• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.20. Éjszaka két székely medve s farkasok között

Vadászház és szállás egy éjszakára Kecskeszálláson (Fotó: Centauri)

2020.10.20. Ott hagytam abba, hogy miután kétszer is elkavartam a Kecskeszállást ölelő, áfonyásokkal tarkított sűrű fenyvesekben, végül felismertem: a tisztás, amit másik tisztásnak véltem, valójában épp az, ami keresek. Az alábbi Google Earth képen bejelöltem, merre járhattam aznap estefelé. A műholdképek alapján utólag látom csak, hogy

feltevésem, miszerint átkeveredtem egy másik legelőre, hibás volt ugyan, de akár igaz is lehetett volna; a vadászháznak otthont adó legelő alatt ugyanis valóban van egy másik legelő is.

Tévelygésem térképe – Bucsin-tető, Kecskeszállás

Harmadszorra érve a legelőre, nyílegyenesen a közepét vettem célba, s pár perc múlva láttam is már: helyben vagyok. A magas fenyők mögött ott áll Guszti terepjárója, és ott a vadászház is. Nem kis megkönnyebbüléssel baktattam a házhoz, azzal az elhatározással, hogy másnap – s a továbbiakban – óvatosabban csatangolok.

A vadászházban Guszti és jó Murányi emelkedett hangulatban fogadtak.

Tévelygéseim ellenére sem voltam sokat távol, ám eleget ahhoz, hogy ez idő alatt Guszti és Sándor legurítsanak néhány pálinkát. Nem mellesleg a vadászházban annyira meleg volt már, hogy az ember flangálhatott akár alsógatyában is.

Kecskeszállás műholdról – Gif: Centauri

Mielőtt belevágnék a hosszú éjszaka történetébe, meg kell említenem egy fontos intermezzót. Érkezésünkkor jó Murányi nem kevés ünnepélyességgel megállított a vadászház ajtajában, és átadott egy székely bicskát, melyet Guszti egyik rokona készített. Sándor nem mulasztotta el megjegyezni, hogy most már – immáron bicskával felszerelkezve – nekem se kell szégyenkeznem úgy, ahogy annak idején, bicska nélkül ő szégyenkezett. Én ugyan se előtte, se utána nem szégyenkeztem, de érdekesnek találtam jó Murányi nézőpontját.

A vadászházban első dolgom volt mihamarabb kiszabadulni az átázott ruhákból. Cipőt, nadrágot, mindent ledobtam, és a kályha mellé akasztottam, hátha megszáradnak reggelre. Érkezésünkkor sem volt meleg Kecskeszálláson, nem véletlenül födte hó a fenyők csúcsát, de napnyugta után kifejezetten kemény hideg ígérkezett. Szerettem volna, ha a másnapi fotózás nem vizes gúnyában rajtol el.

Mondtam Gusztinak: „Kétszer is majdnem eltévedtem.” Kérdeztem: „Te nem tévedtél el soha?” „Nem” – válaszolta Guszti némi csodálkozással. A melegtől, Gusztiék jókedvétől, biztonságba érkezésem hevétől egészen feldobódtam, még egy kisebb kört is szaladtam a vadászház előtt mezítláb, alsógatyában. Aztán persze muszáj volt innom pálinkát is. Próbáltam hárítani, hisz pár napja már pórul jártam – emlékeztek még, csaknem egy teljes napot csúsztunk a pisztrángos-pálinkázás miatt –, de Guszti azt mondta, így is sok az „elmaradásom”. Ittam, azzal a feltétellel, hogy valóban csak annyit tölt, amennyit kérek. Nem is ittam sokat. És csak egyszer, maximum kétszer.

Befészkeltem magam az ablak melletti ágyba, letöltöttem a fotókat, s abban reménykedtem, hogy míg a fényképezőgép a laptophoz csatlakozik, valami töltést kap az akksi is. Még mindig rosszul álltam a fotózással. Születtek jó képek aznap is, meg délelőtt a Kisküküllő kis ágában is, de sovány volt a zsákmány ahhoz mérten, hogy napok óta Erdélyben dekkoltam. Enyhe szorongással gondoltam a másnapra, de reménykedve. Jó időt, szép fényeket remélve, és bízva abban, hogy az akksi sem merül le idő előtt.

Később a völgyek irányából egy pickup érkezett két tagbaszakadt palival. Guszti persze őket is ismerte. Meg is álltak, velük is ittunk pálinkát, aztán tovább álltak.

Sötétedés után perceken belül fagyni kezdett. Nyolc óra sem volt még, amikor már érezhető volt, ahogy megdermed a fű, sőt a talaj is felkeményedik.

Legnagyobb örömömre eljött a vacsora ideje.

székely bicska

Fotó: Centauri

Imola csomagolt nekünk minden földi jót, és én élesben vethettem be újdonsült bicskámat. Guszti feldarabolta a paradicsomot, kirakta a sajtot, szalonnát, disznósajtot, lilahagymát, s miegyebeket. Rég nem ettem annyira jóízűen. Először is évek óta nem ettem bicskával, de el kell ismerni: bicskával étkezni más, és valami isteni; bökni egyik falatot a másik után; szelni vele szépen módszeresen. Meg kell hagyni, remek bicskát kaptam.

Küllemre is tetszett, de ami fontosabb: remek a hosszú, vékony penge, a nyél pedig kézre áll.

Jó Murányi már az átadás pillanatában hangsúlyozta, hogy a nyél csontdísze valódi agancs. Többször is megerősítettem, hogy látom, észlelem, felismerem, de jó Murányi ezt annyira jelentőségteljes dolognak gondolta, hogy újra és újra felhívta rá a figyelmemet. (Napokkal később is 😊) Vagy egyszerűen csak azt hitte, nem vágom egészen, mi a jelentősége annak, hogy a bicska borítása agancs. Mondtam is, hogy az utolsó bicskám, mely inkább volt vadásztőr, az is agancsnyelű volt; hozzátettem továbbá, hogy felénk gyakran készül valódi agancsból a nyél, főként a vadásztőrök nyele. Úgy láttam, hogy Sándor és némiképp Guszti is meglepődik ezen.

Székelyföldön, Parajd környékén – amennyire megítélhetem – nagy becsben tartják a gímszarvast, az egyetlen még vadászható nagyvad arrafelé, s egyébként is, a székelyek jelentős része úgy gondolja, hogy övék az utolsó vadon; s minden, ami a vadonhoz tartozik; ezzel szemben Magyarország csak egy agyonművelt síkság, ahol Erdélyhez mérten szinte semmi sincs.

S ez igaz is, ha a hegyeket tesszük meg mércének; igaz is, ha mindent medvével mérünk; de ha szarvasokkal? – akkor már nem.

1 éve otthon, gombaszedés közben találtam ezt az agancsot 🙂 (Fotó: Centauri)

Én meg az ország, sőt Európa egyik leginkább szarvasjárta vidékéről érkeztem; én otthon is szarvasokkal élek. Több szarvas van a 10 hektáromon, mint Erdélyben 100 hektáron. És nem is akármilyen szarvasok. Nem egy világrekordert lőttek a közelemben.

Hatodik alkalommal jártam Erdélyben, de nem először érzem, hogy ott néha nehezen érzékelik, hogy azért nálunk is van élet, sőt vadvilág is. Nem hegyvidék, nem irdatlan nagy fenyvesek, de igen sok természeti értéket őriz a Kárpát-medence közepe is; síksága, ha tetszik; dombvidéke; folyói, mocsarai; de még a Balaton is.

A későbbiek megértése miatt is muszáj őszintének lennem, remélve persze, hogy nem bántok meg ezzel senkit. De ahogy létezik magyarkodás, németkedés, angolkodás… úgy létezik székelykedés is, s ezt a székelyek néha egészen nagyban tolják;

főként, ha magyar férfi bukkan fel a láthatáron.

Ma is emlékszem, amikor életemben először jártam Erdélyben, és szóba került a töltött káposzta, és én nem átallottam mondani valamit a jó töltött káposztákról, többek között a szabolcsi töltött káposztákról, s arról, mennyit tudok betolni belőle, szép szál sofőrünk némi udvariasságba csomagolva ugyan, de rögtön a helyemre rakott. Nem emlékszem már pontosan, mit mondott, de az üzenet mindenkinek átment:

egyrészt egy ilyen kákabélű magyar nem tudhatja, milyen a jó töltött káposzta, mert hiszen honnan is tudhatná szerencsétlen?; másrészt egy ilyen sápatag, szemüveges kófic ne állítson már olyan képtelenségeket, hogy belefér abba a csöpp kis testébe 10-12 töltött káposzta!

„Megeszem a kalapom, ha beléje fér ötnél több.”

Kellő udvariasságba csomagolva ugyan, de én is közöltem vele, hogy értem én ezt a kóstolgatást, ami sok esetben akár indokolt is lehet, de most nem jó embert választott magának. Ilyen esetekben – mint oly sokszor – megdöbbenés ül ki az arcokra. Otthon is, ha kocsmai kóstolgatásról van szó. Nevezett sofőr aztán egy asztalhoz került velem vacsoránál, s mit ad isten, mit raktak elénk rögtön az első körben? Hát nem töltött káposztát? Ettünk-szedtünk, ettünk-szedtünk, ahogy az jó, meg ahogy illik, s én, mint mindig, nem bírtam betelni vele. Az asztal egyik oldalán én, a tápos, elhanyagolható s hibahatáron belüli 70 kilómmal (hisz azt még a magyar is tudja, hogy a „férfi 100 kiló fölött kezdődik”), velem szemben a székely-hegyomlás a maga 120 kilójával, kredenc-mellkasával, bikafejével – és feszengésével, mert abban a pillanatban, ahogy kirakták elénk a töltött káposztát, vette az adást; eljött az igazság pillanata, a nagy székely-magyar meccs; ráadásul nem sok jót sejthetett, ez rá volt pingálva arra a gyönyörű nagy arcára, mivel a pengeváltásunkból annyi legalábbis világos lehetett a számára, hogy legyek bármilyen sovány koszton cseperedett girnyócska, jöjjek bármiféle satnya tájról, nem vagyok az a hunyászkodósfajta. Sejthette, hogy ebből a meccsből nem lesz 6:3; ha mégis, akkor tán a javamra.

Esküszöm, cseppet sem erőltettem. Csak ettem, ahogy az étvágyam kívánta. Gyerekkorom óta töltött káposztafüggő vagyok. Sofőrünk is evett, gondolom ő is úgy, amint az étvágya diktálta. Hamar elértem a „limitet”, amit a papírforma, azaz Csimborasszószerű sofőrünk szerint egy magamfajta „csórikám” nem tömhet magába, de mit lehetett tenni, ha egyszer volt még étvágy és hely bőven? Aljas és pitiáner voltam nyilván.

Miután láttam, hogy transzszilván hegyomlástestvérem betelt, nem átallottam kínálgatni erőssen.

Vett is még egyszer, ám másodjára már fanyar mosollyal visszautasította. Amikor viszont azt kérdeztem tőle: „Együnk akkor inkább kalapot?” – felnevetett, s ittunk inkább még két pálinkát; az út további részében pedig (tudva, hogy szirti sast akarok látni), ha ragadozó bukkant fel az út margóján, hátra szólt nekem: „Sas!” – s néha még lassított is 😊


Kecskeszálláson, ahol ki-beugráltunk a vadászház és az előtte elterülő legelő között, mivel annyira meleg lett, hogy tárva-nyitva kellett tartani az ajtót, egy ízben elém állt jó Murányi, és nem kis színpadiassággal nekem szegezte a kérdést: „Tudod, mi a baj veled Centauri?”

Így, ahogy mondom. Őszinte kíváncsisággal vártam a választ. „Az a baj veled Centauri – mondta volt jó Murányi –, hogy székelyebb vagy a székelynél.” Ezt én örömmel nyugtáztam. Ez szerintem rendben is van így.

Eltelve a bicskás vacsorával, visszatelepedtem az ágyba, és képeket szerkesztettem. Guszti valamit a ház előtti sötétben tett-vett, talán vizet hozott a forrásról. Jó Murányi még evett, mert ő olyan, hogyha belejön – főként, ha előtte ivott „kárpáti szilvát” is – nehezen hagyja abba. Könnyen lehet, hogy töltött káposzta esetén alul maradnék vele szemben. Hogy kinek merre kalandoznak el a gondolatai zuhanyzás vagy evés közben, eleve nehezen követhető, de hogy valakinek hogyan jut eszébe egy falat sajt és egy szalonnaszelés között imigyen megszólalni: „Csak azt nem értem, hogyan beszélhet Magyarországon vadonról bárki? Hol van ott olyan erdő, mint itt? Még ha a Bükkbe visznek fel, ott is flakonokat találni az erdőben!” – hogy miként váltja ki ezt a gondolatot a sajtnak felkockázása, és az szalonnának akkurátus felszelése az alhavasi levegő lunátikus békéjében, azt nem tudhatom.

Értem, persze. De ez olyan kicsit, mint azt állítani, hogy tápos magyar girnyócskának gőze nem lehet arról, milyen egy veretes töltött káposzta. Meg nem először beszéltünk már erről jó Murányival, s mondtam neki: a Hortobágy is vadon, méghozzá olyan természeti képlet, amihez fogható a világon nincs, s ez nem „magyarkodás” – milyen is volna az épp tőlem? –, hanem ökológiai értékelés dolga. Másrészt kétesnek találtam a szemetelésre hivatkozni, mert bár Erdély jóval tisztább, mint mondjuk a Partium, de azért emlékezzünk vissza: Parajd belterületén lehetetlen fotózni a Kisküküllőt, annyira szemetes. Olyan, mintha a forrása is pillepalack-falakból fakadna. Mondtam is jó Sándorunknak: „Ami azt illeti, épp most jártam körbe a Kecskeszállás körüli fenyveseket, de bizony nem kellett lejárnom a lábam, hogy az erdőben energiaital-dobozokba, s flakonokba botoljak. Erre mondta jó Murányi: „Ez igaz.”

De mennyire az!

Időközben visszatért Guszti. S ha már itt tartottunk, megemlítettem még a Kisküküllőt is. Tény, hogy ennyire szép folyó Magyarországon alig van, hisz nincsenek ekkora hegyeink, de épp ezért nem is értem, hogyan hagyhatják ezt a gyönyörűszép folyót így fuldokolni a műanyagszemétben. Guszti ekkor kapcsolódott be a beszélgetésbe. Először a turistákra panaszkodott, akikről jóval korábban is volt már néhány keresetlen szava, főként a téli motorosszán-turizmusról, amikor pedig szóba hoztam a Kisküküllőt, olyasmit mondott, hogy de nem is én szedem ki belőle a szemetet. Ebben igaza volt, ám mivel nem ismerjük egymást, s még azt hiheti, olyan szokványos szájhős vagyok, aki távolról mondja-adja az okosat, kénytelen voltam bizonyítani valamivel, hogy mindössze jó Murányi felvetésére reagálok.

Kipattantam az ágyból, felkaptam a száradó gatyát a kályha mellől: „Akkor azért hadd mutassak valamit!”

Jó Murányi továbbra is békésen evett, szépen darabolgatta a cuccokat a vágódeszkán. Én meg belenyúltam a gatya zsebébe. „Tessék, itt van minden cigaretta csikkje, amit ma elszívtam” – és szép sorban kipakoltam a vágódeszka másik szélére. – “Mert én egy csikket sem dobok el! Mert én ennyire szeretem Erdélyt!” 😊 Aztán arra kértem jó Murányit és Gusztit, hogy ehhez gratuláljanak is nekem. Kezet nyújtottam, és ők velem kezet fogtak.

Utólag teszem hozzá: amikor a legkisebb vackot sem dobom el, nem Erdélyt szeretem valójában, hanem a vadont – legyen az bárhol a világban.

Ahogy egyszer írtam: nem tagadom, volt, hogy behordtam a sarat a házba, de mindig ügyeltem arra, hogy embervoltom sarát ne hordjam ki az erdőbe, mezőre, szántásra.  

Igaza lehet jó Sándorunknak, abban a kérdésben, hogy mi a baj velem: talán tényleg székelyebb vagyok a székelyeknél; akár még a kelleténél is székelyebb 😊

Vacsora után még tettünk-vettünk, többször is kiléptünk kicsit az ajtó elé. Mellesleg én kétszer is úgy bevertem a vadászház alacsony ajtajának félfájába a fejem, hogy vér serkent belőle. Egyszer előremenetben fejeltem le, s ezt értettem is még, de másodszor valamiként hátulról. A két vörös csík és heg akkor is megvolt, mikor már hazaértem.

Este nyolcra kiderült az ég, és annyi csillag rajzott a hegytető fölött, mint a legszilánkosabb januári éj közepén. Fagyott és deresedett is rendesen. A házban viszont annyira meleg volt, hogy Guszti azt javasolta, félig nyitott ajtónál aludjunk, máskülönben megsülünk. A káprázatos éj másnapra sok jót ígért. Drukkoltam erősen, maradjon is így.

Guszti elpakolta a vacsora maradékát egy nejlonszatyorba, és az egészet kívülre, az ajtó fölötti szegre akasztotta. Gondoltam is: nem csalhatja ez ide a medvéket? Némi fészkelődés és beszélgetés után úgy tűnt, Guszti és Sándor hamar álomba merül. Mondta is Sándor: „Alig múlt nyolc és máris alszunk?”

Tudtam, hogy ez nekem aligha fog menni, hisz én sokszor éjfélkor is bőven aktív vagyok. Dolgoztam még kicsit a laptopon, de aztán úgy éreztem: talán mégis alhatnék. Mozgalmas nap volt, a levegő pedig emlékeztetett az otthoni levegő frissességére. Hihetetlen, de hamarosan valóban elaludtam; pontosabban kellemes szendergésbe süllyedtem. Mennyit fordultak fölöttünk a csillagok, nem tudom, de egyszer csak arra ébredtem, hogy jó Murányi matat a félsötétben, magához veszi azt a két literes palackot, amit Guszti töltött meg forrásvízzel közvetlenül a vacsora után. Ezt követően jó Sándorunk nagyjából negyed óránként ivott, vagyis a petpalack negyedóránként recsegett-ropogott a kezében. „Szegény, jó Murányi, biztos eped!” – gondoltam. Hamarosan felkeltem, de nem azért, mert Sándorunk negyedóránkénti recsegése-ropogása kiverte a szememből az álmot (ott sem volt az igazán), hanem mert úgy éreztem: kialudtam magam. Felkeltem, előkerestem a zseblámpámat, kibotorkáltam a ház előtti sötétbe, rágyújtottam, és bámultam a csillagokat, meg persze arra gondoltam: olyan helyen teszem mindezt, ahol bármikor felbukkanhat egy farkas. Ahol aludt már úgy Guszti, hogy a ház előtti erdőrészletben civakodott egy falka, mindössze 200-300 méterre az ajtótól. Olyan helyen, amitől nem is olyan messze, s nem is oly rég, farkasok vitték el az alsó legelőről a láncra kötött kutyát. Persze, arra gondoltam, látnám-e a csillagfényben, ha a ház közelében farkasok kocognának át egyik erdőszélből a másik erdőszélbe.

Gondoltam, ha csak egy klasszikus farkasüvöltést hallanék a csillagos éj közepén, az is milyen jól esne már! – de olyan csönd volt, hogy majd megsüketültem tőle. Figyeltem, hallok-e baglyokat legalább. De semmi.

Aztán megéheztem. Leakasztottam az ajtó mellől a zacskót: már csak három szelet kenyér maradt. Reggelire egy-egy mindenkinek. Később mégis úgy döntöttem: megeszem a magamét már az éjjel, reggelizni amúgy is csak kivételes esetben szoktam.

Desszertre vágytam. Hoztam vizet a forrásról, és lekváros kenyeret ettem hozzá, becsuktam az ajtót, mert nagyon jött a hideg, sőt, mivel a tűz csaknem teljesen leégett, dobtam rá egy hasábot. Nagyon gusztusos, csontszáraz bükk hasábokat készített be Guszti a kályha mellé. Gondoltam, evés után dolgozok reggelig. Kerestem valamit az asztal fölött, ahová felakaszthatom a lámpámat.

Épp csak végeztem a pótvacsorával, Guszti is felriadt, sőt jó Murányi is magához tért. Guszti a vizet kereste, de azt jó Murányi megitta már az utolsó cseppig, mind a két litert; mondanám együltő helyében, de nem mondhatom, hisz fektében itta meg. Guszti másik palackot keresett, én meg kimentem megtölteni azt is. Gondoltam, ha már így megélénkültünk, készíthetnénk egy teát, az talán Sándorunknak is hasznára válna.

Tea azonban nem volt, ellenben a szekrényekben kutakodva eszembe ötlött: még jobb volna egy leves! Sándorunknak is.

Mivel a kis vadászház jelentős tartalékokkal büszkélkedhetett, azt reméltem, találok pár szem krumplit, leveskockát, bármit, de csalódnom kellett. Sándor azonban szemlátomást igencsak örült volna az éjszaka közepén egy forró levesnek. Mikor rátaláltam egy sülthúshoz való fűszerkeverékre meg némi száraztésztára, úgy döntöttem, abból ütök valamit. Sovány lesz, de mégse semmi. Elöblítettem egy fazekat, és némi vízzel felraktam a kályha tetejére. Eleinte nem voltam hajlandó megmondani, miből is készítek ott levest, ezért Guszti nem vállalta be, jó Murányi azonban ezzel együtt is benevezett rá. Miután elkészült a fűszerkeverékből, némi lila hagymával bolondított tésztaleves – amit „havasi hagymalevesként” tálaltam –, mégis elárultam, miből rittyentettem, hogy jó Murányi teljes nyugalommal, s tiszta szívvel ehesse meg. Ette is, ahogy kell, s szemlátomást jól esett neki; hálálkodott, s jól belakott belőle, majd elégedetten, s némiképp megújulva visszatért az ágyba.

Hamarosan ismét aludt mindenki – kivéve engem. Jöttem-mentem odakinn, füleltem, néha rágyújtottam, végül úgy éreztem, jobb volna mégis aludni valamit; az ég továbbra is ontotta a csillagokat. Nem tudtam, mennyi az idő, hol járunk az éjszakában, mekkora utat tettük meg azon a vízen, amit időnek mondanak, de minden perccel egyre inkább valószínűnek tűnt, hogy jó reggel lesz, és szép fények mellett fotózhatok majd.

Ki tudja, mi kerül meg pár óra múlva? Amikor jön a hajnal. Fajd? Császármadár? Hőcsík? Mindegyik? Egyik sem?

Nem mintha nem tudnék dolgozni kialvatlanul is, de azért jobb észnél lenni. A másnap délelőtti menetrendről nem egyeztettünk semmit, de azt tudtam, hogy este már író-olvasó találkozó lesz, így, még ha a fotózáshoz marad is elég spiritusz, a marosvásárhelyi fellépés idejére kimerülhetnek a tartalékaim; de lehetetlen feladat aludni akkor, ha Kecskeszálláson vagy, látod, hogy tiszta az ég, tudod, hogy hamarosan kel a nap, tudod, hogy farkas járhat a ház közelében bármikor, tudod, hogy holnap talán szép képeket lőhetsz végre. Végül mégis sikerült magyar szarvasfiúként elaludnom a két székely medve mellett – s némi túlzással a farkasok között.


FOLYT. KÖV.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Reggel (Fotó: Centauri)

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*

         

    2020.10.20. Havasi csapda – tévelygés a Bucsin-tetőn

    2020.11.11. Rendes-e a rendes kerékvágás? – én is kizökkentem

    Buborékba szíjazva lökjük magunkat a gravitáció felé

    12 Comments:

    1. 🙂 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Nagyszerű volt!🤗☺️🐺🐻

    3. Patai Mária Zsuzsanna

      Nem kell ide most bő beszéd. Megelevenítetted a történéseket kívül-belül!

    4. Ibolya Nagy

      Bocs’, hogy ide írom, de csodaszép a téli Új Zélandot bemutató videó, feltétlenül nézzétek meg!

    5. Szabó Mihályné

      Én is visszavágyom Erdélybe, mert lenyűgöznek a hegyek, sziklák, természet alkotta gyönyörűségek!!! Erdei kalandokban még nem volt ugyan részem, de nagyon egyetértek Veled, Cen’! Nálunk is vannak gyönyörű nagyvadas területek, ha nincsenek is túl magas hegyeink. A zalai erdőkben, Somogyban, a gemenci tájakon is lőnek kapitális trófeájú vadakat, pedig dombságok sokasága közt élünk. Ezt is kell tudni értékelni!!! Nekünk ez a haza, Sanyinak viszont nem! Feltöltődni ott tud igazán! Miért lett ” jó Murányi ” ??? Remek írást olvastam Tőled, ismét! Gratulálok!!! Üdvözöllek: Gyöngyi

    6. Szabó Edit

      Amikor arról olvastam, hogy éjjel kimentél a vadászház elé, és tetté-vettél odakint, akkor szinte éreztem a szúrósan hideg, kristálytiszta hegyi levegőt, és láttam a fenyők csúcsainak a sziluettje fölött az égen a szikrázó csillagokat. 🙂 🙂

      Te nyertél! Én még csak négyszer jártam Erdélyben. 🙂 Eddig! ☝️

    7. Holsky Péter

      A hírek szerint nemsokára nem csak a székely medvék fognak arcoskodni:
      https://telex.hu/tudomany/2020/11/11/medve-arcfelismeres-mesterseges-intelligencia
      😉

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük