• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.22. A transzszilván hullámvasút mélypontján

Fotó: Centauri – Erdély / másnap

2020.10.22. Oly régen nem adtam új részt az Erdély-blogból, hogy azt hihettétek, sosem folytatom már (tapintatosan nem szóltatok, és ezt köszönöm); igen, nem először fordul ez elő, s úgy tűnhet, vannak dolgok, melyek örökre félbeszakadnak, de valójában nem, én tudom. 😊

Nem foglalom össze az eddigi részeket, inkább készítettem egy Erdély-slidert a korábbi fejezetekből. Lapozgassatok, olvassatok bele, ha jól esik, ha felidéznétek, miről volt szó eddig. Reggel pedig írtam egy rövid bejegyzést arról, miért írom meg ennyire részletesen ezt a röpke tíz napot ITT.


eRDÉLY-BLOG 2020

Kedves Barátaim, mint tudjátok, én speciel úgy gondolom, hogy a koronavírus-járvány nem tréfa, és nem is hiszti. Ennek megfelelően az első pillanattól önkéntes karanténban helyeztem magamat, mely október 15.-én részben véget ér

eRDÉLY-BLOG 2020

Eldönthetetlen most, hogy mohó vagyok vagy maximalista, de tény, hogy ebből az útból – túl azon, hogy lesz három író-olvasó találkozó, és szeretnék 247 nap karantén után csúcsformában lenni a találkozókon – szeretném kihozni a legtöbbet.

eRDÉLY-BLOG 2020

Tanultam is, és tisztul a kép. Tudom már például, hogy medvefotózása közben nyugodtan leguggolhatok. Már ha nem leshelyről fényképezünk, mert otthon ezen agyaltam már. Szeretnék talajszintről lőtt medveképet, de gondoltam, talán nem tanácsos medve közelében hajolgatni.

eRDÉLY-BLOG 2020

Hiába voltam fáradt, hiába tökéltem el előző nap, hogy kihagyom az erdélyi pálinkákat, hiába nem ettem, nem ittam semmit, hiába volt bennem mindössze két kávé, elfogadtam. S miért? Mert Tibor ellenállhatatlanul jóindulatú, segítőkész, s kimondottan kedélyes és boldog embernek tűnt.

eRDÉLY-BLOG 2020

Szívem szerint rögtön megállítottam volna a kocsit, de nem akartam folyton megakasztani eddig „töretlen és progresszív haladásunk”, mindenesetre „rátapadtam” a mederre, mert eszményi helynek látszott.

eRDÉLY-BLOG 2020

De azért megírtam a naplót, megszerkesztettem a képeket, és nem kis várakozással vártam a reggelt. Ez lett volna az első nap, amikor kedvezőbb körülmények között, a magam tempójában barangolhatok és DOLGOZHATOK.

eRDÉLY-BLOG 2020

Innentől aztán olyan pszichés hullámvasút következett, amit nehezen felejt el az ember. A havasi legelők pont olyan egyformák, mint az alföldi legelők, azzal a plusszal, hogy nincs tágas kilátásod, vagyis nincs mihez mérni semmit.

eRDÉLY-BLOG 2020

„Tudod, mi a baj veled Centauri?”

Így, ahogy mondom. Őszinte kíváncsisággal vártam a választ. „Az a baj veled Centauri – mondta volt jó Murányi –, hogy székelyebb vagy a székelynél.”

eRDÉLY-BLOG 2020

Mivel a laptopom nem csatlakozott wifihez, okos telefont meg nem használok, napok óta semmi hírt nem kaptam a világból. Mielőtt felmentünk Bucsin-tetőre, ebédnél szóba került, hogy drasztikus járványügyi szigoritásokat vezettek be Erdélyben

previous arrow
next arrow
previous arrownext arrow
Slider

Ott ejtettem el fonalat, hogy miután emlékezetes éjszakát töltöttem Gusztival és jó Murányival az első havasi legelőn a Bucsin-tetőn, ahol megcsapott az elkóborlás szele kétszer is, másnap délelőtt gombát szedtünk, életemben először találtam tintahalgombát, majd visszaértünk Parajdra. A lemondott író-olvasó találkozók híre nem taglózott le, nem is szomorkodtam igazán; számítani lehetett rá; az utolsónak lemondott marosvásárhelyi találkozó elmaradása szinte már törvényszerűnek tűnt, ám az online adás terve kissé feszélyezett, minthogy ilyesmiben nem volt részem még. Ugyanakkor érthetetlen kissé, miből fakadt ez a feszélyezettség, hisz miben más az online adás, mint interjút adni egy rádiónak? Akár a Kossuthba, akár a Klubrádióba mentem korábban, feszültségnek nyoma sem volt bennem, ezúttal mégis feszengtem egy kicsit.

Íróként viszonylag ritkán állok ki az első sor elé, ez mégsem okozott gondot sosem, mivel civilben viszont sokszor tartottam előadásokat; de beesni egy ilyen alkalomra az utolsó pillanatban, nem szeretek. Szükségem van némi időre előtte. Tartottam is a tervet, és elkészültem időben, annál is inkább mert internet híján se a honlappal, se a Facebookkal foglalkoznom nem kellett. Ebéd után lefürödtem, összerendeztem a holmikat, letöltöttem a fotókat a gépről, és órákkal az indulás előtt készen álltam mindennel.

Másfelől viszont jó pár dolog szerencsétlen módon összegződött bennem.

Mert azt leszámítva, hogy én a terveim szerint haladtam – igyekeztem legalábbis –, láttam már: kevés dolog halad a tervek szerint. Eleve másfél napos csúszással indultunk. S ekkor már úgy láttam, hogy ez a csúszkálás állandósulni fog. Ha valakinek, nem kell magyarázni, akkor épp nekem nem kell, mennyire nincs ellenemre némi bizonytalanság; elég arra utalni csak, milyen volt a Jack London-túrán majd egy hónapig ötezer forintból stoppolgatni a tél közepén.

Miután a találkozók meghiúsultak, új helyzet állt elő; lélektanilag mindenképp. Akkor még sokan úgy voltak vele, a járvány nagyrészt hisztéria, én viszont úgy gondoltam: nagy járvány alakulhat ki sok áldozattal. Utóbb azt hiszem kimondható: jól gondoltam. Épp ezért, csak úgy, fotózni vagy barangolni nem mentem volna el otthonról; nem adtam volna fel a 227 napos önkéntes karantént (és nem halasztottam volna el az utolsó, de fontos őszi munkálatokat is). Ezért aztán úgy voltam vele: most már legalább a fotózás hozzon látványos eredményt, és tényleg jussak fel a beígért havasi területekre. Az idő azonban fogyott, az út jelentős része mögém került már, az eredményeket soványnak találtam, s jelentősen elfárasztott addigra a sok várakozás. Azt is láttam, hogy jó Murányi a medvéket preferálja, ami egyrészt érthető, végtére is ő egyértelműen a medvékbe szeretett bele – úgy látom, számára a „medve” szó puszta kimondása is mágia –, én azonban igyekeztem jelezni, hogy engem sok egyéb is érdekel, a vízirigótól a havasi sziklafalakig; a mágia megannyi vállfaja.

Jó Murányi hozzám képest szociális lény, és fontos számára, hogy embereket emberekhez vigyen, de bevallom, nekem ez jóval kevésbé volt fontos.

Hegyeket inkább akartam, mint embereket.

Gusztiékat nagyon megszerettem. Guszti abszolút önazonos ember, aki látja, ha a másik is otthon van két erdő között; érti, ha a másik ezt is, azt is keres, hisz ő szakmájánál fogva szintén keres odakinn ezt is, azt is; medvét is, szarvast is, zergét és fajdot és vaddisznót is. Ráadásul nem először kalauzolt egy-egy madárfajra őrült mód vetődő buggyant madarászt. Jártassága és az a beágyazottság, amivel a hegyek között mozog, olyan nyugalmat és higgadtságot kölcsönöz neki, ami terepen a legjobb barát; annak is, aki vele tart. Imolát is megszerettem; szerettem háttérből sugárzó csöndes figyelmét, szerettem a főztjét is, őszintén dicsértem is, s csak remélni tudom, hogy e dicséreteket komolyan vette, s nem írta a kötelező udvariasság számlájára; bár hiányoltam, hogy sosem ült az asztalunkhoz.

Erdély – Bucsin-tető (Fotó: Centauri)

Tán épp azért, mert Parajdon mindenhogyan megmelegedtem, nem akartam újabb és újabb emberekkel találkozni órákra, egy kávéra, egy ebédre, meg ki tudja mennyi pálinkára; többek között a járványhelyzet miatt sem, ráadásul a pszichém szabadságot, a szemem pedig hegyeket vágyott. Szelet, hideget, madarat, havat, de legalábbis tágas tereket.  

Lehet, túlságosan eredményorientált emberré váltam. Lehet. De én két dologért mentem ki. Olvasókért és fotókért. Én már túlvagyok azon, hogy nézelődjek. Hogy kalandozzam. Alkati kérdés is ez, persze, mert mint később láttam, Vida Gábor – a marosvásárhelyi Látó főszerkesztője – inkább az a csöndes, megfontolt szemlélődő fajta. Én nem. Ha mégis, akkor itthon szemlélődnék; nem írnék, nem fotóznék, nem volna honlap, könyv, semmi. Csak ringatóznék a függőágyban, és várnám az utolsó órát, mely karcsú párka alakjában jönne értem késődélután, mikor a nyugvó nap fényében felém nyújtja karját minden árnyék; és amint az árnyékok nyúlnának akkor értem, úgy nyúlna utánam a párka is, hogy szépérzékemnél fogva húzzon ki a létből szelíden.

Itthon

Hihetetlen talán, de képes lennék erre – s leszek is egyszer talán. Nézni már csak, hogyan nő mindaz, amit elültettem. Hogyan nő, még mindig. Ringatózni csak, és elképzelni, mekkora lesz, amikor én nem leszek már. Hogyan nő majd minden tovább. Tovább-tovább. Hogyan nő majd bele minden gyökér, minden hajtás, minden faág a hiányomba.

De még nem ebben a fázisban élek, még nem; vissza tehát a „végső lírából” a rögvalóságba 😊 Bár itt annyit meg kell jegyeznem, hogy két nappal később épp azokkal az árnyékokkal találkoztam egy hegy tetején, amiféle árnyékokat vizionálok mindig, ha az utolsó óráról képzelődöm.

Szóval, a találkozók stornózása után a fotózás vált a legfontosabbá; és hogy végre tervszerűbben haladjunk, és magasabbra; fel a hegyekre. Bennem volt a hosszú karantén is, több mint 200 nap kizárólag otthon, s lehettem volna szociálisabb talán, de az sem vitás, hogy sokszor mentek el üresben idők, és volt némi kapkodás.

Bárhogy is, de közvetlenül a Marosvásárhelyi találkozó előtt, besokalltam ettől, elég csúnyán. Mondjuk eufemisztikusan így: felhorgadtam.

Indulás előtt lerongyoltam a konyhába, Gusztihoz és Imolához, és kávét kértem, mert gondoltam: én bizony megiszom azt a kávét, ha már egyszer egészen addig annyit csúszott annyi minden; hol egy órát, hol egy napot. Imola fel is tette a kávét, ám pár perccel később úgy alakult, hogy csapot-papot otthagyva, indulást vezényeltem. Szegény Imola és Guszti azt sem tudhatta, mi a mennykő ütött belém. Én meg azzal az érzéssel ültem be a kocsiba: hét isten se mossa le rólam, hogy hozzám képest a gyökér varázspálca. Hogyan magyarázzam meg, miért nem jó ez a bizonytalanság? Egyáltalán, hogyan kerülhetek olyan helyzetbe, ahol magyarázkodnom kell? Guszti talán értené, hisz amikor a Kisküküllő kis ágára mentem fotózni, úgy működtek a dolgok, ahogy működniük kell: megbeszéltünk percre pontosan mindent, és úgy is volt. Ott voltam az úton időre, ő is ott volt, ennyi.

kisküküllő

Kisküküllő (Fotó: Centauri)

Végül se kávéra, se vízre nem jutott idő; nem kis feszültséggel, erős késésben robogtunk Marosvásárhely felé. Amint Magyarországról érkezve libacombot kerestünk Berettyóújfaluban, úgy Marosvásárhelyen is be kellett menni még boltba „oroszlános” borért (ez egy jó ár-érték arányú dél-afrikai bor 😊 ) Jó Murányitól kaptam egy narancslevet, így legalább a szám nem száradt ki, és mentünk a Látó szerkesztőségébe, ahová voltaképp úgy érkeztem, mint egy nagy ívben elhajított kézigránát.

Ma is sajnálom, hogy így alakult, mert Vida Gábort régről – igaz inkább szegről-végről – ismerem, de sok szempontból „földim”, akkor is, ha ő inkább a sztoikus szemlélődő a vadonban, én meg az akcionista. Most először lehettünk beszélgetőpartnerek.

A Látó szerkesztőségébe érve jó Murányi átadta a borokat, és máris csúszásban voltunk. Az egész technikát beállították már, de rögtön láttam, hogy a mobiltelefon, mely közvetített volna, mutatna engem is, mire azt mondták, majd a kalap takar, csak le kell hajtani a fejemet. Magyarázni kezdtem, miért nem jó egy órán át lehajtott fejjel beszélni. Ismét udvariatlannak kellett tűnnöm, és a dobozokból készült állványt elfordítottam úgy, hogy kimaradjak a képből. Nem tudom, jól érzékeltem-e, de ezzel a jelenlévőket is kellemetlen helyzetbe hoztam kicsit. Ha igen, sajnálom.

És megkezdődött életem első online adása a Facebookon. Miután leültem, és ittam a narancsléből még, kezdtem megnyugodni. Vida első kérdése az volt, milyen volt a vadonban. Ez amúgy is fogas kérdés, adott helyzetben meg a létező legnehezebb, mivel épp az a kérdés feszített: „Mikor lehetek végre valóban nyakig a vadonban?” Gőzöm nincs már, mit válaszoltam, de éreztem, hogy ez most nem lesz a legjobb; ezért aztán – most talán megorrolnak rám páran, akik aznap az adást várták –, amikor pár perc múlva jött a jelzés, hogy semmit sem hallani, az adás szakadozik, és ez második nekifutásra sem oldódott meg, én bizony nem bántam. Miután az adást végleg megszakítottuk, Vidáék pedig úgy döntöttek, felveszik a beszélgetést, és felrakják majd a Youtube-ra, valamivel fesztelenebbé váltam, de ma sem vagyok róla meggyőződve, hogy igazán jó beszélgetőpartner voltam.

Ezt megítélheti mindenki maga, ha van türelme végighallgatni ezt a felvételt.

Vida Gábor fegyelmezetten tartotta a kiszabott időt, s körülbelül egy órányi disputa után lekerekítette a beszélgetést. Párakkal váltottunk még néhány szót a folyosón, de nem maradtunk sokáig – ekkor már Marosvásárhelyen is drákói korlátozások léptek érvénybe –, hamar elrajtoltunk, vissza Parajdra, nehogy Gusztiékat megvárassuk vacsoránál. Merthogy Parajdon vacsora várt minket.

Előtte és közben is észleltem, hogy mindenféle tervek születnek a következő napokat illetően, újabb medvelesről például, bár tudtuk már, a bő bükkmakktermés miatt a medvék alig-alig mozognak az etetőhelyeken – már ha egyáltalán –, én pedig annak módját latolgattam, hogyan lehetne finoman kommunikálni, hogy újabb les és látogatások helyett én inkább hegyeket szeretnék. Vida nagy hegymászó, nagy barangoló hírében áll, néha korábban is kaptam tőle egy-egy képet a havasokból, viperáról, medvéről, tájakról, gondoltam – mivel ő is útitársunk lesz a következő napokban – próbálok egyezkedni vele. És persze fel kellett készülnöm rá, milyen kínos lesz visszaérni Parajdra, mikor délután úgy rontottam ki onnan, mint sebzett vadkan a hajtásból.

Visszaérve Parajdra először a szobába futottam, rendbe hoztam magam, ismét lefürödtem, pár perc volt az egész, aztán nagy levegő, és le a földszinti konyhába. Legnagyobb megdöbbenésemre Gusztiék oly kedvesen fogadtak, mintha mi sem történt volna, és ez kicsit megnyugtatott, bár arra gondoltam: „Mi mást tehetnének? Gondoljanak rólam bármit, most már – amíg itt vagyok – el kell viselniük.” Az életben nem voltam ilyen helyzetben. Dühös is voltam emiatt, és ugyanakkor megadó is. Ez van. Mit tehetek? Ez nem a Boldog-boglya, ez nem az otthoni kaszáló, ez nem az én égerláp-erdőm.

Ittunk egy pálinkát, együtt immár Vidával, majd a konyhában tüsténkedő Imolához somfordáltam bocsánatot kérni, ám ő váratlan kedvességgel, és őszintén megnyugtatott. Biztosított afelől, hogy nincs miért, és egyáltalán nem gondolnak gyökérnek. Megértettem, hogy korábbi feltevésemmel szemben tökéletesen értik, mi volt a gond. Olyan volt ez akkor, mint egy feloldozás.

Egy perccel korábban úgy éreztem, sosem voltam még ennyire kellemetlen helyzetben; egy perccel később meg úgy: sosem éreztem még ekkora megkönnyebbülést.

Végre nem éreztem magam tök hülyének. Hála Imolának, felhőtlen örömmel ülhettem asztalhoz, és már a következő napokat is biztatóbbnak láttam; s közeledni láttam a távoli hegyeket is.

Mikor Vidának szóba hoztam, hogy lehetőleg úgy alakítsák a programot, hogy abban tényleg hegyek legyenek, azt mondta, ő ezt már jó Murányival megbeszélte. Végül abban maradtunk, hogy másnap reggel mindenki elmondja pontosan, mi az elképzelése, aztán szülünk egy mestertervet.

Nem maradtunk sokáig, az emeleten váltottunk még pár szót Vidával, s mivel közelebbről nem ismertem még, kissé meglepett, milyen hamar nyugovóra tér. Persze, tudjuk, én vagyok abnormis virrasztó; nincs is rendben talán, hogy gyakran nem alszom többet 3-4 óránál. Ezúttal sem sikerült.

Csak azért merem ezt írni most, mert a holnapi folytatás garantált: vártam tehát aznap este, mi sül ki, mi lesz, hová jutunk, mit látok; és reméltem, hogy onnantól olajozottan haladnak a dolgok; de ha tudom, mennyire valószínűtlen, máig megmagyarázhatatlan emberi reakciókkal találkozom 2000 méter magasában, aznap talán egy percre sem alszom el.

FOLYT. KÖV. HOLNAP

P.S.: A következő részekben rengeteg új fotó lesz! – s nem kevés gyönyörűség, kaland és abszurditás 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    Slider

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    7 Comments:

    1. Remélem, hogy nincs harag, amiért én a felvett beszélgetést egyszer megosztottam már az oldaladon??

      “Nézni már csak, hogyan nő mindaz, amit elültettem. Hogyan nő, még mindig. Ringatózni csak, és elképzelni, mekkora lesz, amikor én nem leszek már. Hogyan nő majd minden tovább. Tovább-tovább. Hogyan nő majd bele minden gyökér, minden hajtás, minden faág a hiányomba.” Hű, ez megint ………….. 🙂 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Köszönet az őszinte elbeszélésért, Cen’ , amiből nem hiányozhatott néhány csepp líra sem,
      várom a folytatást. 🏞️🏔️🐦🦅🦉

    3. Szabó Edit

      Nagyon vártam a marosvásárhelyi beszélgetést! Direkt örültem a csúszásnak, mert nem gondoltam az egyórás időeltolódásra. Az első három perc még rendben volt, aztán kezdett szakadozni a hang. Őszintén szólva engem nem zavart, hogy téged nem látlak, csak hallak az asztal másik végéről.

      Aztán amikor már lemondtam róla, hogy meghallgathatom valaha is a beígért felvételt, mégis meglett! 🙂

      Már nagyon kíváncsi vagyok a hegyekre!

    4. Lívia dr. Zilahi

      A beszélgetést korábban már hallgattam, újra csak annyit a te hangoddal milyen jó lenne a könyveidből hangoskönyv.
      A beszámolót nagyon vártam- megmutattad nekünk azt az oldalad is, akiben feszültség lesz, ha nem úgy alakul az órarend:-)) Milyen nagyszerű emberek között voltál, Imola főztjét sokan szívesen kóstolnánk s milyen türelmes emberekkel utazhattál. Kedves Cen igaziból csupán meglepett vagyok, mekkora bátorság volt felfedni a türelmetlenséged. Imolának hatalmas respect:-)))

    5. SzabóMihályné

      Szia, Cen’! A beszélgetést még akkor, frissen meghallgattam. Nagyon tetszett! Nem érdekelt különösebben, hogy Vida Gábor fotója uralta a képet, az elhangzottakra hegyeztem a fülem. Számomra lenyűgöző volt, amikről a riportban beszéltél! A mostani emlékezésed alapján mondom, hogy négyszer volt szerencsém az erdélyi nagyvárosokat látni, most már én is inkább a természet által alkotott látványosságokra vágynék, de ezt társas utazással nem lehet megoldani. Ehhez valóban Sanyi és Guszti kellene! Jobb híján kisfilmeket szoktam nézni . Előtte a helyszínt megkeresem a térképen. Olvasom tovább a híreidet, habár még frissen láttam találós kérdés gyanánt fotókat ” Illetékestől “, hogy bizony a nagy hegy tövében voltatok, s ott is éjszakáztatok!!!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük