2020.10.24. Kifoszt a hegy néha, de sohasem hiteget

2020.10.24. Csak ma, 2020.12.14. 03:09-kor értettem meg, miért akartam felkészült és előrelátó lenni mindenáron, mielőtt nekivágnánk a Nagyhagymásnak; csak most értettem meg – és lenyűgöz az elme különös panorámája, mintha a psziché az Everestnél is magasabb hegy lenne –, hogy nem csak a lábamról volt szó; nem.

Nem voltak hegyek Máltán, nem voltak hegyek a francia partoknál, és itt sincsenek hegyek; utoljára 2016-ban tett próbára hegy a Zafír-túrán, rögtön az első napon; azóta beszéltem róla többször is; a második napon kudarcot vallottam; zöldfülű lettem; elájultam egy völgyben, ahol térerő sem volt, de az az igazság, meg sem kerestem a telefont; nem próbálkoztam; csak vártam, míg magamhoz térek;

s milyen különös alakzat ez: épp a Nagyhagymás előtt két nappal, Marosváráshelyen meséltem el ezt Vidának, kis híján élő egyenesben.

A Zafír-túra után volt egy rövid posztom. Azt a címet adtam neki: „Üzletelő hegyek”. Többek között azt írtam: „A hegy nem kegyes, ha ad is valamit, behajtja az árát.” A túra után napikig, éjjel és nappal is hallottam a patakok csobogását, hiába voltam akkor már a Főváros szívében. Amint sokkoló volt végül megtalálni a zafírt, legalább annyira sokkoló volt a túra második napja, és utólag azt hiszem, mind a tizennégy, amit aranymosással és a zafír keresésével töltöttem; nemcsak a patakok csobogása maradt bennem, és nem csupán pár napra, hanem a rendszeresen rám törő szédülés is, az a kíméletlen vánszorgás nap mint nap a köves patakmedrekben, a felmálházás és lemálházás állandóan ismétlődő tortúrája; az a delírium, amiben mederről mederre botorkáltam, amiben falvakat kerestem, kocsmákat, egy pohár vizet, újabb gránátokat, még egy kis aranyat, és a zafírt állandóan tizenkét patakban.

Jack London Centauri író Jákob botja zafír túra irodalomRémisztő, mit meg nem őriz az elme, de voltaképp még inkább elborzad az ember, amikor az emlékeit nem az elméjében látja viszont, hanem a testében. Az a túra valóban elvett valamit. Akkor is tudtam, meg is írtam, de hogy visszaad-e belőle bármit valamikor, azon nem gondolkodtam; eltelt durván négy év, és kiderült: nem ad vissza semmit. Amit elvett, azt már megtartja – s ki vagyok én, hogy egy hegytől bármit visszakérjek?

El sem indultunk még Kápolnásfalváról a Sinistra körzetbe, a Nagyhagymáshoz, de már bennem volt ugyanaz a testérzet, ami négy évvel korábban;

nem bajlódom most a részletezésével, hisz lényegét tekintve épp attól különbözik minden más testérzettől, hogy ez az utolsó porcikát is átjárja; mintha megmérgeznék az embert; talán néhányan emlékeztek is rá, volt pár nap a Zafír-túrán, amikor felmerült bennem: talán mérgezett vizet ittam a felhagyott vasércbánya, a Jákobi-táró mellett csörgedező patakból; csípett az a víz, annyira, hogy rögtön ki is köptem; de nem mérgezés volt, hanem hiány; annak hiánya, amit a hegy vett el tőlem négy éve – sejtszinten.

De szerencse is, hogy akkora a tudattalan, hogy abban viszont hegyek süllyedhetnek el észrevétlen, mert így mindebből, akkor ott, Balánbányán, megállva a hegy tövénél, feltekintve a karsztfalakra, semmit sem értettem; csak tudtam – azt viszont nagyon –, hogy vigyáznom kell. Jobb lesz nem figyelni semmire, csak magamra.

Ez első komolyabb hegymenet előtt még egyszer felvillant bennem a lelkesültség, mikor először láttam meg észlelhető közelségből a sziklafalakat; ahogy később a test is ráismert a hegyre, az ismerős helyzetre, úgy én tiszta elmével rögtön láttam – s mondtam is Vidának –, hogy a hegy melyik része lesz a legjobb, mit kell majd megnéznünk; már ha felérünk oda egyszer.

Hasonlóan apró úton indultunk felfelé, mint először. Alig haladtunk pár száz métert, egy fiatal, szintén a menedékházhoz tartó székely pár csatlakozott hozzánk. Negyedórát sem mentünk, mikor az út elágazott, a jelek nem voltak egyértelműek, ezért Vidáék beszéltek egy román férfival, aki feltehetően az elágazásnál álló házban élhetett, majd nagy erőkkel megindultunk balkéz felé. Átvarázsoltuk magunkat egy karámkapun, és egy marhalegelőn át igyekeztünk a magasba.

Itt még az volt a terv, hogy felfelé is fényképezek. A gép a nyakamban lógott, a fotótáskát pedig csak úgy tudtam vinni, hogy a nagy hátizsákra rákötöztem, így a hátamon duplahátizsák lógott. Később rájöttem, hogy ennél szerencsétlenebb módon aligha pakolhatja meg magát senki. Korábban, kétzsákos túrákon, a kisebbik zsákot mindig mellre vettem, mint az ejtőernyősök, így a súly egyenletesen megoszlott, még segítette is az egyensúlyban maradást, ám nem is ez volt a legnagyobb gond. A duplahátizsák messze, hátra kilógott, így a hosszú erőkar miatt az indokoltnál is jobban húzott hátrafelé. Gondoljatok csak arra, hogy könnyedén megtartunk egy rudat középen, de ugyanazt a rudat talán megemelni sem tudjuk, ha csak a végén foghatjuk meg. Mivel felfelé tartottunk a két zsák ilyen szerencsétlen kombinációja szó szerint visszahúzott, a völgy irányába.

A hegyek közé épp akkortájt kezdett besütni a nap. Csodaszép fények voltak, és minden lépéssel egyre alpesibb lett a táj. Eleinte még sasoltam, ahogy csak tudtam, felkaptam a fejem minden szajkóra, minden rigóra, az eget is sokszor kémleletem egy szirti sas reményében, de a hegyek meglepően csöndesek voltak.

Fél kilométert mentünk talán a legelőn, mikor egy másik kapuhoz érve rájöttünk: nem jó úton vagyunk. Visszaereszkedtünk tehát arra, ahonnan jöttünk. Jó Murányi máris szóval tartotta a fiatal párt, Vida kényelmes ütemben, de kitartóan battyogott. Kihasználva, hogy váratlanul könnyű lejtmenetben találom magam, előre siettem és lőttem pár képet a legelőn. Visszaérve az elágazóhoz, fentről, a házak fölötti erdő irányából éktelen ugatás és vonyítás hallatszott. Annyira farkasvonyításra emlékeztetett, hogy megkérdeztem Vidát: „Nem lehetnek farkasok?” – Gőzöm nem volt arról, éppen ott, a Nagyhagymáson vannak-e – ha tudtam volna! –, de a hegyek és erdők látványa (ahogy a költő mondaná 😊), elragadta a fantáziát; bármit elképzelhetőnek tartottam. Utólag viszont csak csodálkozom: fényes nappal, a házaknál? Farkasok? Regényes elképzelés, semmi több.

Újabb legelőre kapaszkodtunk ki, ahonnan már jól látszódott az előttünk álló út. Először egy nagy legelőn kellett felsétálni, ez még viszonylag kényelmesnek tűnt, aztán fenyőerdőben következett egy igen meredek, kövecses kaptató, s végül már csak rövid, kevésbé meredek, szintén nyílt szakasz maradt hátra a menedékházig. Nem tűnt vészesnek.

Balkéz felől megpillantottuk a szörnyű vonyítás forrását is, egy ketrecbe zárt husky kennelt.

És megindultunk felfelé. Eleinte tűrhető tempóban haladtunk, elől Murányi a fiatal párral, hátrébb Vida, s végül én. Félfüllel el-elkaptam egy-egy szót Murányi irányából, s szinte mindig azt hallottam: „medve”. Egy perc múlva: „medve”. Öt perccel később: „medve”. Aztán láttam, hogy a telefonján fotókat mutogat és talán videót is, de őszintén szólva nemigen volt erőm ráfigyelni, annyit azonban megállapítottam magamban: jó Murányi valóban erősen rágyógyult a medvékre; kicsit olyan, mint a király unokája, s bárkivel találkozik is, két percen belül megmutatja a palotában lőtt fotót; talán egyszer róla nevezik el a medvefüggőséget; úgy emlegetik csak: Murányi-szindróma. 🙂

A gép iszonyúan húzta a nyakamat, és hamar megizzadtam. De tartottam a tervet: felfelé is fényképezek. A legelő közepe felé kezdtem lemaradozni, de nem csak a fotózás miatt; sajgott a lábam, és próbára tett a hegymenet. Mire a legelő túloldalára értünk, kifulladtam. Kérdeztem Vidától, merre visz az út, s hogy onnan odatalálni-e könnyen a menedékházhoz. Mondta, innen egyértelmű az út, nemigen lehet elkavarni, mire én lecuccoltam az erdőszélben. Miután kaptam némi levegőt, távcsővel is végigpásztáztam a tájat; efféle pásztázással ugyanis gyakran találhatunk meg olyasmit az égen – de akár az erdő fáinak tetején is –, amit szabad szemmel soha észre nem vennénk. Hiába. A vidék továbbra is csöndes volt, mindössze a közeli fenyők egyikén találtam pár keresztcsőrűt. Velük ugyan találkoztam már Bucsin-tetőn is, ráadásul otthon, a saját udvaromban se oly ritka, de azért – mint tipikus hegyvidéki fajnak – örültem nekik.

A legszélső fenyő tövében ülve azon morfondíroztam: Miként helyes beszélni a vadonról másoknak? Laikusoknak. Nem másért merült fel bennem ez a kérdés, mert jó Murányi addig-addig „medvédzett” 😊 a fiatal párnak, hogy azok lassan kezdtek begyulladni. Különösen a lány, amennyire láttam. Ez még valahol a legelő közepén történt, ahol rövid időre ismét utolértem őket. Bár eléggé kivoltam, de ha jól érzékeltem, Vida közbelépett, talán épp azért, hogy szegény fiatalok ne rettegve haladjanak tovább, és elmondta, mi a tennivaló, ha medvével botlana össze bárki. A meredélyhez érve még mindig ez volt a téma, mutatta is Vida, hogyan hessentett odébb egy medvét egyszer, s ettől a lány szemlátomást megnyugodott; én meg azon tépelődtem: tényleg, hogyan beszéljünk a vadonról olyanoknak, akik nem odakint nem jártasak? (Erre kitérek még.)

Szöget ütött a fejembe az is, hogy jó Murányi hegymenetben is egyre csak azt forszírozta, hogy éjszakázás után húzzunk le a hegyről a már említett Leonardóhoz, aki majd pisztrángos reggelivel vár hajnalban. Látva, hogy nem kis erőfeszítés lesz feljutni, végképp nem értettem, miért kellene lerohanni oly hamar, s el is határoztam, én – ha egyszer feljutottam – le nem megyek onnan, míg alaposan körbe nem néztünk. Annál is inkább erős elhatározás volt ez bennem, mert láttam már a hegyet, és felismertem benne az ideális élőhelyet is; azt a típust, amit keresek.

Ez játék is. Nálam már lassan negyvenéve tartó játék, melynek lényege, hogy ha meglátsz egy erdőt, pusztát, hegyet, tavat, kitalálod-e, mi él rajta? Első körben természetesen gőzöd sincs róla. Harmadikban és századikban se nagyon, de ha sokat játszod ezt, egy idő után kilométerekről is felismered, hol lesz zerge, hol lesz szirti sas, hajnalmadár, havasi szürkebegy, bármi. Így leszel azután évtizedek alatt jártas végül csaknem mindenütt; s otthon a világban, hisz elvégre erre születtél Tamási Áron szerint is; s amikor épp olyan hegyet látsz, amit láttál már a dalmát tengerparton is, a Velebitben, nemcsak ráismersz, hanem azt is tudod, mit várhatsz tőle; tudod, kik lakják, azokat hol keresd. Ez irdatlan jó érzés; odamenni valahová, ahol soha azelőtt nem jártál, és tudni mégis, hová kell menned, mit kell tenned. Nagy öröm ez, bizakodás, otthonosság, épp ezért teljesen kizárt volt, hogy én erről hamar lemondjak – csak egyszer jussunk föl!

Vidáék indultak volna tovább, de mivel én jól ücsörögtem, és azt a stratégiai döntést is meghoztam, hogy annyiszor állok meg, ahányszor csak indokoltnak érzem; intettem nekik, menjenek csak, én majd haladok a magam tempójában.

Szép lassan továbbindult a csapat. Kisvártatva felálltam, kinyújtóztattam magam, rágyújtottam, ittam. Hallgattam a keresztcsőrűeket, néha meg a fenyők alatt kanyargó meredek ösvényt kémleltem. Megkísértett a gondolat, hogy elrakjam a fényképezőgépet, de mint oly sokszor, úgy voltam vele: abban a minutában, ahogy elpakoltam, átrohan egy medve, hátán farkassal, szájában hiúzzal 😊 felbukkan ötezer hőcsík vagy az utolsó jeti 😊. Jártam már „így”, tudom, mit beszélek. Maradt hát a cucc a nyakamban, egy szelet csokoládé, még egy kis víz, aztán újra felcuccoltam.

A kaptatón egy elítélt lassúságával caplattam fel. Be kell vallanom: soha az életben nem kíméltem magamat ennyire, de a lábam erősen jelezte: nem volna jó erősködni; a málha így is súlyos volt, még a laptopot is felvittem, mert a kis kamerát csak arról tudtam tölteni; többször is megálltam negyedórás pihenőkre. Egy ideig még láttam Vidáékat; hol eltűntek egy kanyarulat mögött, s előbukkantak megint, ha én is feljebb mentem; így ment ez egy darabig, mígnem végül az egyik kanyar után már nem látszottak; hangokat sem hallottam; csönd lett, erdő, hegy és magány.

A kaptató vége felé jártam már, amikor szemet szúrt két dolog. Az egyik egy lábnyom volt a sárban. Úgy véltem talán hiúzé, le is fényképeztem. A másik pedig zergeürülék volt. Annyit már belőttem lentről, hogy két nagy hegytömb lesz a menedékház két oldalán, s a menedékház maga egy nyergen. A zergék – ha valóban vannak – minden bizonnyal közlekednek a két hegytömb között, s könnyen lehet, hogy itt is átjárnak, keresztül a fenyvesen. Ezt is biztató jelnek vettem.

Kiérve a harmadik, füves szakaszra Vida kiabált valahonnan, bár őt nem láttam, csak Murányit és az ifjú párt, úgy bő kétszáz méternyire fölöttem. Vida azt kiabálta: „Gyere csak! Nem sok van hátra!” Így is meg kellett állnom pár percre még vagy kétszer. Felérve a platóra megkönnyebbülve láttam, hogy a takarás mögött ott áll a menedékház is, s vége a kapaszkodásnak. Egy tűzhelynél falatozott a pár, én meg lerogytam hozzájuk abban az ezredmásodpercben, amint felértem.

A menedékháznál egy lélek sem volt. Megindult a telefonálgatás, amit csak fél füllel figyeltem; inkább a menedékház tőszomszédságában álló, függőleges sziklatűket méricskéltem: vajon hajnalmadárnak és havasi szürkebegynek jó-e? – de nem sikerült eldöntenem. Végül útbaigazítottak a bejárást illetően, megadták a kulcs helyét, így bejutottunk a menedékházba.

Ha nincs térerő, ha nincs semmi, a legkevésbé sem lett volna probléma, de az nagyon érdekelt, hogy van-e áram. Hamar becuccoltunk egy szobába a földszinten, én elsőként, s örömmel láttam, hogy áram van; legalábbis villany, ám konnektort nem találtam. Erre mondta Vida, hogy áram van ugyan, a tető napelemeinek hála, de mivel a mindenféle kütyük sok áramot vesznek fel, konnektor az nincs. Paff. Készen voltam. Itt leszünk talán két napot is, nekem meg ismét meg kell fontolni minden egyes lövést a géppel, nehogy a döntő pillanatban merüljön le az akksi. De úgy voltam vele: kizárt, hogy sehol se legyen egy konnektor; bizonyos dolgokat a menedékház üzemeltetői is csak arról tudnak működtetni.

Addig-addig kutakodtam, mígnem a széles veranda végében találtam egy ügyesen elrejtett aljzatot. Kaptam is elő a telefont, hogy ellenőrizzem, van-e benne delej. Nem volt. De ha aljzat van, akkor csak lehet áramot varázsolni belé valahogy! Talán van valahol egy főkapcsolóféle – gondoltam. Vida azt mondta, hogy másnap feljönnek a tulajdonosok is. Addig nem volt mit tenni. Majd, ha jönnek, megkérdezzük őket. Ezzel nemigen voltam kisegítve, mert ha másnap nem megyünk le jó Murányi országos cimbijéhez pisztrángozni, akkor viszont kora reggel terepre kell menni, s egyébként sem tudtuk – én legalábbis nem –, hogy a titokzatos tulajok mikor érkeznek.

Örültem is, meg nem is, míg ettünk pár falatot. Töltésre lehetőség nem volt, a terepadottságokat elnézve pedig úgy tűnt, hogy a kiszemelt rész csak úgy érhető el, ha a menedékháztól ismét leereszkedünk valameddig, aztán megint hegymenet jön. Ez nem volt ínyemre, de a lábam valamivel jobban volt már, és a barangolásra már nem kellett az egész felszerelést vinni, csak a gépet, a hátizsákot az objektívekkel, egy könyvvel és némi vízzel. Ez lényegesen könnyebbnek ígérkezett, akkor is, ha megint kapaszkodni kell valamerre. Ugyanakkor húzott már a hegy; az a meredélyes, kopár, fehéren világító karsztfal, amit már messziről kiszúrtam.

Jó Murányi többször is felolvasta, mit írt sms-ben a medvebocsmentő Leonardo a reggeli ügyében, így ismét levettem az adást: jó Murányi szíve szerint továbbra is – mihamarabb – a pisztrángos reggeli és baráti társaság örömei közé vetné magát.

Nem sokat teketóriáztunk, én határozott voltam az útirányban, kizárólag azok a nagyon megkívánt sziklafalak vonzottak, Vida nyugtázta, így aztán arra indultunk, bár megbeszéltük, hogy odafönt már mindenki kedvére csalinkázhat. Alig tettünk pár lépést lefelé a ház mögötti oldalban, jó Murányi megtorpant, s azt mondta, neki vissza kell mennie a házhoz. Rendben, jó Murányi el, azaz vissza, mi meg tovább. Pár száz méter után festői szépségű nyeregre értünk, s vad fotózásba kezdhettem

„Murányi nem is jön utánunk” – mondtam Vidának, mivel szent meggyőződésemmé vált, hogy Sándort ez a hegy oly nagyon nem érdekli, és az efféle felderítőtúra nem pálya az ő számára; inkább a magasles az ő világa, és persze, mint Murányi-szindrómában szenvedőnek: a medve. 😊 Itt viszont medvére, fényes nappal, nyílt terepen nemigen számíthattunk.

A nyereg túloldalán jártunk már, elég magasan, amikor Murányi mégis felbukkant a hátunk mögött messze – s mélyen alattunk. Rosszindulatú feltételezésem miatt először Vidánál visszakoztam, majd amikor Murányit bevártuk, nála is gyóntam egy vaskosat.

Lassan közeledett a hegytető. Az idő pedig megrövidült. Valahogy elment szinte a teljes nap. Világos volt, hogy odafönt nem sok idő marad, inkább csak arra lesz lehetőség, hogy bemérjem, merre kell keresgélni másnap. De bármit vegyen is el az embertől egy hegy, a szavát tartja; ha egyszer kilométernyi távolságokból is sokat ígér, akkor nem fog átvágni. Csak egy kisebb erdőn kellett átvágnunk, hogy lássam: ez a hegy sem hiteget; olyat ad, amit sosem felejtek el.

Folyt. köv. 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    7 Comments:

    1. Fantasztikusan szép fotók. Micsoda gyönyörű hely!

    2. Én aztán tudom milyen az amikor a láb nem akarja azt amit az elme, de mindig az elme győz. Érdekes, de terepen jobban haladok, mint aszfalton utcai cipőben. Talán azért, mert ilyenkor az izmok dolgoznak többet, és nem az ízületek.
      Úgy látom boglya ott is volt, kőboglya. 🙂
      Nekem a fényképezőgépemhez nincs tartalék akksim, kínlódok én is időnként a szufla spórolásával. 🙂

    3. Ibolya Nagy

      Megkínzott a hegy, Cen’, bár sokat adott, de talán nem vett el végérvényesen semmit (remélem)
      Köszönöm a káprázatos felvételeket!

    4. Szabó Mihályné

      Csodás felvételeket lőttél, Cen’! Ilyen baktatásra vágyom én is. Igaz, megviselne engem is, mivel van egy szakadt keresztszalag a térdemben. Azért még mindig nem adom fel a reményt! Egyszer még hátha megmászhatom én is a Nagy – hagymást!!!

    5. Várom a folytatást! A fotók nagyon klasszak! az én lábam kis már rég nem tökéletes, de ettől függetlenül gyalogolok, kirándulok, mindenhová be- és felmászom 🙂

    6. Kálmán Péterné

      Teljesen visszajön a beszámolódból az, amit én is éreztem az edélyi hegyekben. Lenyűgöző az a monumentalitás, az a végtelen tágasság, a függőleges sziklafalak., a szabadságérzet, ami hatalmába kerít. Csodásak a képek!!!
      Feltűnt nektek, hogy minden , szinte megközelíthetetlennek látszó sziklacsúcson Erdályben ott van a feszület? Az egyik képen felfedeztem most is.
      Kár, hogy sietősre kell fogni a haladást, az a fránya idő…sohasem elég. Már előre szorongok a lábad miatt….

    7. Lívia dr. Zilahi

      Az jutott eszembe, amikor küzdöttél a málhával a hátadon, hogy vajon miért van az, hogy kihelyezett memóriával(fotók) rögzülnek a dolgok? A kíváncsi madarász kisfiú naplója anno milyen precízen vissza adta amit látott, vagy Jack London a vadonban- az olvasó tökéletesen elképzeli amit leírt. Így vagyok a Te történeteiddel is bevallom a közbe iktatott fotók néha kifejezetten zavarnak a lendületes, színes történeteid olvasása közben. Pedig fantasztikus képek- külön összerakva is végig lapoznám, csupán nem tudnék hozzá képzelni egy fájó lábú felmálházott embert.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük