2020.10.20. Havasi csapda – tévelygés a Bucsin-tetőn

Kecskeszállás (Fotó: Centauri)

2020.10.20. Ismét csúsztunk kicsit, de volt még esély egy jó fotózásra. Bár az ég ismét beborult. A délelőtti napsütésnek nyoma sem volt már. A Bucsin-tetőre tartva megálltunk pár percre egy helyütt, egy kicsi pataknál, ahol Guszti a nemrégiben kiengedett pisztrángokat kereste. A patakparton már áfonya nőtt 😊

Még feljebb érve Guszti arról panaszkodott, hogy a környékre egy rabsic költözött. Nálunk rabsicnak az orvhalászt mondjuk, az illegálisan vadászókat meg vadorzóknak, de úgy tűnik, Erdélyben a rabsic mindkettőt jelentheti.

Később is láttam, hallottam, hogy a vadorzás komoly gond Erdélyben,

beszélgettünk erről később is; úgy látom, nagyobb gond, mint nálunk. Legalábbis az én környékemen nemigen fordul elő. Ha csak a birtokra gondolok, akkor sem emlékszem arra, hogy 20 év alatt előfordult volna ilyesmi, csapdát vagy nyomokat találtunk volna. Emberrel se találkozom a területemen, még a környékén se, vadászokkal is csak hébe-hóba; részint ennek köszönhető, hogy Magyarországon – leszámítva a nagyragadozókat – jóval erősebb a nagyvadállomány, mint Erdélyben (ennek növekedéséről látványos adatsort hoztam nemrégiben EBBEN a cikkben).

A főútról letérve hamar egy havasi-alhavasi legelőn találtuk magunkat; olyan élőhelyen, amitől meredeken emelkedett az adrenalinszintem. Hasonló élőhelyeken jártam korábban is, Erdélyben is, de méginkább az Alpokban.

AZ ELSŐ LEGELŐ MŰHOLDKÉPEN 

bucsin

A nagy legelőről felkapaszkodott a terepjáró egy fenyvesbe, s amint haladtunk, Guszti mindig megjegyezte, hol látott már siketfajdot vagy császármadarat. Elhaladtunk egy kavicsszórás mellett, Guszti megállt, kiszállt egy pillanatra, hogy megnézze a szórás vadnyomait, nem farkasok nyoma-e? Szarvasok voltak. Ugyanitt, másnap, amikor már lefelé tartottunk, megjegyezte, hogy időnként rámennek a sóderra a fajdok is, mivel a többi tyúkféléhez hasonlóan ők is esznek zúzókövet. Később Parajdon megmutatta az egyik fajd begyéből kigyűjtött aprókavicsot is.

A homogén lucfenyves középtáján megbámulhattam egy idős juharfát is, mely bizonyos években a siketfajd éjszakázóhelye.

Elhaladtunk vagy három dürgőhely mellett, bár tudtam, hogy ősszel nincs dürgés, így siketfajdot találni most inkább szerencse, mint keresés dolga. De már az is jó érzés volt, hogy dürgőhelyeken át visz az út, ráadásul a fenyvesek mikrokörnyezete a kocsiból igen fotógénnek látszott; sok gomba, tönk, moha, zuzmó. Bizsergett már a fényképezőgépen az ujjam, bizsergett mindenem. Ráadásul ez az a hely, ahol már farkas is van, hiúz is lehet, ahol nemcsak siketfajd és császármadár él, hanem hőcsik is.

háromujjú hőcsik

Hőcsík, más néven háromujjú harkály – többek között őt kerestem

A fenyves után ismét egy havasi réten bukkantunk ki, körülbelül 1000 méteres tengerszint feletti magasságban. A magasabban fekvő fenyőerdők teteje messziről fehérlett. Zúzmarának véltem, de Guszti kiigazított: hó lesz az. Ez a legelő méginkább hasonlított azokra a hegyi legelőkre, ahol sok jó faj lehet. A vadászházhoz érve Guszti azt javasolta, hogy menjek nyugodtan fotózni, keresgélni, míg ő gyújtóst vág estére.

Épp csak a cuccaimat dobáltam be a kalyibába, az ablak melletti ágyra, és máris nekiindultam, egyenesen a finoman havazott fenyők felé.

Először erről a havas, északi hangulatról szerettem volna képeket lőni. Sándort és Gusztit magam mögött hagyva hamar átvágtam a legelőn, s bevetettem magam a legelő fölötti fenyvesbe.

Fotó: Centauri

Viszonylag kevés képet lőttem Kecskeszálláson, mivel nem tudtam, mikor lesz szükség igazán a fényképezőgépre, akksit tölteni pedig odafönt nem tudtam. A ház világítását Guszti a terepjáró akkumulátoráról oldotta meg. Spórolnom kellett a delejjel, így aztán a szokottnál jóval átgondoltabban fényképeztem, különösen az első nap.

Meglepően csöndes volt a környék itt is. Csízeken, néhány keresztcsőrűn kívül alig láttam-hallottam valamit. Ez már az a régió, ahol fenyőszajkóra vagy örvös rigóra bizton számíthat az ember, de se egyik, se másik nem került elő. Ha szajkó jött, akkor az „rendes” szajkó volt, s nem fenyőszajkó.

Ellenben a fenyőerdő felső szélétől pár méterre találtam egy odút, ami mérete alapján könnyen lehetett a hőcsiké. Az odú környékén kicsit többet időztem, hallgatóztam, de harkályra utaló hangot-mozgást nem észleltem. Csak fekete harkályokat hallottam, akiket otthonról is jól ismerek.

Kicsit kapkodva túráztam, versenyt futva a kevés és fogyatkozó fénnyel, igyekeztem a lehető legmagasabbra jutni, a lehető leghavasabb részekre, de már ott is éreztem – bár erdei utakon maradtam végig –, hogy könnyű elkeveredni az utak szövevényében.

Miután feljutottam a fenyves tetejébe, visszafordultam, és ugyanazon az útvonalon visszaereszkedtem a legelőig, átvágtam rajta, s lementem a legelő alatti fenyvesbe is. Itt már az erdő alja érdekelt. Szép részleteket, gombákat kerestem. Ezen az úton ismét odút találtam, vélhetően ez is hőcsiké lehetett.

Lőttem egy képet a siketfajdos juharról is. Eszement csönd volt, jobbára csak királykák „cincogtak” a fenyvesekben. Egy helyen valami felfehérlett a sűrűben. Mivel otthon gyakran találok koponyákat, csontokat fenyvesekben, hirtelen azt hittem, egy koponya villog a sötétben. Gondoltam: az sem lenne rossz, hozni egy koponyát onnan.

A „fehérlés” csupán egy kibukkanó kő volt, de amint az erdei barangolásnál lenni szokott, egyik pontról lát meg az ember valami mást, mintha gombászna, erre megy, aztán arra. Nem először járok számomra idegen erdőben, szóval azért figyeltem, igyekeztem szem előtt tartani a fenyőkön túl az erdei utat, amiről letértem, ám újabb és újabb részletek vonták el a figyelmem, rigókat találtam, a azt reméltem, örvös rigók lesznek, később meg felreppent valami előttem, fogolyméretű barna madár, és mivel fajdnak véltem egy pillanatra, hamar utána eredtem. Később gombákra bukkantam és áfonyára.

Amikor beláttam, hogy a fajdszerű madár épp úgy nem lesz meg, mint a rigók, visszafordultam, hogy megkeressem az utat. Pár lépés után már észleltem, hogy új helyeken járok. Olyan részletek jöttek szembe velem, melyeket azelőtt nem láttam, de mivel a lejtés alapján nagyot nem tévedhettem, bátran mentem tovább – gyanúsan hosszan. Épp aggódni kezdtem volna, amikor váratlanul kiértem az erdőből, de nem az útra, hanem a legelőre.

Kissé megijedtem. Úgy tűnt, kiestem a régi formából. Vagy egyszerűen csak elszoktam a hegyektől.

Mindenesetre úgy döntöttem, óvatosabban kalandozom. Közeledett az este, így ha elkavarnék valamerre, nem marad idő a korrigálásra, ráadásul semmit sem beszéltünk meg Gusztiékkal egy ilyen esetre. A dolog rém egyszerű – gondoltam –, innentől csak az erdő szélében mozgok, úgy, hogy a legelő mindvégig a szemem előtt legyen. Voltaképp az erőszegélyben haladva körbejárom a legelőt.

A fény már annyira kevés volt – főként a fák alatt – hogy a fényképezésről már letettem. Inkább halkan osontam, tébláboltam, lassan, itt is, ott is megállva, hallgatózva. Hamarosan hallottam búbos cinegéket is, s megint rigókat. Abban reménykedtem, hogy némi szerencsével belebotolhatok egy fajdba. Valamivel később olyan részre értem, ahol kiterjedt áfonyafoltok tenyésztek a fenyők között, s itt-ott még termés is akadt rajtuk. Életemben először áfonyáztam kint, az erdőben. Finom volt, édes-fanyar-savanyú, és hűs. Állati jól esett.

Az áfonyával benőtt tisztások pedig csodaszépek voltak, a magasészaki vadon hangulatát hozták, és sok vadat, fajdot ígértek. Láttam is néhol komolyabb vadcsapásokat.

Nagyon tartottam a szabályt, hogy a szélben menjek, tényleg, ennek ellenére egyszercsak, ahogy felnéztem, nem láttam már át a fákon. Nem láttam a legelőt. Amatőrök bóklásznak így, nem vitás. Hirtelen azt sem értettem, hová tűnt az erdő széle. Be kell vallanom: rossz érzés volt, de még nem gyulladtam be. Ilyen helyzetben nem is szabad. Elvileg. Azt tudtam, hogy a legelőnek tőlem balra kell lennie, nincs más hátra tehát, minthogy a lehető legegyenesebb vonalban balra tartsak. Ekkor még a nyakamban volt a fényképezőgép, de már egyre inkább zavart. Egyenes vonalban közlekedni egy fenyőerdőben nem is oly könnyű, de igyekeztem, amennyire csak tudtam, egyre növekvő feszültséggel. Úgy éreztem, túl sokat kell mennem, s ennyire nem távolodhattam el a legelőtől. Már épp kezdtem rettentő pocsékul érezni magam, amikor végre kiértem a fák alól, és ott álltam a legelő szélén. Azaz egy legelő szélén – mert cseppet sem tűnt ismerősnek, ahová kiértem.

Innentől aztán olyan pszichés hullámvasút következett, amit nehezen felejt el az ember.

A havasi legelők pont olyan egyformák, mint az alföldi legelők, azzal a plusszal, hogy nincs tágas kilátásod, vagyis nincs mihez mérni semmit. Ugyanez a helyzet az erdőkkel. Továbbra is valószínűtlennek tűnt, hogy elmentem egy másik legelőig, de bárhogy nézegettem a helyet, nem tűnt ismerősnek. Ilyen esetekben mindig igyekszem felrajzolni magamban egy lehetséges térképet; arra jutottam, hogy ez az eredeti legelő alatt található másik legelő lehet, s a kettőt erdősáv választhatja el, méghozzá nem is túl széles erdősáv, hisz sokat nem mentem. Némi tájolás után úgy véltem, hogy a bal kéz felőli erdő lehet ez a bizonyos sáv, s amögött kell lennie az „igazi” legelőnek és a vadászháznak. Pár méterre tőlem légyölő galócákat láttam, ha jól emlékszem, 8 darabot; azokat még lefényképeztem.

Mondanom se kell, telefon nem volt nálam, és Kecskeszálláson talán térerő sincs. Szóval muszáj volt valahogy önerőből, sötétedés előtt visszatalálnom.

Bevágtam az erdősávnak hitt részbe, és bár erősen nyugtattam magam, akkor már rémideges voltam. A feladat egyszerűnek tűnt, ugyanakkor éreztem, hogy valamit nagyon benéztem; már akkor, amikor elvesztettem szem elől az erdőszélt. Egyszercsak mellig érő sarjfenyves állta el az utat. Itt sem jártam korábban. Levettem a zsákot, és elraktam a fényképezőgépet.

Itt értettem meg, hogy a fényképezésnek, cserkelésnek, sompolygásnak, áfonyacsipegetésnek rohadtul vége; innentől már csak egy feladat van: visszatalálni az vadászházhoz.

Ekkor már szürkült. Nem állítom, hogy pánikba estem – de csak azért nem, mert utóbb tudom, hogy jóval korábban estem pánikba, nem a sarjfenyvesben. Igaz, csak ott kezdtem eszeveszett trappolásba, elsősorban azért, mert reális veszéllyé vált, hogy rám sötétedik az erdőben. Igazán nem tudom, milyen alapon választottam irányt, de amikor váratlanul meredek lejtőre kerültem, tudtam, hogy arra nem kellene menni, mert efféle lejtőn nem mentem addig se le, se föl. Néhol hó volt, másutt gazdag harmat – pillanatokon belül mellmagasig átáztam. Akkor már igazán rosszul éreztem magam, és már azt latolgattam, hogy amennyiben besötétedik, stratégiát váltok; lefelé tartok majd mindig, addig-addig, míg egy út nem kerül elém, s azon visszamegyek Parajdra, hogy legalább lakott területen legyek. Lámpa is volt nálam, ez végül is kivitelezhetőnek tűnt; nem ez lett volna az első eset, hogy éjjeli erdőből kell kirobbannom valahogy. Épp csak megszületett bennem ez az elhatározás, amikor végre tisztást láttam. Nagy irammal kirongyoltam a fák közül, s megint csak egy legelőn találtam magam, de megint csak olyan idegen volt számomra, mintha sosem láttam volna.

Ezt kerestem (Fotó: Centauri)

Ha marad időm, nyilván megint kombinálásba kezdek, hogy egy harmadik legelőt is elhelyezzek azon a bizonyos képzeletbeli térképen, de egyrészt éreztem, ennyire kicsi körben nem férhet el három nagy legelő, másrészt szinte a lábam alatt légyölő galócákat pillantottam meg. Szám szerint kilencet. Nem kellett sokat vizsgálgatnom őket, hogy rájöjjek: ezek ugyanazok a galócák. Vagyis körbementem.

Ha van valami, amiből az ember tudhatja, hogy összekeveredett és eltévedt, akkor az, ha azon kapja magát: körbe jár egy ideje.

Káromkodtam. Dühös voltam magamra. Annyira okos volt az elhatározás, hogy az erdőszélben maradok! Annyira körültekintő. Annyira előrelátó. Alázatos. Bölcs. És mégis, mennyire elcsesztem! Idő se maradt újabb kísérletezésre. Sötétedett. Talán ez volt a szerencsém. Idő híján kénytelen voltam megállni. Megtorpanni. Felfogni, hogy nem lehet itt három legelő, de még kettő se! Nem mentem annyit, nem mentem se le, se fel oly sokat, a galócák szerint utóbb már csak egy kört tettem. És akkor derengeni kezdett, hogy a jobb kéz felőli erdő talán csak egy nyúlvány az eredeti, az első számú legelőn, és ha igen, akkor a vadászháznak is ott kell lennie – talán a túloldalán.

Nekiindultam tehát a legelőnek, célba vettem a közepét, arra gondolva, onnan majd mindent jól látok; meglátjuk igazam van-e; igaz-e, hogy az az erdő csak egy nyúlvány, és végig az tévesztett meg. Nem bántam már, hogy mióta idejöttem, alig van fény, minden olyan bizonytalan, megvan szinte minden, de csak távolról, homályosan, hellyel-közzel; hirtelen nemigen vágytam már se fajdra, se medvére, csak arra, hogy amikor kiérek a legelő közepére, meglássam a vadászházat – már amennyire látni lehet bármit is a sötétedés felé tartó szürkületben.


                                              

Folyt. Köv.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

Esznek kutyát a farkasok? – Farkastámadásokról

A gímszarvas agancs részei és bírálata

7 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Remélem, ott volt a vadászház, Cen’.
    Frászt kaptam már.
    Még szerencse, hogy nem “egyenes adásban”közvetítesz ☺️

  2. Ejjj, hozod itt az emberre a szívbajt. 😀
    Felénk rapsic (nem rabsic) az orvhalász, és az orvvadász is.
    A Guszti taplóból készült kalapot hord?

  3. Kálmán Péterné

    Fojt. köv. Mint a filmekben ! A legizgalmasabb pillanatban nyomtad be. Huhh…

  4. Lívia dr. Zilahi

    Mindig azt hittem a pláj az a havasi legelőt, rétet, jelenti, rögvest ez jutott eszembe. Vajon Wass Albert hősei is így mentek a Havasokban, figyelve az erdő zajait, a szél susogását, a gombákat, bokrokat? Nagyon izgalmas írás, a frász jött rám, hogyan találsz vissza a vadászházhoz.

  5. Szabó Edit

    Én tavaly nyáron ettem életemben először vadon termő áfonyát egy svédországi tó partján az erdőben. “Finom volt, édes-fanyar-savanyú, és hűs. ” Pontosan, ahogy te is írod. 🙂 Csak az lepett meg, hogy mennyivel kisebb, mint amit a piacon árulnak.

    Úgy tűnik, a krimi műfaja sem áll tőled távol, bár ezt már bizonyítottad a Protonautákban is. Ott is várjuk ám a folytatást! 🙂

    Mielőtt elindultál fotózni, nem néztél körül? Nem rögzítetted, hogy hogyan is néz ki az a legelő, ahova majd vissza kell találnod? 😮

  6. Nagyné Ica

    Igazán bátor és merész vagy, ráadásul ismeretlen terepen, sötétedéshez közeli időpontban.
    Bevallom izgultam kicsit…
    …de minden jó, ha jó a vége. 😊

  7. Mindenkinek köszönöm a hozzászólást! 🙂 Reményeim szerint ma folyt. köv. 🙂 hisz hétvége van, talán több az időtök is 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük