mózes I. könyvénél, egészen apró, tejszínű bogarat pillantott meg, amint 1.18-tól siet, 3.15 felé; gyorsan átlapozta az egészet és efféle, tetűszerű bogarat talált még 37.20-nál, a Bírák könyve 16.6-nál, Máté evangéliuma 23.27-nél, a Jelenések 20.1-nél pedig hármat is! Krizosztóm testvér valósággal kétségbeesett. Becsukta a Bibliát, keresztet vetett, levette az ágyról a lepedőt, és bár tilos volt, mégis kilógatta az ablakon, úgy rázta ki, végül az asztallapra tette, és kisimította.

De ha már skorpiók! A hely, ahol élek, sok egyéb mellett két fajjal győzött meg, amikor életemben először itt jártam. Épp csak beléptem az akkor még gaz uralta, elhagyott udvarba, amikor két olyan fajjal találkoztam, amit jó jelnek vettem. Először is, amikor először néztem rá a völgyre, két öreg réti sas siklott a patak felett. Ez egyértelmű.

Ez magasztos, fenséges látvány. S könnyű szimbolikusan értelmezni egy olyan helyen, ahol egyébként azóta sem fészkelnek réti sasok.

skorpiólégy

Skorpiólégy – Míg a könyvskorpió elől emlékeztet a skorpiókra, addig a skorpiólégy “hátul” (FORRÁS)

A másik élőlény egy egészen bizarr rovar, akivel éveken át éppúgy kerestem a találkozást, mint a könyvskorpióval. Ez pedig a skorpiólégy. Már az első napon láttam egyet, s azóta is találkozom vele párszor minden nyáron. Elképesztő jószág, mintha a természet ötletelésének, játékosságának végeredménye volna csak.

Mintha egy bolond órában azt gondolta volna Gaia: „Vannak legyek, vannak már skorpiók is. Miért ne legyen olyan is, mondjuk, hogy skorpiólégy?”

S lett. Gondoljunk róla bármit, az aligha vitatható, hogy ezerszeres nagyításban felveszi a versenyt bármely horror szörnyszülöttjével. Én azonban – ha módon nyílik rá – mindig gyönyörködöm benne. Nem állítom, hogy szép. De állítom, hogy csodálattal tölthet el ő is.
Napestig sorolhatnám azokat a fajokat, melyekről órákig mesélhetnék. Hányan tudják például, hogy a Balatonban medúza is él? Hányan tudják, hogy van olyan közönséges, mindenki által ismert faj, mely valójában nem is létezik? (Erről írok többek között ezen a hétvégén 😊 )

Még a legszűkebb tereink is telis-tele vannak titkokkal, meghökkentő élőlényekkel, bonyolult és felfedezésre váró élőhelyekkel.

Ha egyszer még egy lakás is önálló élőhely, mi mindent rejt egy ilyen patakpart televénye? Vajon megtudom-e valaha? (Itthon – Fotó: Centauri)

Higgyétek el, jobb világban élnénk, társadalmaink és személyes kapcsolataink is jóval magasabb minőségbe emelkedhetnének, ha erről széles körben tudnánk,

ha ez egyfajta erős alapja lehetne az életünknek. Meg nem állom, hogy megjegyezzem: másként látnánk egy karantént is. A helyzet az, hogy másként látnánk mindent. S nem kifordulnánk a valóságból, épp ellenkezőleg: rájönnénk, hogy eddig éltünk kívüle. Finomabban szólva: egy buborékban. Egy buborékban, amit szépnek-jónak hittünk, vagy inkább mindig is annak akartunk látni, s ugyanakkor sosem értettük, miért nem működik úgy, ahogy azt várnánk, hogy az minket valóban boldogítana.         

Az a legszomorúbb, hogy az ember alapvetően szeret csodálkozni, vagyis potenciálisan a világ megismerésére és szeretetére ítéltetett, mégsem képes jól működni.

természetszeretet állatbarátok

A csodálat, az ignoratus képessége velünk születik (Fotó: Centauri)

Van mód csodálatra bőven, de ha elvonják tőle vagy elveszti azt a képességét (például kellő tudás híján), hogy a környezetében gyönyörködjék, mivel végtére is muszáj gyönyörködnie valamiben, megtörténik a legrosszabb: a tükör elé áll és önmagában gyönyörködik. Ez ma aktuálisabb, mint korábban bármikor – nem véletlenül éljük a szelfik korát.

Merem állítani, hogy a szelfizők milliói valójában tünetei egy olyan kornak, ahol tömegek süllyednek nárcizmusba, s nárcizmusuk elsődleges oka a zártság és tudatlanság.

Meglepő, de sok szempontból szellemileg ez egy sötétebb kor, mint amilyen az állítólag „sötét” középkor volt.
Gyakran egyszerűen csak elmesélek valamit. A történetekkel, de esszékkel, állatokról, madarakról szóló írásokkal is úgy vagyok, mint a hegymászó a heggyel. Nyilván hallottátok már:

Egyszer megkérdezték – ha jól emlékszem – Reinhold Meißnert, a világ leghíresebb hegymászóját, mi indítja arra, hogy megmásszon egy hegyet?, mire Messner azt válaszolta: „Mert ott van.”

(Egy film kapcsán érintőlegesen írtam már róla is ITT)

Centauri Kegyetlen Werner Herzog hegycsúcs hegymászás

Fotó: Centauri

Így vagyok én is, ha a vándorsólyomról írok, a koronavírusról, a szarvasokról, de akkor is, ha egy regényen dolgozom: mert ott van – vagy itt van bennem. Kész, ennyi, nem kell több magyarázat. De ha néha ennél „árnyaltabb” indíték vezet, akkor az az igény, hogy megmutassam: vegyétek észre a könyvtárt, fedezzétek fel a polcon a dzsungelt, a dzsungelben a természet törvényeit,

tekintsetek bele a mikrovilágokba, tekintsetek ki bátran az űrbe, válasszatok más, nagyobb, gazdagabb és embermivoltunkhoz méltóbb, és célszerűbb léptéket!

Erősen hiszem, hogy ez gyógyír volna sok bajunkra. Ha másért nem, mert míg az egyik ember felhívná a másikát: „Képzeld! Végre a saját szememmel láttam egy könyvskorpiót az 1872-es imakönyvemben!” – addig sem maradna idő gonoszságra. Csodálataink, felfedezéseink, kutatásaink, s mindezek – végső soron örömeink megosztása – elvonná az oxigént a gyűlölet lángjától. Mivel az egész életünk egy hatalmas expedíció volna, nemigen jutna idő másra. Esetleg arra még igen, hogy ebben a gyönyörben, ebben az izgalomban, ebben a végeláthatatlan vállalkozásban rátaláljunk még egy társra, akit nem kell felhívni, akire nem kell rádobni egy sms-t, elég vele együtt kinyitni egy könyvet, és közös nagyítón át elkapni a pillanatot, amikor életünk első könyvskorpiója egy szemvillanás alatt eltűnik a Robinson Crusoe első kiadásának gerincében.

Fotó: Centauri


Kérlek, oszd meg ezt az írást másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    2020.03.26. Mi történik a borzvárban?

    2020.03.29. Hogyan hódíts karantén idején?

    Mitől műveltség a műveltség? – avagy ordító lovak!

    Sok van mi csodálatos, például a szilvaorrú keszeg

    Amit tudni kell a harkályokról

    Expedíció otthon – fedezzük fel a kertünket!

    A legkedvesebb könyvek (2.) – Az ősember és a televízió

     

    Kegyetlen Werner – Werner Herzog filmjéről

                          

     

    6 Comments:

    1. Szabó Edit

      Lehet, hogy te gondolatolvasó vagy, Cen’? 😮
      Épp tegnap vagy tegnapelőtt állapítottam meg, hogy nem emlékszem, mikor írtál a rovarokról. Tényleg! 🙂

      Nagyon sok és sokféle téma van benned, ez már eddig is kiderült. De vajon mikor jön el az az idő, amikor valamelyik kikívánkozik? Amikor úgy érzed, hogy írnod kell róla? 🤔

    2. Tetszett, nagyon tetszett, ahogy az általam kedvelt világban barangoltam veled. 🙂 Könyvskorpiót még nem sikerült lencsevégre kapni, de láttam már párszor, viszont az ezüstös pikkelykét, és a kemence halacskát igen, elég hasonló két ősállat. Én nagy bolodja vagyok a rovaroknak is, de szerintem ezt tudod, ha még emlékszel a Fb.oldalamra. Ezen e télen pl. több sárga dajkapókot, faggyúpókot mentettem meg a fagyhaláltól. Nagy öröm volt, amikor találtam egy szemetes zugpoloskát is, egyik legfurább rovar. Monitorozom a kertet, udvart, házat, amikor lehet, de csak fotókkal örökítem meg a fajokat, és nem számolom őket, pedig az én vadonom, csak 1, 4 hektár. Épp minap írtam Szabó Editnek, hogy minden kis életre rá tudok csodálkozni, még a hívatlan növények apró pici virágára is. 🙂

    3. Holsky Péter

      Tudás és szeretet – igazán nem rossz kombó 🙂
      S még hogy az unalmat is elűzhetjük velük! Ebben eszerint hasonló véleményen vagy, kedves Cen, mint egy, a tudás és a szeretet (a tudomány és a vallás) terén egyként szakértő egykori szerző, bizonyos Blaise Pacal (idézet tőle innen, a 131. töredék: http://www.ppek.hu/konyvek/Blaise_Pascal_Gondolatok_1.pdf )

      “Unalom. – Semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, tehetetlenségét, ürességét. Lelke mélyéről azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés. “

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük