• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.21. Napfényes bolyongás a visszakozás irányába

Fotó: Centauri

2020.10.21. Alig emlékszem a reggelre. Talán az adrenalinnak van ilyen hatása; izgalmamban elfelejtettem mindent, ami abban a pillanatban nem volt igazán fontos. Arra riadtam, hogy Guszti matat a házban, gőzöm sincs, mikor ébredt, nyilván nem is érdekelt, azon sem csodálkoztam, hogy végül tudtam aludni, egyetlen dolog érdekelt csupán: derült maradt-e az ég? Az első mozdulattal az ablakhoz hajoltam, az első utam meg a vadászház elé vitt, hogy az eget kémleljem. Hajnali fényben nem mindig egyértelmű, mennyire tiszta az ég, de annak tűnt. Tartottam tőle, hogy az utolsó pillanatban, amikor felkel a nap, ismét beborul. Már egy hete volt ború. Mindössze 20-30 percet kaptam a napsütésből és jó fényekből a Kisküküllő mentén.

A ruháim megszáradtak, sőt még a cipőm is, magamra kaptam mindent és ugrásra készen vártam a napfelkeltét. Úgy harminc perccel később a legelőt övező fenyőfák csúcsai lángra kaptak a felkelő nap fényében,

s én némi túlzással úgy éreztem, átok tört meg; végre lesz fény!

Fotó: Centauri

Időközben jó Murányi is életet lehelt magába, talán haraptak is valamit, a kávét – ha jól emlékszem – nélkülöznünk kellett (de talán a termoszomban akadt még pár korty), nagy szükség nem is volt rá; megtette a fény is. Ahogy a fenyvesek teteje világba borult, indultam is, pontosan oda, ahol előző nap eltévelyedtem. Továbbra is úgy gondoltam, az a terület a leginkább fotogén, de most végre rendesen megfényképezhetem. Guszti vállára vette a puskát és jó Murányival az ellenkező irányba indultak abban a reményben, hátha akad disznó – annak ellenére, hogy a sertéspestis miatt igen meggyérült az állományuk mindenütt.

Guszti és jó Murányi el… (Fotó: Centauri)

Megkérdeztem Gusztit: mi a terv aznapra? „Semmi – mondta –, bóklászhatsz, nem sietünk.” Ez volt az egyik legjobb hír, amit azokban a napokban hallottam 😊

Határozott tervem volt arra, merre megyek, mit fotózok. Először az alsó odút akartam ellenőrizni, azt, amiben hőcsíkot sejtettem. Gondoltam, hátha abban éjszakáznak, s reggel még a közelében vésődnek a fákon. Öt perc alatt értem az odúhoz, de meg sem álltam még, amikor már harkályhangot hallottam, csakhogy nem a közelből, hanem a legelő túlsó feléből; épp abból az irányból, ahonnan oly nagy hévvel leborítottam. Némi kapkodással visszatrappoltam a legelőre, átnyargaltam rajta, mint az űzött vad, s megint a tető felé tartottam, időnként meg-megállva, fülelve.

Egyértelműen harkályhang volt, jellegzetes „pik-pik, pik-pik”,

de nem nagy fakopáncsé, nem közép fakopáncsé, nem kis fakopáncsé, és nem is fekete harkályé. Kizárásos alapon – s mivel nem tűnt ismerősnek – úgy gondoltam, a hőcsík lesz az. A hang persze messziről, az erdei út fölötti fenyvesekből jött.

Fotó: Centauri

Az előző nap bolyongásaiból okulva óvatosabb duhaj voltam, nem rongyoltam be a sűrűbe, inkább az erdei utakat követve igyekeztem a lehető legközelebb kerülni a hanghoz. Egy darabig jól haladtam, ám mikor már alig lehettem a harkálytól 100-200 méterre, elhallgatott. És nem szólt többet. Hosszan hallgatóztam, de csak néhány keresztcsőrű „gippelgetett”. Tanácstalanul tipródtam kicsit, amikor ismét meghallottam a harkályt, de épp az ellenkező irányból; épp onnan, ahová először lementem, s ahonnan aztán feljöttem – s jó messze. Nem érdekes, gondoltam, futkosok én ide-oda, amíg kell, csak egyszer meglegyen!

Gyerünk vissza! Ha valaki látott volna, bolondnak néz, hogy fel-alá rohangálok a legelőt ölelő erdők egyik részletéből a másikba.

Ismét át a legelőn, el az odúig, s megint fülelés. Meg is volt a hang, de ezúttal egy harmadik, addig nem járt irányban. Találtam egy nyiladékot egy sarjfenyvesben, gondoltam, mi baj lehet, ezen eltévedni nem tudok, és épp a hang irányába vezet. Meg is indultam rajta nagy erősen, de a feléig sem jutottam el, amikor ez a hang is elhallgatott. Ismét csak álltam, nézelődtem, hallgatóztam, lőttem pár fotót, s arra gondoltam: rendben van, hogy mozog, melyik madár ne mozogna? – de egyszer igazán mozoghatna felém is! De semmi sem mozgott, és a továbbiakban semmi meg nem nyikkant.

Fotó: Centauri

Felvettem a csöndes, cserkelő üzemmódot. Ismét azt reméltem, hogy beleakadhatok siketfajdba, császármadárba, fenyőszajkóba, vagy örvös rigóba. A fények szépek voltak, de a sűrű fenyves alját így sem világították meg annyira, mint szerettem volna. Visszaballagtam a harkályodúhoz, sokat várakoztam ott, majd lesétáltam a közeli sípályáig, meg vissza. A fényképezéssel továbbra is spóroltam, mert a gép akksija egyik pillanatról a másikra képes megadni magát, s nem tudtam, merre járunk még, mikor érünk vissza Parajdra.

Miután megfényképeztem, amit akartam, s nem találkoztam egyetlen bakancslistás fajjal sem, visszakorzóztam a vadászházhoz.

S valóban: ahhoz mérten, hogy otthon milyen dzsungel van szinte mindenütt, kimondottan könnyű a járás hegyvidéken. Puha moha, átlátható erdő, itt-ott áfonyamezők, de semmi egyéb. Nincs rohadt nagy dzsindzsa, nincs a fejem fölé magasodó csalános, nincs olyan áthatolhatatlan szedres, amit jobb megkerülni akkor is, ha futballpálya méretű. Hegyvidéken minden olyan tiszta. Bár vadon, mégis – ha el nem tévedünk – többnyire könnyű és kellemes a járás.

Fotó: Centauri

Guszti és jó Murányi már rég visszaértek a vadászházba. Guszti azzal fogadott, hogy ott járt a háznál a császármadár. Majd’ rosszul lettem, meg is kérdeztem: „Láttátok is?” „Nem – válaszolta Guszti –, de onnan hallottuk a hangját – mutatott a közeli erdőszélbe. Galádság, belátom: de megnyugodtam. Császármadarat láttam már a Bükkben, és az Alpokban, a Raxon is, de hogy míg távol voltam, ott a háznál lássák, az bizony fájt volna.

Kisvártatva Murányi bejelentette, hogy rossz hírei vannak.

Mivel a laptopom nem csatlakozott wifihez, okos telefont meg nem használok, napok óta semmi hírt nem kaptam a világból. Mielőtt felmentünk Bucsin-tetőre, ebédnél szóba került, hogy drasztikus járványügyi szigoritásokat vezettek be Erdélyben, s hogy olyan település is van, ami karantén alá került, de mindezt sztoikus nyugalommal fogadtam. Benne volt ez a pakliban, mielőtt elindultam volna, akkor is. Jó Murányi pedig ott, a Bucsin-tetőn bejelentette, hogy a három író-olvasó találkozóból kettő biztosan elmarad, le is fújták már, de este a marosvásárhelyi találkozót megtartják. Sajnáltam persze, főként azokat, akik esetleg számítottak rá, de bevallom: ez sem rendített meg. Nyugtáztam, és annyi. Jó Murányi elégedett volt ezzel; megdicsért, amiért hidegvérrel fogadom a rossz híreket. Neki is csak annyit mondtam:

„Tudtuk, hogy ez benne van a pakliban.”

Fotó: Centauri

Guszti szépen rendbe szedte utánunk a vadászházat, szégyen szemre egyedül. Jó Murányival mi is felmálháztunk, bepakoltunk a kocsiba. Guszti megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha tennénk egy kitérőt, hogy gombásszunk. Gombászás? Mi kifogásom lehetett volna?

Átdöcögtünk egy jóval alacsonyabban fekvő marhalegelőre, ahol korábban Guszti rengeteg gombát, főként őzlábat látott, de alapvetően – ha jól értettem – csiperkét akart szedni.

Ahogy lassan bukdácsoltunk a terepjáróval a földúton, itt-ott láttuk is az őzlábak szárait, de a kalap már mindenütt hiányzott. Jól megszedte a gombás területeket a nép a hétvégén. Végül megálltunk egy régi karámnál, Guszti keresésbe kezdett, jó Murányi pedig rágyógyult a telefonra. Egy ideig fényképezgettem, de miután úgy láttam, nem terem ott sok poszterkép, kértem én is egy táskát, elővettem újdonsült „nagyonszékely” bicskámat, és társultam Gusztihoz.

székely bicska

Fotó: Centauri

Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy együtt mentünk volna; gombaszedésnél nincs is annak értelme. A legelő más részén keresgéltem, találtam is pár csiperkét, meg egy igen furcsa, undorító gombát, amiről hirtelen azt sem hittem el, hogy gomba. Gusztit kellett megkérdeznem, mi a jó franc ez, hisz az életben nem láttam tintahalgombát. Szomorú állapotban volt már, de azért lőttem róla „bizonyító képet”; annál is inkább, mert az istenadta valójában Tasmánia és Új-Zéland gombája.

Fotó: Centauri

Pár napja írtam erről a gombáról részletesen is ITT

Buborékba szíjazva lökjük magunkat a gravitáció felé

Guszti a legelő közepe táján keresgélt, nyilván azt is tudta, hol érdemes leginkább keringeni, én meg kihúzódtam a legelő erdő felőli szélére. Ott aztán találtam pár szép őzlábgombát. S akkor elkapott az a hév, ami otthon is vezet, ha gomba közelébe érek. Hamar kialakult egyfajta csőlátásom, s egyre messzebb és messzebb, és beljebb és beljebb mentem. Időnként visszanéztem, hogy lássam, tart-e még a gombaszedés? De akárhányszor néztem vissza mindig ugyanazt láttam:

Guszti még csiperkézik, jó Murányi meg a telefont sétáltatja. Álmomban se gondoltam, miért lóg annyit a telefonon.

Fotó: Centauri

Végül úgy döntöttem, bevetem a régi, otthoni módszert: ha megszedett területen járok, olyan nehezebben megközelíthető zugokba megyek be, ahová mások kevésbé. Ez esetben az erdőszél tűnt ígéretesnek. Gondoltam, ha egy időre nem is látom Gusztiékat, nagy probléma nem lehet. Legfeljebb – ha befejeznék a gombászást – várnak rám kicsit. Nekik is megéri várni, gondoltam, mivel úgy tűnt: amint egyre messzebb jutok, a zsákmány is vastagszik. Egyre-másra jöttek az őzlábgombák, az erdőszélben meg temérdek más gomba is. Szedtem azokból is, gondolván, Guszti majd megmondja, melyik micsoda, s mi ehető, mi nem.

Jaj, gombászni nagy fless mindig, mindenhol, bárhol, bármikor. Most is bizsergek tőle, ahogy bizsergett a markomban a bicska.

És ha jön a gomba, egyik találat a másik után, rohadt nehéz abbahagyni, nem menni még tovább, nem benézni még ide, még oda, erre kicsit, arra kicsit; aki szedett már gombát, tudja, miről beszélek.

Néha vissza-visszanéztem továbbra is, de a fáktól és bokroktól nem láttam már semmit, még a terepjárót sem, de nyugodt voltam, nem tévedhettem el, nyílt terep volt, könnyen átlátható. Még a legelő melletti erdő mély vízmosásába is leereszkedtem; erősen emlékeztetett az otthoni vízmosásokra; színében, hangulatában, illatában is; akár otthon is lehettem volna – s otthon is voltam voltaképpen.

Fotó: Centauri

Ahogy telt a zacskó, úgy növekedett a büszkeségem is. Van bicskám, és még gombát is szedek tisztes mennyiségben – nem marad szégyenben a „környékem”, s szerénytelen személyem. Ha két zacskó van nálam, vagy egy nagy kosár, Gusztiék nagyot várakoztak volna. Nyilván volt ott még gomba bőven, de beteltem. Úgy megraktam a zacskót, hogy csak a fülénél fogva lógathattam; ha összefogom, összetörik benne a sok szép őzláb.

Miután nem fért már bele egy sem, vágtattam vissza a kocsihoz. Épp időben. Guszti nem sokkal korábban hagyott fel a szedéssel. Kicsit talán csodálkoztak a zsákmányon, de úgy láttam, jó Murányi igen messze jár testben és lélekben, Guszti meg szűken mérte az elismerést, gondolom autetikusan, székelyesen 😊, ezért út közben nem átallottam kifejezetten kérni, hogy mondja meg otthon Imolának, hogy azt a sok őzlábat én szedtem;

csak hogy tudja az a jó asszony, nem egy korhely, léha síkvidéki íróféle vagyok, s időnként – még ha nem is gyakran – de hasznomat is venni.

Fotó: Centauri

Egy igen szép bükkösben megálltunk még pár percre, hogy fotózhassak, aztán vissza Parajdra. Pár nap alatt sokat színesedtek az erdők, de még így sem kényeztetett az a színpompa, amire számítottam. Viszont az időjárás végre szép volt, az út kellemes, léprigók a réteken; és boldog voltam, hogy járhattam a Bucsin-tetőn; akár volt „vad”, akár nem.

Erdei gombáimról nem tudtam meg semmit. Hamar letusoltam, de mire a konyhába értem, Guszti már azzal fogadott, hogy nem voltak jók, egy részüket nem ismerik, így aztán ment az összes a kukába. De őzlábból annyit szedtem, hogy elég volt ebédre (rántva) négy személyre.

Jó Murányi a gombászás idején feltehetően az író-olvasók ügyében telefonálgatott, bár utóbb láttam, hogy – mint oly sokan – hajlamos néha feltapadni a kijelzőre; ezzel kapcsolatosan két nappal később életem egyik legmulatságosabb jelenetének lehettem tanúja, de erről később.

Mindenesetre ebéd előtt Murányi sajnálattal közölte, hogy Marosvásárhelyen is romlott a helyzet, író-olvasó találkozó ott sem lesz, viszont online közvetítést szeretnének a Látó szerkesztőségéből.

Ezt pontosan olyan hidegvérrel nyugtáztam, mint a többi találkozó lemondását, bár azért átsuhant rajtam: talán nem véletlenül hezitáltam otthon egy héten át, hogy elfogadjam-e a meghívást. Ahogy írtam is akkor: magammal sem értettem egyet egészen.     

Úgy terveztem, hogy ebéd után lassítok, pihenek, nyugszom, talán hunyok is egy órát, hogy az esti beszélgetésnél lehetőleg toppon legyek. Nem szoktam nagy feneket keríteni az ilyesminek, volt már rá példa, hogy közel egy hónapos téli stoppolás után egyenesen a Kossuth Rádióba estem be (ITT), de azért, ha nem muszáj, nem megyek interjúra megnyúzva. Hamar végeztem, rendbe szedtem magam, és egy kicsit az addig rumlis szobát is, és lepihentem; tudomásul vettem, hogy életemben először veszek majd részt valamiféle élő adásban; megnyugtattam magam, megoldható ez jól is; de nem sokon múlt, hogy majdnem tévedtem.

Folyt. köv.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    previous arrow
    next arrow
    previous arrownext arrow
    Slider

    10 Comments:

    1. Gyönyörű az a szártalan bábakalács! 🙂
      Köszönöm, jó volt olvasni ismét! 🙂

    2. Szabó Edit

      Nem kötözködésképpen, tényleg csak a rend kedvéért: Marosvásárhelyen az író-olvasó találkozó 10.20-án, kedden lett volna, és te most arról a napról mesélsz, vagyis a dátum 10.20., nem pedig 10.21. (Szerintem ennél a napnál tartunk. Vagy tévedek?)
      Figyelek ám, nehogy kimaradjon véletlenül egy nap! :-).

      Kíváncsi lettem volna a tintahalgombára. Olyan rossz állapotban volt, hogy nem akartad megmutatni?

    3. Szabó Mihályné

      Olvasva az élményeid sorát, nagyon el tudlak Benneteket képzelni, Cen’! Három megszállott természetbarát összezárva! Egyikük úgy ismeri a terepet mindenestől, ahogy a tenyerét! Másikuk ötször annyit bele akar zsúfolni egy napba, mint lehetne, de mindig közbejön valami! Te pedig megpróbálod a lehetetlent is, de nem akar összejönni! ( mármint a fotózás ) A tábori körülményeket jól viselitek. Addig nem nyugszom, míg a két ” Vadon Vándorával ” nem csatangolhatok egyet én is!!! Nagyon tetszett az írásod! várom a folytatást!!!

    4. Kálmán Péterné

      Olyan érzékletes ez a leírás, mintha filmet néznék. Tényleg mulatságos, ahogy a harkályok szívattak, sajnálom, hogy nem sikerült. A gombászásnál magamra ismertem. A izgalom végül telhetelenséggé fajul, otthon pedig már bánom, hogy nem hagytam ott.

    5. Antal Anikó

      A távolság teszi, kedves Cen’, hogy ilyen lazán fogod fel a sikertelenséget (mármint az elvárásodhoz képest – mert nem volt ez az út sikertelen), mintegy kívülről nézed, humorral magad. Nem hiszem – ez a tehetség! Jót nevettem én is, mert szinte filmként láttam megelevenedni a történéseket. Köszönöm!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük