António Egas Moniz sorsa – Jégvágó, 2013

Két órával később a nagyelőadáson Moniz felskiccelte, miként vágja át a páciensek agyát, és ezért sokáig állt háttal a hallgatóságnak. Az addig Csipkerózsika-álmát alvó fonendoszkópos manusz felállt a második sorból, kinyitotta a vérnyomásmérő táskát, revolvert vett elő, és az egész tárat Moniz hátába ürítette.


Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaAntónio Egas Moniz főelőadó volt 1939 májusában a VII. neurológiai és idegsebészeti konferencián. Négyszáz orvos sürgött-forgott az aulában, dilidokik, freudisták, idegsebészek. Két fő téma volt: Hitler, és Moniz agyafúrt eljárása. Érkezett egy feltűnően nyúzott, alighanem kialvatlan doki is, csak épp nem volt belépőkártyája. Akkoriban nem terpesztettek kidobók minden lengőajtóban, nem kamerázták be a liftet és a budit, de azért akárki nem kapott zöldet akkor sem, főként mert a résztvevőket ingyen kaja, ingyen pia várta. A lepukkant doki öltöny helyett piszkos orvosi köpenyben érkezett, és még fonendoszkóp is lógott a nyakában. Szokatlan fazon volt, feszült és gyűrött, így aztán nemigen akarták beengedni.
– Elnézést, doktor úr – mondta óvatosan a kapuőr, hisz látszólag egy orvos állt a rámpán –, sajnálom, de belépő nélkül nem engedhetem tovább, csak ha a koordinátor visszajelez.
– Szükségtelen – mondta a fonendoszkópos krapek, szórakozottan lóbálva vajszínű vérnyomásmérő táskáját. – Nem regisztráltak. Moniz professzor úr kollégája vagyok, az előadás szempontjából kulcsfontosságú páciensről hozok hírt.
Moniz említésére rögtön elalélt a kapuőr. 39-ben nem volt még mobil, máskülönben megcsörrenti Monizt, így viszont leakasztotta a láncot és csak annyit mondott:
– Izgatottan várjuk az előadást, isten hozta!
Isten? – és a holdkóros tag néhány „köszönöm” kíséretében besétált a konferencia résztvevői közé.
Két órával később a nagyelőadáson Moniz felskiccelte, miként vágja át a páciensek agyát, és ezért sokáig állt háttal a hallgatóságnak. Az addig Csipkerózsika-álmát alvó fonendoszkópos manusz felállt a második sorból, kinyitotta a vérnyomásmérő táskát, revolvert vett elő, és az egész tárat Moniz hátába ürítette. Szánalmas állapota ellenére meglepően jól célzott. A hat golyóból csak egy ment mellé. A hidegvérű áldoktor, Chico Everaldo valójában Moniz ex-páciense volt. Az agyát pontosan úgy metszették ketté, ahogy azt a rajz mutatta. Moniz kezéből kihullott a kréta, néhány másodpercig – mint hajdanán Phineas Gage, fejében a kazáncsővel – állva maradt, majd akár a zsák, eldőlt. Chico a Coltot akkurátusan, nagy nyugodtan visszahelyezte a táskába, bepattintotta a csatot, és rezzenéstelen arccal visszaereszkedett a székbe. Úgy ült ott, mint aki az előadás folytatását várja, míg a faltól falig terjedő csendben a féregszerűen vonagló Moniz nyögdécselése hallatszott csak. Ekkor a felocsúdó tömeg felordított és Chicóra vetődött. Olyan pankráció keretében kötözték meg, vonszolták ki a teremből és adták át a rendőröknek, mintha továbbra is betárazott pisztolyokkal lövöldözne, holott ellenállás nélkül tűrt mindent.
Jó pár olyan túlélés befolyásolta a családunkat, amelyeknek jobb lett volna temetéssel végződniük. Phineas Gage volt az egyik. A másik Moniz. Nem mintha a halála esetén Walter Freeman nem vitte volna véghez fékevesztett ámokfutását. De ha Moniz 1939-ben, azon a konferencián, a nagyelőadás kellős közepén kinyiffan, akkor nem kap Nobel-díjat, akkor nem alakul a díjat ellenző társaság sem, és akkor jóval kevesebb szó esik a családunkban Monizról, lobotómiáról és mindenféle elmebuggyant baromságról. Ez jót tett volna mindenkinek. Az egyetlen Moniz halálából fakadó veszteségünk az lett volna, hogy bár akkor is Angelica ápolja a tatát, valószínűleg sosem találkozunk vele, hisz nincs társaság, amin keresztül megismerheti a nagyit.
Ám Moniz túlélte a merényletet. Hihetetlen, de igaz. A sors iróniája, hogy lebénult. Többé nem kotorhatott senki fejében, hisz még a seggét is más törölte. Talán ez is befolyásolta a Nobel-bizottságot? Talán a szánalom vezette őket, amikor pontosan tíz évvel később a béna Monizt kitüntették? Nem kizárt. Nagyi szerint nemegyszer egyéb megfontolások alapján döntöttek.
Hemingway díjáról például azt mondta:
– Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa. Azért adták neki, mert akkor már jó ideje nem kapott amerikai, és emiatt sokan zúgolódtak. A Nobel-díjat európai díjnak könyvelik el, ha nem adnak már egyet ide is. Mások szerint azért kapta, hogy a „jobbos” Faulkner után egy „balos” amerikai is kapjon. Jobb híján Hemingway látszott erre leginkább érdemesnek. De vele legyünk elnézőek!
Fel nem foghattam, Hemingwayjel miért bánik kesztyűs kézzel, mikor másokkal annyira cudar. Később megértettem.
Hemingway ivott, akár a gödény, mint hírlik, néha együtt Marylin Monroe-val. Többet ivott Jack Londonnál is, búvalbaszott figura volt, mondjuk, meg tudom érteni, ha esetleg ő maga is úgy érezte, hogy mások epigonja. Szerencséjére akkoriban a lobotómiát már tiltották. Freeman ámokfutását az ECT, vagyis az elektrosokk váltotta föl. Az sem sokkal jobb. Eredetileg vágóhidaknak fejlesztették ki, hogy azzal nyírják ki a húsmarhákat. És ezt a kütyüt csatolták emberekre, hogy jól fejbe kúrják őket. Azért ez fantasztikus, nem? Azt mondják, hogy a mániás depressziósok, az öngyilkosok olyan erős halálélményben részesülnek, hogy elmegy a kedvük az egésztől. Klassz. Réges-rég, amikor az elektromosság csak egy varázsos kunszt, vásári mutatvány volt az arisztokraták hétvégi mulatságain, és azon vihorásztak a dámák, hogy égnek áll a hajuk a leideni palacktól, ki gondolta, hogy egyszer erre használjuk majd? Rosemary Freeman jégvágójába, Hemingway pedig az elektrosokkba futott bele. Tucatszor kúrták agyba, az eredmény nem volt olyan tragikus, mint Rosemarynél, Ernestnél viszont ez is lehúzta a rolót.
Az utolsó kezelés után új füzetet nyitott, írni szeretett volna, történetet – háborús, délvidéki, kalóz vagy bármiféle sztorit –, de hiába szakadt róla öreg víz, hiába gyűlt a gallérjába a tajték, hiába nyugtalanította szándék, a fehér lapon túl semmit sem talált. Jó pár ilyen üres füzet porosodott a fiókjában. Minden egyes ECT után újat nyitott, és basszus, egyikbe sem írt semmit. Nem tudott. Az utolsó füzet utolsó lapjára meg csak annyit:
Mi értelme volt szétbarmolni a fejem és kitörölni az emlékeimet? Az emlékezetem volt az én tőkém, és most teljesen csődbe mentem.
 – aztán visszarakta a rózsafatollat a tokba, puskát vett elő, és mint aki egész életében erre készült, tök rutinosan, szájon keresztül, alulról felfelé, főbe lőtte magát.
A golyót a plafon fogta meg.
Lehet, hogy igaza volt a nagyinak Hemingwayt illetően: talán rossz író volt, bár én őt is csípem, mindenesetre a kurva elektrosokk elvette a lehetőséget, hogy esetleg jobbá váljon. Koppra kifosztotta. Értem, miért maradt elnéző a nagyi – ez rém szar eset. Ennél csak az rohadtabb, hogy épp aki ezt a lavinát elindította, Moniz, szintén Nobel-díjat kapott. Áttételesen, de az egyik Nobel-díjas kinyírta a másikat. Hemingway voltaképp belehalt az elektrosokkba, Moniznak meg öt golyó is kevés volt. Talán ha nem lőnek rá, nem kap semmit, mert a díjhoz talán épp az hiányzott, amit a nagyi „egyéb megfontolásnak” mondott, például a részvét.
Bárhogy volt is, Moniz túlélte a merényletet, át is vette tíz évvel később a díjat, de a sztorinak ezzel sincs vége.
1955-öt írunk. Igen, apám születésének éve. Fogalmam sincs, mit jelent ez, jelent-e egyáltalán valamit.
Esős, hideg, barátságtalan, rohadt egy nap. Moniznak.
És Rosalindának, az ápolónőnek is, mivel hiába szeretne, nem téphet még haza, ugyanis António búskomor. Erre varrj gombot! Búskomor. António Egas Moniz. Talán az agyát kellett volna kettévágni? Ó, nem, jó Horatio, hadd ízlelje még António, milyen a kerekesszék, a kiszolgáltatottság, a nyomor; hadd szívja még ezt az érzést, mint csontból a velőt.
Rosalinda olyasfajta tenyeres-talpas asszonyság volt, mint amilyen Jack London dadusa, Jenny anyó. Egy rohadt nagy szív. Szóval megszánja azt a díszes tulkot, bár ő maga is elborzadva gondol arra, hogy olyan férfit tutujgat, aki emberek agyát vágta szét. Jó, nagyon híres és kőgazdag, mégis, az ő együgyűségének ez sok. Ennek ellenére megszánja az elárvult, béna pasit, és bár elmúlt hat, marad még. A doki a tolószékben ül, bámul a kandallóba, Rosalinda kötöget.
Az ereszről csorgó víz szinkópát dobol a bádogon, a csatornák rosszmájúan duruzso¬lnak. Moniz pislantani is elfelejt, úgy bámulja a füstkígyókat, hogy szinte belevakul, körmére ég az utolsó cigi, a hamuhurka a szőnyegre pottyan. Szíve szerint csukott szemmel adná át magát a monotóniának, de rossz sejtései támadnak. A nagy űr mögött fenyegető veszélyt sejt, totál begyullad, mint oly sokszor a merénylet óta, ezért erőtlen kísérletképp a lobotómia védelmében előző éjjel írt esszéjét olvasgatja, mintegy korábbi önmagától kérve bíztatást, ám ezzel csak ront a helyzeten.
Rosalinda fél nyolc körül fészkelődni kezd, a lányára és a három unokára gondol, menni szeretne már. Moniz bosszúsan horkant:
– Menjen csak. Menjen.
– Rendben lesz, doktor úr?
– Rendben hát, menjen már! Csak előbb toljon az ablakhoz.
Rosalinda elpakolja a kötőtűket, a gombolyagokat, és a dokit – nem mintha nem tudna magától is odagurulni – az ablakhoz tolja.
– Nyissa ki a spalettákat, hadd lássam a kikötőt.
Rosalinda kilöki a spalettákat – hurutos levegő tódul be.
– Az ablakot is nyitva hagyjam?
– Hova gondol? Még megfázok. Az ablakokat ne!
Bármilyen késő van is, Moniz ingerült, hogy Rosalinda végül mégiscsak hazamegy.
– Persze, ahogy parancsolja – dadogja Rosalinda, és egyre erősebb lelkifurdalást érez, mégis mennie kell. Nemcsak az unokákról van szó. Fáradt. Kimerült. Teljesen kivan. Moniz pökhendisége, nyomorúsága valósággal megmérgezi. Moniz körül még a levegő is egy rohadt ragacs. Ragad tőle a bőre és a haja. Rosalinda legszívesebben pár napig a lábát se tenné be a doki szutykos odújába. Éjjel kimossa a rongyokat otthon, elöblíti az edényeket, ebédet főz másnapra, mert a lányának, Hermíniának minderre semmi ideje, aztán reggel bezuhanna az ágyba, és fel sem kelne három napig. Nem mintha ő is depressziós lenne, csak épp ki kellene aludnia azt a sok mocskot, amivel Moniz napi tizenkét órában mérgezi.
– És reggel jöjjön időben! – vakkantja Moniz, mintha Rosalinda akár csak egyszer is késett volna.
António álnok kígyó; ha nem szól, nem néz, akkor is mar, állandóan.
– Hétkor.
– Itt leszek – feleli Rosalinda fáradtan, Moniz meg úgy véli: alázattal – és ez elégedettséggel tölti el. Naná, hisz ez van a nyomorult fejében: ő, António Egas Moniz, Nobel-díjas tudós, ideggyógyász, élet és halál tudója és ura. És még mi nem?
Halkan csukódik az ajtó, Moniz a világítótorony fényét bámulja, aztán megint a saját irományát olvassa, de újra meg újra azon kattog: „Épp így beszéltem a konferencián is, mielőtt megszakadt a kép.”
Moniz kezéből kihullnak a lapok, és olyan automatikusan csukódik le a szeme, mint a hanyatt döntött babáé. Tapintható sötét ereszkedik a szobára, és Monizban akkora szélcsend támad, amilyen sosem volt még. Megszűnik minden mozgás, minden fény, semmi sem dereng benne, nem tartalmaz terveket és emlékeket, kizárólag tök üres, hónál fehérebb lapokat, azokat is összevissza, a legcsekélyebb rendszer nélkül. Eltűnik testéből a tartás; alaktalanul csúszik egyre lejjebb a székben, mint az akut tintások záróra előtt, az álla lezuhan, szájszegletéből csöpög a nyál, a karja fennakad a karfán. A feje előrebukik, a haja a képébe, s nyitott száján ki-bejár az évezred sötétje.
Az éjszaka sűrű, akár a beton. Moniz totál beleragad. Csak az íróasztal piros kislámpájában vibrál a húszwattos izzó. Éjfél körül jár az idő, amikor a nyakatekert pózban alvó doki zsibbadásra ébred. A hanyag testtartás miatt a nehézkedés elnyomja az idegeit, párszor még a szívverése is kihagy. Belemarkol a kerekekbe, feljebb húzódzkodik, letörli arcáról a nyálat és a lábát masszírozza. Mihelyst javul a helyzet, észreveszi végre – bár nem akar hinni a fülének –, hogy baromira zörög a bejárati ajtó. Némi fülelés után megfordul a kerekesszékkel és a folyosóra gurul. Teljesen lehidal, a kopott ajtóban ugyanis veszettül ugrál a kilincs. Úgy tűnik, hogy magától; lázad, mivel elege van az ajtóból. Együtt éltek hosszú éveken át, de most a kilincs szakít. Moniz bávatagon, betépett idiótaként bámulja, és az ég egy adta világon semmi sem jut eszébe, se a díszpolgárrá avatása, se Rosalinda, se a merénylet, csak bámulja a kilincs egyre fokozódó dervistáncát, akárcsak Rosemary a tök csupasz falat. Öntudatlanul gördül tovább, észre sem veszi, mikor kerül egészen közel. Nem agyal, csak érzi: jó lenne egyszerűen lefogni.
– Nyughass már!
Felötlik benne az is, hogyha a kilincs észreveszi őt, akár a rajtakapott utcakölyök, magától is abbahagyja. Végül ellenállhatatlan késztetést érez, hogy csakugyan megragadja, bár abban a pillanatban a kilincstől fél a világon a legjobban. Moniz ekkor megrázkódik, és egy pillanatra magához tér. Rettegés fogja el. Ahhoz hasonlóan, mint amikor az első golyó belefúródott a gerincébe, ám annál nagyságrendekkel nagyobb félelem. Ennél sötétebb félelmet hirtelenjében elképzelni sem tud, ám teljes pompájában csak akkor mutatkozik meg, amikor megérti, hogy akarata ellenére cselekszik. Tudja, hogy sehol a világon, egyetlen kilincs sem ugrál önmagától, nyilván van valaki odakint, nem tudni, ki az, de hogy a kilincs nem magától ugrál, az biztos. Amint az is, hogy az odakint álló emberből magnetikus erő árad. Ostobaság lenne megfogni a kilincset, legjobb tudomást sem venni róla, visszacsorogni a szobába, és megvárni, míg a dolog abbamarad. Okosabb volna, tudja is ezt a mi Monizunk, szíve szerint hátrálna, persze, hisz csak a műtőben nagymenő, amúgy pedig egy semmirekellő díszfasz, de basszus, mégsem hátrál. Tótágast áll benne a világ; a logika, az akarat csak púder, elfújja bármi, elfújja a kilincset rázó ufó vagy rém, és bár Moniz halálra rémül, mégis, vá¬ratlanul, akarata ellenére, valósággal lecsap a begőzölt kilincsre. Tudja, hogy agyament döntés ez, valójában nem foghatja le, mégis megkísérli, és akkor erős delej járja át, a kilincs pedig tudomást sem vesz róla, se a testsúlyáról, se a szorításáról, és éppúgy ráng, vonaglik, lázad, mint korábban, így aztán a kilinccsel együtt, fel és alá rángatózik a kerekesszékben ő is, míg a kilincs szó szerint le nem rázza magáról.
– Hagyd abba! – súgja Moniz.
Mit szólsz? Csak nem begolyózott a mi dilidokink? Hisz egy szaros kilincshez beszél! A kilincs, mintha venné az adást, egy pillanatra megáll, de aztán ismét rákezdi, ha lehet, még eszelősebben.
– Hagyj békén, bárki vagy is! – kéri fennhangon Moniz.
– Engedj be! – válaszolja odakintről egy nő. – Bőrig áztam, attól félek, megfázom. Jó, mondjuk, én tehetek róla, de akkor is, hadd menjek már be! Megbeszélünk mindent. …És hoztam ajándékot is.
– Eridj békével és hagyj aludni! – válaszolja Moniz, és idegességében fordul egyet a kerekesszékkel. Jól tudja, nincs az életében olyan nő, aki ilyenkor keresné. Ráadásul a hang totál idegen.
– Most viccelsz? Ugye, csak viccelsz?
– Mondtam, hagyj békén, bárki vagy is.
– Ezt nem teheted meg. Hoztam neked valamit. Ajándékot. Te meg be sem engedsz? Hát miféle vircsaft ez, mondd meg? Normális ez?
– Rakd le az ajtóban! – mondja Moniz, és arra gondol: mindez lehetetlen, bizonyára álmodik.
– Micsoda? Rakjam le az ajtóban? És aztán mit csináljak?
– Menj el – válaszolja Moniz ridegen, mire a nőnél elszakad a cérna.
– Nyiss ajtót azonnal, máskülönben megbánod! Hülye pöcs, mit képzelsz? Meglásd bazd meg, te sintér, megbánod még, hogy így bántál velem! – ordít teli torokkal, ám aztán kuss lesz odakinn. Moniz még egy darabig az ajtónál hallgatózik, de nem hall semmit.
António Egas Moniz még reggel hétkor is az ajtónál gubbaszt. Hunyásnyit sem alszik, és amikor Rosalinda pontban hétkor óvatosan benyit, ráüvölt:
– Már azt hittem, szarik megjelenni időben!
Rosalinda leforrázva ereszti a padlóra a cekkert.
– De hát pontosan hét van.
– Percet sem aludtam, és erről maga tehet. Most lefekszem. Pisszenést se halljak, és el ne menjen, míg fel nem ébredek.
– Ahogy óhajtja – válaszolja Rosalinda, de már kevésbé béketűrő hangon.
Moniz negyed nyolckor bedől az ágyba és tizenhárom óra alvás után, este tér magához. Rosalinda összetörten ül a konyhában. Miután ellátja a mogorva dokit, egyetlen szó nélkül surran ki a lakásból negyed tízkor.
Moniz dühös. Dühös, mert retteg. Dühös, mert nem meri megmondani, még szerencsétlen Rosalindának se, hogy beszart. Gyűlöli – sosem gyűlölte jobban –, hogy másokra szorul. Úgy érzi, perceken belül becsavarodik, a falat kaparja majd, bevizel, a haját tépi, felgyújtja a lakást, kigurul a serpenyőért és szétver vele mindent. Úgy szétkúrja a kéglit, hogy egy kibaszott székláb sem marad épen. Utolsónak a tükröt veri szét, és ha végzett, felveszi a legnagyobb üvegdarabot, először átvágja vele az alkar ütőereit, aztán a mellkasát szabdalja, de nem! – döbben rá az istenbarma. A tükör marad. Inkább kést hoz és felvágja az ereit; a tükörben nézi majd, hogyan spriccel a vér; a karjából fellő majd az állára, az álláról meg a combjára csöpög. Aztán össze-vissza vagdossa magát, belevágja a combjába, amitől persze összerándul, de mihelyt teheti, kihúzza magát. Aztán a gyomrába szúr, a vállába, egyik vállába, aztán meg a másik vállába is belebassza a kést, és ha már úgy érzi, elég, nem bírja tovább, ordítani fog. Belebámul a tükörbe, ordít, a kést felemeli, és úgy, hogy mindezt végignézhesse, átvágja a saját torkát, fültől fülig, olyan mélyen, hogy egy szemvillanás alatt vérfüggöny ereszkedjen a tükörre.
Azért ez elég konkrét elképzelés. Hogy ebből a kóros fantáziálásból kikeveredjen, az ablak elé gördül, hátha a város parázslása elvonja a figyelmét. Okos fiú ez a Moniz. Addig nézi az esőcseppek iramlását, míg frankón bekábul. Időnként elbóbiskol, felriad, megint elbóbiskol, felriad.
Éjfél körül, mint Anubiszt Tutanhamon múmiája, a kikötőt bámulja. Az ablakot lucskos szél paskolja; akár a nyakból kidülledő ér, úgy fut az üvegen az eső; jobbról a kivilágított Lídó látszik, balról a Madeira Hotel, a móló lámpásai, az imbolygó árbocok jelzőfényei, de középen, bár az a legfeltűnőbb, a világítótorony ércfehér fényének nyoma sincs. Moniz erre hajol, arra hajol – vajon mi takarja a tornyot? És ahogy így hajolgat, váratlanul rájön, hogy más fények is hiányoznak – a toronyhoz vezető sétányból egy szakasz, a csónakház fényei is, sőt a hiányzó fények összessége jól körülhatárolható, sötét mezőt alkot, amolyan fekete lyukat. A fekete lyuk pedig határozottan emberfej alakú. Mégis, mintha átütne rajta két halvány csillag. Igen, egy komor szempár tűszúrásnyi csillogása.
Moniz hátrahőköl és rádöbben: míg a világítótorony fényét keresi, karnyújtásnyira tőle, vagy még annál is közelebb, egy férfi áll az ablak túloldalán. Monizban meghűl a vér, kis híján az ülésbe csinál, belemarkol a karfába és kiveri a víz. Kővé vált tekintetéből a kint álldogáló figura is tudja: észrevették. Felemeli a karját és óvatosan megkocogtatja az ablakot. Moniz minden reménye szertefoszlik. Már nem hiheti, hogy csak hallucinál.
Moniz és a fej így maradnak sokáig.
A fej ismét a karját emeli és kocogtat.
– Ki maga? – kérdezi Moniz, holott azt akarja üvölteni: Takarodj!
A kéz motorikusan újra kocogtat.
Moniz végre összeszedi magát.
– Takarodjon, mert rendőrt hívok!
Minél tovább nézi, annál többet vesz ki az arcból – és az arc is kissé közelebb hajol. Látja már, hogy férfié. Egy tar kopasz fazon, rideg, esőmosta, hófehér arca fluoreszkál az ablak előtt. Nem mosolyog, nem mond semmit, mintha lesoványodott óriáscsecsemő alabástromszobra állna ott. Az arc immár harmadszor emeli fel a kart, de ezúttal nem kocogtat – vár.
– Nem érti? Hányszor mondjam, hogy takarodjon? – üvölti magából kikelve Moniz, mire a kéz gyors mozdulattal átüt az üvegen, és mint a filmekben, kinyitja belülről az ablakot. Átzúdul a szél a szobán, szúrós eső spriccel, és bár az arc nem hajol közelebb, most, hogy az esőverte ablak nem torzítja el, végre tisztán látható. Fényes, hófehér, szappanarc. Moniz csalhatatlanul ismeri fel azt az arc nélküli embertípust, amelyből élete során oly sokat gyártott, de amit még sosem érzett ilyen förtelmesnek: nem mond, nem ígér semmit, csak van, akár a Hold, akár egy folt az alsógatyán. A férfi mezítelen és sovány, mellkasa beesett, szőre nincs, ádámcsutkája hatalmas, mintha kukoricacső akadt volna a torkán.
– Ki maga?
A férfi a száját nyitja, ám az arca halott marad. Tátog, akár a partra vetett hal.
– Én…. Én….
– Ki-ma-ga? – kérdezi tagoltan Moniz ismét.
– Én… Én… Én… – tátog a szappanember továbbra is.
– Mit akar?
Erre a fej csak illegeti magát, akár egy teltcsípőjű ringyón a kreppszoknya.
– Na, ebből elég! Vagy megmondja, ki maga, vagy eltűnik az ablakomból, de most rögtön.
A fejen most először dereng kifejezés. Meglepettség. Bár Moniz nehezen dönti el, hogy ez valóban kifejezés vagy csupán a fény és az esővíz játéka. Meglepettség? Vagy talán mosolyog, halványan csak, de talán mégis mosolyog? – és Moniz agyát elönti a düh, hirtelen úgy érzi, ezt a férfit, aki ott mosolyog?, somolyog?, vigyorog?, ezt fogja miszlikbe vágni puszta kézzel, és felordít:
– Ki a franc maga?
– Én – hangzik ezúttal a határozott és erőszakos válasz, majd a következő pillanatban a fej mellett, mintha tőle független lény, pusztán a segédje, engedelmes kutyája lenne, ismét megjelenik a kéz. A fegyver meg sem rezzen a markában. Lassan, gépiesen húzza meg a ravaszt, a kattanás és a dörrenés között kíméletlenül hosszú szünet keletkezik, mintha megnyúlna az idő, mintha érzékelhetővé válna egy ezredmásodperc is, és a homloka közepén fejbe lövi António Egas Monizt. Vér fröccsen vastag sugárban, mint a Kill Bill filmekben, pontosan olyan lyuk keletkezik, mint Phineas Gage fején 1848-ban, kerek bemeneti nyílás a homlokon és valamivel szabálytalanabb, de szintén kerek luk a tarkón, a falra pedig vér és agy fröccsen. Agyszövet. Idegsejtek. Velő. António ismét megroggyan, akár fagyban a hab, a kerekesszék viszont megtartja, egészen reggelig, míg a hulláját a jó Rosalinda fel nem fedezi.
Ne hidd, hogy a szappanember azonos Chico Everaldóval, az áldoktorral. Chicót lefogták, elvitték, bekaszlizták, elítélték és kivégezték. Szóval, az a tag voltaképp nemcsak Monizt akarta kinyírni, hanem önmagát is. Tudta, hogy ezért kötél jár. Egy csapásra két legyet akart agyonütni, csak épp a kettő közül az egyik – Moniz – megúszta. A második merénylő, Diogo Dias csak annyiban hasonlított az elsőre, hogy ő is a lobotómia áldásában részesült.
– Ne hozz embereket olyan helyzetbe, ahol már nincs mit veszteniük, mert előbb vagy utóbb kinyírnak – mondta erre a nagyi.
Angelica azt is hozzátette, hogy talán épp a Nobel-bizottság sajnálata szúrt ki Monizzal. Dias talán elégtételnek tartotta, hogy Moniz hátát kicsipkézték. Alapvetően megnyugodva élte egyhangú, sivár napjait, míg egyszer a diliház társalgójában arra kapta fel a fejét, hogy a rádió Monizról beszél. Bár a többi lökött az ő dobására várt, megállt a kezében a golyó.
– Idén a portugál António Egas Moniz kapta az orvosi Nobel-díjat – recsegte a rádió.
Ez többé nem hagyta nyugton. Mégsincs igazság – gondolta, ahogy ez a meggyőződés vezeti Angelicát is. Dias az első adandó alkalommal megfújta az irodából az egyik őr stukkerét, lidércként botorkált végig a sötét folyosón, át az udvaron, átvergődött a bőrét tépő szögesdróton, aztán már mint a szél, oly gyorsan suhant át Lisszabon ligetein, egészen Moniz házáig és ott véghezvitte, amit már Chico Everaldo, az első merénylő is akart.
Oké, mondhatod, de ki a bánat volt a szarrá ázott nő? Ne kérdezd. Tudom is én? Talán olyasvalaki, aki felbukkanhat bármikor bármelyikünk ajtajában.

Boldog Zoltán: Meglékeli a koponyát

Agyműtétekről (Jégvágó, 2013)

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

Kék angyal (Magvető Kiadó, 2008)

Drágakő és kézirat az olvasóknak

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Hozzászólások lezárva.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."