• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.04.17. Látod, tanárbácsi? Idejutottunk.

Személyes ügy ez tehát, nem szégyellem, életem áldásáról beszélek, s vagyok annyira önző, hogyha kell, legyaluljam azokat, akik erről az áldásról nem tudnak

Fotók: Centauri
2020.04.17. Finom bevezetés egy szelíd dührohamba
Tegnap rekviemet írtam az idősek védelmében ITT – nem mintha védelemre szorulnának, legalábbis erkölcsi értelemben nem; most biztosan nem, ám védelemre szorulhatnak spirituális értelemben, ami rosszabb, egzisztenciálisan is; együttérzésre és szolidalitásra, drukkra szükségük lehet, hisz közülük is sokan itt vannak a neten, a közösségi oldalakon, és ha nincs szerencséjük ők is láthatják, amit én is látok, amit gyanakodva figyelek hetek óta.

Céloztam is már rá, hogy mintha egy generációs konfliktus kibontakozásának lehetősége is benne lenne a járványhelyzetben.

Úgy tűnik, joggal gyanakodtam. Elképedve nézem a kommenteket, a nyilatkozatokat, megdöbbenve hallom másoktól, hogy mi folyik jó pár videó és poszt alatt. A járványnál már csak azok a reakciók szürreálisabbak, melyek egyre inkább a 65 pluszosok magánügyének tekintik a járványt. Sok helyen valóságos kórus verődött össze, de én ezekkel a kórusokkal csak az éjszaka találkoztam, a Rekviem az öregekért poszt megírása után.
Meghallgattam néhány véleményt, elolvastam pár száz kommentet, és nem hittem a szememnek. Annyira zavaró, annyira ostoba és korlátolt, s olyan tömeges! az olyasfajta vélemény, ami az öregeket pusztán egy statisztika részeként kezeli, hogy nem lehet elmenni szó nélkül emellett.

Olyan pontot kerestem, ahonnan békével sétálhatok bele ebbe az egyébként reménytelennek tűnő diskurzusba; nem pedig kivont karddal, tetőtől talpig véresen;

hogy legalább első ránézésre békésebbnek tűnjek, mint amilyen valójában vagyok. Hosszan beszélgettem valakivel az este, elsősorban erről a kérdésről, és „váratlanul” eszembe jutott Hetési tanárbácsi.
Azoknak írom elsősorban, akik nem olvasták még az egykori tanáromról – bizonyos értelemben megmentőmről – szóló írásokat.
Mi a célom?
Nagyon szeretném, ha ez most a lehető legtöbb idős, veszélyeztetett emberhez eljutna. Azokhoz, akik talán szorongva gondolnak a jövőre, sőt szorongva hallják, olvassák, hogy ők a veszélyeztetettek, hogy voltaképp miattuk akad meg a világ rendes és nagyszerű folyása, miattuk megy tönkre a világgazdaság remeke, miattuk lesz nagyobb válság, mint ezelőtt bármikor, mert ugye a vírus csak őket tizedeli, miattuk vannak intézkedések, miattuk kell szűk lakásokban rohadnia megannyi életerős fiatalnak, ráadásul épp a kirobbanó tavasz idején. Egyébként is az öregek mit akarnak? – kérdezi az új kórus –, hisz vírus nélkül sem élnének már soká, s erősen úgy tűnik, hogy a társadalom egy részének nem ér meg ennyit az egész.

Sokan félhetnek is és szoronghatnak az idősek közül. A hozzátartozóik közül. De azok panaszkodnak a leghangosabban, akik szerint ez hiszti, ez egy lufi,

és voltaképp a sok öreg miatt most mindenki szív egy nagyot; azt mondják „szegény” „felvilágosodottak”: meg sem szólalhatnak, ha kimozdulni szeretnének, ha hisztiről beszélnek, akkor őket mindjárt „legyilkosozzák”, megbélyegzik. Tényleg? Valóban őket kellene sajnálnom? Essen meg rajtuk a kicsi szívem, mert ők ugyan nem veszélyeztetettek, és legrosszabb esetben is mindössze 1 százalékuk hallhat meg, mégis korlátozások között muszáj egy ideig élniük, mégis összeomlik alattuk, előttük, mögöttük a szép új világ, amit eddig oly ügyesen hordtunk össze.
Hadd mondjam el – ezt főként nekik –, hogy azok pedig, akikről beszélnek (pontosabban, akikről nem beszélnek, hisz csak beszélnek a fejük fölött), az idősek egy része továbbra sincs a neten (s ők járnak jobban), más részük meg hallgat. Óvatosan szólal meg néhányuk itt-ott, csöndesen, nehogy „belekeveredjen valamibe”. Nagy részük azt sem tudja, mit mondjon erre. Nagy részük átélt már történelmi időket. Gondolnánk, épp ezért megszólalhatnának, de nem. Épp azért nem szólalnak meg. Láttak már ilyesmit. Sokan úgy vannak ezzel: ki kell bírni; lesz, ami lesz. Más részük jóindulatúan elhiszi: úgy is meghalna, valószínűleg már a jövő hónapban; ha a vírus megrövidíti pár héttel, valóban nem nagy ügy. „Csak a gyerekeknek jó legyen.”

Az idősek többszörösen is hátrányos helyzetben vannak most, s nemcsak járványügyi szempontból, hanem a kommunikációs térben is.

Csak hogy tiszta legyen: akik egyre magabiztosabban hőbörögnek, valójában ők vannak kitéve a legkevesebb kockázatnak, még a virtuális térben is; nem fog odacsődülni a sok öreg, s védekezni, többek között azért sem, mert ez megalázó lenne; ebben a térben, ebben a helyzetben hőzöngeni „a hisztéria ellen”, fiatal vagy középkorú emberek részéről kábé annyira vagány, mint kirúgni valaki alól a mankót, mondván: előbb-utóbb úgyis elesik.

Vitéz nemzedékek mondják meg a tutit. Élet és halál urai.

Hiába. Igyekeznék szelíden – nem megy. Igazán nem megy. Sokkoló az a korlátoltság, ami idevezetett, és épp most készül tort ülni, méghozzá halotti tort; most is a mondogalódás csúcsrajáratása a fontos, az online hatalmaskodás, holott ez a helyzet semmi másra nem alkalmas, mint revízióra. Totális felülvizsgálásra – nem pedig korábbi klisék, mantrák, ideológiák és életérzések felmelegítésére.

Egyetlen emlék ment meg a korai agyvérzéstől. Egy ember.

Egy ember, aki most lenne 98 éves.  

Volt egy tanárom. Fontos ő most azért is, hogy lássék – nem tegnap fogtam fel, mi a szerepe az időseknek, miért fontosak, miért jogosultak akár arra is, hogy „miattuk” roppanjon össze egy világ gazdasága. Sajnálom, hogy Hetési tanárbácsit „erre használom”, de most ő a tanúm. Hisz járványnak híre nem volt még, amikor először írtam róla 2017 nyarán. Előtte bő két évtizeden át motozott bennem a gondolat, hogy meg kellene keresnem. Megköszönni, amit értem tett. Megköszönni, hogy ismerhettem. Igen, évtizedekig halogattam, bűnöm ez, nem is vitás, és csak annak köszönhetem, hogy ez nem nyomasztja a lelkem, hogy a tanárbácsi valószínűtlenül hosszan élt. Akkor kerestem, amikor már holtnak vélhettem. Lélekben – valójában – elkéstem. Valójában azonban – ténylegesen – nem.
Miután végre erőt vettem magamon, s elmentem hozzá, miután megtudtam, él még, 95 éves, és még mindig az élet rövidségére panaszkodik, miután először nem találtam otthon, többek között ezt írtam 2017-ben:
Évtizedekig jártam erdőn-mezőn tök egyedül. Aludtam hóban, tízezer csuszkát láttam azóta, és füles vöcsköt meg dögkeselyűt, pávákat Indiában, Burgasznál olívgezét, az is megesett, hogy én mutattam másoknak fekete sast vagy darut, és már azt hittem, nagyon bírom a barangolást, ebben töltöttem a fél életem, de tegnap rájöttem, hogy talán sosem voltam igazán egyedül. Abban a tudatban mentem előre egész életemben, hogy a tanárbácsi vagy bárki más, bármikor hozzám fordulhat: „Ó, de szép! Mondd csak, Gábor, mi is ez?”
A teljes írás:

Tőzike

Végül aztán utolértem a kórházban. Szorongásokkal teli elbizonytalanodás vezetett azon az úton, ami az ágyáig vitt, de aztán a megvilágosodás édenkertjébe cseppentem – épp úgy, mint gyermekkoromban.
2017: Már számon tartani se tudom, mi mindentől tartok. Hogy azt mondják: meghalt. Hogy rettentő állapotban lesz. Hogy én nem ismerem meg. Hogy nem lehet majd vele beszélni. Hogy nem érti, mit keresek ott.
Végül találkoztunk, hosszú és viharos évtizedek után, felnőttként, és elszállt minden félelmem. Most pedig az a félelem száll el, amit 2017-ben írás közben éreztem; amikor nem tudtam, szabad-e egyáltalán írni erről, hisz ez amolyan személyes ügy. Megírtam mégis:

Jó, hogy itt vagy

2020-ban már tudom, hogy jól tettem. Ma is ő a tőkém. Más tanárbácsik, nagypapák, szomszédok, öregek, vének, szépkorúak védelmében is ő a fegyverem. Az ő szelídsége.

Az ő figyelme. Az ő életszeretete. Az, amit ő fegyverként sosem fogott volna másokra, de én igen.

Sosem voltam olyan jó, mint ő, s nem is leszek. Talán nem is az idősebbeket védem. Talán csak az esélyt – azt, amit egy idős ember egy fiatalabbnak megadhat. Amikor gesztusokkal, támogatással, figyelemmel fordul olyasvalaki felé, aki még szinte semmit sem ért. S nekem úgy tűnik, hogy azok, akik most számok és gazdasági mutatók lajtorjáján akarnak visszamászni mihamarabb a „szabad kávézgatás” jogáig, ma sem értenek semmit. Talán az a baj, hogy nem voltak szerethető és bölcs nagyszüleik, talán szerethető szüleik sem, sőt olyan tanáraik sem, mint Hetési tanárbácsi, de erről se én, se az idősek nem tehetnek. Lehetne bennük annyi elemi érzés és ösztön, hogy tapasztalat híján is felfogják:

a mára öreggé vált emberek sok esetben olyanok számára is támaszt jelentettek és jelentenek, mint a magamfajta.

Személyes ügy ez tehát, nem szégyellem, életem áldásáról beszélek, s vagyok annyira önző, hogyha kell, legyaluljam azokat, akik erről az áldásról nem tudnak, akik a fertőző osztályok margójára raknának olyan embereket, akik áldásukkal voltak jelen tegnap, tegnapelőtt, és áldásukkal volnának jelen a következő 5 és 10 és 15 évben. Ezt az áldást én megkaptam – s ne higgye senki, hogy nincsenek ezren és tízezren, akik áldásra várnak még; nincsenek ezren és tízezren, akik megállhatnának egy ágynál az intenzíven épp úgy, ahogy 2017-ben Hetési tanárbácsi ágyánál én álltam.
Aztán született még egy utolsó poszt róla:

Anyám helyett apám

Kérdezem: ha 2015-ben tör ki a járvány, és a gazdaság védelmében a nyájimmunitás kísértésének engedünk, mit írhattam volna két évvel később?

Kérdezem: ha Hetési tanárbácsi élne még, védenem kellene a világgazdaságot a tanárbácsi ellenében?

Azt a rendszert, ami őt is a frontra küldte, ami őt is éheztette, azt a gazdaságot, ami vírus nélkül is összeomlik újra meg újra? Komolyan arra kellene gondolnom, hogy Hetési tanárbácsi halála esetleg még beleférhet? – hisz mindjárt száz éves, és ugyan, ki él már addig, miért ne volna annyi elég? Annak ellenére, hogy „szegény” jó ember egész életében azt hajtogatta:
„Hát mondd meg! Nem gyönyörű a világ? Csak hát olyan rövid az élet!”
Látom most is, ahogy végignéz magán, ahogy infúzióscsövek tekeregnek rajta:
„Látod, Gáborkám? Annyi minden van még, annyira szép a világ, de hát idejutottunk.”
Igen, tanárbácsi, idejutottunk. 

 Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Légy oly kedves, oszd meg másokkal is!

Feliratoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


     

    Mi a koronavírus? (3.) Mi az, amit biztosan tudunk a járvány utáni időkről?

    Jó, hogy itt vagy

    Anyám helyett apám

    Szentfejsze – karácsonyi novella

    Jézus Krisztus története a legprogresszívebb “sztori”, amit valaha írtak

    Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (1.)

    13 Comments:

    1. Antal Anikó

      Hogyan tudom megosztani az egyes írásokat külön-külön? Bocsánat a bénaságomért…

      • Ha jól értem a kérdést: A beillesztett írások címére rákattintva a cikk nyílik meg, másold ki a linket, és azt oszd meg az Fb-n. Nem tudom, segítettem-e.

        Remélem – és köszönöm. 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Légy szíves Cen’, világosíts fel a nyájimmunitás lényegéről, kérlek.
      sajna, egyszer sem vettem a fáradságot, hogy utána nézzek.

      Elképesztő, amilyen véleményekkel találkoztál, úgy látszik, sikerült kimaradnom belőle.
      Kezdek egyre deprimáltabb lenni, nagyon közel került a vírus a családunkhoz, ezért, ha nem tudok aludni, Jerome K. Jerome-ot és Jégvágót fogok olvasni.
      Tanár bácsit áldja meg az Ég!

      • Kedves Ibolya, most csak annyit, hogy a nyájimmunitás kialakítása jóval nagyobb kockázatokkal jár, mint a karanténos védekezés, elsősorban az idősekre nézve – nem véletlenül hátráltak ki belőle a britek. De hozok majd linket, videót, olyan helyeket, ahol az idézett “hisztéria elleni” prüszkölés megy

        azért nem rakom most ide, mert írni szeretnék róla részletesen – ha sikerül kicsit higgadtabb, emberi formát öltenem – na jó, nem kell megijedni, azért maradt bennem valami emberi is (azt hiszem – remélem)

        Megértem az állapotod. Valahol írtam a napokban, hogy az én hozzátartozóim körül is megjelent, sőt a telekszomszédom konkrétan fertőzött és karanténban van. Naponta jön a rendőrautó, ma pedig egy mentő is érkezett, odalátok, hallom a rendőrautó pittyenését; gondolom ellenőrzések vannak, a mentő meg azért jött, hogy megvizsgálják a beteget.

        Talán azt is láttad a Rekviem az öregekért című tegnapi írás alatt, hogy van közöttünk olyan is, aki két napja vesztette el az édesapját.

        Ez is sokkolt.

        De én abban hiszek – amit még 2018-ban írtam itt – hogy amikor nagy összeomlás jön, páran, kevesen, azok, akik igazán fontosak egymásnak, összekapaszkodnak. Ez elemi ösztönünk. Akkor is, ha ezt most sokszor csak virtuálisan tehetjük meg.

        Ingadozom sokat. Néha úgy érzem, nemigen lehet sok értelme írni vagy szerkeszteni ezt az oldalt ilyen körülmények között, ilyen bizonytalanságok közepette, máskor meg úgy látom, épp most van itt igazán az ideje.

        Igyekszem megállni a helyem – de most tényleg nem könnyű senkinek. Épen tartani az érzéseket, éberen és tisztán tartani a tudatot. Mindez alapesetben sem könnyű feladat, de most különösen nagy erőket igényel. Az sem csoda, ha ebben néha elfáradunk.

        De tegyük a dolgunkat. Másokkal és magunkkal, ahogy és amikor és amennyire csak lehet. Tudom, hegyrengető laposság ez, de most tényleg ez van.

        • Ibolya Nagy

          Köszönöm, Cen’, nagyjából sejtem, sejtettem eddig is, de nem értettem, hogy vetődhet fel egy ilyen könnyen változó, kiegyensúlyozatlan, kiismerhetetlen RNS-virus esetében a nyájimmunitás lehetősége?
          Nyugodj meg kérlek, igyál egy pohár bort, legyen szép estéd!

    3. Antal Anikó

      Köszönöm, Most a kommentek felett megjelent a két ikon, így már tudom osztani. Nem tudom, mi történt korábban…

    4. Szabó Edit

      Mostanában egyre több olyan érthetetlen (értelmetlen?), meghökkentő, sőt, megdöbbentő dolog történik, ami hosszú időre témát adhatna neked, Cen’. Ez szomorú, már-már félelmetes. 🙁

      Én azt kérem, hogy írj továbbra is. Mert ez itt egy olyan oldal, ahol összekapaszkodhatunk.

      • történelmet élünk – ez is pocsék egy mondás, tudom, de valóban
        ez nagyon történelem – itt és most
        online

        írok továbbra is, de ma először hozok recepteket (nagyon egyszerűeket) – még mielőtt hiányolnád 🙂 🙂 🙂 (jaj mennyi-mennyi ígéret!)

        de addig is itt van valami, aminek alighanem örülni fogsz; nem pakolom ki a főoldalra, de egyszer rábukkantál egy hasonló megbújó tartalomra, és akkor örültél; hátha most is

        végül is madárdalos tavaszi reggelek vannak 🙂

        https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/herman-otto-madarak-hasznarol-es-kararol/herman-otto-a-madar-szava-ertelmezve/

        • Szabó Edit

          Köszönöm! 🙂 🙂
          Jártam már arra azóta is barangolás közben, de megyek rögtön és olvasom.

          Te meg csak ígérgess, Cen’, mert amíg vannak teljesítetlen ígéreteid, addig van mit számonkérni. Ebben rám számíthatsz, tudod! 🙂

    5. Nagyistván Ferencné Györgyi

      Kedves Cen!
      Köszönet ezekért a csodálatos írásokért. Ez most nagyon jól esett a lelkemnek. Én is már 70+vagyok, de csodálatos gyerekeim vannak, akik vigyáznak ránk. Sokan utálják az öregeket, mert miattuk be vannak zárva, de kérdem én, nekünk nem fájdalmas az, hogy nem ölelhetjük meg az unokáinkat és rettegünk, hogy a gyerekeink és a családjuk nehogy megfertőződjön? Sokat gondolok azokra is, akik most betegen, egyedül fekszenek az intenzíven, legyenek akár öregek, akár fiatalok, akiknek, ha menniük kell, nincs, aki fogja a kezüket és megsimítsa a homlokukat. Ez számomra borzasztó érzés. Kérlek, írj sokat!

    6. Holsky Péter

      Kedves Cen, csatlakozom az írásra biztatók táborához. Ezt tudod tenni – Neked talán segít, közülünk többeknek biztosan.
      Megmondatott: ki-ki vegye fel a maga keresztjét; s most, hogy úgy alakult: mindőnkre rárakják a magáét – vinni kell.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük