• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Farsangi részlet – Jégvágó, 2013

Ezen a ponton megmoccan bennem valami, mint amikor falhoz csaptam a poharat, de aztán azt gondolom: két betépett hülye nyugger ugat, mi a faszt törődnék velük? Csakhogy látom Chiekát is. Épp egy világ omlik össze benne. Nagy robajjal. Látom, azt várja, hogy ne hagyjam ezt, tépjem szájba az öreget, de már késő: nagyiék fikázása megtette a magáét; kiderült, hogy Dan egy túró, akit bárki szívathat.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaJut eszembe: sírhatnék is. Így kellene történnie, de nem így történik. Nem omlok össze. Egyszer szörnyen büszke vagyok emiatt, másszor nyugtalan és megalázott: talán nincs is minek összeomlani? Tudod mit? Nem hiányzik, hogy érezzek. Nagyi mindent elkövetett, hogy érezzek, és tökös gyerekké váljak, ám néha túllőtt a célon, például amikor a tizenhatodik születésnapomon levitt a kocsmába.
Előtte persze megvolt a kötelező családi kűr.
Anyám joghurttortát sütött. Ez meredek. Utálom, apám is utálta, nagyi is, még anyám is, és mégis azt sütött, basszus!
– Boldog szülinapot, Dan!
Bámulom a förmedvényt: mint egy tál keményre főtt zselatinos geci. Szar, de egészséges. Anyám kihasználva az undor néma perceit, fotókat készít a kínos, számára viszont felemelő pillanatról. Bámulom a tortát, majdnem hányok tőle, bezzeg Salinger kajálta volna – tök feltéttel. Apám is kitett magáért: kaptam egy csekket, befizette a vizsgadíjat, hogy legalább a tanuló jogsim meglegyen, persze elúszott, miután a Pontiackal ledózeroltam két tűzcsapot. Szóval átesünk a nagy ajándékozáson, anyám hegyi beszédén, aztán nagyi levisz a kocsmába, hogy leöblítsük a spermatortát. Gyanús a dolog, a sarokban három asztalt toltak össze.
– Na, fiacskám, eljött a nagy nap – mondja –, férfi lettél, legalábbis, ha az antik Rómában élnél, mától lennél nagykorú. Mától a császár sem venne félvállról! Vagyis ma este a Fehér Házban vacsoráznál, és kényes kérdésekkel bombáznád az elnököt. Érted? Isten éltessen!
Másnap a Népszámlálási Iroda adataiból kiszámolom, hogy amennyiben nagyi víziója valóra válna, a Fehér Házban minden rohadt este tizenhétezer nyikhaj kajálna, és ha csak kettőt kérdeznek, az elnök akkor is legalább harmincnégyezer kérdésre válaszolna naponta.
Aztán megjelenik az asztalunknál kéttucat, zömmel idegen figura, az egész kísértetiesen hasonlít egy Halloween-partira; fura szerzetek vesznek közre: orvosok, tanárok, matrózok, csavargók, kurvák, svindlerek; van ott fekete, spanyol, kínai, Puerto Ricó-i, jó részük egymást sem ismeri, kivéve a Monizosokat, viszont valamennyien a nagyi barátai. Zavar is, hogy minden lökött nekem mond tósztot, az én egészségemre iszik, és mindenáron velem akar dumálni.
– Milyen érzés betölteni a tizenhatot?
– Mik a terveid?
– A barátnőd hol marad?
Ilyesmiket kérdeznek, csupa hülyeséget. Mi közük hozzá? Persze, értem, igyekeznek megfelelni a nagyinak és rendes tőlük, hogy törődnek velem, de akkor is: mi közük hozzám?
Nem érzem ezt a napot másnak, terveim nincsenek és barátnőm sincs, pont ott vagyok, ahol lenni szoktam: két pad között – a padlón. Az egész egy ócska színjáték, mintha a Fórumon lennénk és érdekelné őket a véleményem.
– Mit gondolsz az iraki háborúról?
– És Guantánamo? Szerinted mi folyik ott?
– Nem kellene kitiltani Amerikából az olcsó japán kocsikat?
– Nem szörnyű, hogy a kormány manipulálja a benzinárakat?
– Mit gondolsz, mikor torkollik a gazdasági helyzet lázadásba?
– Igazat adsz James Lovelocknak a felmelegedés ügyében?
– Tom Cruise szakít majd a szcientológiával?
Rühellem ezt, még Angelicával sem állok le ilyesmikről dumálni. Minek? Neheztelek is a nagyira, de szerencsére a parádé hamar kifullad, itt is, ott is beszélgetések kezdődnek, először az olajárakról, aztán Monizról, később olyan ismerősökről, akik eltűntek a balfenéken vagy fűbe haraptak. Angelicát is feszélyezi a helyzet, főként a Broadwayről rendelt kurva.
Ami Unát illeti, ne egy rokkant spinére gondolj. Jóval idősebb nálam, de abszolút ápolt, csinos, kerek mellű, erős csípőjű, finom bőrű, szép arcú, ködkürt hangú nő. Festetlen, tejfölszőke, hófehér bőrű, enyhén szeplős. Finom és elegáns, cseppet sem kirívó ruhában érkezik. Ne hidd, hogy miniben, combfixben, neccben, nercben vagy ilyesmiben; a lábán bézsszínű harisnya, vékony ezüstlánc a nyakában; ha nem közlik velem mindjárt a legelején, hogy kurva, irgalmas nővérnek vagy tanárnőnek gondolnám. Ha az utóbbi volna, a fiúkat csak az érdekelné, mikor esik le a kréta, persze mégis úgy pedálozna a leghülyébb is, ahogy más tanárnál a stréberek sem. Csengetéskor pedig pánikszerűen ürülne ki az osztály, hogy a fiúk végre megrohanhassák a vécéfülkéket.
Unát egyből mellém ültetik, és bár ácsingózik rá néhány vén trotty, kizárólag velem dumál. Hatalmas, hullámos, finom haja időről időre a nyakam veri, főként ha kacag. Úgy szorongunk az asztalnál, akár 7.40-kor a gyorsvasúton; széles csípője hozzám préselődik; ha italért nyúl, a vállamnál a melle, és az nem akármi! Az ilyen mellet Tafy haverom csöcsnek mondja, és ez nála a mellek Oscar-díja; vagyis ami kerek, a bimbó felé viszont csúcsosodik; ami egyszerre kívánja, hogy megmarkold, és ugyanakkor szájba vedd; szelíden gömbölyödik, de a bimbóval mint egy kis pisztollyal, egyenesen rád szegeződik: „Megvagy.” Nem vitás: a legkihívóbb mellfajta. Szóval így forgolódik tengernyi hajával és Coltjával Una.
Angelica imádta a nagyit, vigyázott rá, amikor csak tudott, de nem mindenben értett egyet vele; nem szerette például, ha itatott, márpedig a nagyi gyakran itatott. Ezúttal azon akad ki, hogy a születésnapomon egy prostival boronál össze. Jogos. Kissé engem is feszélyez. Eleinte.
Ott ül Roger, a tankerkapitány is, akár egy nápolyi masztiff, csak épp nem nyáladzik. Párszor találkoztam már vele, ő például nem kérdez hülyeségeket; kemény a kézfogása, durván vedel, de bírja is; kirí a sorból, csak ahhoz szól hozzá, amiről tényleg megvan a véleménye, és általában le is zárja a vitákat.
– Angelicának igaza van. Nem gondolhatod komolyan, hogy a kölyöknek kurvázni kell – mondja a nagyinak, de a „kölyök” nem hangzik sértően. Aztán odafordul a prostihoz.
– Una drágám, ne érts félre, istennő vagy, egy puha, édes sellő, bárcsak én lennék most tizenhat. Légy a feleségem! – és mindenki nevet.
Roger felém nyújtja a poharat:
– Kishaver, te se rágj be, de sok gombócot kell megenned, míg egy ilyen nőt értékelni tudsz. Kösd fel a gatyát, mert ha Una lehúzza, többé nem lesz nyugtod.
Ember, ha sejtenéd, hogy ez az egész hová vezet!
– Egyébként is, ennek a Dan gyereknek olyan lány mellett a helye, mint az ott – mutat a kapitány az asztal végén ücsörgő tizennyolc körüli lányra. Chieka a fresnói Monizosok titkárával, Mahiruval, a japán masszőrnővel érkezett.
– A japcsi csajok csodákra képesek – súgja a Toyota-ügynök Karl. – Igaz, apró a szájuk a szopáshoz, de bőven kárpótolnak mindenféle trükkel. A kézimunkában és a lovaglásban utolérhetetlenek. Van már jogsid?
Meg kell hagyni, igen csinos, érdeklődő, eleven kis buksza ez a Chieka, s bár kissé megszeppenve, mégis kíváncsian és nyíltan néz rám. Csodálkozik, hogy tizenhat évesen ennyi fura alak zsong körbe, ez alaposan megemeli a respektemet. Una meg úgy simul rám, mint halkan búgó galamb a forró kúpcserépre.
Angelica csak a fejét kapkodja.
Una egy szót sem szól. Ez bejön. Amikor szinte adnak-vesznek a nagyi barátai, a végén viszont mégiscsak megmondják a tutit, Una finoman felém dől, a ruhán keresztül is éget, kezét pedig a combomra rakja. Gőzöm sincs, miként képes erre, de pont olyan érzés, mintha meztelen lennék, a farmeron is átüt az ujja. Jó, hogy Una nem a szót szaporítja, inkább a testével beszél – abból legalább értek.
Csak az első fél órában feszengek, később oldódik a hangulat, és nagyi se forszírozza már az ajnározásomat. Lekattan rólam a bagázs, és végre ugyanolyan csöndben dekkolhatok, mint bármelyik közönséges napon. Una a combom simogatja, két scotch után áttérek a gyömbérsörre, jól hat Roger közelsége, megjön a huzat, és lassan kiengedem a kéziféket. Bár itt is tilos a dohányzás, Starbuck kapcsolatainak köszönhetően mégis hasábban áll a füst, Roger pipázik, nagyi szipkát halász elő, néhányan pedig az asztal takarásában jointot tekernek. A füst apránként elkábít; Una, mint szárnyát a sütkérező lepke, a lábát nyitja-csukja, míg Angelicával ismerkedik. Amikor a hasas Josh, a nagyi zsidó nőgyógyásza hugyozni indul, majdnem fellöki Unát. Una whiskey sourja a dekoltázsba csorog. Kis híján lenyalom. Babásan mosolyog és átkarol.
– Kedves vagy. Tetszel nekem – súgja és a leheletétől egy pillanat alatt bekábulok; pont a nyakamba talál, telibe; tudom, hogy nem szédít, tényleg rám kattant.
– Mi lesz? Adsz egy szalvétát?
Körbenézek, és tudod, ki segít? Chieka. Szemlátomást nagyon érdekli, mi történik köztem és Una között, megbotránkozásnak nyoma sincs. Életemben először tapasztalom, hogy bizonyos lányok egy egész társaságot – idegeneket és ismerősöket egyaránt – képesek valamiféle alig titkolt kéjvágyba taszítani, méghozzá öntudatlanul. Rendszerint épp a Chieka fajtájából valók maradnak semlegesek, míg köröttük mindenki nekivadul. Mások talán azt hiszik, az alkohol hat így, de amint szalvétát nyújt, rögtön tudom: nem a pia srófol minket, hanem ő. A bőréből szálló pára, az illata, és a gyengén édes lélegzete.
Mint mindig, most sem találom a helyem; minél jobban érzem magam, annál kevésbé, máskor is így megy ez, de aztán hál’ istennek annyira eldurvulnak a dolgok, hogy nincs idő az agyalásra. Gyorsan kapcsolok: az asztalnál önmagát ünnepli a bagázs, nagyi és Roger aprítják a rövideket, Angelica is lazít, koktélt kér, először Mojitót, majd a nagyi kedvencét, Bloody Maryt, a Heinekent meg épp nem győzik kihordani. Újabb és újabb tagok érkeznek, új asztalokat tolnak hozzánk, s végül olyan dévajok leszünk, hogy az egész csehó minket figyel.
A nagyi kurjongat:
– Kiisszuk a készletet! – és ahogy kihullik szertelen és ősz, enyhén sárga haja a csat alól, hihetőnek tűnik, hogy ő és Roger mindent elnyel, amiben egy csepp alkohol van, kilopják Starbuck Musztángjából a fagyállót is.
Roger, még ha viccel is, valamiként mindig komor. Nagydarab, óriás tekintetű, és bármennyit iszik is, mindig úgy, mintha fárasztó kötelesség volna, ezúttal viszont kitör belőle a fiatalos virtus, a nagyival az oldalán valósággal duhajkodik. Nincs köztük semmi pezsgés, ha érted, mire gondolok, semmi férfi-női szarság. Irigylem őket. Tényleg tudnak. Ordenárék, közönségesek, felháborítóak, szörnyen handabandáznak, és tényleg hiszik, hogy ma lebontják a várost. Csodálja is őket boldog-boldogtalan.
Starbuck két pénztárszalagot szögel az oszlopra, az egyiken strigulázza, mennyit iszik a kompánia, a másikon, hogy Roger és a nagyi mennyit nyel el. Hihetetlen tempóban nő a lista. Néhány péntek esti vendég közelről mustrálja, és elismerésük jeléül újabb kört fizetnek a nagyiéknak. Papírforma szerint a két nyuggernek már be kellene dobnia a törölközőt, de nem lankadnak. Mahiru egy ponton úgy gondolja, jobb hazavinni Chiekát. Jogos, ám a kiscsaj könyörgőre fogja a dolgot, így aztán maradnak. Lassan a fejembe száll a sör, nem bírom a piát, mégsem leszek kába, csak egy kicsit homályosabb.
Nem hiszed el: egyszer csak a fater áll az asztalnál. Rám néz, tök valószínűtlen az egész, nem kérdezi, mit iszok, két abszintot kér és az egyiket a kezembe nyomja.
– Isten éltessen, fiam!
Koccintunk, belöki a magáét, meg sem rándul, könny sem szökik a szemébe – bezzeg nekem! –, lenyalja a szája szélét, és veszi a kalapot.
– További jó mulatást!
Mondanám: kösz, fater! – de lángol a nyelőcsövem és csak tátogok.
– Ez volt az apád? – kérdezi Chieka az asztal túloldalán.
– Azt hiszem.          
Később felbukkan Kazimir, de nem komálja Rogerék féktelen mulatozását, és Janette-tel együtt a hátsó traktusba ül; örülök, mert őket rühellem. Nagyiék megszórják a zenegépet, Ella Fitzgerald és BB King szól, táncolnak és velük a vendégek zöme is. Kazimirék egy sör után csöndben lelépnek.
Una keze mindvégig a lábamon. Azon agyalok, milyen lehet a combja. Pontosan tudom: puha és forró, a lágyéknál még puhább, még forróbb és kissé nyirkos; fülledt, ha érted, mire gondolok. Óvatosan leeresztem a karom, hogy érezzem a szoknyáját, ekkor belemarkol a csípőmbe. Felbátorodom, és a combjára teszem a kezem. Finom portéka, mégis állati hő dől belőle. Ember, micsoda nő! Felszedem az ujjammal a szoknyát, óvatosan, egyre feljebb – Una rezzenéstelenül cseveg –, míg végre a combja szabad, már csak a harisnya választ el tőle. Széttárja a lábát, becsúszok az öléhez, a muffját simogatom, csakhogy hiába szeretném becsempészni az ujjam, nem igazán férek hozzá.
Mindeközben körülöttünk zavartalanul folyik a csevejparti.
– Jó tizenöt éve arra ébredek egy éjjel, hogy szomjas vagyok – meséli Bird, az oregoni farmer –, nem nagy ügy, máskor is megesett, csakhogy egy csepp víz sincs a csapban. Oké, lehet csőtörés bárhol bármikor, nem is nyugtalankodom, csakhogy aztán valamiért mégiscsak visszafordulok, és úgy, ahogy vagyok, egy szál farokban, a tél kellős közepén kilépek az udvarra, és mit látok? Nem hiszitek el! Gerbeaud, a lovam a vízóraaknába esett!
Istenem, hogyan lehet valami, bárki és bármi, ennyire finom? – gondolom Unát fogdosva.
– A vízóraaknába? – kérdezi Una Birdtől.
– Ha mondom! Pedig rendesen egy zsák krumpli sem férne bele. Az a ló legalább hatszáz font, és benne van az aknában, abban az aknában, amit kazánlemez fed. Kérdezem magamtól, hogy az istenbe szakadt be? Annyit mindenesetre értek már, miért nincs víz a kurva csapban. Gondolom, jó nagy szarban van a ló, de az egyszer biztos, hogy én is! Előző héten a szomszéd herefordja szédült bele az olajkútba, csak daruval tudták kihalászni, a mutatvány egy vagyonba volt, legalább száz dolcsi bánta. Ez sokba lesz nekem is, de mindegy, mit tehetek?
Una kortyol, hol szétnyitja a lábát, hol a combja közé szorítja a kezem, szorongatja-szorongatja, aztán megint elengedi, hadd simogassam tovább.
– Bevágódok a deres furgonba, kihajtok az útra, még mindig egy szál farokban, a tököm lefagy, és a motel melletti fülkéből tárcsázom a vizeseket. A kurva életbe, ezek a suttyók már azt sem tudják, mi az a tárcsázás. Mindegy. Hajnali fél háromkor. Azon parázok, nehogy pont most egyen oda a rosseb valakit, meglát így, egy szál fagyott pöcsben, még rám jön a serif. Tárcsázok, kicsöng, felveszik, én meg mondom: ez és ez vagyok, innen és innen, és a lovam a vízóraaknába esett. Erre szó nélkül leteszik.
Una elengedi a derekam, a pezsgőbe kortyol, rám néz, mosolyog, emel a fenekén, én meg alácsusszanok.
– Újratárcsázok – folytatja a cowboy. – Nézze, tudom, hogy vicc az egész, de a ló tényleg benne van a vízóraaknában. Erre azt mondja az ügyeletes: Elmész te a kurva anyádba!, és lecsapja a kagylót.
– Bocs, ki kell ugranom, de csak folytassátok – veti közbe Una és apró rezdüléssel jelzi, hogy vegyem el a kezem.
Rohadt nagy füst, rohadt nagy zsufi, teltház, totálkáosz. Una üggyel-bajjal kikászálódik az asztal mögül és a mosdóba indul. Megfordul a fejemben, utána kell menni, látom, ahogy távolodik, de nem néz vissza. Ha azt akarná, visszanézne. Vagy mégsem? Igen, tiszta hülye vagyok, utána kell ugornom, jó, de akkor mit csinálok? Akarom én azt? Egy klotyóban? Amikor mégis indulnék, Una felbukkan és visszaül. Temérdek Black Velvet érkezik.
– Ezt a kört Roger állja – jelenti be Starbuck, és a poharakkal teli tálcát az amúgy is zsúfolt asztalra rakja. Baszott boldog a forgalom miatt, s egyébként is bírja a nyüzsgést, a saját csehóját nemkülönben. Jogos. Klassz hely, főként, ha elárasztják a nagyi barátai.
Szar helyzet. Kezdhetek elölről mindent. Una pár percig tudomást sem vesz rólam. Talán megelégelte a tapizást? Vagy azt gondolja: „Micsoda mulya ez a Dan! Ott várom a mosdóban, merő lucsok a bugyim, totál beindított, ez meg csak ül itt, mint egy rakás szar. Mégiscsak tök hülye ez a kölyök.”
Ezer hejehuja közepette felhajtjuk az italokat, Una rágyújt, és – micsoda megkönnyebbülés! – ismét a lábamra rakja a kezét, csakhogy már elhittem, hogy töketlennek gondol, így aztán elpárolog a lelkesedés. De azért – főként, hogy ne lásson maflának – újrakezdek mindent, épp amint először. Ismét felszedem a szoknyát, apránként, és amikor vége, lehidalok. Ember! Hogy én mekkora kretén vagyok. A mosdóban csontra levetkőzött, semmi sincs a szoknya alatt, a bőre éget, elszállok megint, de jobban, mint először. Basszus, mekkora fless ez? Benyúlok a combja közé, és érzem a puháját, a szőrét, a prémjét, a szeméremajkait; ha így haladunk, foltot ejt Starbuck frissen kárpitozott székén. Feljebb csúsztatja a kezét és a farkamat keresi.
…és ekkor nagyi és Roger leszédülnek a táncparkettről, majd az asztalhoz dülöngélnek. Rögtön látszik: az utolsó kör sok volt, és ránk szabadítja a poklot. Látom, a nagyi már zavaros, egyik keze Rogerbe, a másik Karl széktámlájába kapaszkodik.
– Hát, Dan fiam, te aztán nem sokra jutottál Unával.
Áll és kapaszkodik, s egy darabig – bár forog a nyelve – hang nem jön ki belőle, csak tapogat. Végül ásványvizet iszik.
– Máskor nem győzöd fosni a szót – folytatja –, most meg csak ülsz itt, nagyokat hallgatsz, és alig iszol. Bizony mondom, még a végén szégyenkeznem kell miattad.
– Hagyd, Ina, jól érezzük magunkat – mosolyog Una, míg lassan kihúzom az ujjam belőle.
– Legalább megszólalt már?
– Mit iszol, fiam? – kérdezi Roger.
– Köszönöm, most kaptam whiskyt, és túlvagyok egy abszinton meg két Triple Bockon is.
– Látod, Roger, nem megmondtam? Ez van ezzel a gyerekkel. Olyan, akár egy hal.
Roger és a nagyi túlságosan összemelegedtek, egymás alá adják a lovat; egyébként is utálom, hogy a nagyit úgy követik a barátai, mint a mopszlik.
– Mondd csak, Dan, téged ütött meg már valaki? – kérdezi Roger.
Az áldóját, ember, hogy jön ez ide?
– Ugyan, Roger, még az apja se!
– Pedig az kellene neki, egy nagy bunyó. Attól helyrezökken.
Ülök tök kukán, nem értem, mit akarnak. Miért nem húznak vissza a deszkára, miért cukkolnak? Nagy bunyó meg zökkenés? – persze, még mit nem! Hol van a nagy duma, hogy komolyan kell venni engem és tisztelni a tetteimet. Most hol a búbánatban van?
– Ne törődj velük! – mondja Una, átkarol és magához fordít.
– Ina, látod ezt? Hátat fordít nekünk a kölyök.
– Mindig ezt csinálja, nem lehet rá hatni.
– Azt mondod, nem lehet kihozni a sodrából?
Angelica is átnyúl az asztal fölött:
– Talán jobb, ha ideülsz.
Una karol, Angelica viszont védett helyen van.
– Csakugyan? – kérdezi Roger. – Hé, te kis pöcs! Hallasz?
– Gyere ide! – kérlel Angelica.
A nagyi tántorog és hallgat. Erősen várom, hogy rakja helyre Rogert, vigye innen, húzzanak a halál faszára mindketten, nekem holnap sem kell tőlük egy „bocsánat”, csak menjenek vissza a hülye Ella Fitzgeraldhoz; a pultnál, Starbucknál tintázzanak, ha nem bírnak magukkal, ám a nagyi némi hezitálás után tovább lapátol.
– Nem megmondtam? Lepereg róla minden. Annyi szufla sincs benne, mint az apjában.
Ezen a ponton megmoccan bennem valami, mint amikor falhoz csaptam a poharat, de aztán azt gondolom: két betépett hülye nyugger ugat, mi a faszt törődnék velük? Csakhogy látom Chiekát is. Épp egy világ omlik össze benne. Nagy robajjal. Látom, azt várja, hogy ne hagyjam ezt, tépjem szájba az öreget, de már késő: nagyiék fikázása megtette a magáét; kiderült, hogy Dan egy túró, akit bárki szívathat.
– Szóval, a ló úgy beleszorult az aknába, akár a dugó, és a víz meg csak gyűlt alatta – próbálja folytatni a cowboy a félbehagyott sztorit –, még szerencse, mert végül a nyomás kiemelte, de úgy, hogy a vasalás vagy negyven helyen beirdalta.
– Jesszusom! – sikkant Angelica, holott korábban az egész vaker egyáltalán nem izgatta.
Visszatér Roger régi, jól ismert komorsága.
– Süket vagy, kis pöcs?
– Na ebből elég – mondom.
– Dan, ne! – súgja Angelica.
– Nyugi, csak brunyálok.
Gondolom, ha egy ideig nem vagyok szem előtt, leszállnak rólam. Una kisegít az asztal mögül, Chieka csalódottan követ a szemével, ellépek Josh mellett, ellépek a Toyota-ügynök mellett, ellépek Bird mellett és egy rakás Jim Bean mellett…
…és ellépnék Roger mellett is, de a grabancomnál fogva visszahúz.
– Te hagyod ezt? Hogy nyomorult kis pöcsnek nevezzelek?
– Leszarom.
– Halljátok? Leszarja. Márpedig innen nem mész sehová, amíg meg nem ütsz.
– Hugyoznom kell.
– Felőlem be is foshatsz.
– Húzz be neki, Dan! – bíztat a nagyi.
Hát ezeknél tényleg kiment a biztosíték.
– Hagyjatok békén!
– Ne totojázz, húzz be neki, édes fiam!
– Miért tenném? Meg sem ütött! – és abban a pillanatban tisztán tudom: elbaltáztam. Az egész estét, úgy ahogy van, tökre elszúrtam.
– Azon ne múljék – kontráz Roger.
Csönd támad, már Starbuck is a nagyi vállát fogja:
– Hagyjátok a srácot, végtére is születésnapja van.
– Nem értesz te semmit – dühöng a nagyi. – Épp azért. Gyerünk, Dan, nem úszhatsz meg mindent!
– Nem bizony – vágja rá Roger.
Talán bemosnék neki, de rühellem az ilyesmit.
– Csak a fogára vigyázz! – kéri Rogert nagyi.
Angelica felugrik, de már késő, Roger meglegyint. Nem fáj, de forróság önt el.
– Nagyobbat! – visít nagyi, mire Roger, mintha kalóztanyán tivornyáznánk, akkorát kever le – születésnapom alkalmából –, hogy átesek a vízóraaknás cowboyon, fellököm Chiekát, s miután lefejelem az asztalt és Josh potrohát, Una ölében landolok. Ember, ez a Roger egy gőzgép, ha kell, kipofoz a világból! Egyetlen ütéssel szabályosan visszarepít a helyemre. A szám felreped, az orromból szakad a vér, és csillagokat látok. Kikászálódok a karok közül, ellököm magamtól Unát, ellököm Angelicát, ami csak hozzám ér, mindent ellökök, feldöntöm a padot, és amikor visszanyerem az egyensúlyom, Roger elé állok:
– Van még valami?
Roger némiképp józanabbul bámul rám, aztán – mintha ott sem lennék, mintha az előbb nem engem törölt volna szájba – a nagyihoz fordul.
– Biz isten, mindjárt leseggelek! Igazad van. A kölyköt tényleg nem izgatja semmi. Lepényhal az anyja vagy mi?
– Végeztünk? – kérdezem. – …Jó. Akkor most tényleg brunyálok – és elvonulok a mosdóba. Ott aztán hányinger tör rám, kiokádok mindent, a sperma-tortát, a gyömbérsört, a whiskyt, az epét, kiöblítem a pofám, elállítom a vérzést, elállítom a könnyezést, nem mintha sokat éreznék, csak az állkapcsom fáj, az sem nagyon, s végül a hátsó ajtón lelécelek.
Sötét az utca, szénfekete az aszfalt, kopaszak a falak.
Kapjátok be! – ordítom az öböl irányába.
Most biztos vagy abban, hogy másnap a nagyi, ha nem is túl nagy feneket kerítve a dolognak, de négyszemközt mégiscsak bocsánatot kért.
A kikötőből felcaplattam a Red Dragonba.
– Mi történt veled? – kérdezte Rose. – Verekedtél?
Addigra már bekékült az ábrázatom, és mint kiderült, a vérzés sem állt el. Mit mondjak erre, ember? Menjek bele a részletekbe? Egy frászt.
– Igen – válaszoltam Rose-nak, mire kigyulladt benne az a lámpa, amire minden fickó vágyik. Kiugrott a pult mögül és a tenyerébe vette az arcom:
– Mutasd csak! Ó, te szegény.
Hányszor láttam ezt filmen, és most végre velem történt.
Mindez még azelőtt, hogy a raktárban dugtunk. Aznap kezdett figyelni rám igazán. Letörölte az arcom nedves zsebkendővel. Többször is. Leültetett. Odahúzta a széket.
– Hajtsd hátra a fejed!
Én pedig engedelmeskedtem; soha senkinek nem engedelmeskedtem úgy. Miután nem csorgott már az orrom vére, bambuszpálinkát adott.
– Ha jobban leszel, tequilázhatunk is.
Végül is nem tequiláztunk.
– Jól vagy? – kérdezte zárás után, amikor kettesben maradtunk.
– Aha.
Aztán várt. Annyira, de annyira tudtam, mit vár. Hogy szóljak valamit. A számon is volt:
– Jól helyben hagytam. Ez sem baszogat többé, az egyszer szent.
De nem játszottam meg magam. Rose közelebb húzta a széket. Ha egyszer nincs kedvem dumálni, legalább a fejem az ölébe hajthassam. Nem tettem azt sem. Csak ültem mellette, akár egy kibaszott faszent. Őszintén szólva nekem tök jó volt úgy, elültem volna mellette évekig is. Rose viszont elunta a dolgot. Jogos. Percről percre egyre jobban unta az ücsörgést a bezárt bolt félhomályában, mégsem léptem.
– Lassan mennem kell – mondta, de valójában már tűkön ült.
– Oké – és felugrottam a székről.
Ne is mondd! – tudom én is.
Messze jártam, tök egyedül, amikor megtorpantam egy oszlop előtt. Szivárgott valami az égből, villogtak a sárgára állított lámpák, csillogtak az utak, a levelek, a szélvédők, a polírozott hűtőrácsok. Egy furgon veszettül hajtott le a dombról, a kereszteződésben földhöz csapta az orrát és szikrát hányt, mögötte járőrkocsi ugyanolyan iramban. Át a lámpák alatt, lassítás nélkül a tök üres úton, a járőrkocsi villogva, de tök csöndben, még a motorzúgást sem hallottam, csak a lengéscsillapítók nyögéseit. Sutty! – elhúzott előttem a furgon, alig ért a szele. Sutty! – elhúzott a rendőrkocsi is, aztán csönd, távoli fékcsikorgás.   
– Szeretem Rose-t – mondtam a sárgán villogó lámpának.
A bejárati ajtó előtt ismét megtorpantam.
– Azt hiszem.
További részlet
Centauri – Jégvágó (Magvető Kiadó)
Tovább a Jégvágóra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük