Dan Coolbirth álnevet választ magának

2020.09.17. Tim Wilkinson, emlékének. Annak idején azzal köszöntem meg a támogatását, hogy belecsempésztem az első kiadott regényembe, a Jégvágóba.

Meghalt Tim Wilkinson, Kertész Imre és a Sorstalanság fordítója

RÉSZLET A JÉGVÁGÓBÓL

Este Angelica jár az eszemben. Fel kellene hívni. Ha él, félni sem kell. Hívnám is, de aligha úszta meg. Ha tényleg meghalt és telefonálok talán épp a hívás buktat le, minek kockáztatni?
Másnap a ház és a pajta között félúton rábukkanok a vízaknára. Heuréka! Hihetetlen, de csak egy mozdulat – mondjuk, jó erős mozdulat – és hallom, hogy elindul a víz. Futok a házba, nyitom a csapot és folyik! Már megérte. Bő óráig inkább csak szörcsögő rozsdalé, de aztán már iható is. Áram viszont nincs, a vezetékek az ágról csüngnek, volt itt minden az elmúlt negyven évben: szélvihar, hóvihar, jégverés, talán csak földrengés nem.
Habzsolom a vizet. Fuldoklom a mohóságtól, a pia tökre kiszárított, aztán fürödnék, tapadok a kosztól, egy görény se jönne a közelembe, másnaposságra pedig egy jó nagy fürdő a legjobb gyógyír. Viszont nincs meleg víz – a szőr is feláll a hátamon a gondolattól, hogy hidegben mosakodjak. A kályhánál találok fát és gyújtóst, bár a javát szarrá luggatta a szú. Az életben nem gyújtottam be. Dick és nagyi nagyon akarta a Tahoe-tónál, de nem tudtak rávenni, hát most basszus jól jönne némi tapasztalat. Mindegy, rémlik, hogyan durrantott be fater a nagyi kandallójába. Csontszáraz a fa, papír is van, nem hiszed el, egyből ég, akár a zsír, csak épp füst tódul a szobába. Persze, Dick magyarázott valamit a kémény előmelegítéséről, csak sajna egy kukk sem maradt meg belőle. Mit tehetnék, várok. A fa ég, dől a füst – ablakot nyitok. Kitisztul a levegő és egy idő után a füstölés is abbamarad. Végre vizet forralhatok. A fazék alján vörös göbök keletkeznek, a víz húgysárga, viszont legalább nem büdös. Nincs mit tenni, ebben fürdök, csak nem leprásodok meg. Remélem. Tiszta, száraz ruhát veszek, és végre piszok jól érzem magam. Végre nem tapadok és nincs már káposztaszagom.

Átkutatom Angelica cuccait, találok is telefonszámokat, néhány talán környékbelié lehet, mégsem kísérletezek. Valamit azért mégis tenni kell.
Bemegyek Bigforkba, hátha jobb, mint Polson. Nem jobb, de nem is rosszabb. Bevásárlok, hazafelé kerítek villanyszerelőt is, Russelnek hívják. Itt is úgy van, mint otthon, a kocsma a legjobb, ott tudsz meg mindent, ezt a Russelt is a legközelebbi csehóban ajánlják, pár nap múlva helyrepofozza a hálózatot, és már áram is van. Egy délelőttöt arra szánok, hogy telefont és laptopot szerváljak. Eredetileg Spokanéra gondolok, de végül Polson is megteszi. Telefon vásárláskor kérik az iratokat, persze azt mondom:
– Hogy a manóba! – ez a stílus dívik errefelé, legalábbis Russel így beszél. – Alighanem a mellényemben hagytam reggel.
A pali rohadt csalódott, aligha passzol el sok telefont.
– A papírok kellenének.
Már a számon van:
– Mi a fasznak papír? Adj egy kibaszott mobilt, és már itt sem vagyok.
De nem szólok. A kocsmában is megütköztek rajtam. A söralátétért nyúltam, Russel számát akartam felvésni és fellöktem a gyömbért.
– Basszus! – kiáltottam, mire úgy bámultak rám, mintha egy törzsvendéget minden ok nélkül elküldtem volna a vérbajos kurva anyjába. Szóval errefelé a káromkodás nem trendi, jobb ehhez tartani magam.
– Hát akkor így jártam – mondom a fazonnak. – Nem baj, majd beugrok Kallspellbe, holnap épp útba esik. Viszlát!
– Várj csak hékás! …Honnan jössz?
– A Skidoo-öbölből.
– Jó, ülj vissza. Csak ne említsd senkinek, hogy nem láttam papírokat!
– Persze. Itt sem jártam, főnök.
Visszaülök, fel a pókerarcot, és úgy köpöm a fars adatokat, mintha gyakoroltam volna. Az új nevem, ha épp érdekel, Tim Arden.
– Isten hozott Montanában, Tim! – mondom, amikor meglátom magamat a laptop-táskával a fodrászat kirakatüvegében. Tényleg, csak egy klassz járgány kéne még. Meg egy új fizimiska. Kis híján beugrok letolatni a hajam nullással, ez a legegyszerűbb, de kapcsolok. Még egyetlen kopaszt sem láttam errefelé, inkább megnövesztem és copfban hordom majd.
Jó hely ez a Polson. Csöndes. Itt minden gyorsabb, könnyebb, mint otthon, és olyan penge a levegő, hogy a világ végéig ellátni. Alig hagyom el a várost, lehúzódok az útszélre, aktiválom a telefont és hívom Angelicát.
A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható.

Délután Russelt csörgetem meg, intézzen nekem wifit, aztán nekilátok a ház kipucolásának. Eszméletlen sok a ganéj, nem győzök jönni-menni a zsákokkal, persze még mindig jogsi nélkül, és állandóan parázok. Előbb-utóbb ráfaragok, nem kéne Angelica Coltjával furikázni. Este döntök. Nem rossz hely ez. Senki sem baszogat, lóvém van még, áram is, víz is, úgy húszpercnyire, az East Shore Roadon egykét tűrhető kocsma, a nyugati utat, a 93-ast nem is láttam még, pedig az jóval forgalmasabb, térerő rendben, Russel szerint két nap, és net is lesz, csakhogy szerezni kell jogsit és kell egy új járgány, lehetőleg valami sárjáró. Sokat költöttem, ha kifizetem Russelt, alig ezer dolcsi marad, ebből nem leszek el sokáig, nincs más választás, melózni kell.
Néhányszor elhajtok egy batár nagy hodály mellett az erdőszélen, pontosabban valami nyiladékfélében, előtte oltári sok fa, rönkök vagy öt láb magasan. Bőrmellényes pali jár ki-be, összkerékhajtásos Cherokee a sárban – alám is ilyen volna jó –, megállok, a farakás és a tag felé cuppogok a tata csizmájában. Pont jó rám és nem is lukas.
– Jó napot!
Végigmér, látszik, hogy nem hülye, rólam viszont lerí, hogy városi mazsola vagyok.
– Az érdekel, van-e, aki ezt a fát felvágja. Egy kis munka kéne – mondom, de már meg is rémülök. Én meg a favágás? Hogy jön ez össze? A fűrészelés is lenyúzott. Se almát, se szőlőt, se narancsot nem szedtem, újságot sem hordtam ki. Oké. Mégis mit tehetnék? Valahogy csak el kell lennem. Ha ez nem jön be, keresek másik melót.
– Dolgoztál már?
– Persze, nem gond. Ennyi fát csak összevágok valahogy.
– Gyere csak! – és megkerüljük a hodályt. – Na és ennyit?
Nem hiszed el. Mérföld hosszan olyan rönkök, hogy hidat építhetsz belőlük.
– Ez komoly.
– Érdekel?
– Aha.
Tudom: nem bujkálhatok állandóan, a jogsit is normálisan, Dan Coolbirth-ként kell megszerezni, majd ha tisztázódik pár dolog, addig is jobb vigyázni.
– Bocs, hogy be sem mutatkoztam. Tim Arden.
– Thomas Bonow. Ide tudsz jönni reggel?
– Már holnap?
– Érdekel a munka vagy nem?
– Persze, érdekel, itt leszek.
– Reggel mindent megbeszélünk.
– Rendben. Köszönöm. Holnap! – és haladok is tovább.
Hát ez, barátom könnyen ment, csak aztán meggondolom magam és visszaszaladok.
– Mr. Bonow! Elnézést, nem rabolom az idejét, csak annyit akarok mondani, hogy őszintén szólva nem dolgoztam még. Fával sem, viszont igyekezni fogok. Bocsánat a lódításért. Gondoltam, jobb ezt tisztázni.
– Jobb, igen. Akkor Tim, nyolckor.
Nem egy szószátyár fazon. Szimpatikus, bár mondjuk a mozgása kissé fura. Látszik, hogy göröngyökhöz szokott, mégsem teszi oda a lépést keményen, épp ellenkezőleg, lassan libegve szökell, mintha a Holdon járna. Ráadásul amint ellépek tőle, utánam szól:
– Már vártalak – és sarkon fordul, eltűnik a farakások között, én meg azon agyalok hazáig: már hogy a fenébe várhatott volna? Ez vicc? Vagy egy helyi szólásmondás az ilyen helyzetekre? Ez utóbbi valószínű. Ezt lezártam. De a járását nem tudom kiverni a fejemből.
Oké. Otthon – például a Heinoldban – mindenki a tökét markolássza, a militarysok meg úgy masíroznak, mintha a hónuk alatt két dinnyét cipelnének kiképzésre; a feketék? – hetes erősségű földrengés esetén is olyan lazák, hogy majd szétesnek, a transzvesztita egész életében tojástartón tipeg, a texasi meg úgy támaszkodik a megfordított széken, akár a nyeregkápán. Így van ez. A Flathead-tó környéki palik meg úgy surrannak a föld fölött, ahogy ellentétes pólusú mágnesek mozdulnak el egymáson. Szokatlan, de kár ezen agyalni.
Sötétben érek haza, kis híján eltévedek. Többé a lábam se teszem ki lámpa nélkül. Az erdő megint vadaktól hangos, tényleg, még azt sem tudom, van-e itt farkas, medve, nagyláb, bármi, ami halálos. Fellépek a netre, átfutom a Flathead-tó linkjeit és megnyugszom. A Wild Horse sziget védett zóna, halászsas költőhelye és vadjuhokat is említenek, de farkasról, medvéről szó sem esik.
Angelicát háromszor is tárcsázom.
A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható.

Hagyjuk, milyen a környék, erdők és vizek, ennyi. Sok helyen vannak eldugott házak, tanyák, kisebb imaházak. A fateleptől nem messze egy régimódi, sárga épület, park van előtte és pisztrángos tó, mögötte szikla. Azt hiszem ez lesz az intézet, ahol Angelica munkát vállalhatott volna. Néha fehér köpenyes alakok sertepertélnek körülötte, van egy kék-fehér Chrysler furgon is, rendszeresen ingázik a sárga kőház és a főút között. A legközelebbi bisztróban, Russel törzshelyén, gyakran látok tolókocsisokat, valószínűleg ők is a sárga ház lakói, a tavon meg időnként indiánok horgásznak. Jó tíz mérföldre van a rezervátum, több helyen is ki van táblázva, a salish és a kootenai törzs területén áll a tata háza is, bár a rezervátumnak hivatalosan nem része.
Angelicát rendszeresen hívom. Már nem hiszem, hogy kockázatos. Ha az volna, rég lekapcsolnak. Nyilván hosszú a lábadozás, azért a tüdőlövés nem piskóta. Mindig ugyanaz a verkli:
A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható.
Átmenetileg. Ja, tényleg minden olyan átmenetinek tűnik, kész is vagyok ettől néha, főként esténként. Tudod, mi a durva? Hogy ugyanakkor – ha nem gondolok Angelicára – tisztára olyan, mintha mindig is itt horgonyoztam volna. Kis erőlködéssel még a polsoni osztályfőnökre is emlékszek, meg arra, hogyan legyeztünk a tatával csónakból a védett szektor határán, a Cromwell-sziget mellett. Hiszed vagy sem, nemigen hiányzik Oakland, a Destinationbe úgysem járnék; a nagyi hiányzik, de Oakland nem.
Mondjuk az rossz, hogy otthon már megszoktam: nincs fater, nincs nagyi – itt meg? Fel nem foghatom, miért, de elölről kell kezdeni az egészet. Itt állandóan olyan érzésem támad, hogy élnek. San Franciscóban. Ez nem kamu, lehunyom a szemem vagy megállok egy cigire meló közben, és ha akarom, ha nem, meglátom őket, ahogy épp a Webster úton caplatnak, épp bekanyarodnak a sarkon, vagy már épp vacsorához készülődnek a házban. Kedvtelenül, ügyetlenül húzkodják a csikorgó széket, néha még Martha, az anyám is ott van. Ne hidd, hogy emlékképekről beszélek, gyakran még hallom is őket.
– Vajon hogy van Dan? Boldogul Montanában?
– Komolyan kérdezed? Akkor, John, vegyél ki szabadságot és nézd meg!
– Talán azt sem tudja, hogy élünk.
– Már hogyne tudná?
– Azt hiheti, hogy meghaltunk. Talán máris azt hiszi. Máskülönben csak idecsörrenne, nem gondolod?
Ez elég konkrét, nem? Ezeket hallom, így látom őket. Mi ez, ha nem a jelen? Ezek basszus nem emlékképek – és tisztára összezavarnak. Korábban nem fájt a haláluk, tudom, ez durva, de annyira tényleg nem. Meghaltak, elég rohadtul mindketten, mégis mit tehetnék, elkapartuk őket és annyi. Rögtön belenyugodtam. Most meg? Nincs nyugtom. Félek, hogy míg vissza nem megyek Oaklandbe, nem lesz vége, de nem azért mert hiányzik a város, nem. Csak mert meg kell tudnom, élnek-e még. Jó nagy őrültség, ugye? Utálom a freudistákat, általában is a pszichológiát, de azért most kivételesen meghallgatnám, mit mondanak. Hogy lehet ez? Nemcsak hallom és látom őket, azért ennyire nem sima a pálya. Érzem is. Ilyen messziről. Nem azt, hogy ülnek a mennyben és tortáznak vagy a pokolban egymást verik agyba-főbe, hanem azt, hogy odahaza kushadnak. Isznak, esznek, halad-haladgat, csordogál a nyomorult kis életük. Semmi homály. Mintha benéznék az ablakukon. Élőket sem éreztem még így – se Rose-t, se Goblint, se Unát, se Starbuckot. Hiába ütött meg, Rogert sem. Ez jó, hogy végre érzem apámékat, nem tudom, mi a jó benne, de valami biztos, mert vonz. Úgy vagyok a rájuk gondolással, ezekkel a képekkel, mint Dick kajáival. Rég jól laktam, fáj a gyomrom, mégis repetázok. Hát ez az! Rosszul vagyok már az első falattól is. Hisz halottak – én meg látom őket. Hiába látom, tudom, hogy nem láthatnám, amint a Holdba zárt embert sem. Ez már az első percben kiborít.
Bennem basszus egy filmet forgatnak, egy szappanoperát. Apám, nagyi és anyám a főszereplők, ezer részes sorozat, naponta egy rész. Ne kérdezd, ki rendezi! Gőzöm sincs. Csak azt tudom, nem múlik el nap, hogy ne látnék belőle snitteket, néha egészen különöseket is. Például: belesek az ablakon, az asztal üres, két félig telt pohár árválkodik, semmi más, félhomály, esteledik, a lámpa nem világít, és tudom: apám túlórázik, már megint engedett Guzmánnak, már megint a pénzét mossa, forgatja éhbérért, mert az a gennyláda egy hajcsár, a fater meg balek; a nagyi jó szokás szerint a kocsmában. Érted? Benézek akkor is, ha nincsenek otthon. De tudom: előbb-utóbb hazajönnek, először a kibelezett fater, a nagyi meg valószínűleg éjféltájban. Viszont képtelen vagyok bekukkantani apám irodájába vagy a Destinationbe, csakis a lakást és a Webster utat látom, mintha bekamerázták volna, a kábelt meg bekötötték hozzám.
Mi a helyzet Angelicával? Erről beszélek, ember! Ne hidd, hogy nem tűnt fel: ő még statisztaként sem szerepel a filmben. Örülnék, ha tized annyit éreznék vele kapcsolatban, mint apámékból, de semmi. Sejtésem sincs róla. Nagyi és fater halála bizonyos – ott álltam a sírnál. Sír? A hullájukat láttam bazd meg, a nagyi meg konkrétan a szemem láttára húzott el az élők sorából. Mi kell ennél több? Meghaltak, tuti. És mégis bizonytalan vagyok: biztos? De hisz otthon vannak, megmondtam – nem igaz? –, hogy előbb-utóbb hazajönnek, ég a lámpa és eszik a sóletet. Annál az asztalnál, ahol Angelica is oly gyakran ült, Angelicáról viszont nincs érzésem. Ő most sem ül ott. Fogalmam nincs, hol kódorog. Akár élőként, akár halottként gondolok a családra, Angelica sehol sincs. Mondd meg, ember, hol járhat?

Thomas Bonownál nehezen boldogulok, gyakran totál kikészül kész a kezem, az ínhüvelygyulladás mindennapos, adott egy zöld, mentolos kencét, nem győzöm magamat kenegetni, ennek ellenére lassan beszokok. Thomas szerint ritka béna vagyok, viszont legalább fejlődőképes. Ez is valami. Türelmes velem és bár néha csak hátráltatom, tűrhetően fizet. Annyira nem rossz a meló, legalább nem agyalok, múlik az idő és gyűlik a pénz. A Coltot hanyagolom.
Jó lenne tudni, hazajött-e Angelica valaha kocsival. Általában repült, de ha mégis? Ha ismerik a Coltot az itteniek? A kék-fehér furgon is valami szeretetszolgálaté, és ha épp az a szolgálat, ahová annakidején elszegődött? És persze valahol a környéken élnek a szülei is. Talán már találkoztam is velük. Esetleg a sárga házban üldögélnek az ágytálon. Ki tudja?
Aztán egy nap megtudom. Thomas Bonow kérdezi: voltaképp honnan érkeztem, merre lakok? Mondom, Oaklandből jövök és a parton, a tata viskójában dekkolok.
– John Coolbirth volt a nagyapád?
– Igen – vágom rá büszkén.
– És akkor te, hogy a fenébe lettél Tim Arden?

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!