• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.23-24. Álomrigó a Sinistra körzetben

2020.10.23-24. Álomrigó a Sinistra körzetben

Nehéz napra készültem. Vidától tudtam, hogy másnap kemény hegymenet jön, ezerméteres tengerszint fölötti magasságot kell kapaszkodva-kutyagolva legyőznünk, ezért fejben szinte abban a pillanatban erre álltam rá, ahogy beültünk a Hargitaligeti-láp fölött jó Murányi kocsijába. Minden jel arra mutatott – és Vida terepi tapasztaltságából se igen következhetett más –, hogy másnap elérjük azt a régiót, amire az első perctől vágytam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a hegy kifoghat rajtam; egyrészt, mert nem vagyok kirobbanó formában, másrészt a lábam miatt. Nem megyek bele részletesen most, de végtére is olyan lábról beszélek, amit egyszer már majdnem levágtak.

Első körben az az erős elhatározás született meg bennem, hogy a lehető legfegyelmezettebben kell felkészülnöm a másnapra.

Vida és jó Murányi lazábban vették a dolgot, én viszont tudtam: nekem – többek között a lábam miatt – kihívás lehet a túra. És igen, akkor már úgy gondoltam, bárhová megyünk is fel, jelentős eredmény nélkül nem jöhetek le onnan. Felvetődhet a kérdés persze rögtön, hogy az efféle maximalizmus (nevezzük így megengedően) nem teszi-e tönkre a felhőtlen örömöket; azt a gyönyört és békét, amit egy hegy, amit bármely vadon kínálhat. Esetemben biztosan nem. Jól tűröm a kudarcot is; azt kevésbé tűröm jól, ha nem tettem meg egy célkitűzés érdekében mindent.

A „csúcstámadás” előtti estén Kápolnásfaluban szálltunk meg egy panzióban jó Murányi egyik ismerősénél. Viszonylag későn érkeztünk meg, kedvesen fogadtak, de éreztem, hogy hiba volna, ha nem kerülnék hamar ágyba. Tegyük hozzá: sokszor éjjel sem alszom, s ha kialvatlanul vágok neki a hegymenetnek, tortúrává válhatott volna a túra. Így is kis híján az lett.

A házigazda lázas betegen fogadott. Tekintettel a járványhelyzetre, ez nem igazán volt megnyugtató.

Ennek ellenére reflexből kezet ráztunk, majd első körben beültünk az ebédlőbe, ahol jó Murányi és a házigazda beszélgetni kezdtek. Hamar láttam, hogy ismét „szociális életet” 😊 van kialakulóban; ki tudja meddig; ezért kisvártatva, némi szabatkozás után elkértem a szobakulcsot, és hármunk közül elsőként felcuccoltam. Mivel Vidával úgy beszéltük meg, hogy legjobb volna elindulni a lehető legkorábban, annyira korán, hogy amint világosodik, nekivághassunk a hegynek, az éjszaka is rövidnek ígérkezett, így első mozdulattal felraktam töltőre minden akksit. Annál is inkább, mert bár Vida azt mondta, hogy a menedékházban – ahol majd a következő éjszakát töltjük – lesz áram, mégis éreztem némi bizonytalankodást, így arra kellett készülnöm, hogy ugyanaz lesz a helyzet, mint a Bucsin-tetőn, vagyis addig tart csak a fotózás, míg az akksik bírják; ha azok lemerülnek, akkor a fotózásnak is vége. Ezért különösen fontos, hogy fullra töltsem őket.

Miután valóban úgy tűnt, hogy Vidáék hosszú beszélgetésbe bonyolódnak odalent, és talán pálinkázásba is, úgy döntöttem, beindítom a felkészülést más fronton is.

Szétborítottam mindent – de tényleg. Két perc után úgy nézett ki a szoba, mintha légitámadás érte volna. Olyan menetfelszerelést akartam, amiben nincs semmi, ami felesleges. A lehető legkönnyebb málhát kellett összehoznom, de úgy, hogy a fotózáshoz semmi se hiányozzon. Nem vittem váltást semmiből, se bakancs, se egy másik nadrág, de még zoknit sem. Viszont hagytam a távcsövet (ez természetes) és hagytam egy határozókönyvet is, azt remélve, talán mutathatok Vidáéknak én is valami újat, és akkor a könyv jól jöhet. Miután az átszereléssel végeztem, és a vacsora egyelőre bizonytalannak látszott, én meg rohadt éhes voltam, a délutánról maradt elemózsiából egy vacsorának is nekiláttam, ám alig haraptam pár falatot, amikor jó Murányi felviharzott, mondván: várnak vacsoránál.

A bőséges vacsora megváltásként jött. Remek, friss savanyúságot kaptunk a háziasszonytól a pörkölthöz. Az alkoholt elblicceltem, viszont kértem teát. Tapasztalatból tudom, hogy sok folyadékkal indulni fontos, a tea pedig középtávon is emelhet az energiaszinten. Vidáék és a házigazda a helyi ügyek taglalásában mélyedt el a vacsora végére, ittam még két teát, kicsit üldögéltem még a körükben, majd sűrű magyarázkodások közepette ismét leléceltem.

Tisztáztuk, hogy korán indulunk. Jó Murányit szemlátomást nem villanyozta fel a korai kelés gondolata, Vida viszont határozott volt, így abban a tudatban mentem fel ismét, hogy másnap annak rendje-módja szerint útra kelünk időben. Fürödtem, elpakoltam még, ami a zsákon kívül maradt, és hamar lefeküdtem.

Eldöntöttem, hogy bármi lesz, ha nem tudnék elaludni, akkor sem kelek fel az ágyból; addig fekszem nagy erősen, míg el nem alszom.

Jóval később Murányiék is feljöttek, Vida még beugrott hozzám pár cuccáért, majd – lássunk csodát – viszonylag hamar elaludtam. S nemcsak elaludtam, de nyugodt volt az éjszakám is. Vidát megkértem, hogy amint kipattan a szeme, azonnal kopogjon át, ne várjon egy percet sem, de erre nem volt szükség. Aludtam, s jól aludtam, de annyira azért nem, hogy hajnalban fel ne riadjak. Nem is bántam. Húzott már a hegy. Ott akartam már lenni. Nem tudtuk, van-e hó, egyet viszont tudtunk: az időjárás megváltozott, méghozzá kedvezően és tartósan. Amint a Hargitaligeti-láp völgyében tett rövid úton is, úgy a következő napokban is zavartalanul tiszta idő várt ránk. Mi jobbat kívánhat az ember, mielőtt felmegy a Nagyhagymásra?  

Jól ébredtem, bár kissé feszélyezett, hogy jó Murányi valahogy úgy tervezte, épp csak felmegyünk a hegyre, alszunk egyet, s reggel spuri, tépünk is le a hegyről ötezerrel az egyik medvés barátjához, Leonardóhoz. Leonardo elárvult medvebocsokat nevel és vadít vissza a vadonba, jó Murányi nem győzte dicsérni előttem, háromszor is elmesélte, hogyan szállt le a rönkházánál ez a bizonyos Leonardo a maga készítette kisrepülőgépével, de én úgy gondoltam, ha jó a terep odafönt, kár volna ilyen sebbel-lobbal lerobbanni róla.

Balánbánya – ahogy a neve is mondja – bányaváros, a vizeit ma is vasoxidos folyások szennyezik

Ébredés után nem sokkal meg is indultunk nagy erőkkel, igaz annyira azért nem korán, hogy világosodásra érjünk Balánbányára. Kávét kellett szerezni, és egy bevásárlás is esedékes volt, mielőtt felmennénk a hegyre, igaz, Vida szerint a menedékházban akár főtt ételt is kérhet az ember. Erdélyben sosem jártam semmiféle menedékházban, kicsit úgy képzeltem el, mint az Alpokban a hüttéket, és a Bükkben is volt valami hasonló hely annak idején a Bálványoson, de valamiként az egész kicsit bizonytalannak tűnt továbbra is, kérdeztem is egyszer Vidát, hogy tudjuk-e, mi van odafönt pontosan, felelt is valamit, de nem értettem pontosan, mindenesetre vásárolni mindenképpen kellett.

Útközben Vidával fecserésztünk, s amikor a távolból feltűnt a Nagyhagymás, rögtön felszökött az adrenalin. Első ránézésre is ígéretesnek tűnt. Még közelebb érve akár otthon is érezhettem volna magam. Nem mintha hasonló hegyek otthon is lennének, de igen hasonló hegyeket ismerek az Alpokból és a Dinári-hegységből is, így azt is tudom, mit várhatok tőlük. Ez később igazolódott is.

Tőkés réce Balánbányán

Balánbányán beugrottunk boltba, és mivel a reggeli kimaradt, olcsó házi fehér csokit kértem Vidától pár szelettel. Kénytelen voltam, mert lej mutatóban se akadt nálam, hisz úgy volt, nem is lesz rá szükség. Bármikor Erdélyben járok, ezt a spéci, egyszerű csomagolású házicsokit veszem. Helyi, és finom, aznap viszont úgy gondoltam, apránként eszegetve elég energiát ad a hegymenethez. Jó Murányi meleg harisnyafélét akart beszerezni a hegyi éjszakázáshoz, ezért elszaladt valahová boltba, míg én meg Vida beültünk a közeli presszóba egy unikumra. Bevallom, igen jól esett; s jól is jött, mert az unikum valóban rendet rak a gyomorban, végtére is eredetileg erre találták ki, nekem pedig, ha padlón vagyok, a gyomor a gyenge pontom; és persze szeretem is, főként a szilvásat, de nem csak erről volt szó. A hosszú karantén után, jól esett leülni egy presszóban, még ha maszkot hordtunk, akkor is. Visszajött egy percre a „békeidők” hangulata,

Vida pedig továbbra is hozta a formáját, a nyugodt, kimért tempót mindenben, s a puszta jelenléte úgy hatott, akár egy marék Xanax

(bár sosem vettem be semmiféle nyugtatót 😊 ). Megtudtam azt is, hogy épp a Nagyhagymás az, ahonnan egyszer, télidőben, hegyimentők hozták le őt. Ez annyiban jó hír volt, hogy az a hegy, ahol ilyesmi megeshet, ökológia szempontból remek lehet.

Miután Murányi is visszatért, kocsival hajtottunk a hegy lábához. Keskeny utcán, fel és egyre feljebb, de hiába kerestünk olyan helyet, ahol lerakhatjuk a kocsit, jó Murányi nem érezte biztonságosnak. Attól tartott, hogy feltörhetik, és elviszik a laptopját. Felajánlottam, hogy elrakom a hátizsákomba, de inkább úgy döntött, visszaviszi a kocsit a városkába, ott keres biztos állóhelyet. Jó, abban maradtunk, Vidával felmegyünk az erdő széléig, és ott Murányit bevárjuk.

Két út visz fel Nagyhagymásra, egy rövid, de meredek, és egy hosszabb, ám kevésbé húzós. Vida szerint a rövidebb úton elérhető a menedékház úgy 2 óra alatt is. Bevallom, szégyen vagy sem, a kaptatóhoz nem volt kedvem, így csöndesen örültem magamban, hogy mindössze 2 órát kell majd caplatni. Elérve az erdőszélt, ahonnan a túraútvonal indult volna, hatalmas tábla fogadott azzal a szöveggel, hogy az út járhatatlan. Egyértelmű volt, hogy miért.

A szélvihar sújtotta fenyves letarolva feküdt előttünk, viszonylag hamar beláttuk, hogy mi sem tudunk ott feljutni.

Igyekeztem higgadt maradni, de a hír nem igazán dobott fel. Úgy tűnt akkor, hogy tök bizonytalan minden. Vida telefonált a menedékház tulajdonosának, aki megerősítette: az az út járhatatlan. Jó, mondta Vida, akkor irány vissza Balánbányára, megyünk a hosszabb úton.

Megnyugtatott, hogy a menedékházat telefonon elérte. Úgy éreztem, most már biztosabb nemcsak a felérésünk, hanem az ott tartózkodásunk is; s részben jól éreztem – hogy miféle színdarabba csöppenek majd, épp a menedékházasok jóvoltából, akkor még álmomban sem gondoltam volna.

Megindultunk tehát Vidával visszafelé a keskeny úton. Jobbról erdős hegyoldal, balról kis házak. Az út mentén árok. Mint bármely faluban. Némi víz csörgedezett benne, de pataknak semmiképp nem mondanám. Mivel messze voltunk még a hegytől, és jobbára az a gondolat foglalkoztatott, hogyan jutunk majd fel, nem is igen törődtem semmi mással, de amint baktatunk lefelé, egyszer csak kerekded kismadár reppent ki az árokból, s felszállt egy kerítésre. Nem hittem a szememnek. Mit kerestem addig! Milyen bizonytalan képet lőttem róla a Kisküküllő kis ágánál! Annyira bizonytalan képet, hogy csak Magyarországon láttam, valóban rajta van a fotón.

És most ott ült egy ház kerítésén teljes életnagyságban a vízirigó.

Kisvártatva visszaszökkent az árokba, én meg utána, amennyire lehetett, „laposan” és óvatosan. Hamar megtaláltam, és remegő kézzel lőttem rá a fényképezőgéppel; első körben csak az érdekelt, rajta legyen a fotón mindenképpen. Később Vida, látva, ahogy kúszok-mászok, azaz kúsznék-másznék, elvette tőlem a hátizsákot, és szép lassan tovább sétált, míg én átjárók és téglarakások takarását kihasználva igyekeztem a lehető legközelebb kerülni a vízirigóhoz. Nem volt félénk, de amikor látta, hogy őt figyelem, mindig lejjebb húzott, egészen addig, míg át nem repült egy kocsibejáró hídja alatt, s aztán – nem tudom, hogyan csinálta – úgy felszívódott, mintha soha ott sem lett volna. Rövid intermezzo volt csupán, de így is boldog voltam; jó előjelnek vettem, hogy el sem indultunk voltaképp, de már egy snassz kis vizesárok is vízirigót adott.

Ha itt a vizesárok is ilyen nagyvonalú, milyen lesz az a kegy, amiben a fölénk tornyosuló hegy részesíthet?

Mire a rigó eltűnt, jó Murányi ismét csatlakozott hozzánk, és elindultunk a hosszú sétára. Vida ellátott mindenféle helyi infóval, többek között megtudtam – s ez a legfontosabb –, hogy Bodor Ádám Sinistra körzet című regényének helyszínén járunk; egy szomorú sorsú, kizsigerelt bányászvároska utcáin. Jöttek is velünk szemben Balánbánya végén, az erdőszélben, a meddőhányók mentén páran, mikor Vida odasúgta: „Figyeld az arcokat!”

És valóban – nem megsértve senkit –, de mintha zombik tántorogtak volna velünk szembe egy-egy kóbor kutyával. Holtlelkek legalábbis. Ezek után sejthettem volna, hogy Balánbánya levegője valamiként eléri a Nagyhagymást és a menedékházat is; hiába kapaszkodunk fel majd oda, mehetnénk kétszer olyan magasra is, nem rázhatjuk le magunkról Balánbánya lunátikus légkörét és abszurditását sem.

Folyt. köv. – s a következő résztől ismét rengeteg fotó lesz 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

                    

    7 Comments:

    1. Olvasnám, olvasnám tovább… 🙂 Grat. a rigóhoz! 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Csodaszép kis vizirigó, a “fehérbegy”!🐦🤗

    3. Szabó Edit

      “Jajj, neee!!” – ez szakadt ki belőlem a végén.
      Úgy fent lennék már azon a hegyen!!!

      Azt hiszem, Vida Gáborral szívesen és bátran barangolnék.
      (Mellesleg én is a szilvás unikumot szeretem jobban. 🙂 )

    4. Kálmán Péterné

      Tünemény a kis rigó, ez már járt neked! Örülök az örömödnek!

    5. Szabó Mihályné

      Nagyon várom a folytatást!!!

    6. Lívia dr. Zilahi

      Ez nem igazság- hirtelen vége lesz a legizgalmasabb résznél, amikor össze futottál Balánbánya holtlelkeivel- ugye róluk is írsz, nem csak a madaraidról?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük