2020.10.25. Záridők a Világegyetem időtengerében

Fotó: Centauri

2020.10.25. Záridő a Világegyetem időtengerében                 

Az a sziklatömb, ami lentről oly ígéretesnek látszott, valójában nem egy tömb volt, hanem kettő. legalábbis ami az elérhetőségét illeti. Az első, kisebbik rész, és a második, nagyobb rész közé fenyőerdő ékelődött.

Miután jó Murányi is csatlakozott hozzánk, hármasban bandukoltunk felfelé; én némiképp megkönnyebbülve, amikor láttam, ezúttal nem kell sokat és meredeken kapaszkodni, és hamarosan felérünk a sziklafalakhoz; azért néha még így is kénytelen voltam megállni egy szusszanóra.

A menedékház alatti nyeregben is láttam madárcsapatokat, és a Nagyhagymás tetejére érve is. Messziről szép, nagy testű madaraknak tűntek, s főként, ha egy fenyves szélében rebbent valami, mindig fenyőszajkót vagy örvös rigót reméltem; de mindig kiderült: léprigók bandáznak a hegytetőn. A léprigóról írtam már pár sort az évek során, s ha szóba kerül, mindig büszkén említem, hogy alapvetően a hegyvidék madárfaja, ezért különösen jó, hogy nálam, otthon mindennapos, s nemcsak télen, nemcsak vonulókat vagy kóborlókat látni, hanem rendszeres fészkelő. 2016 körül a terasz előtti erdei fenyőn fészkelt, épp olyan magasságban, hogy a dolgozószoba ablakából láttam az először kotló, aztán a fiókáit etető léprigókat. Ez sem minden háztartáshoz tartozik hozzá 😊

Léprigó (Free Photo)

Nagyhagymáson egyrészt mint jó ismerősöket köszöntöttem őket, némi büszkeséggel gondoltam vissza a birtokra, s megjegyeztem magamban: milyen jó, hogyha léprigót akarok látni, elég otthon kimenni az udvarra, sőt néha elég csak kipillantani az ablakon. Ugyanakkor csöppnyi csalódottság is volt bennem, hogy ennyit jöttem, ennyit kapaszkodtunk felfelé, és itt is ugyanazokat a fajokat látom, mint otthon. És persze a fenyvesekből hallom a búbos cinegéket, amint Bucsin-tetőn is – de hát ő is jeles otthoni fajom!

  Felérve a tetőre, vadul vetettem bele magam a sziklafalak távcsövezésébe. A hely minden szempontból ideálisnak tűnt. Későn értünk fel, de nem kellett sokat tépelődnöm azon, másnap merre vigyen az út. Ha valahol lehet zerge, hajnalmadár, vagy bármi, ami egy dombvidéki erdőkerülőnek érdekes lehet, akkor az ezeken a sziklafalakon lesz. Annak ellenére gondoltam ezt, hogy hihetetlen csönd fogadott minket odafönt, és végül már egy madár sem rebbent. Se egy léprigó, se semmi.

Fotó: Centauri

A fényképezéssel még mindig óvatosan bántam, hisz továbbra se tudhattam, lesz-e alkalom az akksik feltöltésére – leginkább úgy tűnt, hogy nem lesz –, de azért pár képet rögtön lőttem, amint Vida és jó Murányi is. Távcsöveztem, mérlegeltem, igyekeztem belőni, melyik lehet a Nagyhagymás sziklafalin az a mikrokörnyezet, az a mikrobiotóp, ahol hőn óhajtott fajaim a leginkább mozoghatnak. Olyan részleteket kerestem, melyek leginkább hasonlítottak a korábban (az Alpokban vagy a Balaton-felvidék kőbányáiban) látott biotópokra, élőhelyekre; melyek adtak már nekem alpesi fajokat, például hajnalmadarat vagy havasi szürkebegyet. Akadt is bőven ígéretes részlet, párkány, sőt ösvényeket is felfedeztem a sziklafalak mentén, de továbbra sem láttam semmit.

Viszont gyönyörű időnk volt. Zavartalan napsütés, tágas kilátás, hatalmas, felszabadító terek. Vida jó szokásához hűen lassan tovább csorgott, némiképp lemaradva én is előre haladtam a fenyves felé, ahol az ösvény eltűnt a fák sötétjében, jó Murányi pedig egyre magabiztosabban lemaradt. Vida végül eltűnt a fenyők között, de akkor már lehetett köztünk a távolság vagy 200 méter, befejeztem a fotózást, és döntenem kellett: maradok ott vagy Vida után sietek.

Fotó: Centauri

Tépelődtem, hisz nem tudtam, mennyit kell a sötét fenyvesben menni, hogy kiérjünk valahol, a feljebb eső sziklatömbnél, másrészt erősen ereszkedett a nap, így, ha Vida után megyek, azt kockáztattam volna, hogy aznap már nemigen lőhetek szép képeket. Pár percig hezitáltam, mintegy alibit keresve fotogén részleteket kerestem a sziklákon, a legelőn, s milyen jól tettem! Pár perc múlva a Nap oldott meg mindent. Annyira alacsonyra ereszkedett, hogy éles, epikus súrlófények keletkeztek, és ez bizony a gyengém. Főként, ha tengerparton vagyok, vagy mint ebben az esetben: közel 2000 méteren. Alkonyi fények erdőknél, sziklafalaknál, dühöngő óceánnál, magányos hegy ormán – ez már nemcsak a fotózásról szól. Ilyenkor mindig egyfajta időutazás kezdődik nálam, ez nekem mindig regények tere, többek között a Fonoé; ez az a helyzet, amikor megállítanám az időt, maradjon a nap abban a pozícióban napokig, hogy elővehessek egy füzetet és írhassak; leírhassak mindent, amit akkor a kövek, ágak, fények és árnyak diktálnak. Ez az én időm.

Fotó: Centauri

Ezekben a fényekben érzem a legerősebben, hogy bolygólakó vagyok; a  bolygó, ahol élek, kering egy rettentő nagy másik égitest, a Nap körül, s hogy ez az egész keringő, ez a dance, amit itt a Föld és a Nap, s megannyi más bolygó rendületlenül táncol, szervesen ízesül a világegyetem nagy ringlisébe; ez a fény, az ilyenkor kirajzolódó sziluettek és hieroglifák egytől egyig üzenetek arról a laborról, ahol mérhetetlen nagy üstben galaxisok és üstökösök születnek és semmisülnek meg az idő minden megtörhetetlen, egy és oszthatatlan pillanatában; ilyenkor érzem, sőt tudom szinte fájdalmas tisztasággal, hogy a világegyetem öröklétébe láthatok be maszk és napszemüveg nélkül, ebben a valószínűtlenül rövid, gyönyörű pillanatban; ilyenkor érzem, hogy bár épp csak átsuhanok a hegyen, Erdélyen, a létezésemen, valamiként mégis úgy suhanok át, akár egy üstökös, holott annyi nyomot sem hagyok majd, mint itt, a lábam alatt, a galléromon, bármely sziklán bármely porszem; ilyenkor érzem, hogy sosem voltam magányosabb, mint épp abban a pillanatban; és bármikor bárhol esik ez meg, legyen óceáni dűne őrült sárga, árvalányhajas teteje, vagy mediterrán sziklafok égei kéjre néző forró csúcsa, hosszú-véres alkony otthon, mindig ott van ez a leg; a legmagányosabb óra, mintha a magány is, a táguló világegyetem méretével arányosan, mint egy haldokló csillagóriás, egyre csak nagyobbra és nagyobbra fúvódna; mintha magányunkkal igyekeznénk felérni a kozmosz magasságáig; mintha egyedül a magány volna az kizárólagos út a Világegyetem megértése és szeretete felé; épp ezért aztán, épp ezek a percek a legkevésbé magányosak, mert hisz, amikor velünk van minden, pár pillanatig az Univerzum a mi szívverésünk ütemére lüktet, amikor pár pillanatra az Univerzum rettentő műve és forgása bennünk pihen meg, mintha a létezés brutális ragadozómadara csibeként kuporodna belénk pár pillanatra, ha egyszer ott van köröttünk és bennünk minden, hogyan is lehetnénk valóban magányosak?, hisz ott vagyunk, ahol minden van; épp ezért ezek az alkonyi órák nemcsak a legmagányosabbak, hanem a legreménytelibbek is egyben; ezek azok a percek, amikor kritika nélkül elhiszem: bármi történt is eddig, nem számít, itt a igazi, százkarátos-tűzarany csoda a közelben! Bárki jöhet, bármi megtörténhet, akár már a következő percben. Az is, ami a „bármi” gyáván tág kategóriáján túl van. Megoldást és választ hozhat bármi, a lábam alatt a felizzó mészkő, vagy a közelben ordas őssötétséget őrző fenyves.

Ezek a megkérdőjelezhetetlen, éles és éltető szerelem pillanatai. Amikor mindenki mindenkit, vadul, kétségeket nem ismerőn, tisztán és kétségbeejtően szeret; s mivel ez egyfajta közös, nagy szerelem az Univerzum végtelen sok eleme között, a csalás, az árulás lehetősége is kizárt, hisz nincs már hová kilépni mindebből: nincs másik Világegyetem, mely elszipkázná lábam alól a fényt vagy szemem elől ezt a napot; hová léphetne ki, léphetne le mellőlem s belőlem a „minden”? Így aztán minden ilyen pillanat megismételt frigy is, eskü nélkül, ígéretek nélkül, rettentő mennyegző, amit senki sem csalhat meg; ahol az új frigy, az új szövetség papja, a Nap, utolsó melegével és szikár fénycsóváival csak annyit közöl: nincs mód válásra, az együttlét éppúgy elrendeltetett, mint az egyedüllét; nem lenni épp úgy értelmetlen, mint lenni még; meghalni épp oly értelmetlen, mint élni; bármit akarunk, vagyunk csak, élve vagy holtan; ma testbe szervezett atomok még, s holnap talán már magasabb minőséget hordozó, űrbe spriccelő fotonok.

Ma is visszavágyom abba a félórába; ahogy visszavágyom, minden otthon, és a hátam mögött hagyott alkonyba; és visszavágyom, minden a Balaton jege fölött valaha látott, átsuhanó téli naplementébe; és minden alpesi, északi-tengeri, atlanti-óceáni, máltai, balti-tengeri, hortobágyi és bükki, nagy és kisalföldi alkonyba, ami csak valaha intravénásan létre oltott. Abba a lunátikus hipnózisba, amikor csak részletről-részletre, árnyékról- árnyékra csetlek-botlok, és próbálok mindebből valamit megtartani, ha másként nem, úgy, hogy írok róla, ha másként nem, hát úgy, hogy fényképeket készítek – nem mintha e fotók zárideje bármit osztana-szorozna a Világegyetem idejében.

FOLYT. KÖV.

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider

Slider

Slider

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*

    7 Comments:

    1. Marsovszki Viktória

      És ekkor ismét tenyerére vett az isten, a te istened, Gaia! ♥

    2. Gadányi Terézia

      Nagyon szépek a képek,és szeretem olvasni az írásaidat.Köszönöm Cen’

    3. Jaaaaj de nagyon szeretem ahogy írsz, ez itt az igazi Cen 💚🙏🙏🙏

    4. Nagyon szép. 🙂

    5. Szabó Mihályné

      Nagyon tetszik, annál is inkább, mert Erdély a mindenem! Lenyűgöz a sok szép természeti adottsága: Várom a folytatást!!!

    6. Antal Anikó

      Csend. Ahogy elcsendesül a világ, nyugovóra tér a Föld minden teremtménye – számomra ez is hozzátartozik ehhez a képi varázslathoz, amit általad mi is átélhetünk, kedves Cen’. Köszönöm

    7. Köszönet mindenkinek!! 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük