• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.25. Különös szerelmi háromszög: zergelátta író, írólátta zerge

2020.10.25. Különös szerelmi háromszög: zergelátta író, írólátta zerge

A nyugvó nap egyre inkább a sziklafaltól távolabb eső fenyőerdő felé terelt; a platón és az erdő szélében volt a legepikusabb a fény és árny játéka, bele is feledkeztem; rátapadtam a fényképezőgépre, és mint mindig ilyenkor, kialakult egyféle csőlátás. Az, amit a fény ilyen alkonyi percekben mutat, erős TÉMA; ez az, amikor nem a témát keresem egy helyen, mert hisz az ott van az orrom előtt, mint inkább a legkedvezőbb szöget, a legérdekesebb vagy legjellemzőbb részleteket, s főként ez utóbbi, a részletek keresése húzza be az elmét egy speciális tudatállapotba, ahol végül már kizárólag egy fényképezőgépen keresztül látja a világot; kizárólag képeket lát, struktúrákat, és azok mögött üzeneteket. Ezt az üzenete írtam meg legutóbb ITT.

2020.10.25. Záridők a Világegyetem időtengerében

Vida már rég eltűnt egy másik fenyves ösvényén, arról pedig, hogy jó Murányi merre lehet, nem is tudtam. Nem tudom ma sem, mi történik ilyenkor a pszichében, mert bár úgy érzem fotózás közben, hogy most nyílik lehetőség arra, hogy a teleobjektívet, mint egy ágyúcsövet, betoljam a lényegi jelenségek középpontjába, és így épp a legtágabb értelemben vett horizontot pásztázhatom, ugyanakkor ezer és egy dolgot kizárok a látómezőből. Ilyenkor hiába keringene a fejem fölött öt szirti sas, nem venném észre; maradnának a sziklák, a kiszáradt fenyők csontvázai, zuzmók és felfénylő füvek.

Az volt a szerencsém, hogy ez az alkonyi horizont egy idő után nagyobb látószöget kívánt, így a fenyőerdő részletei után igyekeztem bevonni a képbe a mezőt és a távoli sziklasüvegeket is, és ahogy ott bajlódtam újabb és újabb kompozíciókkal, egyszer csak megint a sziklafal peremét fényképeztem, pontosabban olyan képeket lőttem, amibe már beúszott az is, és akkor feltűnt a képen egy árnyék, a sziklafalak fölötti mező szélén. Valami, ami addig nem volt ott. Leeresztettem a fényképezőgépet, és bevetettem a távcsövet.

A menedékház irányába, ott, ahol felfelé jöttünk, s egy olyan ponton, ahonnan korábban már átnéztem a sziklafalakat, és ahonnan életnek semmi jelét nem láttam, most egy zerge állt. Nem számítottam rá, hogy így találom meg az elsőt. Azt hiszem, nem is igen jellemző. Inkább a sziklafalak számos peremének, platójának egyikén kellett volna zergét találnom, nem pedig a fennsíkon, a legelőn. Mindenesetre ott állt egy zerge, mindent kétséget kizáróan, bár pár másodpercig hezitáltam, mivel nem mozdult egy tapodtat sem. Nem forgatta a fejét, nem lépegetett, nem legelt, csak állt, mint a cövek.

Ilyenkor hamar felmerülhet a kérdés: vajon tényleg zerge az? – vagy csak egy zergének látszó tárgy? Hamar lát ennek-annak az ember mindenféle tereptárgyat, ha valamire nagyon vágyik. Ilyen volt a kilencvenes évek elején, amikor a Hortobágyon órákon át kúsztunk-másztunk a forró, birkaszaros legelőn, hogy becserkeljünk egy bokor tetején pihenő parlagi sast; az volt a legszebb, hogy amint előrehaladtunk, egyre több és több részletet vettünk ki belőle a spektívekkel, s végül már a fehér szárnyfoltokat is láttuk. Rettentő lelkesedésünk csak akkor tört le, amikor alig voltunk 500-600 méterre és megélénkült a szél, s akkor a „sas” meglibbent, számunkra pedig egy szemvillanás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy egy hatalmas, fekete nejlonzsák akadt a bokorra; igaz, nejlonzsák aligha hasonlíthat jobban parlagi sasra, mint az a nejlonzsák.

Egyszer meg az egész Európában rendkívül ritka, észak-amerikai récefajt, a gyűrűscsőrű récét figyeltem meg, de azt valami észvesztően jó körülmények között. Tökéletes volt, tisztán láttam, ráadásul közelről, nem volt semmi kétség. Az lett volna az első magyarországi előfordulás. Remegett kezem lábam az izgalomtól, már a fényképezőgépet készítettem, abban az esetben is kúsztam-másztam egy halágy gátjának takarásában, és már biztos voltam benne: új fajt bizonyítok Magyarországon, méghozzá olyan parádés fotóval, mely nem százzal, hanem ezerrel szorozza fel irigyeim számát. A siker és megdicsőülés biztos tudatában bújtam ki a hátizsák pántjából és vettem elő a 400-as telét, hogy telibe- és szanaszéjjel lőjem az ország első gyűrűscsőrű récéjét (ráadásul gyönyörűszép gácsért), ami egyúttal az ország első észak-amerikai récefaja is lett volna, amikor sanda gyanúm támadt, a réce ugyanis – akárcsak a Nagyhagymás zergéje – semmit sem csinált. Még egy gubbasztó, szunyókáló réce is elfordul maga körül, még nyugodt vizeken is; néha felnéz, igazít a tollán, fészkelődik, halad valamerre, még ha lassan is, de az a réce olyan mozdulatlan volt, mint egy köztéri szobor, főként a körülötte úszkáló más, gyakori récékhez mérten. Még közelebb mentem, és spektívvel ismét alaposan megnéztem; abból a távolságból már láttam, hogy a réce egy igen remekbe szabott műréce, amit az olasz vadászok raktak vízre csalimadár gyanánt.

Könnyű elképzelni, mit éreztem, s azóta – meg a hortobágyi nejlonsas esete óta –, ha valami ennyire mozdulatlan, mindig gyanút fogok, főként, ha a célpont messze esik, mint aznap, alkonyatkor az a bizonyos, valószínűtlen helyen váratlanul felbukkanó zerge.

Mindenesetre pár másodperc után – bár továbbra se mozgott szemernyit sem – beláttam: valószínűtlen a látvány, váratlan is, de műréce-élmény és nejlonsas-emlék ide vagy oda, ez az állat valódi. Hamar lőttem is rá párat, majd leeresztettem a fényképezőgépet, hogy lássam a nagytotált is: vajon van-e ott több zerge is, vagy csak ez az egy árválkodik a sziklafal peremétől pár méterre. Több zergét nem láttam, viszont megpillantottam jó Murányit, szinte a mező közepén, amint mobiltelefonján pötyög valamit, és se nem lát, se nem hall. Jó Murányink nem először gyógyult rá a telefonra, ezúttal annyira, hogy pontosan ott állt, ahol bő fél órával korábban láttam. Ő, én és a zerge egyenlő távolságban voltunk egymástól, mintha egy egyenlőoldalú háromszög csúcsai lennénk mindhárman. Én néztem a zergét, a zerge Murányit, Murányi meg a telefont.

Azért nem mozdult a zerge, mert arra várt, amire én vártam. Én vártam, hogy mozduljon a zerge, a zerge meg arra várt, hogy mozduljon Murányi, mert szemlátomást nem tudta eldönteni hirtelen, hogy amit lát, ember-e. Ahogy én sem tudtam eldönteni az első pillanatban, hogy amit látok, zerge-e. Különös háromszög alakult ki, ahol mindenki szeretett valamit; én – miután megbizonyosodtam a valódiságáról – ujjongva szerettem életem első, erdélyi zergéjét; Murányi jól láthatóan kitartó imádattal csüngött a telefonján; a zerge talán nem táplált efféle heves érzéseket, de az biztos: szerette volna megtudni, mi a franc áll ki a mezőből ott, ahol Murányi áll.

Újabb képeket lőttem, de hamar beláttam, olyan messze vagyok, hogy onnan újabb fotókat lőni igazán kár, főként, hogy továbbra is érdemes spórolni a töltéssel. Az lett volna a legcélszerűbb, ha ráírok jó Murányira, de mint általában, nem volt nálam telefon. Pedig milyen jó lett volna küldeni neki egy sms-t; csak annyit: „Ne mozdulj, téged figyel egy zerge! Meg ne moccanj, csak lassan emeld fel a fejed, és nézz a menedékház irányába!” Mivel ezt nem tehettem meg, úgy döntöttem, megpróbálok odasomfordálni Murányihoz, ehhez azonban át kellett vágnom a réten, jól belátható, nyílt terepen. Titokban azt reméltem, hogy a nagy távolság miatt a zerge nem ugrik meg, azért sem, mert engem észre sem vett, s minden figyelmét lekötötte a pusztából „kiálló” Murányi.  De tévedtem. Pár lépés után a zerge engem is kiszúrt, és bár komótosan, de megfordult, majd visszaereszkedett a sziklafalakra.

Odarohantam Murányihoz, s mondtam neki, hogy az imént egy zerge bámulta kitartóan, s arra kértem, húzódjon valami kevésbé nyilvános helyre, míg én igyekszem felhajtani azt a zergét. El is szaladtam abba az irányba, ahol a zerge eltűnt. Elérve a sziklaperemet, Murányi rögtön utolért, kezében a fényképezőgéppel, mert mint megtudtam, ő még sosem látott zergét. Ez meglepett, de úgy negyedórán át csak a sziklákra koncentráltam, igyekeztem kitalálni, hol ereszkedhetett le a zerge, de hiába. Első zergénk többé nem került elő – viszont pompás naplemente kerekedett a távoli hegyek fölött. Murányival a naplemente fotózásába kezdtünk, és már latolgattuk, vajon mikor fordul vissza a jóval feljebb járó Vida, amikor is jött tőle egy sms; megadott egy időpontot, amikor is mindenkinek – legyen a hegyen bárhol – szigorúan a menedékház felé kell venni az irányt, nehogy fennmaradjunk a sötétben.

Murányival fotóztunk még, vártuk Vidát, aki sokáig nem érkezett, végül el is indultunk a menedékház felé, ám az utolsó pillanatban Vida is beért minket, így együtt ereszkedtünk vissza a menedékházhoz. Én állati boldog voltam, hogy lett végül zerge is, már az első délutánon, és érdekesnek találtam azt az abszurd háromszöget is, amit én és Murányi meg a zerge pár percre alkotott, jó Murányit viszont inkább bosszantotta.

Többször is megerősítette, hogy ő még az életben nem látott zergét. Azzal vigasztaltam, hogy a zerge viszont már látta őt, s az már fél siker.

A menedékházban időközben másik csoport is érkezett, négy román férfi, akikkel jó Murányi és Vida hamar összespannolt, természetesen gurítottak pár pálinkját is, én viszont kimaradtam ebből is; hamar lecuccoltam, és igyekeztem begyújtani, annál is inkább, mert a zerge után holt biztosan tudtam: a terep jó, sőt kimagaslóan jó, így másnap a lehető legfrissebben és lehető legnagyobb erőbedobással kell nekimenni a hegynek, és alaposan át kell nézni a feljebb eső sziklafalakat is.

Némi konzerv jutott vacsorára, aznap ez volt az első étkezésünk, s azt sem nevezném gazdagnak. Másnap sem ígérkezett nagy lakoma, azaz ígérkezett, de csak ígérkezett; másnap este érte el az erdélyi út az abszurditás felsőfokát, de most csak annyit jelzek: már az első zergés nap végén sem bántunk volna valami tisztes ételt, s gondolom, mindannyian reméltük, hogy másnap viszont – amikor feljönnek a menedékház tulajdonosai – végre főtt ételhez is hozzájutunk.

Keveset csacsogtunk aznap este. Vidát faggattam röviden arról például, hogy látott-e már hajnalmadarat. Mint megtudtam, egyszer látott csak, és ez szintén meglepett, ugyanakkor örültem, hogy végre valamivel viszonozhatom a segítőkészségét, s kissé vakmerően megígértem, hogy majd én mutatok neki másnap. Ugyanígy nyugtattam jó Murányit is, mondván: keresek én neki megint zergét. Az efféle ígérgetés egy olyan helyen, ahol életemben először járok, egyrészt kissé merész, elismerem, ugyanakkor változatlanul érvényes: ha ismerünk egy élőhelytípust, sok vizuális jel és némi bejárás után viszonylag pontosan lőhetjük be, mi minden él rajta. Aznap este a magam részéről szinte biztos voltam benne, hogy hajnalmadár is van. Ahol pedig egy zerge jár, ott több is akad. Az a zerge sem egyedül volt. Az Alpokból ismerem annyira őket, hogy tudjam: amolyan előre küldött őrszem volt, akit fényképeztem, s ha mindent rendben talált volna, ha nem mozgunk, akkor szépen feljöttek volna a többiek is. Talán az ígérgetésem, a turbó-tervezéseim kapcsán megállapítottam, hogy Vida merőben más hegyjáró, mint én; amolyan filosz, aki elmélkedve, sztoikus nyugalommal járja a hegyeket, és örül annak, ami épp elékerül, szemben velem, aki tervekkel a fejében vág neki minden napnak, és azokat igyekszik estére kihajtani a sorsból. Vida erre olyasmit mondott, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténik.

Elmeséltem Vidának és jó Murányinak egy esetemet, amikor is füles vöcsköt akartam fotózni az egyik tanítványommal. Merthogy akkortájt a füles vöcsköt jóval ritkábbnak tartották, és minden megfigyeléshez bizonyító fotót kértek. Erről a fülesről meg nem volt fotó, így aztán visszamentünk a helyszínre és igyekeztünk fotót készíteni róla. A nagy távolságok miatt egy adott ponton vaktában lődöztem a géppel, mindenre, ami fehérpofájú vízimadárnak tűnt. A sztorit részletesen azért nem mesélem el itt, mert aztán később egy szaklapban publikáltam is, a lényeg annyi: lőttem két fotót, ahogy azt akkor hittem a füles vöcsökre, de kisvártatva kiderült, nem fülesre fogtam rá a gépet, hanem egy annál jóval, de jóval ritkább madárra. Tanulság: Ha nincs terv, ha nincs akarat, ha nincs kitartás és trükközés, akkor az a nagyon ritka madár sincs meg.

Én tehát – mondtam Vidáéknak – az efféle emlékek miatt is rendületlenül hiszek a tervszerűségben, és bár a véletleneknek és a szerencsének, ha tetszik a sorsnak vagy a fátumnak jelentős szerep jut az életünkben, abban is, hogy milyen eredményeket érünk el, de talán a sors, a véletlen, a fátum is gyakrabban lép közbe számunkra kedvezően, ha mi viszont bizonyos dolgokért megküzdünk akár a valószínűtlen helyzetekben is. Különösen szép, hogy másnap délután – az erdélyi út legszebb órájában – mindkét életszemlélet helyessége igazolást nyert; az az óra, nemcsak minkét életszemlélet helyességét, ha tetszik termékenységét igazolta, hanem azt is: az igazság sosem kizárólagosságban, mint inkább paradoxonban lakozik.

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

 

    Név*

    Email cím*

                   

    2 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Végül, ismét csak a felcsigázas esete forog fenn ☺️

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük