• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2016.04.02. Szerencsés zöldfülű (3. nap)

Centauri író irodalom Jákob botja irodalomKíméletlenül hosszú poszt arról, hogyan estem vissza gyenge kezdés után, milyen szerencse kísért az első napon, hogyan vergődtem a másodikon, hogyan lett meg mégis az opál és némi arany, hogyan alakítottam át a stratégiát, és hogyan kerülök hamarosan egy kettősgyilkosság helyszínére.
2016.04.01. Végre megint lakott helyre jutottam. Tényleg végre. Kétarcú út ez, legalábbis eddig. ROSSZ INDULÁS. Írtam már, hogy a málha súlyát nem sikerült 20 kiló közelébe levinni (28,2). Két nap elteltével már tudom: ez komolyabb gond, mint hittem. Egyrészt szuper dolgok történnek, másrészt valahogy az egész út, a kezdetektől valamiként lefelé visz, mintha még a hegyi levegőnek is ellenállása lenne. Ami jó rögtön az út elején: összefutok két barátságos, belevaló fickóval. Három percet töltünk együtt – míg kocsival a hegylábig elsegítenek –, amikor is meghívnak magukhoz. Már út közben mutatják a házat:

„Ha gáz van, ide bármikor jöhetsz”

– holott el sem mondom nekik, mi járatban vagyok, csak a felszerelést látják. Újabb perc múlva így szólnak: „Amúgy is bármikor beugorhatsz egy pacalra”. Ezek jó dolgok, s ahogy ma is tapasztaltam – akár csak a januári úton – nyitott, jóakaratú emberek mindenütt élnek. Errefelé különösen. Szóval, a meghívás szállásra és a pacalra (amit illően elhárítok) jó. Viszont rutinos túrázó mindkettő, főként vízen, méregetik a málhát, és azt mondják: „Hosszútávon a testsúly 10%-a lehet a málha”. Értjük? Persze, ezt már indulás előtt értettem. Én a testsúlyom 41%-át cipelem. Indulás előtt pedig két napig az 52,8%-át vittem. Végül is megvan a 10%, csak nem ennyit viszek, hanem ennyivel csökkentettem az összsúlyt. Érzem is a hátamban, a combomban, és ahogy írtam, az indulás előtti este csalódott is voltam a súly miatt, de gondoltam, ez van, ezt kell szeretni. És ez az, ami ezúttal nem megy. Nemhogy szeretni nem tudom, egyszerűen nem bírom el két nap után.
 

Centauri gránátkövek drágakő zafír-túra

Az első napon legalább 50 olyan gránát akadt, ami “veri” bármelyik gránátot, amit korábban találtam.

TOVÁBBÁ: Az utolsó éjszakán csak két órát aludhattam. Indulás előtt két nappal bekrepált a telefonom, senki sem ért el, és én sem értem el senkit, ebből olyan káosz lett, ami szétzilálta azt a két napot. Baromi stresszes lettem. ENNEK ELLENÉRE 31-én elindultam. És annak ellenére is, hogy azt gondoltam: ezek kedvezőtlen jelek, talán halasztani kellene. Mégis tartottam a tervet. Szép is lett az első nap délutánja. Az irodalmi források összegereblyézése megtette a magáét. Magabiztosan, célirányosan mehettem neki a hegynek. Ezzel együtt is szerencsém volt. Az első pont, ahol a lapátomat a patak hordalékába leböktem, életem legnagyobb, legszebb, tökéletesen kristályosodott, hibátlan, mélyvörös gránátját adta. S ugyanonnan további pompás gránátok tucatjai kerültek elő.

Mégis szerencséről van szó, mert amint a patak felső és alsó szakaszait is megkutattam, mindössze még két – egyenként kb. 30 cm átmérőjű ilyen gazdag területet találtam, a fennmaradó sok száz méter hasznavehetetlen.

Hamar rájöttem, hogy nem széltében-hosszában érdemes keresni, hanem mélységében, vagyis ahol kő van, amilyen mélyre csak lehet, le kell ásni. Minél inkább a patakmeder szintje alá jutok, annál szebb és szebb példányok kerülnek elő. Köztük hibátlan, mély borvörös, centis méretű példányok is. Ezrével mostam a gránátot, de csak a legszebbeket gyűjtöttem be. Így is megtelt két üvegcse. Egy teljes nyakékhez való sorhoz talán már csak pár darab hiányzik. Először alig hittem a szememnek. Voltaképp örültem. Azaz – azt hiszem – tisztán tudtam, hogy örülhetnék is. Hisz ezért jöttem. S micsoda kövek az első körben! Mégis valahogy az egész délután homályos. Bár szépen sütött a nap. Talán mert szürkületig ástam és mostam.
Térerőm már az első helyen sem volt. Egy sms még elment, és összejött egy hívás is, de már a Facebookra posztolni nem sikerült. A közelben találtam egy kutat, sötétedéskor onnan vettem vizet, s pár száz méterrel arrébb egy kis turistáknak szánt faházikó menedékében vackolódtam el.

És itt kezdődtek a gondok.

Úgy számoltam, hogy az első éjjelen kialszom magam. Ezzel szemben egyfajta rossz, sötét, nyugtalanító félálomban töltöttem az egész éjjelt. Nem akadt egyetlen megnyugtató vagy barátságosnak mondható gondolatom se. Azon agyaltam: hogyan lehetséges, hogy a Szeleta-barlangnál mindig jó, itt meg cseppet sem. A hely vagy az állapotom a döntő? Esetleg a kettő kombinációja szül egy ilyen nyugtalan, rossz éjszakát? A következő regény folytatása előtt szerettem volna hegyek között lenni, de tegnap este azt gondoltam: nem akarom, hogy az a regény ilyen sötét legyen.
Rájöttem, hogy elkelne a bakancs, mert a csizma hideg. Valószínűtlen, de míg a januári barlangi éjjelen végül is remekül éreztem magam a mínusz 20 fokban is, tegnap egész éjjel rázott a hideg. Végül felvettem magamra mindent, három pár vastag zoknit, minden inget, mellényt, és az anorákot is, sapkát, sálat, és még így is. Órákkal később rájöttem, hogy nemcsak a málhától sajog a vállam, hanem azért is, mert a sok ruha miatt kényszerzubbonyként feszül rám az anorák, és nem kapnak vért a végtagjaim. Jó, vetkőzés, anorák alulra, s amit csak lehetett, fölé. Többször felkeltem, próbáltam jegyzetelni, kicsit jól érezni magam, de nem sikerült, holott még hajnalban se ment a hőmérséklet 10 fok alá. Bőven éjfél után a zseblámpa fényénél kiválasztottam a legszebb követ, megállapítottam, hogy ilyen szépet talán még fotón se láttam, ám ettől sem lett jobb. Végül pár órát mégis aludtam.

Reggel hét körül pocsékul, szédelgősen, fejfájósan ébredtem. Elkelt volna egy kávé.

Mára határozott célom volt. Egyelőre letettem arról, hogy GoProval készítsek felvételeket, mert az aksija lemerült. Érthetetlen miért, de ez van. A két gránátos helyet „kitermeltem”, viszont a közelben (4-5 km), erdei utakon elérhető egy másik hely, ahol zafír és arany is lehet, opál pedig szinte biztosan. Oda akartam eljutni. Úgy gondoltam, ma nem törődöm vele, hogy lemerül majd minden, hogy nincs térerő, nem tudok telefonálni, posztolni, videózni, csakis a zafírra és az aranyra koncentrálok. Átvándorlok a célterületre, ott dolgozok ma, és holnap délelőtt, és csak azután megyek lakott helyre, s ott majd megoldok mindent – valahogy. Mivel ezúttal is patakhoz készültem, és a málha sok nekem, vizet sem vittem, gondolván, majd iszok az új patakból. Reggel éhes nem voltam, holott utoljára 30-án este ettem. Nem is tollászkodtam sokat, mikor kicsit magamhoz tértem, összecsomagoltam, gondoltam, minél hamarabb indulok, annál gyorsabban érek a lelőhelyre, s minél hamarabb érek a lelőhelyre, annál hamarabb lesz meg a zafír, s minél hamarabb lesz meg a zafír, annál hamarabb mehetek feltölteni a GroProt, telefont, és posztolhatok is valamit.
Rossz előjel volt, hogy rossz irányba indultam el, vissza kellett fordulni, aztán áthágni egy hegyen, s felfelé többször is meg kellett állnom. Rossz tudat, hogy van, aki egy ilyen meredélyen 40 kilót is felvisz egy hórukkal. Én nem. Most biztosan nem. És nem értem, miért nem. Mindegy, szépen, szakaszolva felkúsztam a nyeregre, ahonnan már lejtett az út. Kicsit nehezen, de végül rátaláltam arra a kis patakra, amely kilométerekkel lejjebb abba torkollik, amiben elvileg a zafír lapul. Az erdei úton sok helyütt combig érő sárlavinák állták el az utat, kissé nehezen haladtam, s mikor a kis patakra rálátás nyílt, kedvem támadt megvizsgálni. Hátha ez a kicsi viszi a nagyba is a zafírt. A patakban állt a víz. Leereszkedtem hozzá, „lenyergeltem”, és elővettem a készletet.

És akkor nem találtam a kislapátomat.

Amit egyébként az övre akasztok. Széttúrtam mindent, de a lapát sehol! Mármost épp előző nap jöttem rá, hogy a lapát mennyire hasznos. Lapát nélkül tizedannyi gránátot se gyűjtöttem volna. Volt még nálam egy ibrik, próbáltam, hátha az is jó, de nem. Lapát nélkül nagyságrendekkel csökkennek az esélyeim. Tényleg, nem azért, hogy siránkozzak, de a zsákot letenni is alig bírtam, nemhogy felvenni. Magam se értem, hogy a második napon miért vagyok ki jobban, mint a januári túra huszadik napján, de ez van. Annyira fáradt voltam, hogy igazán el sem keseredtem. Ja, hülye vagyok, ilyesmit gondoltam, ha egyszer tudjuk, hogy a lapát fontos, akkor mi a frásznak nem rakjuk biztos helyre? De csak ennyi. A fotóscucc kivételével a nagy málhát elrejtettem, és gyerünk vissza az éjszakázó helyig. Újabb meglepetés. Málha nélkül se sokkal jobb a járás. Olyan már nincs, hogy kifogy belőlünk a levegő is, viszont ugyanúgy fáj minden inam. Sasolom az ösvényeket, visszamegyek egészen az éjszakai helyig: semmi. Pedig a lapátnak látszódnia kell, kopár még az erdő. Gondolkodom, mikor láttam utoljára. Fogalmam sincs. Mintha már éjjel se láttam volna! Jó, vissza a tegnapi lelőhelyekre is, ott sincs, akkor oda, ahol vizet vettem éjszakára, ott sincs. És akkor eszembe jut, itt a kút, most ihatnék, de nem, dühös vagyok, hogy a lapát keresésével múlik az idő, arról nem szólva, hogy feleslegesen fogyasztom az amúgy is kevés erőt. Szóval, nincs ivás, majd a zafíros patakból. Mindössze 200 méter maradt azokból az utakból, amit idáig megtettem, az esélytelenek nyugalmával megnézem még azt az utolsó 200-at is. Mit gondoltok, hol lett meg a lapát? Mert persze meglett. Az utolsó 40 méteren! Mindegy, a lényeg, hogy megvan. Visszafelé lerövidítem az utat, átgázolok a patakon, fel a hegynek. Felfelé megint kifulladok, légszomj tör rám. De most kisebb pihenők is elegendőek.
És ami ebben a lapátügyben a legszebb. Gyerekkorom óta vágyom szalamandrát látni. Nekem ő a „mumusfajom”, vagyis elvileg nem nagy ügy találkozni vele, nekem mégsem jött össze soha. Kölyökkoromban nagy naivan minden pocsolyát átvizsgáltam, tudtam persze, hogy nincs felénk szalamandra, de úgy voltam vele, ha kitartóan keresem az utolsó pocsétában is, csak megkerül. Hát nem. De rajtam kívül már mindenki látott. Persze. Sokfélét meg csak én, na de akkor is, ha ez szóba kerül, kicsit mindig megkeseredik a szám.

A lapát keresgélése közben, az egyik sziklafalon megpillantom életem első szalamandráját!

Miután a lapáttal visszaindultam, átkelve a patakon további 4 példányt látok a patakban illetve a köveken. Igazán csak most örülök ennek, ahogy leírom. Akkor csak az van bennem: na, végre, és fotózni kell. Készítek is jó pár képet róluk, de például arra már nincs erő, hogy objektívet cseréljek, záridőkkel játsszak. Igyekszem a legjobb képet, persze, de hamar, és haladok tovább.
A hegytetőről könnyebb, végre van erőm feltenni a kérdést:

hogy a fenébe lehet ennyire kikészülni a második nap elejére?

Arra jutok, még ha éhséget nem is érzek, valahogy a szervezetemet sokkolhatta, hogy hirtelen mindent radikálisan megvontam, kávét, élelmet, cukrot, alvást, meleget, pihentető órákat, és ez betett neki. Épp ezért, átvágva egy fennsíkon – jobb híján – bekapok 15-20 illatos ibolyát. Hadd örüljön. Mármint a szervezet. Hátha ezt biztatásnak veszi.
A holmim a helyén, a parton, befedve avarral. Nézem a térképet, egy régi patakparti bányát keresek. Úgy látom, még ugyanannyit kell mennem, mint amennyit eddig haladtam. Délelőtt 10 felé jár az idő, a sok kolbászolással együtt is jól állok. Csak a málha ne lenne.

Először észlelem, hogy amikor felállok, elszédülök, de oly erősen, hogy visszafekszem az avarba.

Aztán hiába állok fel, ezúttal lassan-óvatosan, nem hirtelen, a szédülés ugyanolyan erővel, ugyanolyan hirtelen csap le, még a kép is elmegy. Ráadásul iszonyú álmos vagyok, szívem szerint ott rögtön elaludnék. És már szomjas is. A víz és a zafír miatt is menni kell, gondolom, majd ha elértem a területet, ráérek pihenni, ott akár alhatok is, hisz ma a zafíros patak a végcél. Pár perc pihenő után felcuccolok, a lapátot ezúttal úgy elrakom, hogy a legközelebbi mosásnál alig bírom kirángatni a zsákból.
Jól beazonosítható a hely, a két patak összefolyása, és jó előre elhatározom, hogy a bánya alatti szakaszt fogom megnézni először. A gyémánt után a zafír a második legkeményebb drágakő, ha viszi a víz pár száz métert, meg se kottyan neki, nem törik, nem kopik. Dél körül megtalálom a két patak összefolyását, és a bányát keresem. Az oda vezető út leírása kissé zavaros, említ egy olyan rétet is, ami a térkép szerint semmiképp sem eshet útba, de a hegyet és a két patakot azonosítom. Biztos, hogy jó helyen járok – immár távol minden emberi építménytől. Ezt a helyet azért akarom erősen, mert gránát mellett zafír és arany is lehet, ráadásul onnan kerültek elő a környék legszebb opáljai. Gránátból pedig rózsaszín változat is. Úgy sejtem, a rózsaszínen erősebben üt át a fény, így szebb a csillogása, ezért szeretnék találni, és az irodalom alapján a méretük sem elhanyagolható.

Centauri aranylelőhely zafír túra

Ez a torlasz szinte rögtön aranyszemcséket adott, de ahelyett, hogy nekiestem volna, a patakparton aludtam. Második nap, és elfogyott az erőm.

A két patak összefolyásánál ismét lemálházok, és körbenézzek. Ekkor már hajolni se igen tudok, inkább leülök, szinte leheveredek a partra, úgy ások-mosok. Itt-ott gránáttörmelékes az üledék, de nem igazán biztató. 100 méterrel feljebb egy nagy torlatra találok, és már messziről látok rajta egy jókora opált. Kékes fényben játszó, belül fehéren ragyogó, kagylós-törésű csodaszép darab. Aztán még egy, s odébb újabb. A torlat mélyén továbbiak lehetnek, ki tudja mennyi, s milyen? (Talán ebben a torlatban van a zafír is?) Az opálok minősége és szépsége arra utal, hogy jó helyen járok. A terv az, hogy a bányaudvarban keresek táborhelyet, ahol végre megszabadulhatok a málhától legalább másfél napra, és ahonnan közel van minden, ami érdekel; ércesedéseket, opálokat, zafírokat rejtő sziklafalak, meddőhányó és a legígéretesebb patakszakasz. A térképjelek alapján felfelé indulok a patak mentén, arrafelé látok hosszú benyúlásokat, hitem szerint, sziklafalak jeleit, és a helynevek is a bányára utalnak, ám hiába vánszorgok fel és alá, meg-megpihenve, semmi. Bányának nyoma sincs. Kiszárad a szám, most már muszáj inni, és ha nem csinálok legalább egy teát, tapodtat se bírok tovább menni. Ki is találom, hogy az opálokkal teli torlatnál, egy kis zátonyon rakok tüzet a teának, s míg a vizet forralom, a torlatot megbontom kicsit. Lemálházok a zátonynál, sok a csontszáraz fa, ennek csöndben örülnék is – ha már biztos lennék benne, hogy csakugyan a bánya közelében vagyok, és hamarosan tényleg letáborozhatok – és akkor már lemálházásnál is megpördül velem az erdő. A szám pedig összetapad. Tényleg mekkora hülye vagyok. Már a kispataknál tudtam, hogy inni kell, amúgy is ez a gyönge pontom, tehát nem várunk a teára, először iszunk a patakból. A lapáttal merítek belőle,

iszom két kortyot, és valami förtelmes, semmihez nem hasonlítható íz mar a számba.

Ki nem köpöm, de többet inni nem merek. Aztán tépelődöm: forralva vajon megkockáztatható? Ismét áttanulmányozom a térképet, és a leírásokat. Végül rájövök: amit hasadéknak, sziklafalnak hittem, csak völgyet jelöl, tehát: a bánya sem itt lesz. Jóval lejjebb, kilométerekre a térkép is jelöl egy „kőfejtőt”. Bizonyára az lesz az, de miért kőfejtőt írnak? A kőfejő az kőfejtő, a bánya meg bánya. A kőbánya meg kőbánya. Igaz. Mindegy is, nyilván tovább kell menni, hát akkor várok még a teával, hátha az alsó folyásnál jobb lesz a víz, vagy akad egy forrás. Tényleg ezt gondoltam, pedig ez nagy marhaság: ha javul a vízminőség, az mindig a felsőszakaszok felé javul, nem lefelé. És ez így is van. Sokat megyek le a patakon, de a „kőfejtő” sincs sehol. Közben persze figyelem a patakot, a hordalékát, amennyire az erőmből futja. Amint lépdelek, s egyre rosszabbul érzem magam, világossá válik, ez így nem fog menni.

És a zafír sem érdekel.

Meg kell állni valahol, és erőt gyűjteni. Az első ígéretes helyen megállok, és kidőlök. A patak vize ránézésre is ihatatlan. Lefelé tartva több helyütt olajfoltok, itt-ott szaga is van, közelebb érve zavaros, ha átkelek az iszaposabb részeken, bugyborog. Ebből biztos nem csinálok teát. Viszont az újabb pihenőnél egy régi bányahíd állja el a patak útját, és fölötte nagy, homokos-törmelékes torlat. Ilyen csak ott keletkezik, ahol a vágtató patak hirtelen lassít vagy megállni kényszerül. Az arany a fajsúlyánál fogva nehezen mozdítható, de nem akkor, ha kicsi. Itt pedig jó esetben is csak termésarany darabkák lehetnek, amit könnyen sodor kilométereken át a víz. Ám egy ilyen hirtelen lassulásnál – gondolom – azonnal lerakja. Bár eldöntöttem, hogy ki kell mennem lakott helyre és vízhez kell jutni, még utoljára mintát veszek a torlat előtti mederből. Néhol pokoli iszapos, ahol tisztább, kövecses, ott meg üres, még gránát sincs benne. Jó nézzük a torlatot. Féllapátnyit veszek le a tetejéről, vizet öntök rá, négyszer-ötször átöblítem, s nyúlok a nagyító után. De nem kell. Nagyon csillog. Sárgán. Igazán apró. Homokszem. Mégis jól látom. Ezért van pipettám. Próbálom pipettával többször is, de nem sikerül. Nem csoda. Mert annyira azért nem kicsi. A csipesszel épp megragadhatom, és szépen beleengedem a kis üvegcsék egyikébe. Ez arany lesz. Épp ezért akarom ezt a részt annyira. A legtöbb helyen csak milliméter alatti, sőt, csak mikroszkóppal látható aranyat találtak, a közelben viszont nagyobbakat is. Fáj a fejem, szédülök, émelygek, a patakvizének maró íze makacsul még mindig a számban, fogalmam nincs, mitől lehet ilyen íze, ami óra múlva sem múlik, mindegy, újabb adag a torlatból a tálra, öblítés négyszer-ötször, víz le, és lám, ott ragyog még két szemcse. Ezek is csipesszel szedhetők. Ennyi elég is.

Itt a vége. Többre nem vagyok képes, szégyen vagy sem. Nem tudom, miért nem bírtam ezt a két napot, de nem bírtam. És vizet kell szereznem.

Így viszont az is kétséges, hogy meddig bírok menni. Vissza már nem, az túl hosszú, viszont a térkép szerint déli irányba, át az erdőkön viszonylag jó eséllyel elérem a legközelebbi falut. De előtte alvás. Kinézek egy avarral vastagon fedett, egyenes helyet, kidobom a laticelt, rá az anorákot, lefekszem, betakarózom a kabáttal, és már alszom is. Mint akit leütöttek. Végre. És jó érzésekkel. Azért halogattam a nappali alvást, hogy ne vegyek el a mosás idejéből, és nehogy aztán éjjel ne aludjak megint. Három óra alvás után egy kiáltás ébreszt. Felülök, és a szemközti hegyoldalból egy férfi néz. „Jól vagy?” – kiáltja. „Igen, köszönöm!” „Azt hittük, rosszul vagy.” „Nem, csak elfáradtam” – válaszolom, s rögtön visszadőlök, de még félálomban hallok egy durranást, aztán kocsi hangját. Mikor felébredek, úgy érzem, sokkal jobban vagyok, bár a szám úgy összetapad, mintha mézzel a számban aludtam volna el. Emlékszem az autózajra, tehát a hegytetőn, épp a falu felőli oldalon útnak kell lennie. Az jó. Megkönnyítheti, hogy kijussak a faluhoz. Sokat nem tökölök, elpakolok megint mindent, felmálházok, átkelek a patakon és megindulok a hegyoldalban. Alig teszek meg 10 métert meg kell állnom. Hiába aludtam. Itt valami nem stimmel. 10 méter? Az smafu, basszus! És már fekete karikák is ugrálnak előttem. Ez vicc.

Hányszor írtam le a Jákob botjában, hogy Jack előtt fekete karikák ugrálnak, míg előttem egy sem ugrált. Bezzeg most!

Szusszanó, aztán szánalmas evickélés felfelé, ahol persze nincs út, csak egy tágas legelő – az autó is azon át jött – meg villanypásztor. Az erősebbik fajtából. Marháknak. A legelő emelkedik, és sejtésem sincs, mi van mögötte, azaz, ha jól lövöm be, mögötte, valahol ott a falu, és csak remélem, nem esik közbe még egy hegy. Fölösleges cipekedést többé egy métert sem – a holmit lepakolom a villanypásztor előtt, én pedig átkúszok alatta, fel a mezőre, és addig megyek felfelé, míg meg nem látom, hol vagyok. Szerencsém van: a tetőről – igaz jó messze – de egy kis tó látszik, és egy templomtorony. A tó és köztem, a templom és köztem nincs már erdő, nincs újabb hegy. És süt a nap. És már eldőlt, ma áramot vételezek, és vizet. Nem érdekel, hogyan tapad a szám, hamarosan vizet iszom, és teát is főzök. Vissza a holmiért, és neki a legelőnek. Csodaszép, üde, zöld, szellős, tágas, se vége, se hossza legelő. Továbbra is szédülök, meg-megállok, szépek a fények, a szemközti domboldalban „gabonakörök”, még fényképezek is kicsit, és minden ilyen alkalommal megfordul a fejemben, hogy alhatnék még, ott a legelőn – s milyen jó, hogy nem tettem. Utóbb kiderült nem véletlenül kerítették körbe, nem tehenek legelnek ott, hanem tenyészbikák. Szép lassan learaszolok a legelő aljára, és mivel a legelők után nem látom, hogy vinne út a falu felé, megint szusszanok. A hodályok felől épp akkor jön egy pickup. Leintem, nem vinnének-e be a faluba.

Az első szavak kicsit motyogósak, ezért elnézést kérek, mondom, 24 órája nem ittam,

mert itt nem iható a patak, mondják, ugorjak fel a platóra, be a zsákok, felmászok én is, elvisznek a faluszélig, és kiraknak a temetőnél. Ott egy kút – mutatják, és végre ihatok. Aztán útbaigazítanak, hol találok kocsmát, ahol áramhoz, nethez jutok. Ivás után – és attól a tudattól, hogy helyben vagyok – könnyebb a járás, hamar beveszem magam a helyi kocsmába, megiszok másfél liter gyümölcslevet, és nekilátok megírni a naplót, kirakni egy posztot, tölteni a telefont. Ahogy kicsit kitisztul a fejem, rájövök, a fő problémákat továbbra sem oldottam meg. A GoPro feltöltéséhez legalább egy éjszaka kell, és az is kizárt, hogy a teljes málhával a bányát megkeressem, vagyis: kell szerezni valami bázist. A helyieket kérdezgetem. Először a bányáról. Végre hasznos infókat kapok. Nincs messze. A pultos hölgy még azt is elmondja,

20 évvel ezelőtt két ember lőttek le ott.

Egy környékbeli férfi csalta ki a párt a bányába, le is ültették kettősgyilkosságért, de már szabadult. Ez jó. Ajánlanak egy szálláshelyet, ahol esetleg áramot vehetek. Este nyolc után érek a megadott házhoz, felkészülve rá, hogy ilyen kései órán már nem engednek be. Mondják, nincs szezon, nincs még náluk semmi, csak fűtetlen szobájuk. Ó, fűtés engem nem érdekel, nekem igazán csak áram kellene éjszakára. Az éppen van, és még én is meglepődöm, amikor beengednek. Mondom a hölgynek, mi a gondom, megállapodunk abban, hogy a fűtetlen szobát használhatom, és itt hagyhatom a holmik javát, mikor visszamegyek a bányához. Ráadásul wifi is van. Boldogság. Végre tölthetem a GoProt, készíthetek felvételeket, holnaptól nem cipelem magammal zafírkeresés közben az olyan dolgokat, mint például a laptop. Egyértelmű: stratégiát kell váltani. Már indulás előtt írtam, hogy stratégiai játék lesz ez a túra. És valóban. Az egész metódust át kell alakítani. Később is bázisokban kell gondolkodni. Ha más nincs, elrejteni a málha nagy részét egy-egy biztos ponton, otthagyni valakinél, és csak a legszükségesebbeket vinni a hosszú távú keresésre. Nehézlovassággal indultam támadásra, de vesztettem. Most könnyűlovassággal próbálkozom. Megint szortírozok, és így talán nem lesz több a málha, mint a testsúlyom 10 százaléka. Hogy ne érezzem magam minden lépésnél – ahogy Jack London mondaná – zöldfülűnek.
Facebook hozzászólások

Centauri szalamandra zafír túra

Életem első szalamandrája. Gondolhattam volna: “Már jól jártam.” De túl fáradt voltam az örömhöz.

http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/zafir-tura/2016-04-02-banyak-es-trollok-4-nap-delutan/


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük