2020.10.17. Gyenge kezdés után erősen visszaestem

Fotó: Centauri

ERŐS KEZDÉS

2020.10.17. Reggel végre találkozom Gusztival és Imolával. Guszti negyedik generációs vadászmester a Parajd környéki területeken. Iszok két kávét, szóba kerül a bakancslistám is. Guszti is megerősíti, hogy a medvék mostanság makkon élnek, de amikor Murányi szóba hozza, hogy pisztrángot is szeretnék, esetleg paducot, márnát vagy pénzes pért, Guszti közli, hogy minden patakra tilalom van, szóval ez nem fog menni.

Két kávé között lehetek épp, amikor úgy tűnik, hogy a listámról legalább öt faj nekifutás nélkül máris ugrott: a medve + 4 halfaj.

Murányi viszont egy bizonyos Tibort emleget, akinek van egy magántava, s benne pisztráng, szivárványos és sebes is (utóbbi a honos), fel is hívja. Úgy néz ki, hogy magántavon bár, de lesz pisztrángozás, méghozzá azonnal, s nem is sejtem még, hogy ez a gyors megoldás együtt jár majd egy akaratlan kitérővel. Pisztrángozásról ugyanis medvelesre mennénk, ez a terv, és nem látom okát, mi téríthetne el ettől minket.

ELSŐ PIPA

Míg Guszti reggelizik, én a konyhában próbálgatom a wifit, de hiába. A reggelit nem fogadom el, s amilyen hülye vagyok, egy pohár vizet sem iszok. Beszélgetünk, s rögtön világos: Guszti nemcsak vadak avatott ismerője, hanem a madaraké is. Többek között, amikor a hajnali baglyot említem, rögtön a törpekuvikot mondja, mint lehetséges fajt. Megmutat pár igen szép trófeát is, többek között gímagancsokat. Feltűnő, hogy némelyik mennyire sötét; mint otthon Edward bikám agancsa. Otthon is felmerült bennem, hogy Edward agancsa talán attól fekete, mert égeren feni színre. Ezt Guszti megerősíti, és mivel hegyvidéken gyakran feni a szarvas égeren az agancsot, errefelé jóval több a fekete agancs, mint nálunk. Szóval: Edward hegyvidéki szarvas 😊 némi túlzással. Ma is tanultam valamit.

Fekete gímtrófea Tibor panziójában (Fotó: Centauri)

Később becuccolunk a terepjáróba, és megindulunk. Egy helyen Guszti megáll Parajdon a Kisküküllő mellett, és beugrik az egyik házba, én meg addig is ránézek a folyóra. Van is rajta két hegyi billegető. Ez máris jó, bár nem kuriózum. De mégis: a hegyvidék, a patakok madara.

Gyönyörű utakon megyünk a pisztrángos tóig, egy fennsíkon pár pillanatra két fenyőszajkó reppen odébb – ők is bakancslistások, igaz, fotót szeretnék róluk –, a fennsíkról leereszkedve végre hamisítatlan hegyi patak kíséri az utat jobb oldalon. Egyre inkább olyan vidékeken járunk, amire időről időre minden sejtem vágyik. Olyan helyeken, ami a Hórvölgyi-köd atmoszféráját idézi fel bennem. Megint jönnek a telefonok, a tó tulajdonosa, Tibor hív minket. Mondja, ő nincs még a tónál, de ha leértünk, kezdjük meg a horgászatot nyugodtan. Egyrészt valami okból halálbiztos vagyok abban, hogy meglesz életem első pisztrángja, másrészt eszembe nem jutna, hogy ez a bizonyos Tibor ugyanakkor romba dönti majd az első, erdélyi vadonban töltött napomat.

Megérkezés után nem sokat lacafacázunk. Öt perccel később már a kis tavacska partján szerelünk. Otthonról elhoztam három botomat, hogy ne kölcsönbottal fogjam meg életem első pisztrángját. Villantót azonban Murányitól kapok, aki előzékenyen fel is dobja a zsinóromra. Utoljára tavaly októberben volt bot a kezemben a Muránál, amikor is sujtásos küszöket fogtam és vidrát fotóztam a holtágban, ennek ellenére viszonylag hamar kézre áll a bot.

A negyedik-ötödik dobás után érzem az első rántást, de a hal nem akad.

Később odébb ballagok, dobok párat, és akkor elered az eső. A cuccaim a parton tárva-nyitva, ezúttal Guszti előzékeny: összehúzza a zsákokat, sőt berakja a kocsiba. Miután a csepergésből tisztes eső hízik pár perc alatt, Guszti és Sándor beülnek a terepjáróba, én meg megyek körbe, és pergetek. Többször is ütik a botot, de csak gyengén. Egyetlen alkalom van, amikor erős rántást érzek, de akkor épp nem ül szilárdan a kezemben a bot, így ez a hal sincs meg. Később elcsendesedik a víz, hiába pergetek, csak nem jönnek a pisztrángok.

Mikor eláll az eső, Murányi is bottal jelenik meg a parton, bár előtte azt mondta, ő csak megkéri Tibort, vegyen ki neki egy szép pisztrángot hálóval, hogy megnézze. Sándor woblerrel próbálkozik, és már az első dobásnál megkaszt egy szivárványost. Guszti szákolja, én a tó távolabbi pontján rendületlenül próbálkozom. Felkészülök rá, hogy Sándor sorra akasztja majd a pisztrángokat, én meg csak üresen dobálok. Átszereljük az én cuccomat is woblerre, de az sem eredményesebb, sőt ezt követően Sándor sem fog semmit, holott kétszer is körbejárja a tavat. A woblernek elvileg mélyen kellene járni a vízben, de látom, hogy függetlenül attól, hogyan tartom a botot, a víz felszínén megy. Kiválasztok egy réz színű körvillantót, és azt rakjuk fel. Ezzel újra végig horgászom az egész tavat. Egy helyen megint van egy gyönge koppintás, más semmi. Időközben befut a tulajdonos terepjárója is, Sándor és Guszti üdvözlik, én meg eléggé el nem ítélhető módon képtelen vagyok otthagyni a partot, továbbra is a pisztrángosba dobálok.

Így megy ez egy darabig, míg végül Sándor odajön hozzám azzal, hogy igyak meg egy sört a tulajjal, aztán menjek át a halágyakra, és onnan fogjak pisztrángot.

Dobok még hármat a nagy tóba, mert halágyból fogni halat nem igazán elegáns, egyébként is reggel óta úgy érzem magam, mint egy idióta turista, aki ezt akar, meg azt akar, akinek nem számít hogyan, miként, csak meglegyen a pipa a listájában.

Három dobás után leteszem a botot, és a rönkházhoz megyek, Sándorhoz és Tiborhoz. Gyanútlanul. Meg persze hálásan, hogy ott horgászhatok egy ismeretlen jóakaró külön bejáratú taván. Bemutatnak egymásnak, majd Sándor ellép Gusztihoz, Tibor pedig a rönkházba invitál. A bejárat fölött agancsokból készült csillár – ezek is igen feketék, bár ezeket utólag feketítették, hogy közel azonos színűek legyenek. A rönkházban medvebőr, trófeák, kandalló, kandallóban tűz, balra tágas pult,

pult mögött pedig – sejthettem volna – pálinka.

Tiborral se kellett órákig kerülgetni egymást, hogy meglegyen a közös téma, és hangnem, és minden, ami kell. Mihez is? Egy pálinkához. Hiába voltam fáradt, hiába tökéltem el előző nap, hogy kihagyom az erdélyi pálinkákat, hiába nem ettem, nem ittam semmit, hiába volt bennem mindössze két kávé, elfogadtam. S miért? Mert Tibor ellenállhatatlanul jóindulatú, segítőkész, s kimondottan kedélyes és boldog embernek tűnt. Hogy a sört miért fogadtam el, mikor én sört ősszel nem is iszok? Mert Tibor kínálta. Ismertük egymást akkor már vagy legalább négy és fél perce. Na de miért fogadtam el a második pálinkát? Ez a kérdés jogos volna, ha a második pálinka pillanatában nem lett volna ismeretségünk immár legalább 8 és fél perces. De körülbelül annyi volt, s ez idő alatt meggyőződhettem róla, hogy benyomásaim abszolút helyesek. És mi van a harmadik pálinkával? – kérdezhetné bárki, aki nem járt még Erdélyben. Nos. A harmadik pálinka pillanatában Tibor és én átléptük már a lélektani határt, vagyis: tíz perce is megvolt már, hogy életünkben először kezet fogtunk. A negyedik pálinkát – ha jól emlékszem – olyasféle egyetértés váltotta ki egy kardinális fontosságú kérdésben, mely nem kevesebbet, mint az élet velejét érintette. Az ötödik pálinka pillanatában bő negyedórája voltunk ismerősök, és valljuk be: ez itt, Erdélyben nem kevés, ráadásul bejött a rönkházba Sándor is. Ez természetesen megmagyarázza, miért vált indokolttá a hatodik pálinka. Ekkor kezdtem azon aggódni, hogy mi van Gusztival. Hogy ő szegény ugye nem egyedül búslakodik a terepjáróban? Szerencsére épp csak párszor kérdeztem Sándort, hogy mi van a Gusztival, amikor Guszti is a pulthoz érkezett.

Ez rögtön magával vonta hetedik pálinkát. És így tovább.

Hamarosan világossá vált előttem, hogy itt már nem sokáig marad világos előttem minden, ezért szorgalmaztam, hogy menjünk, fogjuk meg azt a pisztrángot – s ekkor azt is tudtuk már, hogy felmegyünk majd Tibor panziójába, megsütni a pisztrángokat, ahelyett, hogy medvelesre mennénk tovább.

Soha az életben nem horgásztam részegen. Nem is akartam, de ez is először fordul elő velem. Kimentünk a halágyakhoz, és hithű, hülye turistaként bedobtam a körvillantót egy annyira kicsi tóba, ami medencének se igen volna elég. A harmadik dobás után erős kapás jött, s Guszti megszákolta életem első pisztrángját, egy szivárványost, de mivel nem a szivárványos a honos, hanem a sebes, újabb dobásra biztattak, s dobtam, talán egyet vagy kettőt, s megjött a sebes is. Ha minden igaz, fotók és videók is készültek erről a „vadvízi” horgászatról, de még nem küldték át, így dokumentálni nem tudom.

KÉSŐBB KAPTAM TÖBB KÉPET IS, DE CSAK EZT TUDTAM LETÖLTENI, AHOL MURÁNYIVAL “PÓZOLUNK”

Mivel halágyból fogtam életem első pisztrángját, mindössze 0,3 pontot ér. Ha patakon fogtam volna, az lett volna 1 pont. Ugyanakkor nemcsak életem első pisztrángját fogtam, hanem első szivárványosát is, és ez ismét 0.3 pont. És első sebes pisztrángját is: ez megint 0,3 pont. Így 0.9 pontot érne ez a teljesítmény, de ez egyúttal életem első részegen végrehajtott halfogása, így némi pontot annak is kell érni, ám minthogy ez kétes dicsőség – kétesebb, mint halágyból fogni halat – ezt tovább harmadolva mindössze 0,1 pontot ér. Ám ez a 0,1 pont épp annyi, ami a korábban szerzett 0,9 pontot egy egészre kerekíti, s így a bakancslistán a pisztráng végül is, némi osztás-szorzás után mégiscsak pipálható.

GYENGE KEZDÉS UTÁN ERŐSEN VISSZAESTEM                                              

 Ezt követően Tibor a kocsijába invitált, Sándor és Guszti pedig követtek minket a panzióig. Helyet foglaltunk egy trófeákkal teli teremben, majd megszületett bennem a „tiszta” felismerés, hogy olyasfajta regenerálódásra van szükségem, mely nem tűr nyilvánosságot, s így bevettem magam a legközelebbi mosdóba, ahonnan több órán keresztül nem voltam hajlandó előjönni. Nem is tudtam volna: mintha levágták volna mindkét lábam. Holott többen és többször is próbáltak kicsalni, többek között, amikor sor került arra a pisztrángos vacsorára, melyből én egyetlen másodpercet sem láttam. Sokan voltak a panzióban, legalábbis elég nagy nyüzsgést érzékeltem a mosdó magányában. Egy idő után – és tényleg nem tudom, mennyi idő volt ez! – úgy éreztem: visszakaptam a lábaimat.

Kijöttem a mosdóból, rendbe szedtem magam, de már senkit sem találtam; se Tibort, se Sándort, se Gusztit.

Ellenben nagyon fáztam. Sándorékat keresve leballagtam az alagsor felé, ahol belébotlottam egy forró radiátorba. Én ilyen radiátort rég nem láttam. Úgy vonzott magához, mint egy mágnes, s én úgy bújtam a forró vashoz, mint majomkölyök az anyjához – már amennyire hozzábújhat az ember egy radiátorhoz – s elaludtam.

Sándorék valamikor visszatértek, és kerestek. De „a kalapos ember” eltűnt. Eltűntem, s mint utóbb kiderült, Guszti hazament, Sándor pedig Tiborral visszatértek a pisztrángos tónál álló rönkházba, ahol áfonyaitalokat öblítettek a sült pisztrángra.

Később arra riadtam fel, hogy kihűlt a radiátor, és igen nagy a csönd. Óvatosan újabb felderítőútra indultam. A hatalmas panzió sötét volt és kihalt, de én abban a hitben indultam bolyongásra benne, hogy szállóvendégek alszanak a csöndes ajtók mögött, akik legszebb álmukból riadhatnak fel a legkisebb reccsenésre is. Mivel az egész panzió fából épült, lehetetlen volt benne úgy közlekedni, hogy ne recsegjen-ropogjon minden lépésem. Azt sem tudtam, este van vagy hajnal. Erre mentem, arra mentem, ismét nagyon fáztam, végül már csak azért tapogattam erre-arra, hogy hátha találok egy meleg radiátort vagy egy pokrócot. Most már tudom, hogy a konyha közelébe kísértettem, amikor egy ajtó kinyílt, és

egy nő lépett elém, kezében valami ütésre emelt husánggal.

Szerencsére rajtam volt a kalap, s ebből tudta, ki vagyok, és nem ütött le.

Mi mindenre jó egy kalap!

AZ OMINÓZUS PANZIÓ

Tibor nővére volt az, aki betörőt sejtett bennem, és aki végül nemcsak életben hagyott, de rendkívül könyörületesnek bizonyult. Inni adott, kaptam egy rántott húsos szendvicset, majd felvezetett az 1-es szobába, hogy ott tisztes ember módján lepinhessek. A konyha falán láttam egy órát, és az 23.30-at mutatott. Nehezen találtam a helyem, jártam az udvaron, kértem még egy pohár vizet, végül lefeküdtem, s aludtam pár órát. Hajnali négy körül ismét felriadtam. Kimentem a panzió előtti sötétbe megint; zuhogott az eső. Később próbáltam tévét nézni.

Olvasni nem tudtam, telefonom nem volt, és nyugtalanított a gondolat, hogy azt sem tudhatom, meddig maradok itt.

Végül reggel ismét visszafeküdtem, s aludtam még egy órát. Arra ébredtem, hogy ismét életjeleket ad a panzió, autók hangját és beszélgetést hallottam. Hamar felpattantam, és lementem a teraszra, ahol az első ember, akit újjászületésem alkalmából, immár felavatott pisztránghorgászként láttam, Sándor volt, a maga pompás és erősen megviselt valójában. Megviseltebb volt nálam is, mint utóbb kiderült azért, mert ő és Tibor a rönkházban nem átallottak újabb áfonyapálinkákat inni, s ez Sándorunkat igencsak elfárasztotta.

Ezt követően Gusztit vártuk. Jött Tibor is, aki életmentő kávékat adott, és tapintatosan terelt minket nemcsak kávéjával, de jelenlétével is az élet irányába. Reggelre én csaknem teljesen fitt voltam már, nem fájt fejem, és tettre kész voltam. Türelmetlenségemben kisebb köröket mentem a panzió környékén, láttam egy szirti sast, keresztcsőrűeket, és rengeteg csízt. Beszélgettem a panzió kazánfűtőjével, aki épp egy Salinger kötetet olvasott. Be is ültem hozzá kis időre. Dél körül érkezett Guszti, visszafelé én már fotóztam, ekkor készítettem az út első értékelhető képeit.

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Parajdon mennyei ebédet ettünk, majd Sándor elvonult valami fürdőbe tisztulni, én meg felkészültem a kissé megcsúszott medvetúrára. Feltöltöttem minden akksit, a vadkamerát is, megpróbáltam posztolni a Facebookon, ami sikerült is, igaz csak fotó nélkül. Kiszaladtam a Kisküküllőhöz is, ám ezúttal nem volt hegyi billegető, ráadásul szegény folyó minden méterére jut valami ordenáré nagy műanyaghulladék. Így hamar visszaértem.

Az időjárás nem kedvezett eddig egyszer sem; ború van, eső, köd, és nyirkosság, igazi hegyvidéki éghajlat, de én hiszek az ilyen időjárásban is; ilyenkor lehet komor, de szép hegyvidéki, mitikus fotókat lőni. Ennek reményében vártam ki, hogy Sándor visszatérjen, s most már csakugyan rámenjünk a medvére; akkor is, ha az makkos erdőkben múlatja minden idejét.

LUCA KABALÁJA

Van egy tündéri kislány a háznál, Guszti unokája, Luca. Ebédnél szedres rakott palacsintát evett. Letört belőle egy kis darabot, és odahozta nekem. A palacsintát Guszti kedvese sütötte rizslisztből, s abból a szederből, amit Guszti az erdőn szedett. Luca szemlátomást nagy örömmel kínált engem, én meg annál is nagyobb boldogsággal vettem el a vékony ujjacskák közül a palacsinta-falatot. Ebéd után Luca gumicukrot evett, s amikor meglátott, abból is kivett egyet, és nekem adta. Egy narancssárga gumicukor-macit, mire mondtam neki, hogy ezt elteszem, ez hoz majd nekem szerencsét, s látványosan beleraktam a dóznimba.


FOLYT. KÖV.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

17 Comments:

  1. Szabó Edit

    Nagyon élvezetesen meséled a megpróbáltatásaidat, én pedig olvasás közben galád módon remekül szórakoztam. 🙂 Azért ahhoz képest, hogy milyen állapotba kerültél, nagyon jól emlékszel mindenre. (Bár lehet, hogy a tizedekből az egészet nem ott raktad össze, hanem már itthon. 😉 🙂 ) Azt a reggelit kár volt visszautasítani, hiszen sejthetted, hogy Erdélyben bizony bárhol bármikor kínálhatnak neked pálinkát!

    Nos, ez a túra nem egészen úgy indult, ahogyan elképzelted, de a vége még lehet jó – a zafír is az utolsó napon lett meg! -, szóval én még reménykedem. Meg aztán innen már csak jobb lehet! 🙂

    • Nem volt ez rossz nap, csak nagyon másként alakult, mint terveztem-terveztük. Valójában elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig elég pár óra, hogy ismét a toppon legyek. Ez jó jel 🙂

  2. Patai Mária Zsuzsanna

    Nekem a barátod esküvője jutott eszembe bár akkor csak utaltál a “történésekre”…Mi minden történt velünk azóta!

  3. Ibolya Nagy

    Írtam már: kalandos október és azért szorítok, hogy a vége jó legyen!
    Boldog lennék, ha törpe kuvikrol is hoznal fotót Erdelybol, ő a legkedvesebb baglyom.🦉

  4. Most én nevettem hangosan, mint te nem rég, az én “agyonütésemen” . Azon a pisztrángos fotón nem is látszik, hogy homály vagy. 😀 😀

  5. Kálmán Péterné

    Üdv Cen’!
    Történeted olyan pazarul írtad meg, hogy úgy éreztem, mintha videón is nézném. Bevallom, mint Szabó Edit, én is “galádul szórakoztam.”
    Az emberek többsége inkább filmszakadásra hivatkozva, hajlamos a kényes részleteket elhallgatni. Végül is emlékezetes nap volt. A barátságok megköttettek, a pisztrángok megvannak és az ütésre emelt husángtól is megvédett az a mágikus kalap. Tisztelem az őszinteséged. Kiváncsian várom a további beszámolókat.

  6. Szabó Edit

    Ma reggel elolvastam még egyszer – ezúttal lassabban, minden mondatot kiélvezve, mert nem hajtott úgy a kíváncsiság, mint az este -, és még jobban tetszett. Kedvenc részem a pálinkázás. Szinte láttam magam előtt az egészet. 🙂 🙂

    Két dologban reménykedem. Az egyik az, hogy a medvék a makklakoma után vágynak majd egy kis kukorica-csemegére, és mégis kimennek a les előtti tisztásra.
    A másik pedig az, hogy ez a hegyvidéki hangulat majd talán ad egy kis lökést a Hórvölgyi-ködnek, és előre lendíti azt. 🤔

  7. Nagyné Ica

    Kaland ez a javából!
    Kaland túra! A 🤠 emberé. 😊
    Meglehet nem minden percét élvezted, de élvezetesen tártad olvasóid elé.
    Csodásan írtad le. Köszi az élményt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük