Protonauták | Első prológus
Az ember már csak ilyen: a rossz előtt épp oly felkészületlenül áll,
mint a jó és tökéletes színe előtt.
Nem adjuk meg az időpontot, nem adjuk meg a pontos helyszíneket.
Azért nem, hogy ne féljetek.
Az ember ugyanis képtelen felkészülni bármi rosszra. Felesleges volna tehát megadni például a világvége pontos dátumát, hisz semmi sem javulna. Épp ellenkezőleg. Bármiféle instrukciót adnánk is a dátum mellé, a helyzet csak rosszabbodna. Ezért jobb is, ha nem hisztek semmiféle világvégében. Nem érdemes arról vitázni, létezhet-e olyan egyáltalán, a lényeg egyébként is csak az, hogy ha létezne is, semmiképp sem tudhatnátok róla. Miért nem? Mert azt, hogy a kozmosz mikor hullik vissza a kezdőpontba, hogy egy égitest mikor robban darabokra, nem tudhatja bárki. Nem fog felkelni közülünk senki, nem fog felriadni egy reggel egy közönséges kubikos, egy átlagos és általános orvos, de még egy zseniális jövőkutató, még egy tripla-Einstein sem riad fel egy reggel arra, hogy ismeri ezt a dátumot. Ez kizárt. Ha valaki megtudja, az nem akárki. Miért nem akárki? Ki is volna ő valójában? Ezt sem fogjuk megfejteni. Messiás? Próféta?
Volnának-e pontos szavaink arra az emberre, aki tűpontosan ismeri az Univerzum minden atomjának minden rezdülését?
Aligha, ha mégis eszünkbe jut egy megfelelő szó, az talán az „isten”. Akár hisztek benne, akár nem. Itt nem a hitről van szó. Csupán a megfelelő szóról. Legyen ez a valaki az isten maga, vagy csak egy félisten, isten küldöttje vagy kiválasztott, ha ismeri a dátumot, ismeri a következményeket is. Ha ismeri a következményeket, akkor azt is tudja majd: nincs értelme közzé tenni, ahogy írtam, semmit sem javít a helyzeten, inkább csak ronthat.
Jobb a tudatlanság. Jobb homályban élni és maradni. De ne higgyétek, hogy ez csak a rosszra, az elkerülhetetlen végre vonatkozik. Igaz ez a jóra is. Történjen a jövőben bármiféle jó, tör-jön a világunkra megannyi csoda, azzal sem tudnánk mit kezdeni, ahogy soha nem is tudtunk, se egy csodával, se semmi jóval, se semmi forradalmi újjal. Ez már csak az ember sajátja: a rossz előtt épp oly felkészületlenül áll, mint a jó és tökéletes színe előtt. Ahogy nem érti a kezdeteket, úgy nem érti majd a végórát sem.
Röviden tehát, ezért nem adom meg a pontos helyszíneket és pontos időt. Jó, de akkor egyáltalán miért beszélek mégis? – kérdezhetitek, belátom, joggal.
Hadd mondjak erre egy példát.
Mi történne, ha azt mondanám valakinek:
– 2020. április 12-én délelőtt, öt másodperccel 9.42 után, egy napfénytetős Peugeot hajt majd ki egy keskeny mellékutca füstgomolya mögül, és elüt.
Tízből nyolc nyilván nem hinné el.
Egy talán visszakérdezne:
– Honnan tudod?
Tízből egy hinne nekem, viszont azt gondolná:
„Ezek szerint 2020. április 12.-ig nem érhet baj. Meg van írva. Megtehetek bármit addig.”
Aztán másnap délután – a fentiek tudatában –, amikor váratlanul véget ér a zöldhullám és a kereszteződésben felvillan a piroslámpa, nem a fékbe lép, hanem a gázra, talán tudatosan, talán csak tudat alatt, mindenesetre behajt, hogy átcsússzon még a szelíden imbolygó lámpák alatt, és akkor egy csőrös kamion úgy gyűri maga alá, akár a papírgalacsint. A tűzoltók másfél órás meg-feszített munka során lángvágóval vágják ki a kaszniból a marad-ványait.
Érdemes volt szólni? Egyfelől igen, hisz 2020. április 12-én valóban nem érte baleset.
A jövő módosult, bizonyos szempontból jobb lett. Statisztikailag mindenképp. Ellenben emberünk – épp e tudásnak köszönhetően – szörnyethalt egy évvel korábban.
Ezért nem adjuk meg a pontos évet, hónapot és napot, ezért nem adjuk meg a pontos helyszíneket. S még egy szempont. Bár bűvös szavunk a „szabadság”, valójában nem mindenki szabad. Ezt talán ti is így gondoljátok, s sietve hozzáteszitek: de még az lehet! A helyzet az, hogy nem. Van olyan köztünk, aki most is az, de már nem sokáig. Van olyan, aki szabad még s a halála napjáig az is marad. S akadnak olyanok, akik egykor azok voltak, de már jó ideje nem azok, s esélyük sem maradt. Látni fogjátok: sajnos néhányan eleve, az első pillanattól esélytelenek. Igazságos volna-e velük szemben oly pontosan megjelölni mindent, hogy megtudhassák: nekik ebben a játékban egyáltalán nem osztottak lapot? Az igazságosság nevében hallgatunk el tehát néhány hely-színt, nevet, dátumot és adatot. Hogy azok is, akik csak a végzet játékai, hadd hihessék mindvégig, hogy szabadok, s így – bár némiképp hamisan, ha tetszik jogtalanul is – hadd élhessenek egy-fajta méltóságban.
Igaz, egy tévedés méltóságában.
Ehhez hasonlóan látjátok majd azt is, és a fentiekből máris kiderült: valójában nincs igazságosság. Lehet-e igazság ott, ahol sorsok rendeltettek el? Ahol az egyik játékszernek születik, a másik viszont szabadságra? És vajon az, aki szabad, valóban az? – ha egyszer nem maga döntött arról, hogy szabad lehessen. Akkor miért tartjuk magunkat mégis egyfajta igazságeszményhez? Mondhatnám: pillanatnyi szeszélyből, de az az igazság, hogy az illúzió is az. A szabadság vagy rabság illúziója is több, mint a ki-teljesedett semmi. Miért is löknénk bárkit az illúzió valamijéből a totális semmi értelmetlenségébe? Most persze, igazságérzetünket rögtön meghazudtolva, voltaképp mindenkit a semmi közepébe taszítottunk. Úgy tűnhet legalábbis. De nem. Ismerjük az embert annyira, hogy ebben a kérdésben a többség nem hisz majd nekünk. És ezt jól teszik. Amint jól teszik azt is, ha minden további sort legalább olyan komolyan vesznek, mint a saját életüket és annak illúzióit. Nem. Annál jóval komolyabban, hisz tudjuk, hogy alig akad valami az ember életében, amit komolyan venne.
Többnyire csak az utolsó pillanatban fogjuk fel a helyzet komolyságát; csak akkor, amikor már vége.
Ha csak annyit elérünk, hogy a halál pillanata előtt lesz még két ilyen komolyan vett, felfogott és megértett pillanat, csak kettő, legalább annyi, akkor már nem hiába figyelmeztettünk titeket a szűk sikátorból váratlanul kikanyaródó, napfénytetős Peugeot-ra.
