• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.10.19. Fantom rigó, majdnem medve – Kisküküllő kis ágánál

kisküküllő

Fotó: Centauri

2020.10.19. Továbbra is keveset aludtam, bár a szállásunk Parajdon, Gusztiéknál olyan komfortot biztosított, amihez otthon sem szoktam hozzá; nálam ősszel már nincs mindenütt egyenletes meleg, mivel egyetlen kis kandallóval fűtök. Ezen az éjszakán még hittem abban, hogy előbb-utóbb valahogy posztolhatok, így azt a kevés fényképet, ami addig készült, megszerkesztettem, és naplót is írtam. A terv az volt, hogy megkérem majd Gusztiékat, hadd mehessek be abba a szobába, ahol a rúter van, s onnan majd felrakhatom az előkészített anyagokat a honlapra. Kellemetlen kérés, gondoltam, de nincs mit tenni. Reggel kellő udvariassággal megkérem őket erre, s ha úgy érzékelem, nem szívesen engednek be (mint utóbb kiderült a lányuk szobájába), akkor elengedem ezt a projektet. Persze lesznek majd, akik azt gondolják:

„Lehetetlen, hogy folyton az internettel küzd ez a fazon, és nincs olyan szeglete a világnak, ahonnan képes lenne normálisan, rendes időközönként bejelentkezni”

– de mit tehetnék? Ha egyszer nem elég erős a wifi, vagy a laptopom nem képes jól fogni a jelet?

Még a magyarországi indulás előtt ráírtam Murányira, hogy tudjam, lesz-e mindenhol wifi. Mire ő viccelődve úgy válaszolt, mintha a kérdésem abból a sztereotípiából fakadna, miszerint Erdély annyira barbár vidék, hogy – amint az egyik humorista mondta egyszer – kikerüli a Facebook is. Holott csak az a tapasztalat intett óvatosságra, mivel két olyan civilizált helyen is gondot okozott az internetes kapcsolat, mint amilyen az év elején Málta és Franciaország volt; utóbbi helyen, az óceán partján, internet híján, gyakorlatilag felszívódtam két hétre.  

Nem értettem, miért ennyire gyenge a jel. Ugyanez a laptop otthon egészen jól kiszolgál. Felmerült bennem az is, hogy út közben megsérült benne valami. Ez frusztrálhatott is volna, mert akkor hiába megyek majd haza, ott is fennáll majd a probléma, mondjuk annyival jobb lesz a helyzet, hogy a régi gépen azért még posztolhatok, bár az meg annyira lassú már, hogy elunom mellette az életemet.

De azért megírtam a naplót, megszerkesztettem a képeket, és nem kis várakozással vártam a reggelt. Ez lett volna az első nap, amikor kedvezőbb körülmények között, a magam tempójában barangolhatok és DOLGOZHATOK.

Mert én dolgozni mentem Erdélybe. Nemcsak azért, hogy író-olvasó találkozókra menjek, hanem fotózni is. Ha nem dolgozni akartam volna, otthon maradok. Én tartottam a karantént 247 napig. Február óta Murányi volt a hetedik ember, akivel találkoztam. Végig úgy gondoltam, hogy rendkívül hosszú karanténom ellenére is csak az indokolhatja az erdélyi meghívás elfogadását, ha dolgozom. És ezt „vállalom”. Azzal együtt is, hogy Erdélyben is népszerű a vírusszkepticizmus, és amikor feltettem a maszkot, néha én éreztem magam hülyének. Tudtam, hogy nem vagyok az, de mégis. Az utolsó napokban már úgy fogalmaztam: „vállalom” – én igenis veszélyesnek és valósnak gondolom a járványt. Sokatmondó, hogy úgy éreztem: így kell fogalmaznom. Vállalnom kell ezt. Itthon is.

Ez a valaha átélt legabszurdabb élet- és történelmi helyzet. De ez van.

Dolgozni akartam; képeket, tapasztalatokat és információkat akartam, s minderre ezen a délelőttön volt komoly esélyem. Tépelődtem: ott lesz-e a medve? Nem tűnt valószínűnek, de reménykedtem. Vízirigó, hegyi billegető, és sok tájkép, sok apró, jellemző vagy meghitt részlet – ezt vártam. Nem csoda, hogy ismét nehezen aludtam el, se az írás, se a szerkesztés nem fárasztott el eléggé.

Bőven éjfél után rettenetesen csaholtak a kutyák Guszti hátsó udvarában és a szomszédban. Az egyik, talán a szomszéd kutyája, egészen szokatlan módon ugatott: emelkedő hangsort ugatott, mint aki skálázik épp. Ilyet nem hallottam korábban sehol. Akkora volt a ribillió, hogy arra gondoltam: talán bejött Parajdra a medve. Többször is kimentem az ajtó elé, és figyeltem, de végül nem sikerült megfejtenem az újra és újra felzúduló kutyák izgatottságának okát.

Guszti udvarának végében van két halágy is pisztrángokkal, amit időnként kifoszt a vidra. Talán vidra jár megint? De miért csaholnának ennyire dühödten egy vidra miatt?

A reggel kissé nehezen indult. Fáradtan, de tettre készen ébredtem. Akksik feltöltve, a program világos.

Megbeszéltük, hogy miután Murányi kirak reggel a völgyben, délután, pontban 13.00 órakor Guszti vesz fel a Kisküküllő kis ágát követő hegyi úton. Eredetileg úgy lett volna, hogy lentről indulok, egy leengedett pisztrángos halágytól és oda érek vissza, de mivel így ugyanazt a szakaszt kellett volna megjárnom, én pedig szerettem volna a lehető legtöbb helyet bejárni a mederben, végül abban állapodtunk meg, hogy csak megyek felfelé, jutok ameddig jutok, majd 13 órakor felmegyek a mederből az útra. Guszti pedig pontban 13 órakor elindul felfelé az úton, s addig megy, míg meg nem lát valahol.

Precíz, egyértelmű terv kellett, mivel a Kisküküllő kis ágának medrében nincs térerő. A mobilt is csak azért vittem magammal, hogy lássam, mennyi az idő.

Guszti szemlátomást nagy hangsúlyt fektetett a pontosságra, és ez nekem is ínyemre volt. Biztosítottam róla: a megbeszélt időben az úton leszek. Fontos volt ez azért is, mert aztán időben kellett elindulni Kecskeszállásra, egy havasi legelőre, amitől szintén sokat vártam. Ekkor negyedik napja voltam úton, de valódi havason nem jártam még.

Megkérdeztem Gusztiékat, hogy a Kisküküllő után volna-e lehetőség rá, hogy a laptoppal a rúter közvetlen közelében próbálkozzam a honlap frissítésével. Segítőkészek és kedvesek voltak, így azzal számoltam, ha visszatérek, végre írhatok valamit a honlapra és a Facebookra.

A reggel azonban nehezen indult. Nem is emlékszem már, miért. Ez volt, az volt, amaz volt, én vártam, kissé nehéz szívvel, főként, amikor a nap is kisütött. Parajdon dekkoltam, ugrásra készen, és arra gondoltam: milyen szép lehet most a Kisküküllő kis ága! Hogyan ragyoghat a nap egy vízirigó gesztenyebarna hátán! Hogyan izzik a bükk vörös levele a fröcskölő patakban! Úgy is volt bizonyára, de sokat csúsztunk az indulással, így végül 11 óra volt már, mire Sándor kirakott a Kisküküllőnél. Maradt két órám.

Ez a völgy tiszta volt, a patakban alig akadt szemét. Az időjárás megenyhült, és néha valóban sütött a nap, de nagyvadakra, köztük medvére sem számíthattam már. A dél körüli időszak otthon is a legesélytelenebb, a nagyvad számára pihenőidő, ráadásul igaza volt Gusztinak: hétfő lévén még azon a hegyi úton is beindult a forgalom, mivel a felső területeken fakitermelés folyt. Két óra alatt láttam talán 10-12 kocsit, de ez untig elég ahhoz, hogy nagyvad ne járjon a völgyben. Én persze továbbra is reménykedtem.

Amint magamra maradtam, rögtön fotózni kezdtem, először állványról, aztán anélkül. Időnként távcsővel pásztáztam át a patakmedret, hátha rábukkanok valahol a vízirigóra – hátha mégiscsak látok valahol egy medvét, de az erdő és a patak meglepően csöndes volt. Többnyire csízeket hallottam innen-onnan és pár vörösbegyet.

Hamar kialakult az a metódus, hogy időnként kimegyek a mederből, vissza az útra, megteszek egy szakaszt és ismét leereszkedem a patakhoz. Így láttam a patak egészét, ugyanakkor tempósan haladhattam. A mederben haladni végig jóval lassabb és nehezebb lett volna. Gyönyörű részletek jöttek egymás után, zúgók, surranók, kifordult fák, ágak, mindenféle szépség keresztül-kasul, de a nap nem sokáig ragyogott, a völgy pedig annyira szűk, hogy napsütésben is csak egy-egy szakasz kap fényt. Miután meglőttem az első képeket, és láttam, hogy a patak mentén nem igazán pezseg az élet,

stratégiát váltottam, és a haladásra fektettem a hangsúlyt, abban a reményben, hogy a megtett úttal arányosan növekszik az esélye annak, hogy igazán jól fotózható szakaszokra, és vízirigóra vagy medvére találjak.

Dél körül már úgy láttam: közel járhatok ahhoz a szakaszhoz, ahol életem első medvéjét láttam. Annak esélye, hogy ugyanott találjam fényes nappal, gyakorlatilag nulla volt. Ezzel tisztában voltam. Ugyanakkor annak is adtam esélyt, hogy ha valóban pisztrángokra vadászott azon a helyen, akkor a pisztrángok esetleg tarthatják azt a helyet, annál is inkább, mert Guszti szerint épp ívás előtt állnak. Ha pedig a pisztráng tartja az ívásra kiszemelt helyet, akkor a medve is tarthatja a halászatra kiszemelt helyet.

A vízirigó sehogysem akaródzott megkerülni. Ezer követ láttam, amire odaképzeltem. Száz olyan zubogót, amit szerethet. Ismerem őt Erdélyből is, Bulgáriából is, legutóbb a Tordai-hasadékban láttam, de itt, a Kisküküllő kis ágán csak nem akart előkerülni. Holott előző nap azt mondtam: ha itt nincs, akkor sehol sincs.

Méginkább belehúztam; néha, amikor megálltam, a hegyoldalakat és az erdőket fürkésztem, feltettem a kérdést: félek-e? Egy olyan helyen, ahol alig egy napja két medvét is láttam; s nem is akármekkora medvéket.

Nem, nem féltem.

Hiszek a tervekben és stratégiákban – egy olyan korban, amikor ebben már szinte senki sem hisz. Ezt is úgy kell vállalnom, mint bizonyos helyzetekben a maszkviselést. A „karantén-tálibságot”. Sőt a mérlegelés képességét és jogát is. Azt a világnézetet, ami hisz még a megismerésben és igazságban. Ezt a sokszempontú „mohikánságot”.

Én tehát azt is tisztáztam magamban, mit teszek, ha mégis lesz medve. Haladva a mederben, úgy érzékeltem, ha lesz, akkor nem a pataknál, hanem valahol a hegyoldalban. Tekintgettem is az oldalakba sűrűn.

De mit teszek, ha megtalálom? Mivel tükörreflexes gép volt nálam, vadfotózásnál figyelembe kellett venni a gép hangját; digitális gép hangtalanul is készít képet, de nem ez; vagyis meg kell gondolni, mikor lövöm el az első képet, hisz az exponálás zajára a vad – legyen az medve vagy szarvas – nagy valószínűséggel megugrik. Így aztán az a legcélszerűbb, ha nincs a medve jó pozícióban vagy kellőképp közel, hogy először cserkelés, és csak megfelelő közelségből szabad ellőni az első képet. De vajon utánamennék-e? Ez a kérdés sokat forgott a fejemben, annak ellenére, hogy Guszti szerint 30 méterig nem lehet gond.

Megállapítottam magamban: ha lesz medve, igenis utána megyek, még ha tartok tőle, akkor is.

Mert a medve azért kicsit feszélyez engem. Otthon nincs olyan vad, mely cserkelésnél visszafordulhatna. Otthon a cserkelés annyit tesz: addig settenkedek a vad után, míg az szagot nem fog, s megugrik, elszalad. Egy gímbika nem fog felém jönni. Egy őz, de még egy vaddisznó sem, illetve ritkán. A medvénél viszont ez benne van a pakliban, szóval medvére cserkelni koránt sem annyira komfortos, mint szarvasra, ennek ellenére úgy döntöttem, ha mód lesz rá, megpróbálom.

Körülbelül félúton jártam, amikor elértem az erdészet patakparti bungallóját. Mellette jókora sárga erőgép parkolt, amúgy sehol senki. Épp szépen sütött a nap, gondoltam újra lemegyek a patak kövei közé. Lőttem is pár képet, hallgatóztam, hesszeltem, távcsöveztem a vízirigót keresve.

Ekkor már körülbelül 3 kilométeren vizsgáltam át a Kisküküllő kis ágát, de még egy hegyi billegetőt se találtam. Furcsálltam a dolgot, mert ebben az időszakban még a balatoni mólókon is rendszeresen látni. Amint apró részleteket kerestem a mederben,

az egyik kövön „meszelésre” lettem figyelmes.

(Meszelésnek mondjuk, amikor egy madár ürüléke fehérre fest valamit.) Odébb újabb meszelés. Gyors folyású patakból kibukkanó köveken meszelés? Sok minden lehet persze a fekete rigótól a vörösbegyig, de legnagyobb valószínűséggel mégiscsak hegyi billegető vagy vízirigó. A meszelés méretéből úgy gondoltam: inkább utóbbi. Régi sem lehetett, hisz a napokban sok eső esett, s az javarészt lemosta volna. De hiába néztem át azt a szakaszt a korábbiaknál tüzetesebben, vízirigónak híre-hamva sem volt. Oké, gyerünk tovább, megint ki az útra!

Meszelés 🙂

Nem sokkal feljebb, egy erdőírtásnál eszembe jutott: mintha azt mondta volna Guszti, hogy egyszer az irtás felső szélén találkozott bocsos medveanyával. Még jobban figyeltem. Lassan, csöndben. Bár magammal vittem Erdélybe a bakancsot is, de a Máltán és Franciaországban használt sportcipőt hordtam, mert abban szinte hangtalanul járhatok. Mint a hiúz 😊 Később jól is jött ez, de még nem tartunk ott…

Medve ott sem lett. Az időm pedig fogyott. Ismét megállapítottam, amit nem először állapítok meg Erdélyben járva. Hatodszor hozott Székelyföldre a jó sorsom, de most is azt tapasztaltam, hogy bár az élőhelyek remeknek tűnnek, mégis kevés a madár; kevesebb, mint nálunk hasonló élőhelyeken, vagy kevesebb, mint az Alpokban.

Fényem alig volt, fél egy körül kaptam még egyszer 5 percet, amikor teljes pompájával ragyogott rá a nap a Kisküküllőre, le is dobtam a zsákot, hátrahagytam az állványt, és lerohantam a vízhez, hogy újabb képeket lőjek. Épp annál a hídnál, amit Guszti előző nap vízirigósnak mondott.

Miután a napot ismét felhők takarták el, felmerült bennem, hogy nem megyek tovább. Minek? Alig maradt idő. De aztán mégis nekiiramodtam, s caplattam felfelé.

12.45-kor olyan szakaszra értem, ahol a Kisküküllő partjáról kivágták a fákat, így bő 300 méteres szakaszt az útról is áttekinthettem. Gondoltam, ez épp jó hely, hogy bevárjam Gusztit.

Lecuccoltam, leakasztottam a gépet a nyakamból. Nekivetkőztem, átpásztáztam a patakot, és rágyújtottam. Éreztem, hogy a tervezettnél feljebb jutottam, eszembe is jutott, hogy Guszti talán fel sem jön idáig. Inkább abban a hitben lesz, hogy pontatlan vagyok, s azért nem lát sehol. De azt reméltem: hátha mégis bízik majd bennem.

A patakot övező irtásban végre sok madár mozgott. Főként csízek és cinegék, köztük bartácinegék. Reménykedtem a hegyvidékekre jellemző kormosfejű cinegében is, ezért átnéztem minden madarat, de nem láttam semmi különlegességet. Csak az otthoni fajok jöttek-mentek. Egyszer egy magas luc csúcsából hallottam ismeretlen krákogás-féleséget, talán fenyőszajkót, de a madarat nem láttam. Lélekben már a havasi régióba, Kecskeszállásra készültem.

Pár percre leültem az útszegélyre, és bámultam a patakot. Épp velem szemközt, a patak túloldalán, jókora kő meredt a partoldalból, s az alól egyszercsak felbukkant valami; először sodródó falevélnek véltem, pár pillanattal később viszont úgy tűnt, mintha egy igen apró kacsa úszna;

nehezen esett le, mert így még nem láttam; egy vízirigó jött fel valahol a víz alól, de ahelyett, hogy jószokása szerint kiült volna egy kőre, úgy vitette magát a sodrással, mint egy liba; félig elsüllyedve még a vízben, félig kikandikálva. Messze is volt, valószínűtlen is, de felkaptam a fényképezőgépet, és rálőttem a helyre párszor, igaz, azt sem tudtam, mire lövök. Leeresztve a gépet úgy tűnt, mintha megkapaszkodna, aztán felugrana egy keresztbe dőlt ágon, arra is lőttem vaktában párat, de mire megint leeresztettem a gépet, már úgy láttam, hogy bő 20 méterrel lejjebb ül egy kövön. Akkor már azt is láttam, ahogy a vízirigókra oly jellemző módon illegeti magát; arra is lőttem párat, s mire ismét leeresztettem a gépet, eltűnt onnan is.

Az egész annyira valószínűtlen volt, és oly távoli, mintha meg sem történt volna.

Meglett a vízirigó, az utolsó percekben – mint annak idején a zafír –, de csak ilyen setesután, félig-meddig; „sebaj”, gondoltam, a képeken biztosan lesz valami. Ezek után felváltva figyeltem két irányba. 13 óra lett, aztán 13.15, Guszti nem érkezett, aggódni kezdtem, ugyanakkor erősen figyeltem a patakmedret alattam. 13.20. körül lentről jött egy vízirigó, talán ugyanaz, ami korábban lefelé tartott, de mint a puskagolyó. Rég nem láttam, s elfelejtettem már, hogy a vízirigó ilyen őrült módon közlekedik. Aki látott már jégmadarat húzni víz felett – az is megy, akár a rakéta – tudja, miről beszélek, ha azt mondom: a vízirigó ráver a jégmadárra is! Olyan svunggal húzott át azon a 300 méteren, hogy mire felfogtam, el is tűnt. Ám ezúttal szépen láttam.

Örültem, de csak félig. Úgy tűnt, ez egy ilyen út. Sok minden kerül az utamba, megtalálok ezt-azt, de tisztes fotókat alig-alig nyerek.

Pár perccel később megjött Guszti, mint kiderült, valóban nem hitte, hogy idáig felcaplatok, vissza is fordult már egyszer. Körülbelül 5 kilométert mentem fel a patakmederben.

Parajdon hamar letöltöttem a képeket, és persze a vízirigót kerestem rajtuk először. Lássunk csodát! – nem találtam. Sehol. Se a nagy kőnél, se az ágon, se az alsó kőnél, amin azonban még egy kis meszelés is látszott. Kicsit csalódott voltam, de alapvetően nem csodálkoztam: vaktában lődöztem, a vízirigó meg nem az a fajta, aki türelmesen vár; inkább fel és alá pörög a patakon ezerrel.

Nagyot ugorva az időben: otthon újra megnéztem a képeket, s megdöbbenve láttam, hogy a vízirigó bizony ott van! A vaktában lőtt képeken 😊 Ide is rakom, vajon látja-e rajtam kívül valaki. Annyit mondok: egyértelműen vízirigó. (Vállalkozó kedvűek töltsék le a képet, karikázzák be rajta a vízirigót, és rakják oda a Facebook-poszt alá!)  

Hol van itt a micsoda? 🙂 🙂

Kevés idő maradt indulásig; feldobtam még az akksikat, tudva, hogy Kecskeszálláson nem lesz áram, így csak addig fotózhatok, míg az akksi bírja; a laptoppal meg lementem Gusztiékhoz, hogy a rúter közelébe vonulhassak. Valamivel jobb volt a jel, Facebookon sikerült közzétennem egy medvés képet, de a honlap szerkesztése reménytelennek tűnt. Hiába kucorodtam oda a rúterhez, le a padlóra, annyira közel, hogy a rúter a laptop szélét érte, a jelerősség nem javult számottevően.

Ezen a ponton elengedtem az erdélyi posztolgatás lehetőségét.

Annál is inkább, mert valóban sürgetett az idő, én pedig a Kisküküllő kis ágán töltött 2 óra sikere-félsikere után erősen vágytam fel, 1000 méter környékére, ahol siketfajd és farkas él, és ahol a hírek szerint némi hó is volt már a napokban.

Aligha lehetett volna a várakozásom nagyobb. Kétszer is mondtam Gusztinak: „Érzem, hogy szuper az a hely.” Sőt azt is megkérdeztem tőle: Kecskeszállás a kedvenc helyei közé tartozik-e? Mire ő azt mondta: sok kedvence van. Mégis, ahogy beszélt róla, ahogy kitalálta és megtervezte, hogy oda kell, menjünk, azt a benyomást szülte bennem, hogy az ott mennyei lesz. Hőcsik, farkas és siketfajdok élőhelye. Jó lesz az! Nagyon jó! Havasi táj! Utóbb kiderült, csaknem hajszálpontosan olyan, amilyennek elképzeltem; arra viszont álmomban se gondoltam, hogy lesz még egy pont aznap, fent, Kecskeszálláson, egyedül, amikor úgy megijedek, ahogy rég nem ijedtem meg semmitől.

Folyt. Köv.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    AZ ELSŐ FOTÓ A FARKASJÁRTA KECSKESZÁLLÁSON

    2020.10.18. Életem első barnamedvéje Erdélyben

    2020.10.17. Gyenge kezdés után erősen visszaestem

    2020.10.16. 24 órás utazás Erdélyig

    7 Comments:

    1. A kép mértani közepén, talán 🙂

    2. Szabó Edit

      A poszt második képe besorolt a kedvenceim közé. 🙂 Van pár hasonló képed, ami nekem nagyon tetszik.
      Ilyen pl. egy fűszálakról készült közeli, ahol a harsogóan zöld fűszálakon csillognak a vízcseppek a – talán reggeli – napsütésben. Aztán a színes vadszőlő levelek – úgy rémlik, hogy a Somlóról. Vagy a szőlőtőkék tömött sora, ami úgy néz ki, mint egy háromdimenziós kép.

      Lehet, hogy csinálok magamnak ezekből egy albumot? 🤔 🙂 Lehet?

    3. Tényleg nagyon szépek a képek, szinte ott érzem magam az erdő friss hűvösében. Cuki állat lehet ez a vízirigó. A rigók amúgyis nagyon helyesek, de ő egészen különlegesnek tűnik.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük