2020.10.27.-28. Nagy balhé a Nagyhagymáson

Fotó: Centauri – Az utolsó kép arról a napról

2020.10.27.-28. Nagy balhé a Nagyhagymáson

Valóban nem sok kell a boldogsághoz, még ha távolról úgy tűnhet is, nekem sok kell. Néhány zerge. Néhány fotó. Hajnalmadár többesszámban. Mindezt az tudja talán gazdagabbá tenni, ha megoszthatom valakivel; ha egy másik örömét is látom. Aznap, életem legszebb cserkelésének napján, bónuszként ezt is megkaptam.

Miután felverekedtem magam a zergejárta kőomlástól a rétre, alig vártam, hogy odaérjek Vida Gáborhoz, hisz akkor már tudtam: ő is látta a zergéket, talán fotózta is, sőt talán engem is látott a zergék közelében. Ahogy sietve mentem felé, éreztem, ahogy vigyorgok. Annyira mosolygott az egész fejem, amennyire egy fej csak mosolyoghat. Gondolom, nem kis elragadtatással számoltam be Vidának arról, hogy s mint ment a cserkelés, ő pedig mutatott olyan képet, amit a túloldalról lőtt. Jóval messzebbről, mint én, de hála az erős zoomnak remek képek születtek az ő keze alatt is. És bizony láttam, hogy a visszafogott, sztoikus rendíthetetlenségbe burkolt Vida is örül. Nyilván nem úgy, mint én, nem azzal a fanatikus kőrepesztő mosollyal – bár nem tudhatom pontosan, hogyan mosolyogtam akkor –, de Vida Gábor határozottan mosolygott; örömöt láttam az arcán; elégedettséget és büszkeséget, és ez iszonyat jó volt. Rá is kérdeztem, és igen, lássunk csodát, megerősítette, sőt kimondta: ő bizony most örül élete első zergefotóinak.

És – ez mennyire szép! – mindkettőnk filozófiája igaznak bizonyult. Vida Gábor abbéli hitét, hogy rátalál az emberre, aminek rá kell találnia, igazolták a zergék, és a hely, ahová Vida visszament, hisz onnan is tudott lőni remek képeket. És az én abbéli hitem is igazolást nyert, hogy érdemes tervezni, és kicsit gyötörni a dolgokat, mert időnként kifacsarhatunk olyasmit is a vadonból – és az életünkből is, hogy legyen itt egy kövér frázis is –, amit egyébként, csak úgy, ajándékként nem kapnánk meg. Példabeszédes eset ez; dolgozza fel mindenki úgy, ahogy azt a legjobbnak látja.

Ezek után már csak arra voltam kíváncsi, jó Murányi mit szól majd a képeinkhez. S ha valamikor nem gondoltam arra, hogy bármi gond jöhet még a közeli jövőben, akkor abban a szűk egy órában, amikor Vidával a menedékház felé ballagtunk. Ezer és egy okom volt az elégedettségre. Még ilyen napot! Gyönyörű ív volt a havasi szürkebegyektől a zergecserkelésig, s ráadásul nem várt ránk több megpróbáltatás, hisz csak aludni és enni kellett egy jót, másnap aztán vidáman lebaktatni a hegyről, s vissza Parajdra, Gusztiékhoz, ahol ráadásul megnézhetem majd, mit vett fel az otthonról hozott vadkamera a medveetetőn. Azt is tudtam már jó Murányitól, hogy mivel két egész napot szántunk a hegyre, Guszti volt oly jó, hogy a kamerát később hozta be az etetőről, így még nagyobb esély volt egy-két izgalmas felvételre. Ez sem fordult még elő, hogy én medvét vadkamerázzak.

A menedékházhoz érve jó Murányit a román lakótársak körében találtuk, kissé emelkedett hangulatban, de már a ház koránt sem volt annyira üres, mint reggel. Érkezett egy legalább húsz fős diákcsoport is. Amint benyitottam a szobába, rögtön láttam, hogy már ott sem csak négyen lakunk. Épp csak ledobtam a cuccot, amikor egy román srác odalépett hozzám, és valamit románul magyarázott. Nem értettem kukkot sem, kiugrottam Murányiékhoz, hogy segítsenek. Akkor tudtam meg, hogy a szobából ki kell költözni, Murányi már ki is cuccolt, mert a szobát a csoportnak adták, nekünk pedig fel kellett menni a padlástéri szállásra. Hamar összekaptam a holmit és felcihelődtem.

A padlástérben legalább húsz ágy állt két sorban, s ott rajtunk kívül senki sem lakott. Murányi a legvégében foglalta el az utolsó ágyat az egyik soron, én a másik soron a vele szemközti ágyat. Amikor Vida is feljött, ő középtájon vert tanyát. Szerettem volna letölteni és megnézni a fotókat, és a ruháimra is ráfért némi szárítgatás, így a szomszédos ágyra kipakoltam, amire szükségem volt.

A földszinten élénk élet folyt, a menedékház előtt tüzet gyújtottak, talán sütöttek is valamit, odébb egy fiú gitározgatott, a ház mögötti farakások mellett, alig pár lépésre a pottyantós klotyóktól, hatalmas termetű kutya csaholt időnként, később pedig a veranda előtt, csengővel a nyakában megjelent egy legelésző ló. A tulajdonos és felesége azzal jöttek fel a házhoz.

Jó Murányi felettébb csodálkozott a zergefotókon, s olyasmit mondott, hogy nem lett volna szabad olyan hamar lejönnie, de már azt latolgatta, hogy másnap, korán reggel felmegy, hátha neki is szerencséje lesz. Másnapra viszont már megbeszéltük, hogy ébredés után rögtön lecsörtetünk a hegyről, s mint utóbb kiderült, jó Murányinak is akadt dolga másnap épp elég. De azért csak latolgatta, s mondogatta egy darabig, hogy felugrik még kora reggel.

Vida és Murányi közösségi életet élt odalent, én a padlástérben hamar elvackoltam magam, megkezdtem a fotók letöltését, eltüntettem a fehér csokoládé maradékát, ittam vizet, pihegtem, élveztem a cserkelés óta tartó boldogságot, s jól voltam. Valamivel később jó Murányi azt is bejelentette, hogy szervezett nekünk vacsorát, így melegételt eszünk nemsokára. Mivel akkor két napja már hideg koszton voltunk, mindannyiunkra ráfért egy tál forró leves; vagy bármi, ami tüzet látott. Örültem is, de nem sokáig.

Egyszer csak megjelent a háziasszony, végigment a padlástéren, vételezett valamit a végéből, s visszafelé tartva ránk förmedt, mondván: elfoglaljuk az egész padlásteret, összevissza fekszünk, nem a miénk az egész. Vagy valami ilyesmi. Nem egészen volt tiszta, hisz rajtunk kívül senkinek sem kellett ott elférnie. Vita alakult ki rögtön, jó Murányi védekezett, Vida meg végül leintette Murányit, hogy ne vitatkozzon, és megkérdezte a nőt, hová feküdjünk, mutassa meg, kinek hol a helye, és mi odafekszünk. A nő annyit jegyzett meg, hogy a „fiatalember ott jó helyen van” (mármint én), de további instrukciót nem adott, ám rettentő sértődöttséggel, mint egy rakás hülyegyereket, tovább korholt minket. Végül lement, én meg csak néztem, mint a gázálarc. Ne sértődjön meg senki, de be kell vallanom, bizony átfutott rajtam: Ilyen lenne a híres székely vendégszeretet?

Jó, gondoltam, összepakolok a másik ágyról, ha ez ennyire zavaró a főnökasszony számára, szépen össze is csomagoltam, három perc múlva már semmi sem volt a szomszédos ágyon. Jó, gondoltam, elvagyunk ma, megnézem a fotókat, ha engedi az akksi, szerkesztek kicsit, eszünk, vacsorázunk, aztán másnap agyő. De voltaképp le voltam forrázva. Nem is kicsit.

Murányiék azt találgatták, mi lehet az asszony baja. Nekem hirtelen találgatáshoz se volt kedvem. Némi szünet után feljött a férje is, de ő csak kurtán köszönt, ő is vételezett valamit a padlástér végéből, s azzal, ahogy jött, úgy el is ment, pedig már azt hittem, hogy a nő küldte a nyakunkra, hogy ő is helyre tegye bennünk, miként kell helyesen elkvártélyozódni egy ilyen padlástéri szálláson. Ez a sovány vigasz tipikus esete. Amikor annak is örültem, hogy a pali legalább nem balhézott, de nem sok időm maradt arra, hogy ebből a sovány vigaszból dagasszak jóindulatom kovászával annyi derűt, ami édes álomba ringatna, merthogy aztán ismét előkerült a nő a lépcsőfeljáróból, és félig-meddig sírva előadta, hogy mi mekkora gyökerek vagyunk, és – erre jól emlékszem – mennyire megsértettük őket, mert állítólag mondtunk is valamit, meg úgy egyébként is.

Ha addig úgy néztem, mint a gázálarc, akkor viszont már úgy, mint a sosem mosott szakadt maszk, amit már a spanyolnátha idején is javában használtak. Nem hittem a fülemnek. Nem hittem a szememnek. Sosem láttam azt a nőt, se a férjét, és egyáltalán… Én speciel szót sem váltottam velük. Mielőtt felbukkant a feljáróban, nem is láttam. Se közelről, se távolról. Azt sem tudtam, hogy a világon van. Lila gőzöm nem volt arról, mi a frász zajlik épp. Na de hátra volt még a fekete leves, mert aztán nem elhanyagolható szemrehányásözön után olyan magas lóról, amilyen magas ló még Erdélyben sincs, közölte: „Természetesen itt alhatnak, de ezek után nem áll módunkban vacsorát adni.”

És azzal, mint aki jól végezte dolgát – mint aki jól megszívatott három vadidegent – eltűnt a lépcsőfeljáróban. Na én akkor kaptam másodszor agyf@aszt Erdélyben. Nem tudom, és nem is akarom ezt szebben körbe írni. Se gőzöm, se közöm nem volt az egészhez, és nem egyszerűen egrecíroztak, hanem bevágtak büntibe. Ételmegvonásban részesítettek. Éhezésre ítéltettem. Megvonták reszkető ajkaimtól a mindennapi betevőt is. Ha ehettem is volna valamit, azt is csak a kutyatálból. Ha érezhettem is volna valamit, akkor se többet egy lábtörlőnél.

És tényleg, úgy beszélt velünk az havasoknak nagyasszonya, élet és halál úrnője, minden kondérok démonja, a nagyhagymási manna és a transzszilván böcsület tüzes keblű őrzője, akár a hülyegyerekek leghülyébbjeivel.

Miért nem térdepeltettek rögtön kukoricatorzsára? Miért nem kötöttek rögtön a lovuk mögé és vontattak egész éjszaka keresztül-kasul a teljes karszton a kövek között, míg nem vérünktől vöröslik fel a fél hegyvidék, s nem a felkelő nap sugarától? Mennyire piti dolog már megvonni a vacsorát egy menedékházban! Megvonni tőlem is, aki végig csak tátog, mint teszkós ponty a nájlonszatyorban. Nem a kajáról van szó, mert azt ezen a ponton pont lesz@artam, de még most is felmegy bennem a pumpa; hogyan gondolhatja ezt bárki komolyan?

Vidáék talán továbbra is azt találgatták, mi válthatta ki ezt a drákói szigort, de erre már nem emlékszem. Elszakadt nálam a cérna, arra emlékszem csak, hogy miután ebbe az egészbe is belekeveredett valamiféle székelykedés, valami virtus – ez vezette volna a kaja-apokalipszist kitervelő nőt is? –, egy ponton éreztem, hogy nem türtőztethetem magam; felpattantam, hogy a maradék cuccot is elpakoljam, és azt kiabáltam: „Az a baj veletek, hogy nagyobb az egótok a hegyeiteknél is! Meg sem érdemlitek ezeket a hegyeket!”

Elismerem: ez durva. De azért képzeljük el egy pillanatra, hogy valaki bemegy a boltba, a kosarába tesz két tejet, a pénztárnál viszont közlik, hogy márpedig onnan nem visz ki egy decit sem, még pedig azért nem, mert csak. Vagy bárhol, bárki, akit életében először lát az ember, közli: nem áll módjában kiszolgálni. Nem áll módjában levágni a hajunkat – mondaná a fodrász, akihez életünkben először lépünk be, és akivel annyi a kapcsolatunk, hogy mondtunk már neki annyit: „jó napot”. „Nem áll módomban elvinni magát!” – mondhatná a buszsofőr, akihez három másodperce szálltunk fel.    

Legnagyobb megdöbbenésemre Vida annyit mondott erre halkan: „Igazad van.”

Ezek után javasoltam, hogy csomagoljunk, és húzzunk le a Nagyhagymásról, de mint a vadlibák. Rögtön. Nem számít, hogy rég besötétedett, nem először járnék éjjel erdőben, hegyen, mocsárban, bárhol sötétben, lefelé ráadásul könnyű a menet, egy óra és lent vagyunk, megkeressük a kocsit, és viszlát Sinistra-körzet, ágyő Nagyhagymás, ne lássalak többé menedékház. Mert ez meg az én kifogásolható működésem: igyekszem mérlegelni, igyekszem türelmes lenni, igyekszem érteni, mi a másik baja, de egyrészt nem mindig sikerül, másrészt, amikor egyértelmű – vérlázítóan egyértelmű – az igazságtalanság vagy gazság, akkor átmegyek bölénybe. Akkor is úgy voltam vele: nehogy már azt gondolja a főnökasszony, hogy csak így, mert neki épp úgy hozza kedve, belerúghat egy vadidegenbe. Nehogy azt higgye már, hogy most jól kicseszett velünk a vacsora megvonásával! Ha ilyenkor fogja magát az ember, és lelép, talán örül is szegény jószág, hogy akibe az imént indokolatlanul rúgott bele, máris kívül van az ajtón; hát akkor örüljön, de azt már nem hiheti, hogy ott fekszik meghunyászkodva, ezer fokon aszalódva a nagy megszeppentségben, rátöppedve a megaláztatás ki-berepedt csirizére, s azon forog szegény kis mazsola agya, hogyan húzza ki kussban minden nagyobb baj és atrocitás nélkül valahogy, míg fel nem kel a nap, és szép csöndben elsunnyoghat a kis budik mögött laposkúszásban. Na, ha lelécel az ember, köszönés nélkül kisétál, és vissza se néz, akkor mindezt – legyen a baja-nyavalyája bármi – nem gondolhatja, én meg önként és dalolva meg nem adom senkinek, hogy velem kapcsolatban bármikor ezt gondolhassa. Gondoljon bármit, teszek rá, de ezt nem.

Csomagoltam is.

Jó Murányi egyetértett velem, de Vida leintett mindkettőnket. „Dehogy megyünk! – mondta. – Jó helyen vagyunk, szépen kipihenjük magunkat, és reggel kényelmesen lesétálunk.” Jó Murányi elbizonytalanodott, én meg nem akartam vitázni. Abbahagytam a pakolást, és visszafeküdtem, végtére is én voltam a vendég vagy micsoda, de ma is azt gondolom, ha egyedül vagyok ott, nem kellett volna két perc, és huss: mintha soha ott sem lettem volna.

Vida és Murányi még latolgatták, hogyan s miért történhetett mindez, Vida egy idő után viszont szerette volna lezárni a témát. Mondtam Vidának: voltam én már hasonló helyzetben, s olyan is volt, hogy tömegverekedés kerekedett ki belőle. Kérte, meséljem el, de úgy éreztem, ki kell ugranom egy cigire, hogy szó szerint füstölöghessek, s mire visszaértem feledésbe merült az én kis tömegverekedős  sztorim. Jó Murányi a telefonján zenét hallgatott, én meg azt mondtam, ilyenkor volna jó egy pálinka meg egy kis AC/DC, leginkább a Black in black. Pár másodperc múlva meg is szólalt Murányi telefonján az idézett rock-opusz, amitől sokat javult a kedvem.

Jó Murányi nemigen találta a helyét, többször is lement a földszintre, s egyszer azzal jött vissza, hogy a román fiatalok meghívtak minket vacsorára – vagyis ehettünk volna abból, amitől a nagyhagymási rendfőnökasszony egy életre eltiltott. Nekem rögtön világos volt, hogy nincs cselezés; ha nem, hát nem; nem fogok belemenni ebbe a hülye játékba azzal sem, hogy kerülő úton, a román diákok jóvoltából jutok melegételhez, s úgy megyek le a konyhába, mintha épp egy hasisbárba lépnék be. Még később Murányiék azt javasolták – talán mert kiismertek már annyira, hogy tudják, alapból sem alszom sokat, s most sem fogok –, hogy menjek le „csajozni”! Kétségkívül az átlagosnál jóval több csinos és életvidám lány volt adott pillanatban tíz méteren belül; főként igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy 2000 méteren dekkoltunk épp, nekem azonban a legkevésbé sem tűnt a „csajozás” alternatív megoldásnak. 😊

Nehezen szunnyadtunk el, de nem az éhség vagy a düh miatt. Hamar lenyugodtam, csakhogy a ló épp a menedékház előtt legelt, szépen szólt a csengője, percenként hatvanszor, ami még idilli lett volna, de a diákok alattunk a verandán harsánykodtak, beszélgettek, időnként felnevettek. Egy osztálykirándulás hangulatában fürdőzhettünk bő két órán át, még egy felkapott román popdalt is meghallgathattunk az előadásukban, abban a felejthetetlen alhavasi éjszakában. Mivel alvás híján jutott idő töprengésre, szöget ütött a fejembe az is, hogy bár mindenhol kötelező a maszkhasználat, és mielőtt feljöttünk a hegyre, igen rossz híreket kaptunk már mindenfelől, az író-olvasó találkozókat se passzióból mondták le, de odafent, a menedékházban senki sem hordott maszkot. Egy pillanatra se. Így aztán hiába is voltam körültekintő addig, nyílt rá némi esély, hogy végre összeszedjem a koronavírust (később aztán voltam is beteg, bár sosem tudom meg, hogy valóban a Nagyhagymáson kaptam-e be valamit).

Talán még kétszer kimentem rágyújtani, Vida és Murányi a zajongás ellenére hamar elszenderült, végül a veranda elnéptelenedett, már csak a ló csengettyűje szólt kitartóan, és én is elálmosodtam. Sokáig forgolódtam, fáztam. Hiába öltöztem fel, a ruháim nyirkosak maradtak. A földszinti szobákban kályhák voltak, az emeleten azonban semmi. Végül, bőven éjfél után, úgy döntöttem, kerítek magamra még valamit. A padlástér végében legnagyobb szerencsémre rábukkantam pár pokrócra, a két legpuhábbat magamhoz vettem, bevackoltam alájuk. Lassan át is melegedtem.

Mint oly sokszor, ha az ágy olyan, akár a tenger, elalvás előtt képekhez kötöm ki a pszichét, mintha az pedig háborgó örvényen veszteglő csónak volna. Aznap éjjel két kötéllel, két képpel kellett kikötnöm, hogy ne essek ki az álom zónájából folyton: a sziklafokra gyűjtött zergegidák képe volt az egyik cövek – a másik kötelet ettől igen messzire, egészen hazáig vetettem; a boglyáimra és szarvasaimra gondoltam. Kialvatlanságomat, a mélyben még ott kavargó ingerültséget ezzel a két távoli képpel spannoltam meg, pattanásig feszítettem, és mikor a csónak megállt, összeestem benne, s a nyirkos evezők közé dőlve végre álomba zuhantam.

S MÉG EGY UTOLSÓ FEJEZET JÖN

Fotó: Centauri – Holló a Nagyhagymáson

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

                                                                                     

    6 Comments:

    1. Ó, ó, látod, több csokit kell máskor vinni, de jól jöhet egy kis mogyoró vagy mandula is.

    2. Lívia dr. Zilahi

      Ez csúcs, kedves Cen, nevettem, sajnálkoztam aztán megint nevettem, hihetetlen jó helyzet leírás, ez a való élet. Mitől jó Murányi a Murányi? ezt egyszer már kérdeztem, nagyon megszerettem az utitársaid, a te fantasztikus élvezetes beszámolóidról nem is beszélve:-))). Most aztán igazán kíváncsi vagyok, hogy jöttetek el onnan.

    3. Szabó Mihályné

      Huh! Megint egy szuper fejezet! Gratulálok, Cen’!!!

    4. Szabó Edit

      Hátha valaki még ide téved és elolvassa. 🙂
      Ugyanez a történet Murányi Sándor Olivér tollából:

      https://www.muranyisandoroliver.com/index.php/jegyzetek/308-mi-t%C3%B6rt%C3%A9nt-a-nagyhagym%C3%A1son

      • Patai Mária Zsuzsanna

        “Idetévedtem” amonnan! Nagyon érdekes, hogyan emlékezik két ember ugyanarra az eseményre, szituációra! Itt valahogy nem is különbözik annyira a két “elmesélés” a lényeget illetően.

        • Szabó Edit

          Szerintem is érdekes! 🙂
          Azért raktam ide, hogy mindkét változat olvasható legyen itt.
          Már érdemes volt, hiszen te hamar rátaláltál! 🙂 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük