• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Jeff bácsi (Jégvágó, 2013)

A ravatalozás úgysem jöhetett szóba, mivel Jeff bácsi csúfosan tönkre ment; a gyomra és a bele totál hiányzott, valószínűleg feltekeredett egy hajócsavarra, a torkát is elnyisszantotta valami, de olyan alaposan, hogy csak a bőr tartotta a fejét a nyakán; az arcát kicsipkézték a sirályok; a hasüregéből még az azonosításnál is tarisznyarákok kukucskáltak. Az egész pali elfért egy sporttáskában.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaJeff bácsi a keleti partról, Bostonból jött. Eredetileg csak anyámat látogatta meg karácsonykor, de aztán nálunk ragadt, és még húsvétkor is az én szobámban horpasztott. Alapvetően szórakoztató, viszont szörnyen link tag volt. Rohadt nehezen viseltem, hogy a szobámat foglalja. Csak néhány napra kellett átadnom, és ez lett belőle. Anyám persze simán összezsuppolt a nagyival. Imádtam a nagyit, de összebútorozni vele? Azért az meredek.
Úgy volt, hogy Jeff bácsi Oaklandben telepszik le, munkát és szállást keres, ám csak teltek a napok, múltak a hetek, a család minden reggel elindult, én iskolába, anyámék melózni, nagyi a kocsmába, Jeff bácsi viszont otthon maradt, esetleg leugrott újságért, mondván: álláshirdetést keres, de valójában csak keresztrejtvényt fejtegetett, és mire hazaértünk, kizabálta a frigót. És egész nap telefonált, azt mondta munkaügyben, persze csak a bostoni spanokkal csevegett. Ha kipofázta magát, kivégezte a keresztrejtvényeket és a hűtőt is tisztára nyalta, felbaszta a virgácsot az asztalra, és akár húsz órán át is kvízműsorokat nézett. Jeff bácsi rendesen punnyadt fasz volt.
– Martha, kérlek, gondold át ezt! – könyörgött apám. – Azért kelsz egy órával korábban, hogy Jeffnek kakaót főzz és felhozd neki az újságot? Alig állsz a lábadon, az isten szerelmére, Jeff egy középkorú férfi, le tud ő menni az újságért, reggelit is csinálhat magának, nem gondolod? – mondta egy olyan pillanatban, amikor már anyámnak is elege volt az ugrálásból.
Attól kezdve anyám nem ment le az újságokért. Oké. Jeff bácsi ment le. De ne hidd, hogy felöltözött! Belebújt apám köntösébe, felkapta a strandpapucsát, és ha süvített a szél, szakadt az eső, akkor is így caplatott végig az utcán, bő kétszáz lépést, egészen a Boulevardig, át a forgalmas úton, de nem ám a gyalogátkelőnél, hanem ott, ahol épp kiért, köpenyben, papucsban. Néha láttam a megállóból, ahogy szél cibálja a köpenyét, a hervadt hernyója villog ezer munkába induló kótyagos ember orra előtt, Jeff bácsi meg, mintha a világon csak ő volna, nem is zavartatja magát. Ha megvette a keresztrejtvényeit, ugyanígy vissza: slatty, slatty, slatty. Inkább lefagyasztotta a mogyoróit, csakhogy ne kelljen felöltözni. Visszaérve a pamlagra vetette magát, állig húzta a pokrócot és csak akkor tápászkodott fel, ha már kopogott a szeme az éhségtől, és akkor megint jött a frigó kifosztása.
Apám és a nagyi hánytak ettől, mégis anyámra hagytak mindent. Igazán megtehették volna, hogy kirakják Jeff szűrét, de nem. Anyám meg a bátyjával olyan elnéző volt, mint amilyen velünk soha. Ha egymás között megjegyzést tettünk Jeffre, tigrisként védte.
– Jeff nem lusta, műveli magát. Ha fele annyit tudnátok, mint ő, ti sem itt tartanátok!
Álljunk csak meg egy röpke pillanatra! Hol is, anya? Hol tartunk mi? De nem is ez a kérdés, hanem az: hol tart Jeff? Mire megy azzal, hogy kapásból megválaszolja, hány nagyőrlője volt a brontoszaurusznak? Felőlem brillírozhat bármennyit, vághatja nanométerben a bolhafasz méretét, akkor is csak egy tapló marad.
Egyik este szóba kerül – ne kérdezd, miért –, hogy milyen lehetett az élet a Golden Gate megépülése előtt. Bírtam az ilyen vitákat. Anyám többnyire hallgatott vagy elindította a mosogatógépet, apám és a nagyi meg egy zinfandel mellett éjfélig is polémiázgattak. Folyik a beszélgetés bő egy órája, amikor Jeff bácsi felnéz az újságból:
– Ha már itt vagyok, megnézném azt a hidat én is.
Micsoda kegy! Jeff odáig ereszkedik le, hogy a saját szemével nézné meg a hidat. Apám kiszámolta: akkor töltötte nálunk a hatvanharmadik napot. Tudod mi a meredek? Minden nap úgy ült fel az ágyban – az én ágyamban –, hogy az ablakból a hidat látta. A tahója. Töltögesse csak a keresztrejtvényeit, de még jobb lenne, ha úgy húzna vissza Bostonba, mint a távirat.
– Talán akkor holnap nézz ki az ablakon! – mondja nem kevés undorral a nagyi. Valószínűleg egy telehányt lavórhoz is melegebb tónusban szólna.
Jeff gondolkodik erősen.
– Á, mégsem nézem meg. Nem lehet nagy eresztés, ha eddig fel sem tűnt… A Szabadság-szobor legalább rendesen látszik.
Mekkora egy farok ez!
Hogyan csinálta, ne kérdezd, de míg nálunk rontotta a levegőt, bekerült a Main állambeli Portland kutyaszánhajtó klubjába, és ezt élete legklasszabb napjának hitte. Abszurd helyzet volt az is.
– Végre bejutunk a svéd királyhoz – mondja nagyinak Angelica a vacsoránál –, valószínűleg nem foglal állást, de ha csak annyit elmondhatunk, hogy fogadott minket, az is valami.
– A király nem számít. A Nobel-díjas orvosokat kell magunk mellé állítani.
– Hidd el, Ina, ha nem is sokat, valamit igenis számít. Talán engem küldenek, csak épp azt sem tudom, hogyan tárgyaljak egy királlyal.
– Hát, mint bárki mással!
– Képzeljétek – vág közbe Jeff –, felvettek a Portlandi Kutyaszánhajtó Klubba.
Nagyiék ledermednek, tanácstalanul bámulnak Jeffre, aztán meg egymásra. Mit lépjenek erre? Ugyanakkor kijózanodunk kicsit. Bizony. Egyesek ilyen ártatlan marhaságokkal szórakoznak, és véletlenül sem rágódnak azon, miért nem teszik le a garast a Nobel-díjasok a Moniz-ellenes társaság mellett.   
Persze. Jól hangzik, ha valaki bekerül egy klubba. Csakhogy Portland messze esik Oaklandtől, bíztunk benne, ha másért nem is, talán a klub miatt Jeff bácsi visszahúz keletre, de nem történt semmi, azt leszámítva, hogy pár nappal később megjött a tagságija – a címünkre. Tudod mi a legjobb? Jeff bácsinak természetesen nem volt se kutyája, se szánja, a cipőfűzőjét sem tudta megkötni, néha anyám piszkálta ki a dinnyéjéből a magot. Meg is lepődtünk, amikor egyszer mégis kimozdult a lakásból.
Kutyakiállítást rendeztek Stocktonban, anyám meg pénzt adott neki, hogy találkozzon néhány klubtársával. Gondoltam: míg távol van, egy jó nagy hórukkal visszafoglalom a szobámat, de persze nem tettem. Mégis alapvetően jól jártunk a stocktoni úttal: pár napig tele volt a hűtő, nem kellett az előszobában hasra esni a cipőjében, és nem kellett a fürdőben az alsógatyáit kerülgetni. Ami ennél is jobb: a kiállításon megismerkedett egy válófélben lévő wisconsini spinével. Igaz, a nő – bizonyos Zana – úgy volt válófélben, hogy már tizenöt éve. Szegény nagybácsim megismerte ezt a nőt, és a napot, amikor belefutott, mint bicikli a pirosba, szintén főnyereménynek hitte. Egy biztos: emlékezetes nap lehetett valóban.
Jeff végre nem tökölt, zaciba vágott mindent, bostoni vityillóját eladta, és amikor kézhez kapta a lét, vett egy kocsit. Az persze fel sem merült benne, hogy a több havi szállásért, a kizabált, mindig üres hűtő és a kurva magas telefonszámlák miatt kiköhögjön nekünk is egy kis dohányt. A kocsiról mindent elmond, hogy anyagárban vette. Eredetileg libafos-zöld Buick volt, de a rozsda miatt inkább már csak vörös. Foltos, akár egy tehén. Csak annyit perkált, amennyiért a roncstelep vette volna be. Trélerrel hozatta a ház elé és lerakatta a tilosban. Gondoltuk, ahogy Jeff is rajtunk maradt, most ez a roncs is itt marad örökre, és miután a gatyánk is rámegy a bírságra, végül velünk szállíttatja el a város.
– Ne aggódjatok, Jeff ért a kocsikhoz, hamar rendbe rakja – mondta anyám, ám lerítt róla, hogy magának sem hisz már. A kocsi délelőtt érkezett. Délután van, süt a nap, Jeff papucsban az ágyon, baszik a Buickra, nézi a Legyen Ön is milliomos ismétlését és pisztáciát rágcsál. Nem valószínű, hogy anyámnak igaza lesz. De vannak még csodák. Jeff bácsi másnap nekiugrik a ládának. Azért azt ne gondold, hogy felöltözik! Apám köpenyében, apám papucsában áll a Buick mellé, majd eltűnik derékig a motorházban. Estefelé aggódva bámuljuk az utat és látjuk: Jeff bemegy az egyik házba, aztán kijön, bemegy a másikba, itt is csönget, ott is csönget.
– Úristen, mit művel ez a barom?
Végül kábelt húz valahonnan, és este is bütyköl egy stekklámpánál.
Vacsorázunk. Örülhetnénk, hogy nem szürcsöli a levest, nem döf mindenkit megelőzve elsőként a húsba, mégis szorongunk: míg őrült Jeff az utcán van, nem vagyunk biztonságban. Nehezen jön álom a szemünkre, forgolódunk, hánykolódunk, éjfél is elmúlik, amikor kintről még kopácsolást hallani. Később imbolygó árny, apám lép a szobánkba.
– Mondjátok meg, mit tegyek? Feljelentenek.
– Puffantsd le – javaslom a faternak.
– Azt nem lehet.
– Legalább válj el a húgától – mondja nagyi.
– Megfontolom.
Hajnaltájban halljuk, hogy Jeff megjelenik a lakásban, szipog, topog, zabál, és eltűnik megint. Reggel kilépek az ajtón: az utcán a helyzet változatlan, a Buick motorháztetője nyitva, körülötte csavarok, szerszámok és rongyok, a motorblokk fölött még világít a stekklámpa, a hátsó ülésen pedig Jeff horpaszt. Legalább nem a szobámban – sokra megyek vele, ha vissza nem költözhetek. Bevallom, ahogy ott szunyált a hátsó ülésen, kilógatva a lábát az ablakon, csapzottan, kimerülten, kicsit elérzékenyültem. Mégiscsak egész éjjel szerelt.
Délután nem hiszek a szememnek: rohadt nagy sárga trafó a Buick mellett, Jeff bácsin álarc és fürdőköpenyben hegeszt. Nem tudom, mit, de hegeszt. Csak úgy szórja a szikrákat a nyílt utcán, a járókelők azt sem tudják, hová ugorjanak. Fater egyedül van otthon, ritkán látni ilyennek, fel és alá járkál, szíve szerint a haját tépné, de amint betoppan anyám is, lehiggad, lehúz egy pohár vizet és eltűnik a szobában. Mint utóbb megtudtam, a nagyi – ahogy meglátja a ház előtt röpködő szikrákat – meggondolja magát, hátra arc, és vissza a Destinationbe. Ő ezt nem nézi végig.
– Figyelj, fiacskám! Mondd meg jó apádnak, hogy álljon végre a sarkára, paterolja haza azt a sültbolondot, máskülönben nagy botrányt csinálok. Úgy megveretem Jeffet, hogy belehal – mondja nagyi, amikor iskola után meglátogatom Starbucknál.
Otthon átadom az üzenetet, mivel tudom: jó pár tagot ismer, akik egy krumplicukorért bepofozzák Jeffet a sürgősségire. Épp az volt a gond a nagyi halála után, hogy a pókeradósságok miatt ilyen bérpofozkodó fazonok jöttek a nyakunkra.
– Jó, jó, talán hamarosan abbahagyja. Hamarosan – mondja apám, s ezúttal rajta látszik, hogy ennek épp az ellenkezőjét hiszi: így élünk mostantól az örökkévalóságig, hogy ez a bostoni állat épp a bejárati ajtó előtt, a tilosban hegeszt.
A ház előtti utcaszakasz szerelőműhellyé válik, folyik az olaj, az éj közepén villáskulcsok csörrennek, emelő nyikorog, beragadt csavarok sikongnak, de talán csak mi parázunk, látott már ennél különbet is Amerika. Nem jelentenek fel, a szomszédok sem háborognak.
Figyeld meg: a világ minden táján találsz figurákat, akik reggeltől estig a párkányt támasztják. A Webster úton is élnek bámészkodók, és számukra Jeff felbukkanása alighanem az évtized legjelentősebb eseménye. Végre nemcsak a neppereket skubizhatják, hanem ezt a bizarr, megkockáztatom: némelyeknek romantikus előadást is, végtére is Jeff nem rejti véka alá, hogy a nagy bütykölés egy nő, bizonyos Zana miatt folyik. Minden jelentősebb munkafázis után felhívja anyám mobilján és fel-alá sasszézva, ordítva telefonál:
– Igen, édes, ma kaptam szét a karburátort, igyekszem, ahogy tudok, szeretlek!
Egy órával később:
– Ki kell cserélni a tömítőgyűrűt és az olajgombákkal sincs minden rendben, de már nagyon várom, hogy lássalak. Hogy vagy? Hiányzom? Kívánlak, édes!
Röhej – szerintem. De nem mindenki látja így, ez tuti, máskülönben miért is adnának Jeffnek áramot – például. Eltöprengek ezen. Azok a vén tramplik, akik húgyfoltos boksziban jönnek le a postaért, elszalasztott lehetőségeiket látják Jeffben. Jeff még sugárban pisál, nem mai gyerek, de még beakaszthat párszor, és az a Zana… Apám! Micsoda kuffer lehet! Nyilván egy Julia Robertsbe oltott Lara Croft, egy Mia Farrow vagy egy Naomi Campbell – kinek-kinek ízlés szerint. Jobb is, hogy Jeff nem mutogatja a képét, így a képzelődésnek nincs határa, olyan szex-istennőt fabrikálnak belőle, amilyet csak akarnak; amilyen annakidején a zsánerük volt. Arra gondolnak: így kellett volna meglépni bő harminc évvel ezelőtt egy fiatal husival.
Természetesen az asszonyoknak is megvan a véleményük, annyiban nehezebb a dolguk, hogy a lovagot nem gondolhatják Harrison Fordba ojtott George Clooneynak, mivel marhára ott van a szemük előtt. El kell ismerni, ha nem is egy Adonisz, de Jeff sármos, jó karban lévő tag, más kérdés, hogy bizonyos kor fölött a nőknél minden negyven alatti férfi Brad Pitt számba megy. A nők arra gondolnak, bárcsak miattuk kapnák szét valahol a világ végén a karburátort! És persze vannak az éltes korúak, mint például Barrymore néni, aki a legtöbbet szenvedhetne Jefftől, aki elsőnek jelenthetne fel minket, hisz a földszinten lakik, és Jeff épp a virágosládája alatt hegeszt, de nem! Néhány nap után megrökönyödve látom, hogy limonádét és kávét hord neki, és olyan nyájas vele, mintha Obama jött volna el, hogy a kampány részeként saját kezűleg fesse ki a lépcsőházat. Beszarás. Később waffelt süt neki, az arcát paskolja, arra panaszkodik, milyen sovány, és leteszi a nagyesküt:
– Fiacskám, mire összekalapálod a kocsit, felhizlallak. Nem mehetsz így ahhoz nőhöz, jó húsban kell lenned, érted? – és ettől kezdve Barrymore néni süt-főz, egész nap a konyhában pörög, nem győzi hizlalni Jeff bácsit, akit mindez persze a legkevésbé sem akadályoz abban, hogy továbbra is a frigót fosztogassa. Komolyan, Jeffben egyszerűen egy szemvillanás alatt rohad el az étel, ilyen nincs, ennyit nem zabálhat senki. Férges vagy mi, mert ugyanakkor tényleg ráférne még pár font.
És persze minden lépcsőházban akad legalább egy „szaki”, egy bütykölős fontoskodó. Ilyen nálunk az öreg Charles, aki harapófogó nélkül budira se megy. Nagyjából Barrymore nénivel egy időben ő is megjelenik a Buick mellett és „szakért”. Szóval, bár botránytól tartunk, épp az ellenkezője történik: Jeff nemcsak érdeklődést, hanem rokonszenvet vált ki a környékbeliekből. Érthetetlen – ha tudnák, hogy mekkora gyökér!
Folyik tehát a nagy burhálás. Jeff bácsi egy karton csavarlazító spray-t és tíz liter „akciós” autófényt rendel. A legjobb helyről, a tele-shopból. Anyám szó nélkül fizet. Jeff az egész cuccot a mordályra keni és ennek a hadműveletnek áldozatul esik néhány pólóm is. Nem hiszed el! Addig csiszál, míg a Buick valóban olyan lesz, akár a felvikszolt hajópadló. Három nap múlva megint futár érkezik, tíz tubus portaszító műszerfalápolót hoz. Muter meg sem nyikkan, perkál.
A hetedik nap reggelén, émelyegve, bosszúsan, fogkefével a kezünkben úgy kóválygunk a kégliben, mint sirályszar a szélben, amikor dörrenés rázza meg a házat. Dobunk el mindent, fogkefét, törölközőt, poharat, rohanunk az ablakhoz, földrengés sem vált ki nagyobb riadalmat, ám hiába fürkésszük az utcát, nem látunk semmit.
– Bárcsak köd lenne – sóhajt fater, de nem. Ez bizony füst, oltári nagy füst, kékes füst, és amikor kinyitjuk az ablakot, tömény benzinszag tódul be.
– Remélem, felrobbant – mondja nagyi, ám a füst gomolygásán át lassan kibontakozik a Buick kicsit döcögő, mély és elégedett duruzsolása. Hurrá! Jeff csakugyan kipofozta a járgányt. Anyám megvetően néz ránk, és mint királynő a budoárba, a fürdőszobába vonul. Meg se mukkan, szóra sem méltat minket – érted, mit jelent ez? „Én megmondtam. Ugyan, mit tudtok ti? Szutykos földfoglalók!”        
Jeff bácsi még egy utolsót durmolt a kecómban, megvárta, míg a nagyi is hazaér, aztán csakugyan beült a szakadt, rozsda lyuggatta, viszont szépen duruzsoló Buickba, hogy elinduljon Zana és a Nagy-tavak felé. Ha hihetünk neki, össze is költöztek. Derekasat csavaroghattak, jött tőle lap Detroitból, Chicagóból, Indianapolisból, és még vagy fél tucat helyről. Azt akarta, hogy lássuk, milyen istentelenül jó neki.
Hihetetlenül klassz minden, egyszerűen oltári, el sem tudjátok képzelni!
Egyszer még fotót is küldött. Állnak az egyébként csinos bigével – basszus, valóban egy Julia Robertsbe oltott Lara Croft! – a tehénszerű Buick orra előtt, fölöttük kondenzcsíkokkal szabdalt azúros ég, mellettük fotózkodó japánok, tündöklik a nap, egy husky fut át a homályos bal alsó sarokban, a háttérben meg a Niagara a vizet köpüli. Középütt Jeff vigyorog – akár egy szépreményű elnökjelölt.
Másfél évvel később mégis visszajött hozzánk, holott anyám addigra már lelécelt. Jeff bácsinak csak egy bőröndje volt, ugrott a Buick, és minden más is. Vonattal, harmadosztályon érkezett, és legalább húsz fontot dobott le magáról. Sosem volt olyan szakadt, ápolatlan, sápadt és öreg, mint akkor. Apámék igyekeztek tapintatosak maradni, hisz a vak is látta, hogy az elmúlt hónapokban Jeff bácsin átrobogott egy-két expressz.
– Milyen volt a Nagy-tavaknál?
Erre mit mondott? Nem hittem a fülemnek.
– Klassz.
– Miért jöttél ide, Jeff? – kérdezte apám.
– Nem tudom, hol van Martha.
– Mi sem tudjuk.
– De azért számíthatok rátok?
– Természetesen, de nem lakhatsz itt.
Apám kerített szállást, intézett segélyt.
Nem sokkal később, amikor a nagyi kórházban feküdt, és már csak hálni járt belé a lélek, Jeff bácsi betoppan hozzánk, persze épp vacsoraidőben, szó nélkül az asztalfőre ül és magához húzza a tálat.
– Hogy van Ina? – kérdezi telt szájjal.
– Rosszul. Nem sok remény maradt.
Jeff bácsi kenyeret tör, bekap néhány szőlőszemet és dzsúszt tölt.
– Ha meghal, meghúzódhatnék a szobájában? Nem bírom fizetni az albérletet.
Megáll a kezünkben a kanál, apám éjsötét ábrázattal bámul Jeffre, de az csak tömi magát. Az egyik falatot le sem nyeli, már küldi utána a másikat, kenyérre a szalonnát, arra a paradicsomot, paradicsomra az uborkát, egy kis sonka, retek, kenyér, innen egy kis sajt, onnan pár szem kapribogyó, s az egészet szakadatlanul rágja, nyeli, nyeldekli, s hogy meg ne fulladjon, újra meg újra dzsúszt kortyol.
– Szóval, mit gondolsz, John – kérdezi megint –, lakhatnék a szobájában?
Gondoltam, eljött a pillanat. Most rábasztál Jeff. Most aztán felmegy apámban a pumpa. Annak a nőnek a bátyja, aki szó nélkül tett minket lapátra, tök nyíltan a nagyi halálára spekulál és még csak nem is feszélyezi magát, csak zabál, zabál és zabál. Kész szerencse, hogy Angelica nem látja ezt, mivel a nagyi ágyánál virraszt. Apám most felugrik, leüti Jeffet, a hajánál fogva elhúzza az ajtóig, és addig rúgja, míg csak mozog. Aztán odaszól nekem:
– Gyere, fiam, segíts! Hozz szemeteszsákot, rakjuk bele ezt a gecit és dobjuk az öbölbe!
Én persze pattantam volna örömest.
Mit gondolsz, mi történt? Apám nyelt egyet, mint mindig, és csak annyit mondott:
– Megmondtuk, hogy nem lakhatsz itt.
Ennyi. Legalább ebben határozott volt.
Azt hittem, én ugrok fel, és Jeff bácsi helyett rárontok apámra, aztán eszembe jutott, hogyan járt a verseivel. Hagytam az egészet a francba.
Jeff fél évig apám iskolatársának Webster úti boltjában árulta a krumplit, szabadidejében meg továbbra is nálunk kuncsorgott; hol ez, hol az kellett, hogy valahogy összekapja magát, de váltig állította: alapvetően minden szép és jó. Azaz klassz. Nem hinném, hogy annyira szép és jó volt minden, mert akkor végül miért is ugrott le a hídról?
Délelőtt még besurrant hozzánk. Anyám – a stocktoni kutyakiállítás előtt – lakáskulcsot adott neki, apám meg nem kérte vissza. A fater melózott, én az eső ellenére is kisétáltam Angelicával a nagyi sírjához, utána meg a Heinoldban dartsoztam. Késő délután Rose húgát vittem moziba megnézni a Jégkorszakot. Jeff bácsival nem találkoztunk aznap, csak azt láttuk este, hogy a hűtő megint tök üres, az összes Rolling Rockot megitta és a mosógépen felejtette az alsót. Igaz, életében először a konyhaasztal közepére rakott húsz dolcsit. Egészen kicsi kockává hajtogatta. Ebből már sejtettük, hogy nem stimmel valami. Levelet nem hagyott. Mit írhatott volna? Valószínűleg egyszerűen elege lett. Mindenből. Leginkább önmagából. Jogos. De azért utoljára még lefürdött, kifosztotta a hűtőt és megitta az összes sört.  
Rögtön szörnyet halt, a víz is gyorsan kivetette a Hendrik Point alatt. Egy rohadt dollár, egy zsebkés, semmi sem volt nála, csak a jogsi meg a wisconsini bige befóliázott képe. Jól összevagdosták a hajócsavarok, csoda, hogy egyben maradt. Az eszem megáll. Kérdezem: tényleg olyan nagy dobás volt bejutni a klubba? Egyáltalán, mi a szart keresett ott? Miért nem maradt meg a seggén Bostonban?
Mi álltuk a hamvasztást, anyámat sem találtuk, pedig köztünk szólva már apám koporsójára kellett volna spórolni. Haldokolt. Dolgozott és haldokolt. Egyszerre. Ez volt a fater. Mit tehettünk volna? Hamvasztattuk Jeffet, a került a legkevesebbe. A ravatalozás úgysem jöhetett szóba, mivel Jeff bácsi csúfosan tönkre ment; a gyomra és a bele totál hiányzott, valószínűleg feltekeredett egy hajócsavarra, a torkát is elnyisszantotta valami, de olyan alaposan, hogy csak a bőr tartotta a fejét a nyakán; az arcát kicsipkézték a sirályok; a hasüregéből még az azonosításnál is tarisznyarákok kukucskáltak. Az egész pali elfért egy sporttáskában. Jött egy tag a temetkezésiektől, azt ajánlotta, hogy helyrepofozza, kitömi a gyomrát, majdnem akkora lesz, mint életében, visszavarrja a fejét, kigletteli az arcát úgy ahogy, és akkor még a ravatalozás is megoldható ízlésesen, de ez az egész – írd és mondd – kilencszáz dolcsi. Hol volt nekünk akkor annyink? Maradtunk a hamvasztásnál, annál is inkább, mert Jeff nyugalomra helyezése végső soron nem ránk tartozott. Úgy okoskodtunk, hogy el sem temetjük, a krematóriumot álljuk, ennyi belefér, de a hamvakat adja át a földnek anyám, ha előkerül, vagy bárki más, aki tényleg a hozzátartozója. Az urnát törékeny és romlandó csomagként feladtuk egy címre, ahol elvileg anyám és Jeff szülei éltek, meg is nyugodtunk, ám két héttel később Jeff bácsi visszajött.
A címzett ismeretlen.
Táviratoztunk a wisconsini tyúknak, persze két szót sem üzent vissza. Ez aztán, mondhatom, igazán klassz. Tudod, mit üzenek?
– A jó kurva anyád, Zana!
És mielőtt elfelejteném:
– Tehetsz egy szívességet, anya, te is.
Pár hétig Jeff bácsi velünk maradt. Eldugtuk a nagyi szobájába. Rossz érzés volt. Hiába élcelődtünk, hogy végül is Jeff csak beköltözött a nagyi helyére, igaz, rá sem ismerni, úgy meghúzza magát. Ha elcsendesedett a ház, nem lehetett nem gondolni arra, hogy a szomszéd szoba sötétjében, a fal túloldalán ott áll az urna, benne meg Jeff porai. Ezért úgy döntöttünk – kerül, amibe kerül – elpateroljuk, ha lehet, örökre. Ha rajtam múlik, beleszórjuk az öbölbe. Miért is ne? Sokan kimondottan örülnének, ha az óceánban végezhetik. Apámék viszont attól tartottak, hogy egy szép napon mégiscsak megjelenik anyám és számon kéri, miért nem temettük el rendesen. Angelica is beszállt a költségekbe. A szertartáson hárman voltunk a családból: én, apám, és Angelica; negyediknek eljött Barrymore néni, aki hónapokkal később is látogatta az urnát; ő volt az egyetlen, aki Jeff bácsit szívből szerette.
További részlet
Centauri – Jégvágó (Magvető Kiadó)
Tovább a Jégvágóra

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Jeff bácsi! Micsoda remek karakter, megunhatatlan!😁

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük