• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Angelicáról és szeretkezésről – Jégvágó, 2013

Angelica a paplan alá nyúl, végigsimít rajtam, hamar átlát mindent, maga felé fordít vonzó erőszakkal, őszintén ellenkezem, de nem igazán kitartóan, épp ez a kettősség van bennem, ám Angelica bámulatos erővel egyesíti az egyik és a másik felem, ripsz-ropsz rendet teremt, amikor a hátamra fektet és kézbe vesz. Nincs mit tenni, ez matt. Képtelenség ebből kijönni és tudod, miért? Mert nem akarok. Véletlenül sem. Nem kell Freudnak lenni, hogy te is tudd: épp ezt akartam. Akartam, de nem reméltem. Vagy reméltem, de nem akartam?

 
Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaElballagok a fürdőbe, telenyomom a forró vizet Angelica fahéjas habfürdőjével, nem egy macsós illat, mégis megkívánom; jól felverem, beleülök, állig ér a hab, és addig ázok, míg csupa ránc nem leszek. Angelica őrült puha törölközőt dob utánam, és rózsaszín porcelántégelyben testápolót. Mire megtörölközök, ismét kicserélnek. Az egész ház körüli hercehurca, az elmúlt hónapok, éjjelek, kocsmázások, pamutgyári balhék álomnak tűnnek. Nem esküdnék meg rá, hogy mindez megtörtént; arra sem, hogy volt egy ház valaha. A világból – a múltból és jelenből – csakis Angelica tűnik ismerősnek. A fahéj illata, a karom, a lábam, a bőröm. A test. Ilyen lehet, ha csodával határos módon mégis felépülsz a lobotómiából; ha arra ébredsz: valamiként helyre állt, amit Freeman doki jégvágója tönkre vágott. Ha arra ébred Ernest: újra komplett sztori motoz a fejében; nem emlék, az igaz, de valami, ami akár annak is elmenne. Ha egy napon rájössz: azok is csak kábítottak, akik a ponyvát fikázták, azok is, akik megmagyarázták a háborúkat. És akkor tisztán érzed, neked az egészhez semmi közöd, egyetlen háborúnak sem voltál oka, nem tettél semmit, se jót, se rosszat, hiába akarnak belerángatni minden szarba, ez az egész nem a te sarad. Hiába mutogatnak rád:
– Te is benne voltál vagy benne leszel öcskös, ha meg tagadsz, akkor egy gyáva fos vagy.
Mostantól ócsárolhatnak, oszthatják az észt izomból, ez téged már nem érint. Szabad vagy. Üres és tiszta lap, kizárólag te döntesz róla, hogyan élsz ma, milyen halált választasz holnapra, és még csak lázadnod sem kell, mivel nincs ki és mi ellen. Magadban vagy. Ezen a testen átutazó, távolról jött, messzire tartó idegen.
Hogy egy habfürdő mire nem képes! Egyetlen nehézségem támad: mihez kezdjek ezzel a megkönnyebbüléssel? Az biztos, hogy Angelicához kötöm; úgy tűnik, annyira még a fahéjas habfürdő, a plüsstörölköző és a mentolos testkrém sem tesz szabaddá, hogy ezt az érzést ne kössem hozzá. Ezért aztán, amint kilépek a fürdőből, egyenesen elé állok.
– Köszönöm.
– Reggelizzünk – javasolja Angelica, mintha a reggelit épp fél tizenegyre jelölné a határidőnapló; jó, hogy van menetrend; valami, amiben bízhatok.
 
Pár nappal később mégis tanácstalan vagyok. Valamit tennem kell, de mit? Angelica nem beszél; igaz, régebben sem szokott, minimum a svéd királynak kellett fogadnia ahhoz, hogy megszólaljon, egyébként pedig csak szolidan csipegetett, akár a kanári; félénken, megértően pislogott a legócskább cirkusz közepén, és mi nem is zavartattuk magunkat, a jelenlétében éppúgy savaztuk egymást, mint rendesen. Most sem történik semmi, tesz-vesz, olvasgat, pátyolgat, és olyan szűkszavú, hogy meg kell veszni tőle. Mivel állandóan az ágyban döglök, leginkább az ebédnél beszélgethetnénk, ám Angelicát csak az érdekli, hogy kérek-e salátát, merhet-e még levest, egyébként pedig lassan kanalazgat, akkurátusan darabolja a húst, mondjuk, az igaz, hogy kár is megszólalnia, ugyanis mennyei szépen eszik.
Figyeld meg, milyen kevesektől jön meg az étvágy. Igazat kell adni a faternak. Irtó gusztustalan, ha valaki a tányérba hajol, kapkodó mozdulatokkal zabál, nem viszi a szájához a falatot, csak belapátol. Mint Jeff. Horror volt, ahogy evett. Szó szerint. Mintha a steak rágná szarrá Jeff száját és nem fordítva, mintha két száj párbajozna; mintha a chilis bab, mint valami mágneses mező behúzná a fejét a tálba. Iszony. Az ilyesmi pont úgy veszi el az étvágyat, mint Sue okfejtései vagy Joyce Maynard könyve. Viszont ha valaki gyönyörűen eszik – nem túlzok: gyönyörűen –, az épp Angelica. Voltaképp igaza van. Minek folyton dumálni? Minek emlegetni Monizt? Angelica hallgat, de a maga módján – ahogyan elrendezi a krumplit a tányéron és észrevétlenül nyeli a falatkákat – beszél. Nézd meg: nem az a feltűnő, ha szépen eszik a másik. Épp az a lényeg, hogy régen rossz, ha feltűnik. Angelica tudománya pont ez: észrevétlen, de nem úgy, mint én, nem azért, mert nem tesz semmit. Nagyon is teszi a dolgát, csakhogy szinte láthatatlan. És ezt csak most értem meg. Ennek ellenére bizonyos idő után már kínoz a csönd.
Átesek a testélményen, ráhúzok még egyszer-kétszer az alvásra, párszor kinézek az ablakon és ennyi. Mondani kell valamit. Mégis csak egy helyzetben vagyunk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Vagy hülye vagyok? Ja. Miért épp most kezdek agyalni, ha korábban nem tettem. Akárhogy is, egyre inkább gyötör a kussolás, ám Angelica nem vezet fel semmit.
Csak négy nappal később jön el a pillanat, ne kérdezd, miért épp akkor. Pont olyan a nap, mint az előzők, és mégis, váratlanul, amikor a legsúlyosabb a csönd, hozzám fordul.
– Mihez kezdesz most?
– Nem tudom.
– Bocs. Hülye kérdés volt. Honnan is tudnád?
Szinte rémisztő a hangunk. Rögtön leomlanak a falak. De Angelica annyira kedves, hogy viszonoznom kell. Jól tudom, a társalgáshoz analfabéta vagyok, ám próbálkozni mindig lehet, gondolom; utólag meg nem értem, hogyan lehettem akkora gyökér.
– Mi újság Duluth-ban? – kérdezem lazán.
Angelica halvány derűjét felhő takarja el. Jogos.
– Az ikrekkel?
Már nem merem azt felelni: Igen, az ikrekkel.
Dan, te barom, nem jutott eszedbe jobb? – aztán azon kattogok, hogyan másszak ki a kulimászból, de Angelica nem kertel.
– Szétvágták őket.
Elég lenne annyi: Aha.
Esetleg megkérdezhetném: Jól vannak?
De nem. Tudod, mit kérdezek?
– És hol nőttek össze?
Most komolyan, ki nem szarja le? Egyébként is, épp elég lehetett az ikrek körüli kalamajka, én meg pont erről faggatom? Esküszöm, nem vagyok komplett, talán aludni kéne még két napot.
Fura. Sokszor voltunk kettesben korábban is, mégis most egészen más minden. Nem választ el tőle se a nagyi, se anyám, de ez nem magyarázza, miért olyan brutál új a közelében, hogy szabályosan irul-pirulok; mintha a Red Dragonban ismerkednék. Emlékszem, Rose-zal beszéltem így az első napon. Van ez így. Meglátsz egy lányt – legyen pultos, mint Rose –, elvileg csak egy presszót kérnél vagy egy pikolót, és lépnél is tovább, mégis össze-vissza hebegsz-habogsz, és ha másból nem is, ebből rögtön világos, hogy rábuktál a csajra. Na de ez akkor van, ha először látod, Angelicát viszont gyerekkorom óta ismerem, ezerszer ült mellettem a vacsoránál, százszor hallgattuk együtt a nagyit Starbucknál, az anyám lehetne, és mégis, pont olyan zavart vagyok, mintha most kérném tőle az első felest.
Angelica hozzászokott a baromságaimhoz, nem kapja fel a vizet, velem ellentétben tök nyugodt, ennek megfelelően türelmesen válaszol, pedig tudhatná: ha egyszer megindulok, a lejtmenetnek jó darabig nincs vége.
– A fejüknél nőttek össze – mondja.
– Az gáz – vágom rá őszintén, majd hozzáteszem. – Mint a családunkkal Moniz.
Ekkor úgy tűnik, belecsaptam a lecsóba. Angelica ledermed.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Nem tudom. Egyszerűen ez jutott eszembe.
– Különös.
– Miért?
Angelica leveszi a lábát a puffról, igazít a szoknyáján. Erősen mardossa valami.
– Én már nem vagyok összenőve vele – válaszolja, persze nem értem, mire gondol, de legalább az ikrek témájáról lapozhatunk. Moniz említése csökkenti az idegenség érzését, mintha ismét a családi asztalnál ülnénk. Ki hinné, mire nem jó az öreg?
– Hogyhogy?
– Kiléptem. Nem foglalkozom Monizszal. Megfogadtam, hogy a nevét sem ejtem ki többé. Most is csak miattad.
– De miért?
– Ina temetése után úgy éreztem, nincs már szükség rá. Érted?
– Nem igazán.
 
A nagyi említése a haláltusát idézi fel bennem.
– Tudod, mi volt az utolsó szava?
Angelicával még nem dumáltam erről, nem csoda, hisz amikor a faternak meséltem el, teleokádta a klotyót és két napra bezárkózott. Két napig egy rohadt szava nem volt, amit részben értek, de azért ha volt ereje bevonszolódni Guzmánhoz, akkor nekem is kipréselhetett volna magából annyit, hogy „szia”. Persze tudom, gipszet itattak vele, három beöntést kapott, a lappangó szart is kimosták belőle, épp előtte dugtak fel egy rohadt csövet a seggébe, egy másikat meg a torkán gyömöszöltek le, nem csoda, ha kikészült. Angelicánál meg arra gondoltam: biztos bánja, hogy Duluth-ban volt. Hiába virrasztott hetekig a nagyi ágyánál, a döntő pillanatban messze járt. Jó idő telt el, és lám! Nem nyúlok mellé. Angelica totál befeszül. Nem bánom, mert egy kicsit azóta is neheztelek, persze nem hagyhatta cserben a húgát sem, mégis: ő is tehet arról, hogy a nagyi szemét végül nekem kellett lezárni.
– Mit mondott? – kérdezi, ám minden íze ellenkezik.
– Csak egy nevet.
Angelica sápadt. Amúgy is az, de most márványos is. Elszédül, rögtön lefordul a székről, és akkor kapcsolok: attól tart, hogy őt hívta! Biztos benne, hogy utolsónak őt kereste. Angelica állatira szenved, rezeg minden hajszála, teljesen megsemmisül. Mégsem sürget. Alázatosan várja, hogy Coolbirth nagyi pallosaként lesújtsak rá, épp most, amikor megszabadult Moniztól, és talán nem túlzás azt állítani, attól a tehertől is, amit a nagyi jelentett.
– Csak annyit mondott: Jack, és kimúlt.
– Mit? – kerekedik el Angelica szeme.
– Annyit, hogy Jack!
Erre kis híján elszáll a megkönnyebbüléstől, összefogja hátul a haját, visszapakolja a lábát a puffra, felkacag, de pár perc hallgatás után ismét elkomorodik.
– Azt hiszem, Dan, el kell mondanom valamit.
– Hallgatlak.
– Nem. …Később. Adj egy kis időt. Most inkább shopingoljunk.
 
Egyik este – ne kérdezd melyik napon –, ülök a nappaliban és bámulom, hogyan mosogat. Pár napig azon agyalok, miről akar beszélni, de mivel nem rukkol elő semmivel, máson problémázok. Maradnak a fura, újszerű testélmények. A helyzet Angelicával kapcsolatban is változatlan. Tök új és idegen. Szép és meghitt, mégis nyugtalanító az együttlétünk.
Mégis: ki a fene nekem Angelica? Barátom? Nővérem? Egyik is, másik is, ugyanakkor valahogy egyik sem. Végül addig jutok, hogy megváltoztunk, már csak az a kérdés: én alakultam át vagy ő?
Ezen agyalok és bámulom őt. Nincs mit nézni rajta, pont úgy mosogat, ahogy eszik: feltűnés nélkül, abszolút természetesen. Egy mellbevágó pillanatban viszont feltűnik, milyen jó a segge. Tényleg, miért nincs Angelicával pasi? Miért nem láttam senkit vele? Emlékszem, tettek rá megjegyzést, dicsérték, kerülgették nagyi barátai, fiatalabbak is, jut eszembe, a lengyel fickó, Karel annyira rácuppant, hogy Szerafina nem engedte le többé Starbuckhoz. Sőt néha úgy tűnt, hogy Miszaki sem tudja levenni róla a szemét. Tényleg, Angelica talán leszbi? Aligha. Magányos, de nem leszbi. Olyan, akár egy ikon. Nem vett észre az egészből semmit, egyáltalán nem reagált Karel ízléstelen megjegyzéseire, és azt sem fogta fel, hogy Miszaki epekedve bámulja a nyakát. Hogyan lehetséges ez? Az agyára ment Moniz? Esetleg ez még a családjából jön?
Bárhogy is, újabb testélményem van: felfedezem, hogy Angelicának is van, méghozzá igen jó teste. A segge meg éppenséggel pokoli jó. Ez jel: hamarosan felépülök. Jó stírölni megint. Hússzínű harisnyát hord, majdnem pont olyat, mint Una. Milyen formás a vádlija! Cseppet sem látszik rajta a kor. Nem vagyok százas, Angelica az anyám lehetne, de hát, mondd meg, ember, ki tudja, hogy a szemem legeltetem? Még ő sem, hisz háttal áll. Egyébként Una sem fiatalabb. Végre van valami örömöm és meg kell hagyni, Angelica tényleg szép; gömbölyű a válla, a csípője telt, a combja nem vastag, de azért hál’ istennek van. Gyönyörű, na.
Ha megfordul, látom az arcát is; mindig is megnyugtatónak és kedvesnek láttam, de most hátha kimondottan vonzó lesz. Ki tudja? Sosem néztem ilyen szemmel, hogy is tehettem volna, elvileg most sem tehetném, illetlenség, tabu, tudom, mégis bitang jó a tilalmakat megsérteni – és akkor Angelica hirtelen megfordul, nem tudni, miért, folyik a víz, a kezében csöpögő tésztaszűrő, én meg rajta feledkezem. Mire észbe kapok, késő. Angelica se most jött le a falvédőről. Látom, megütközik. Pontosan tudja, hogy nem bámultam őt még így soha. Egyszer sem. Mégiscsak megváltoztam, ez egy másik Dan, a maratoni alvásból egy másik ember kelt fel, nem tudom, a régi hová lett, csak az a biztos, hogy nem jön vissza többé. Ezt Angelica velem együtt, ugyanabban a pillanatban szintén felfogja. Ott van a szeren, kétségtelen, mindig is tudtam, hogy okos és éber, ezt nagyi is kedvelte benne, de azért most meglep. Szurkál, hasít, szabdal a szeme, fel nem foghatom, egy ilyen szent természetű nő miként zúdíthat magából ennyi halálos sugarat.
Lövésem nincs, hová legyek, nincs a kezem ügyében könyv, a tévé távirányítója, még egy kispárna sem, hogy az arcom abba temessem, szóval tök kiszolgáltatott vagyok. Levehetné rólam a szemét, mégsem teszi, rászegez a falra, akár a bogarat. De ember, még ilyen édes döfést! Soha senkivel nem voltam ilyen nyílt partiban. Édes döfés? Na és! Hogy jön ahhoz, hogy kíméletlen legyen, amikor ez hozzá talán nem is passzol, nem ezt szoktuk meg tőle; ő csöndes, rebbenős, lehajtott fejű, asztalvégi, marginális, de a rohadt életbe is, orbitális gyönyör, és talán félreismertem.
Már épp haragudnék, amikor elmosolyodik – az utolsó utáni pillanatban megkegyelmez –, és ez mindent megold. Leesik a tantusz: sokkal korábban is, éveken át éppígy oldott meg mindent. Hajdanán a viszonylagos családi békénk – hogy apámék nem rontottak egymásnak késsel –, baszki, mindez a montanai Angelica Warrennek volt köszönhető. Ne hidd, hogy azért, mert tanú jelenlétében nem gyilkoljuk egymást, nem erről van szó, csak épp ez a mosoly úgy boronál el mindent, hogy észre sem veszed.
Aztán rendesen halad tovább a nap, jön az este, tépelődünk kicsit, kimozduljunk vagy ne, abban egyetértünk, hogy a Destination kizárt, végül máshová se megyünk, bontunk egy rozét, elszürcsöljük, Angelica olvas, én meg bámulok ki a fejemből. Később lefekszem, a falnak fordulok, Angelica tovább olvas a piros kislámpa húszwattos fényénél. Zaklatott vagyok, csak arra bírok gondolni, hogy bizonyára forró a combja a paplan alatt, a haja meg a vállát ostromolja. Hideg van. Végre lekapcsolja a lámpát, hasra fordulok, és azon kapom magam: képzeletben őt ölelem. Olyan kangörcs tör rám, hogy fáj. Már csak ez hiányzott! Forró, kínzó merevedés; az a fajta, ami sehogy sem múlik el; gondolhatsz bármire, akkor sem. A hátamra fordulok, kitakarózok – Angelica úgysem lát – és hozzálátok, hogy a gerjedés végére járjak.
Angelica megmozdul, ő is kitakarózik, lefagyok rögtön, meg sem moccanok, aztán hallom, tisztán és egyértelműen, hogy felkel. Felém indul. Ne baszki! Villámgyorsan betakarózok és megint a falnak fordulok. Csönd támad. Gőzöm nincs, most mi van. Angelica megállt, rendben, de hol? A szoba közepén? Az ajtóban, az ablakban, hol az istenbe? Úgy sejtem, talán egészen közel. Esetleg az ágyamnál? A hideg ráz, lúdbőrzök, mintha huzat lenne, holott nemhogy mozdulna, megáll a levegő.
– Nem fázol? – kérdezi kínom tetőpontján valóban egészen közelről, s mielőtt válaszolnék, óvatosan az ágy szélére ül. Nem tudom, miért, de valóban fázok. Hallgatok.
– Idejöjjek?
Mondanám: igen – de nem nyikkanok.
Mondanám: ne! – persze nem sikerül.
– Jó, akkor idebújok.
Kész, végem! Most mi a francot csináljak? Nem lesz ez így jó! Menjek a mosdóba? Lehetetlen helyzet, gondolom, Angelicának fogalma sincs, mi történik. Anyáskodik csak, többről szó nem lehet. Fel sem ötlik bennem, hogy Angelica pontosan tudja: fennakadtam a horgon. Vajon tényleg pecázott rám? Vagy csak én léptem át egy határt? Nincs idő az agyalásra, Angelica a paplan alá nyúl, végigsimít rajtam, hamar átlát mindent, maga felé fordít vonzó erőszakkal, őszintén ellenkezem, de nem igazán kitartóan, épp ez a kettősség van bennem, ám Angelica bámulatos erővel egyesíti az egyik és a másik felem, ripsz-ropsz rendet teremt, amikor a hátamra fektet és kézbe vesz. Nincs mit tenni, ez matt. Képtelenség ebből kijönni és tudod, miért? Mert nem akarok. Véletlenül sem. Nem kell Freudnak lenni, hogy te is tudd: épp ezt akartam. Akartam, de nem reméltem. Vagy reméltem, de nem akartam? Ki nem szarja le már, ez van – és istentelenül jó.
Angelica nem rángat, nem dolgozik, nem ügyeskedik, nem a kötelességét teljesíti. Nem azért történik mindez, mert nincs jobb dolga. Minden lassú, lomha és óvatos; nemcsak én örülök, hanem ő is. Jól érted: Angelica Warren boldog attól, hogy kezelésbe vehet, és ettől olyan történik, ami addig soha. Hiába izzok, lángolok, égek, jobban és jobban, hiába feszül be az összes izmom – basszus, még a csontom is beleroppan! –, valahogy még sincs vége az egésznek. Azt akarom, hogy mindig tartson, és ugyanígy azt is, hogy legyen vége, de most rögtön! E két pont közé úgy feszít ki, mint a vitorlát, ő maga a szél, gőzöm sincs, hová tartunk, milyen hosszú az út, ki a hajó, de az biztos, hogy nincs most nálunk erősebb és gyorsabb. Veszettül szántjuk a habokat és mégis oly messze még a kikötő! Hozzám simul, az egyik karját átdugja a nyakam alatt, a másikkal simogat, csókokat hint a számra, de nem dugja be a nyelvét rögtön, nem lapátol a fogam között, nem sikongat, nem dumál, nem nyög, nem vergődik.
Ne kérdezd, meddig maradunk így, meddig vágtatunk pattanásig feszült vitorlával kettőnk tengerén, dunsztom sincs, felőlem lehetne három nap is. Ja, hogy közben felkelt a nap és lebukott? Aztán megint felkelt, végigszáguldott az égen és megint lebukott? És harmadjára is előbukkant és átsuhant Oakland egén? Azt hiszed, lehetetlen? Hát, megmondom: őrült nagyot tévedsz! Nem háromszor, hanem százszor is megtehette volna, mert én abból semmit észre nem veszek, amíg Angelica így tart, a bimbója karcolgat, a haja besátraz, a szája hűvöse pedig, mint a hópehely, újra és újra a leheletembe hullik és elolvad.
 
Nem vagyok magamnál. Falom Angelicát, mivel ő is zabál engem. Mint amikor majd megveszel, úgy gyötör az éhség, mégis szépen villára tűzöd a falatot, és bárhogy csorog is a nyálad, minden egyes falat után szalvétával törlöd a szád. Azért eszel, hogy élhess, de bárki lát is, azt hiheti: kedvtelésből falatozol, ínyencként rágod a falatot, és bár napok óta nem ittál, mégis megforgatsz most minden kortyot, akárha bort innál nagyival, méghozzá a legjobb kaliforniai óborokat. És végre nem félsz, hogy más irányít, nem félsz, hogy elröppen és nem tér vissza a pillanat. Tudod, hogy ez most nemcsak alamizsna, nem, ember, ez adomány, a bőség maga, az egyetlen lehetőség, hogy a halált cáfold, ne maradj csontra aggatott hús és húsra húzott ruha. Angelica úgy ereszkedik rád, úgy fogad be, mint a bizonyság maga, most megszülettél, mártír és rakéta vagy, hadakozhatsz a halállal, azt minden további nélkül megteheted, de ellene nem küzdhetsz, nincs értelme, mert ma végre örök lehetsz.
Meg sem moccanok, csak hagyom, mert akarom, mert kívánom, pont azt, pont úgy, ahogyan ő, hogy hosszan, lassan, brutálisan keféljen. Csak rám ül, emelkedik, lassan süllyed, köröz, aztán leszáll, és mit mondjak? Amit tökéllyé tett lovagolva, szenvedéssé alakítja nyalogatás közben, aztán kezdi az egészet elölről, és tudom, csak akkor érünk révbe, ha ő akarja, és ő akkor akarja majd, ha én akarom, pontosan – ahogy a nap sem kel fel este, és nem nyugszik le reggel.
Most talán azt gondolod: persze, aztán jött a másnap. Igen jött. A nap felkelt negyedszer is, és bizonyára átvágott fölöttünk aznap, hisz ez a dolga, nem késett, nem sietett, biztos így volt, nem tudhatom, kérdezd Angelica Warrent, ő sem tudja, mérget veszek rá, elment az a nap is, fényben, verejtékben, kéjben. Gondolod: na, jó, de aztán este vagy másnap délben felkeltetek. Igen, ha arra gondolsz, hogy feltápászkodtunk az ágyból, tusoltunk, reggeliztünk, fogat mostunk, vizeltünk és hozattunk pizzát is, igazad van. Szeretnéd azt hallani: és akkor hirtelen minden megváltozott, akkor rájöttem, milyen kínos ez az egész. Angelica gyűrött, én meg szánalmas és kókadt vagyok; az ágy piszkos, nyirkos és szakadt; állatiak és bántóak a szagok. Igen, tudom, mire gondolsz, volt már ilyen, de most csak felkel a nap ismét, és felkel a hold is, feltámad a szél és elül, eszünk, iszunk, nem tudom, mondunk-e valamit, ha igen, jót és sokat, ha nem, csak hallgatunk: jót és sokat. Egy biztos: továbbra is dugunk, és dugunk, és dugunk.
A konyhában, a fürdőben, a kanapén, az ágyban, a kádban; fekve, állva, guggolva; és a nap felkelt megint, aztán lenyugodott, látta az egész város, én nemigen, kérdezd Angelica Warrent, ő sem igen látta, és a parton nyilván jött a dagály, a hajók kiúsztak, a hálókat kivetették, bizonyára. De mi ebből nem láttunk semmit, mert Angelica épp az arcom fölé guggolt, és akkor, abban a negyedórában akár ezer dagály és apály is válthatta egymást, lehetett ötször is 1906, átsöpörhetett hét válság, megválaszthattak és lelőhettek nyolc elnököt, ám legyen!
Persze, egyszer csak csönd lett. Ne reméld, hogy kínos. Ki tudja, miért épp akkor, talán már túl sok volt az asztalon az üres üveg. Talán mégsem jár a nap mindig egyenletesen. Pirosat ugyan nem kap soha, nem torpan meg, ha két kondenzcsík kereszteződésébe ér, de néha talán, ahogy veled is megesik, eltöpreng, és akkor kicsit lelassul, úgy háromnegyed öt körül. Figyeld meg, hogy az utolsó percekben viszont mindig belehúz! Ezért. Mert negyed ötkor alig érezhetően késett, oké, ez belefér, de nyugodnia halál pontosan kell, mert akkor borul a világ kibaszott nagy rendje.
Rohadtul nem gondoltam semmivel, helyettem is Angelica gondolkodott. Nem kellett éreznem sem, Angelica azt is megtette. Feküdt a mellkasomon és érzett. Feküdt a hátamon és gondolkodott. Hogy min? Nem érdekelt. Nekünk is háromnegyed öt volt épp. Talán kicsit többet lassultunk a kelleténél, mert egyszer aztán bekövetkezett, amit talán már régóta kívánsz. Felötlött bennem egy nyugtalanító gondolat.
– Mi lesz, ha teherbe ejtelek? – kérdezem Angelicát, mert nemcsak arról van szó, hogy nem sikít, nem nyög csak úgy szíre-szóra már az első percben, de nem szerel rám kotont se, nem bütyköl vele csak azért, hogy elválassza a legédesebb részét az én legérzékenyebb részemtől, és ez rendben is van, tényleg fasza, csak hát ennyi erővel megtermékenyíthetném az egész Escorts College-t. Nem szed pirulát, semmi jele a védekezésnek.
– Nem leszek terhes.
– Honnan tudod?
– Az én koromban nemigen lehetek, egyébként meg elköttettem.
– Mit csináltál?
– Elköttettem a petevezetékem. Öt hete. Nem lehet gyerekem – mondja Angelica, csakhogy én az ilyen csiribirikben kétkedek.
– És ha mégis? Ennek ellenére?
Angelica elkomorodik, de nem bosszús.
– Nyugodj meg. Ha mégis, ami egyébként kizárt, akkor sem kell felnevelned.
– Akkor ejtesz?
– Igen.
– Remélem, jól elkötötték. Biztos, hogy jól meghúzták, nem oldódik ki vagy ilyesmi?
– Kizárt. Voltaképp lézerrel van összehegesztve.
Ez jól hangzik, ennyi bőven elég, felkelhet a nap, szánthatja Kalifornia egét megint, semmi gond. De szöget üt a fejembe: ha egyszer úgysem lehet gyereke, miért köttette el? Ha egyszer nincs pasija, minek? Talán volt. Már a számon is van:
– Mondd csak, van pasid? – de nem szólok.
Netán az ikrek miatt? Ki tudja?
Előbb-utóbb kiderül, ha itt az ideje, kár sürgetni. Most jó nekünk, és ez a lényeg. Nem is tudom, mi a jobb; szeretkezni vagy a szünetekben cigizni az ágyban, szótlanul babrálni egymáson, bámulni a nyitott ablak előtt meg-meglibbenő függönyt. Talán nincs is sorrend, kár is ezen tépelődni. Vajon Angelica azért gondolkodik?
Egyszer aztán felkönyököl, és az arcomba néz.
– Menjünk innen, Dan! Menjünk Montanába.
– A családodhoz?
– Nem. Nagyapád házába – mire én hirtelen felülök az ágyban. Ez a leggyorsabb mozdulatom az utóbbi két évben, talán egész életemben nem voltam ilyen gyors.
– Megvan a tata háza? Miért nem tudok én erről?
– Fogalmam nincs, csak a nagyi tudná megmondani. Szerintem még apád sem tudott róla.
– Beszarás – és rágyújtok megint, holott épp az imént nyomtam el a csikket.
– Igen, az, de így van, és most elmehetnénk oda.
– Neked mi közöd a házhoz?
– Ina rám bízta pár éve.
– És mit csináltál vele?
– Semmit.
– Ezek szerint van egy házam Montanában?
– Pontosan. A Flathead-tó partján.
– Te sem szóltál.
– Nem volt még rá alkalom.
– Az én házam.
– A tiéd. Odamehetsz egyedül is – mondja bizonytalanul Angelica.
Forgatom a gondolatot: egyedül Montanában. Mi lehet ott? Mégis, mi a szart csinálnék egyedül? Miért hagynám itt Angelicát? Semmi okom rá.
– Oké, gyerünk Montanába!
Angelica átölel, de nem hevesen vagy hálásan, egyszerűen a helyes döntést nyugtázza, mielőtt a teste ismét elnyelne.

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/szexrol-jegvago-2013/

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/szexrol-2-jegvago-2013/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/norma-lea-zonatitka/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/pentek-naploja/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/ina-coolbirth-rol/

 

Hozzászólások lezárva.