• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A pamutgyár környéke – Jégvágó, 2013

 

 

Erős szél fúj és az öböl felől sűrű köd ömlik az utcára. Dönteni kell, merre menjek, már alig állok a lábamon, kavarog-gomolyog a köd, kavargok-gomolygok én is, szívem szerint lerogynék a legközelebbi padra és bólintanék egyet. Mennyi a valószínűsége, hogy ugyanott kétszer üssenek le? Semmi. Mégis kicsit módosítok az útvonalon és a pamutgyár mögé kerülök. Sötétebb, viszont nincs forgalom, így aztán, gondolom, útonállók sincsenek. Battyogok, kicsit feszülten, ugyanakkor kábán, amikor – nem hiszed el! – tök ugyanaz a fickó terem előttem. Mosolyog.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novella
– Hogyan kell? Hogyan kell félni, ha megnyílik a téli égbolt? Hogyan kell megnyugodni, ha bezárul? Hogyan lelkesedjek, csihadjak, búsuljak, szeressek, aggódjak, tervezzek, akarjak? Hogyan gondoljak magamra, hogy ne legyek mindentől és mindenkitől távol? Mit gondoljak magamról, hogy érezhessek? Mit érezzek, hogy gondolhassak is? Hogyan tudnék bármit érinteni és megérteni? Ha neked nem sikerült, ki mutatja meg?
Ugye, jól látom? Most, hogy elmentél, nagy szarban vagyok.
Utoljára ülök az ágyadon. Mondd meg, mit érezzek? Nem alakoskodom, bevallom: nem fáj. Ez rendben van? Keressem Rogert és húzzak be neki utólag? Úgysem látod. Ha game over van, akkor vége mindennek, nincs bonus track, neked is annyi már egy jó ideje. Ennek is vége. A háznak. Az ágynak. A kádnak, amiben hideg fürdőt adtál. Látod? Ma sem emlékszem a lázra, nekem úgy tűnt, nincs baj, nem értettem, mire föl a riadalom, minek megkínozni engem? Bár a víz sem volt túlzottan jeges, csak kellemetlen, amint mindig minden az, mert talán ez a világ alapállapota.
Most is úgy látom, hogy minden rendben. Sokkal inkább, mint korábban. Ha érdekel, megmondom azt is, miért. Eddig óriásinak tűnt a ház, és a velejáró gond is. Mióta a banké, a gond és a ház is kicsi, a világ viszont őrült nagy. Kiebrudaltak vagy sem, miért kell mennem, miért nem, érdektelen, a lényeg az, menni kell, és ami előttem áll mindennél nagyobb. A ház már csak rom.
Már az emléke is az.
Jut eszembe: így érezte magát a tata is a Webster könyvtár omladéka alatt. Még szerencse, hogy a polcok megtartották a leszakadt mennyezetet – hála John L. Davie képviselő úrnak, aki pénzt adott tölgyfára. Gyakran gondolok a tatát támadó okkult erőkre. Ő még volt valaki, ellenében moccant a fél világ, kettéhasadt még Kalifornia is, s nem kevesebbet vártak el tőle, minthogy túlélje. De tőlem mit várnak? Hogy kössem meg rendesen a cipőfűzőt, akasszam helyére a kabátot, szerezzek jogsit, és ne mondjam folyton, hogy „meg minden”. Miattam miért nem robban fel semmi? Miattam nem támad porvihar, miattam nem találnak ki New Dealt, új szektát, pártot, új társaságot; nem írnak petíciót és nem mozdul meg a föld. Bezzeg a tata miatt! Nem elég, hogy már 1848-ban megpecsételődött a sorsa, végig, egész élete során az elpusztítására tört minden. 1929-ben – még a Golden Gate-építkezés előtt – próbált munkát találni Közép-Nyugaton is. Nagyjából a mai 66-os út nyomvonalán haladt keletre, ám alig hagyta el Kaliforniát, szembe jött vele a fekete vasárnapi porhivar, minden idők legnagyobb porfelhője, mely négy állam elől takarta el a napot. Fuldokló farmerek és családjaik vánszorogtak nyugatnak, jajveszékelő anyák, köhögő, síró gyerekek, akik – ellentétben a tatával – épp Kalifornia felé menekültek. Amikor pedig kölyök volt, kis híján a nagy földrengés nyírta ki, és a láz, a tűzvész, a biztosítási csalások és Fred Funston tábornok. Mindezek együttesen. Belevaló pali volt, hogy így megdolgozták.
A földrengés éjjelén belázasodott, ezért a dédi orvosért szaladt. A tatára rázárta a könyvtárajtót, mivel San Francisco akkortájt sem volt a béke szigete. Könnyű elképzelni, mit érezhetett dédanyám, amikor megmozdult a föld, körös-körül felrepedtek az utak, úgy zörögtek a macskakövek, mint koktélban a jégkockák, elgörbültek a sínek, kidőltek a kandeláberek és az elpattant csövekből sziszegve tört elő a gáz. A tágas, nyílegyenes sugárutak pillanat alatt szűk, szeszélyesen kanyargó sikátorokká váltak, a hidak feltekeredtek, fák tűntek el a vetődésekben, és 292 mérföld hosszú hasadék nyílt Kalifornián. Szó szerint kettérepedt az állam. Hosszában. Dédanyám, ahogy csak a lába bírta, szaladt vissza, és amitől félt, bekövetkezett: a könyvtár is összedőlt. A rengés után néhány percre csönd támadt, ám aztán innen is, onnan is recsegés-ropogás hallatszott. Az éledő lángok pattogása hamarosan menydörejjé erősödött, és fellángolt a város. Pár órával később jól látszódott, hogy nem futótűzről van szó. Egymástól függetlenül több ezer helyen kaptak lángra a házak. Mivel az ingatlanbiztosítások csakis tűzkárra vonatkoztak, a megrongálódott épületeket a tulajdonosok felgyújtották, és ezzel az évszázad tűzvésze vette kezdetét. Érted? Összedől a város, mire még gyújtogatnak is. Szánalmas idióta az ember, megmondom. És mi van akkor, ha senki sem gyújtogat? Meggyanúsítunk valakit azzal, hogy mégis. Mint Japánban az 1923-as nagy kantói földrengésnél. Ott száznegyvenezer ember veszett oda, de a japánok megspékelték a dolgot azzal is, hogy a koreaiakat gyújtogatással és a kutak mérgezésével vádolták. Hiába rendelték ki a rendőröket, sokszor épp ők álltak a mészárlás élére. Egy idő után a kínaiakat, végül a távolról jött, más dialektusban beszélő japánokat is meglincselték. Szóval az ember vészhelyzetben csak tetézi a bajt, ahogy Friscóban is. Csak azért, hogy mentsék a tőkét, rágyújtják a romokban rekedt nyomorultakra a fél világot. A város Funston tábornokot bízta meg azzal, hogy vessen véget a gyújtogatásnak és fosztogatásnak. Fred rögtönítélő bíróságokat állított fel, de a lángokat már nem lehetett megfékezni. Dübörögve égett a város, fekete füst takarta el a napot, San Franciscóra sötétség borult délben. A dédi kétségbeesve toporgott a könyvtár romja előtt, ami szerencsére nem volt biztosítva, így senkinek sem állt érdekében a felgyújtása, a környező épületekből felcsapó lángoszlopok viszont az eget nyaldosták már. Délután tűzszerészek érkeztek a Webster útra, hogy Fred parancsára egy sor épületet felrobbantsanak, így képezve gátat a tűz terjedése előtt. Dédanyám rátámadt a tűzszerészekre, akik váltig állították, hogy a könyvtárban hagyott kölyök nem lehet életben, a tovaterjedő tűz viszont újabb életeket olthat ki. A dédi ütött-vágott, rúgott, karmolt, harapott, addig-addig, míg csak a könyvtárral szomszédos épületet döntötték össze. A dédi persze nem tudhatta, hogy a tata életben van-e még.
A könyvekkel zsúfolt polcok sötét labirintust alkottak az omladék alatt, a tata abban bolyongott, akár a patkány; nem szűrődött be fény, három teljes napra éjszaka lett, és akkora csönd, mint a sírban. A káosz, a tűzvész, a pánik moraja elkerülte a tata vackát, a leomlott födém és a könyvek tömött sorfala hermetikusan zárta el őt San Francisco legsötétebb óráitól, amikor jóravaló családapák gyújtogattak, úrinők portyáztak a sűrű füstben, halottakat zsebeltek ki, meghitt otthonokat fosztogattak idegenek; a tata védve volt mindattól a borzalomtól, aminek csak nagy sokára vetett véget a statárium.
Nagyapa addig-addig tapogatott, míg rátalált a gyertyákra. Időnként por szitált, a feje fölött az egész hóbelevanc recsegett-ropogott, különösen az utórengések perceiben, vagy amikor a tűzszerészek a levegőbe repítették a szomszéd tömböt, ezért bekucorodott a legbiztonságosabb sarokba, odahúzta a plédeket és valósággal fészket rakott. Nem esett kétségbe és nem gondolkodott. Gyertyát gyújtott, lefeküdt, levette a legközelebbi könyvet – a Moby Dicket – és olvasott. Három szál gyertyája volt. Hogy takarékoskodjon, az első után becsukta a könyvet és megpróbálta elképzelni, hogyan folytatódik; órákig feküdt a sötétben, csöndben, és türelmesen várt. Aztán egyszer csak meghallotta Queequeg hangját, amint a Moha fedélzetén, túlüvöltve a dühöngő óceánt Ishmaelt kérdezi:
– Mit mondani? Mit mondani?
– Ő mondani, hogy te majdnem megölni az az ember!
– Megölni jezt? Ah! Ő lenni kicsi halacska, Queequeg nem megölni ja kicsi halacska, Queequeg megölni ja nagy bálna! – hallotta a tata, míg a Golden Gate-en átzúdult az első szökőár, és a szorosban lavírozó, menekülőkkel telezsúfolt hajókat, akár a dióhéjakat, egytől egyig felborította.
Később, amint a Mohát elhagyta a vihar és partot ért, nagyapám hallotta Nantucket kikötőjének zsivaját, a málháslovak fújtatását, a paták csattogását a síkos köveken, a kigördülő hordók döndülését, a kötélzet recsegését-ropogását, amely szakasztott mása volt a leszakadt födém recsegésének. Belefáradva a részletek elképzelésébe, meggyújtotta a második gyertyát is. A harmadik után már csak önmagában bízhatott.
Vajon meddig jutott a sztoriban? Vajon a tata képzeletében Queequeg és Ishmael hol lyukadt ki, mi lett velük? Vajon az ő verziójában is kinyiffant a nagy fehér dög? Vajon eljutott a fantázia vargabetűin át odáig, hogy az elejtett bálna fejét felhúzzák a hajó oldalára, ásóval lyukat fúrnak rá, és mint a kútból, Tashtego, az indián, vödörrel meri belőle a cetolajt? Vajon megtörtént-e az ő verziójában is, hogy Tashtego megcsúszik, és a lukba esik, aztán pedig a bálnafej – ami immár egy embert is tartalmaz – megbillen, leszakad a kampóról, és önmagába zárva a szerencsétlent elindul a tengerfenék felé. Szörnyű különbség cet és ember között: az egyik feje képes elnyelni a másikat egészen! Szörnyű tudat: egy másik lény, egy bálna feje lesz Tashtego sírja. Ki tudja, eljutott-e ezekhez a felismerésekhez a tata, akit a könyvtár – ezer fej emlékezete és tudománya – temetett maga alá.
Három napig ült a fojtó sötétben. Hol a Moby Dick folytatását képzelte maga elé, újabb és újabb bálnákat, újabb és újabb szigeteket, kalandokat, máskor pedig aludt. Hol a hideg rázta, hol meg kiverte a víz. Ha vacogott, a Pequod rögtön trópusi vizekre ment, szikrázott a nap a forró fedélzet fölött, azúrkék hullámokon vaníliafelhőbe burkolózó, titokzatos szigetek ringatóztak; inas bennszülöttek, karamellaillatú, pucér és buja lányok, barátságos törzsfőnökök ingáztak a komor fregatt és a vibráló öblök között. Ha viszont a tatát kiverte a víz és felszökött a láza, a hajó felrántotta a horgonyt és ráfordult az Antarktiszra, hogy ismét a nagy fehér rohadékot hajkurássza, és máris hűs szél kapott a vitorlába, albatroszok báloztak a légben és távoli jéghegyek bukdácsoltak a horizonton. Ha didergett, akkor fűtötte, ha láz gyötörte, borogatta a tatát a képzelet. Így bekkelte ki, hogy kiássák és visszakapja őt Ina Coolbirth a harmadik napon, s mindezt egy héttel később a San Francisco Chronicle is megírta.
Mióta a banké, pont olyan kicsi és sötét a ház, akár a könyvtár omladéka, de már olvasni sincs kedvem. Talán nem is a kedv hiányzik. Tudod mit érzek? – a harmadik gyertyám is leégett. De mit beszélek? Nekem sosem volt gyertyám.  Arról nem szólva, hogy senki sincs, aki kiásna a romok alól. Senki sem harcol majd értem, ha jönnek a tűzszerészek.
Alig hiányzik valami. Növény lettem. Csak a füst táplál. A dohány. Csakhogy a cigi drága, és sok kell, pénzem meg alig. A füst lett a lételemem. Talajom nincs. Sokféle növény van, bokrok és fák, kicsik és nagyok, aljzathoz tapadó, de hajtásaikkal szabadon hajlongó vízinövények, hínárok, biztos pont nélkül úszó moszatok, kőbe kapaszkodó mohák, viszont a semmiben tenyésző növény egyedül a világon csak én vagyok. Csak füstöt veszek fel, és köszönöm, ennyi elég. Növényként abszolút másként látom a világot. Növénynek pont jó vagyok. Szép. Nem túl nagy, nem túl kicsi. Igénytelen, szívós, arányos, egészséges, azt hiszem, piros, lebegő növény; nem egy pálma, inkább gömb alakú moha. Nincs szükségem embervoltom emlékére. És már nem baj, hogy a nagyi sincs. A moha nem érez, nem érvel, nem kérdez, csak hagyja, hogy mossa a víz.
A dohányzás halált okoz.
Egyik reggel, konkrétan tegnap, ezt olvasom a címlapon, és ha épp tudni szeretnéd, felsóhajtok:
– Még szerencse!
Egyedül gubbadok, így aztán nem a megfontolás vagy a színpadiasság szól belőlem, mert nincs énbennem ilyesmi, hogy élni akarnék vagy bekrepálni, bőven elég, ha nem zrikálnak; ha nem történik semmi, az a legjobb, esküszöm. Szarok abba, hogy esetleg jobb volna nem lenni, ilyeneken agyalni baromság, és akkor, képzeld el, kampót ígér a címlap. Még hogy szerencse! Nem is gondolnám, hogy megnyikkanok, és tessék! Legalább volt a napban valami meglepő. Talán nem hiszed, de reggel akár mérget is ittam volna rá: nem lesz benne semmi új.
Megfigyelted? A napok többsége úgy röppen el, mintha nem is lett volna. Nem emlékszem rájuk. Gőzöm sincs például, mit csináltam tegnapelőtt, és talán te sem tudod, mivel ment el a nap. De szerintem ez frankó, mert az emlékezetes napok kivétel nélkül szarok. Gondolj a tizenhatodik születésnapomra! Nem Una fáj, de hogyan baltázhattam el a dolgot Rose-zal? Az én napjaim legalábbis pocsékok, de másoké is, csak épp sokáig nem tudják, mert olyan ez, akár a kártya: bár jó a leosztásod, a végén mégis veled mossák fel a padlót; az erős kezdés csak egy dolog, ott van még a lapjárás, ami minden jót rosszra fordít – inkább előbb, mint utóbb –, ráadásul fapofával kell kibekkelni minden faszságot. A legjobb nap vagy lap is valami végzetes baromság kezdete.
 
Mert nézzük csak a közelmúlt legemlékezetesebb napját! Az este a szokásos: Destination. Éjjel, bőven zárás után a pamutgyár felé jövök haza. Totál lerohadt az a negyed, csoda, hogy lakják még – főként alkoholisták és drogosok – a lebontásra ítélt romtanyákat. Legjobb lenne aláaknázni az egész környéket. A kifőzde még működik, pocsék, de olcsó. A part felé barátságosabb, éjjel viszont ez nem szempont, az ember szeretne ágyba kerülni mihamarabb, így aztán bármilyen lepukkant is, a pamutgyári utcát választja. Szóval baktatok nagy nyugisan, kótyagosan, amikor kiugrik elém egy fickó. Téglát tart a kezében.
– Veszel téglát, sápadtarcú?
Kerülöm a bajt, udvariasan, higgadtan felelek, ezeknél sosem tudni, ki a pszichopata, ki az egyszerű zsebes.
– Kösz, de van már egy csomó.
De mint aki süket, a téglát fenyegetően a feje fölé emeli.
– Nem érted? Veszel téglát, buzi?
Nem értem, basszus, ha agyonütnek, akkor sem. Mi a szart akar? Eladni vagy leütni? Egy biztos: téglára nincs szükségem.
– Nem veszek – s alig mondom ki, minden teketória nélkül lesújt, csak egy nagy villanást látok. Gyorsan megalkudtunk, nem igaz? Tudod, mi az utolsó gondolatom? A brókereknek a kereslet-kínálat az isten. És ehhez, ami a pamutgyárnál zajlik, mit szólsz? Nem árt tudni, hogy errefelé feltűnően rövidek és lényegre törők az „üzleti tárgyalások”, jóval rövidebbek, mint a Wall Streeten.
Az idő pénz.
Ezt itt is tudják. Engem kúrnak fejbe, mivel nincs kereslet, holott talán másoknak járna ki a tégla. Köztünk szólva. Mindegy is. Mivel semmi sincs nálam, jobb híján a ruhámból vetkőztetnek ki, tök meztelenül ébredek másnap, legyek lepik el a pofám, szégyen vagy sem, a seggem szaros, olyan kettős látásom van, hogy az ég kékjéből is kettőt látok, s rajta vagy hatvan napot. A rohadék az alsót sem hagyta rajtam, a tököm is fekete a légytől.
Tudod, mit utálok a legyekben? Mindig a kényes részeket keresik, beléd másznak mindenáron. Láttam egy tagot, a napsütötte padkán aludt, a legyek meg olyan lazán jártak ki-be a száján, akár a méhek a kasból, talán bele is petéztek. Simán. Mi vagy te a légynek? Csak egy reményteli húsrakás, ezer légynemzedék potenciális bölcsője. Nem értem Vergiliust, hogyan adjusztálhatott egy kibaszott legyet, még ha az római légy volt is? Szóval az a tahó behúzott a sarokba és otthagyott a legyek árjának, mellém meg egy téglát rakott, valószínűleg azt, amelyikkel hókon vágott. Tisztes biznisz, nem igaz? Bár az egész környék tele van téglákkal.
A kukák között kibélelt kartondoboz hevert, nyilván az egyik csóró alkalmi garzonja, megfújtam egy szakadt, összehugyozott bermudát és hazasomfordáltam. Otthon, bármilyen rosszul voltam is, bő óráig körömkefével csutakoltam a farkam – nem egyszerű mutatvány, megmondom! –, még sebfertőtlenítő sprayjel is lefújtam kétszer, nehogy a végén lerohadjon. Ki tudja, abba a gatyába hány tripperes HIV-fertőzött hontalan élvezett bele? Bár mentem volna inkább egy szál farokban, látott már ilyet San Francisco, most meg arra kell gondoljak, hogy nincs dugás bő egy évig, még ha az alkalom úgy hozza, akkor sem. A tisztesség is úgy kívánja, hogy az összes nemi nyavalya lappangási idejét kivárjam. Nem esne jól a szex úgysem, hisz épp az imént húztam ki a farkam a város mosdatlan segglyukából; abból a lukból, amit az elmúlt huszonnégy órában minden koszlott idióta végigbaszott; mindenki, akinek nem jutott egy gramm sem a jóból.
Pár nap múlva összekapom magam és betépek a Destinationben, de mint a vadállat. Érthetetlen, mit keres ott a nagyi nélkül, mégis Angelicába botlok. Ilyen sem volt még: mintha rátestálta volna a nagyi a „faragjunk cowboyt Danből” projectet, buzgón itat. Hamar lerészegedek, Angelica haza akar vinni taxin, aztán meghív magához, ám én ellenállok, annál is inkább, mert úgy hiszem, hogy rám cuppant. Nyilván sokat ittam, ha jól meggondolom, aligha akarhat tőlem bármit, nyilván csak attól tart, hogy ismét elgyopálnak. Biztos, ami biztos, inkább Starbucknál maradok zárásig.
Erős szél fúj és az öböl felől sűrű köd ömlik az utcára. Dönteni kell, merre menjek, már alig állok a lábamon, kavarog-gomolyog a köd, kavargok-gomolygok én is, szívem szerint lerogynék a legközelebbi padra és bólintanék egyet.
Mennyi a valószínűsége, hogy ugyanott kétszer üssenek le? Semmi. Mégis kicsit módosítok az útvonalon és a pamutgyár mögé kerülök. Sötétebb, viszont nincs forgalom, így aztán, gondolom, útonállók sincsenek. Battyogok, kicsit feszülten, ugyanakkor kábán, amikor – nem hiszed el! – tök ugyanaz a fickó terem előttem. Mosolyog. Pontosabban csak az egyik fele, fél oldalára béna vagy mi. A halántékom még kék az ütésétől, és persze a farkam sem heverte ki a nagy sikálást. Úgy néz ki, nem kaptam be semmit, viszont a körömkefével, a csiszatolással, a vegyszerekkel úgy meggyötörtem, hogy az idén már biztos nem áll fel. Jó, ha jövőre. Szóval, ismét ott áll ugyanaz a geci. Látom, felismer. Tiszta Mad Max. Sin City. A kezében megint egy kurva tégla.
– Veszel téglát, büdös bipsi?
– Mi az ára?
– Rakd fel a kezed és semmi kapálózás! Figyelsz rám?
– Figyelek.
Felemelem a kezem és hagyom, hogy kiforgasson.
– Te szájba baszott csóró! – dühöng, mivel csak fél doboz Luckyt és két dollár negyven centet talál, se telefont, se ékszert. Nézegeti a szajrét, különösen a gyufától pöccen be.
– Nincs egy öngyújtód se? – és a pofámba vágja a dobozt. Úgy szemen talál, hogy csillagokat látok, azt hiszem, megvakulok, de legalább nem üt meg.
Ezúttal a kínálat hibádzik.
– Ezért még téglát sem kapsz!
Rendben. Legalább verés nélkül, a saját gúnyámban érek haza, minden veszteségem, hozzászámolva a fél doboz cigit is, négy dollár körül lehet, ez belefér, a taxi is több lett volna. De azért dühít a dolog. Azaz elegem van. Előkeresem a fater pisztolyát. Bár inkább a nagyié, apámból nem nézem ki, hogy pisztolyt vegyen; esetleg akkor szerezhette, amikor a pókeradósságok miatt zaklatták. Ki tudja?
A következő alkalommal megtöltöm és az övembe dugom, így felszerelkezve lépek ki a varázslatos oaklandi alkonyba. Miután betintázok, nem kérdés, merre megyek: irány a pamutgyár! Jár a szemem erre-arra. Sehol senki. Se akkor, se a következő napon, de többé a lábam se teszem ki stukker nélkül, nem én, még egyszer téglát nem veszek. Pár hét múlva már rutinból csúsztatom az övbe, ahogy gyufa és cigi nélkül sem indulok útnak.
Kóválygok a nyirkos falak alatt, pedig ezúttal be sem rúgtam. Egy kis spicc, semmi más, viszont a hangulat minden korábbinál nyomottabb; feltámad a szél, aztán elül; sűrűsödik a köd, aztán eloszlik; követhetetlen hogyan telnek-múlnak a percek. Mi lesz? Ború vagy derű? Egyszer csak – harmadszor is – elém ugrik a fickó.
– Veszel téglát?
Ez a surmó sosem fordít lemezt? Nemigen fejlődött a technikája – az enyém viszont igen: előkapom a csúzlit, és a homlokának szegezem.
– Cseréljük golyóra?
– Mit csinálsz, ember?
– Lobotómiát.
– Mi a szart?
– Veszel golyót vagy nem?
– Veszek-veszek, csak vidd ezt a pofámból!
Nagy gondban vagyok. Mit kérjek cserébe?
– Kipakolni!
– Oké, de tedd már el a stukkert!
– Kipakolni és le a gatyát!
Kapkod a nyomorult, kidobál a zsebéből mindent, nem kérem, mégis kifordítja. Aztán megáll.
– Vetkőzz!
– Ne csináld, testvér, mire jó ez?
– Gyerünk!
Kelletlenül gombolkozik, néha felnéz. Azt reméli, hogy meggondolom magam. Leveszi a cipőt, és akkor pénzköteg bukik ki a bokája mellől, legalább kétszáz dolcsi. Felkapom a pénzt és leveszek egy tízest.
– Taxira.
– Hogy baszódnál meg!
Aztán szalad a sötétben, hátra sem néz.
 
Megmondom: kapóra jött a pénz, de ne hidd, hogy jobb lett a napom. Sejtem, mit gondolsz. Hogy a stukkertől Eastwoodnak hiszem magam. Tévedsz. Eszem ágában sem volt kifosztani a tagot, csak nem akartam harmadszor is szívni. Viszont ahogy kimondtam: Cseréljük golyóra? – nem maradt más választásom.
Épp ezt utálom a filmekben: egy idő után úgy eszed a főtt tojást, mint Robert de Niro az Angyalszívben, úgy állsz a mólón, mint Leonardo DiCaprio a Titanicon, ha mégis megpróbálod másképp, tökkelütött leszel, pont olyan, mint Forest Gump. Nincs választás, így is, úgy is csak egy szánalmas utánérzés vagy – a hatvanhatos fellépő a huszonkettedik Elvis-hasonmáson.

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/

http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/

http://https://centauriweb.hu/archiv/tortent-egyszer/

http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/jakob-botja-2015/

http://https://centauriweb.hu/archiv/kritikak/jegvagorol/meszaros-csaba/

Hozzászólások lezárva.