• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2015 március


2015.03.02. (0:56)

Centauri Blog Jákob botjaAz előbb az udvaron jártam. Sajnos mielőtt fürödnék, ki kell mennem a kazánházba – ahol időnként az állataim éjszakáznak – és meg kell nézni, nem nyúltak-e a lefolyócsőhöz. Az ugyanis egy szakaszon a padlószint felett halad. Ha szétburhálják, fürdéskor ázik az egész kazánház. Pár napja már próbáltam összeforrasztani a csövet, hogy ne csúszhasson szét, de nincs megfelelő cuccom hozzá. Ez ügyben is szervezek valamit a napokban. A lényeg: kimentem, és ahogy kifordultam a ház mögül a sötét udvarra egy szál zseblámpával, zajt hallottam a kerítés felől, s amikor a hang irányába világítottam, kocsiajtó csapódott, majd nagy gázzal egy autó hajtott el az éjszakában. Ilyen későn?

Éjjel itt nem jár senki. Nappal se igen. Ez egy abszolút biztonságos környék. De azért a baltát és a vasvillát sosem tartom kívül. Ezek mindig belül, a lakásban vannak, a vasvilla konkrétan az ajtó mellett.

Ha vendég jön, szoktam is magyarázkodni. Kicsit kellemetlen. Olyan „bunkós”. Kicsit. Pláne, ha a csizma is mellette áll. A sarokban meg a légpuska. Pedig a lakás európai. A vasvilla az ajtóban viszont nem. Mindegy. Ott marad, és ma éjjel többször is kimegyek.

2015.03.01. (23:30) Barátaim – A Repülő Ember

Centauri Repülő Ember

Centauri Blog Jákob botjaItt a tavasz, s nem csak a naptár szerint – ez most majdnem a legfontosabb. Ha nem lenne a Jákob botja, nem is törődnék mással. Az udvaron már nem csak a krókusz, hanem a százszorszép is virágzik. Igaz, a Nap ma épp csak megmutatta magát, de már tegnap is enyhe déli szél fújt. Normális körülmények között nyilván ezerrel készülnék a kerti munkákra, most viszont minden idegemmel a könyvre kell koncentrálni. Korábban nem zavart, ha a regényírás mellett még vagy tucatnyi irányba kellett figyelnem-húznom, még jól is jött tíz-tizenkét, nem egyszer tizennyolc-húsz órás írás után, ha kaszálhattam egyet, de most annak örülnék a legjobban, ha egy hónapra megfeledkezhetnék mindenről. Az lenne a klassz. Napi tizennyolc óra írás és pár óra alvás. És akkor pont úgy haladnának a dolgok, ahogyan szeretném. Ez most nem fog menni. Sajnos. Először is: nem hagyhatom magára a honlapot, a blogot sem, azt sem tehetem meg, hogy hetekig ki sem nyitom a mail-fiókomat, és azt sem, hogy nem veszek tudomást a tavaszról. Két dolgot mindenképp a listán kell tartani, regény ide vagy oda. Még ha nincs is komoly esély rá, április-májusra össze kell hozni egy jó karámot. Ez kötelesség. Luxusnak pedig ott van a pince. Évekkel ezelőtt romlásnak indult és jó pár szép bor veszett oda. Nyár elejére legalább a pincét fel kellene újítani. Erősen számítok a barátok segítségére is.
Apropó, barátok.

A blog nagyobb kihívások elé állít, mint a regény. Megszoktam, hogy gátlástalanul írok, van is nekem itt a polcon egy óriás naplóféle, és olyan dolgok vannak benne, hogy még engem is kiver a víz tőle néha.

Tök világos, hogy nem minden tartozik a nyilvánosságra, a válogatás, a szortírozás meg alapvetően idegen tőlem. A regény nem igényel ilyesfajta óvatosságot. Egyáltalán nem. Másik – bár szintén ide tartozó – gond, hogy amennyiben mégis említek valakit, hogyan hívjam. Erre azt találtam ki – és már egyeztettem is pár baráttal –, hogy indián neveket adok nekik. Jogos. Némelyikük valóban úgy él, akár egy indián. Igen, akadnak közöttük városi indiánok.
Az imént például beszéltem Lassú Vízzel. Sárga Hajnak nemrégiben született lánya. Szakadt Lélekkel péntek este szerettem volna találkozni a törzshelyén (ennek is keresünk egy nevet), de délutános volt, nekem viszont haza kellett érnem este tíz előtt. Viszont összefutottam Repülő Emberrel, aki sokat segített tavaly tavasszal szerelésben, vakolásban, és akivel már vagy két éve tervezzük a pince rendbevágását. Néhányan már szerepeltek a könyveimben is. Legtöbbet K27, aki a legrégebbi barát, és aki kirí a sorból, már amennyiben  durván (agyon)olvasott bölcsész. De ha már indián nevek lesznek, akkor őt is átnevezem (egyébként is többféle néven szólítjuk egymást, helyzettől és szöveghelyzettől függően). Az ő neve: Sokat Gondolkodó. Én meg – olcsó poénnal – alighanem Író Kéz leszek.
Érdekes beszélgetésem volt tegnap előtt éjjel Sárga Hajjal: épp a barátaimról tudtam meg egy olyan dolgot, amiről sejtésem sem volt.

Ki tudja, miért, de sosem ötlött fel bennem, hogy a barátok barátnői ferde szemmel nézhetnek rám. Oké, olyan volt, hogy barátok barátnői rúgták össze a port, elég keményen – erre mondta tegnap előtt Sárga Haj: nem véletlen, hogy a női kézilabda a legdurvább sportág, rohadtabb, mint a rögbi –, de hogy barátnők áskálódjanak barátjuk-párjuk barátja-barátai ellen, ez eszembe sem jutott.

Ezen a ponton talán kijelenthető, hogy végzetes szkepticizmusom, rögeszmés éberségem ellenére is van még bennem némi naivitás. El nem dönthetem most, hogy ez jó jel vagy sem. Most mindegy is. A lényeg: ha most tovább mesélném, mi mindent mondott Sárga Haj, anélkül, hogy bemutatnám a barátokat, nem érne a dolog semmit. Könnyű, könnyed felelőtlenség idefirkantani: Sokat Gondolkodó, Lassú Víz, Repülő Ember… Hülye kis játék – gondolhatja bárki, még hogy Repülő Ember? Na, ne szívass! Ezért inkább – amennyire az időm és erőm engedi – bemutatom őket, s ha már így alakult, legyen első a Repülő Ember.
Ha Repülő Emberről van szó, talán azt kérdeznéd elsőnek: miért Repülő? Holott legalább ilyen jogos lenne azt kérdezni: miért Ember? Repülő Ember valóban méltó az ember névre. Bár ez fontosabb, mint az, hogy miért, hogyan, hova repül, nem ezzel kezdem. Hosszú esszé lenne, hogy mi teszi őt Emberré. Annak ellenére vagy azzal együtt is, hogy valóban repült. Kétes fogalmazás, tudom. De már mondom is.
Repülő Embernek voltak igen furcsa pillanatai. Olyan pillanatok, amelyek „nem embereknek”, „nem repülőknek” valóban furák, sőt ijesztőek. Egyszer például egy házibulifélében volt jó pár éve egy panelház harmadik emeletén. Személyesen nem voltam jelen, tehát nem tudhatom, mi minden történt abban a lakásban, kik voltak még ott, hányan, mit csináltak, mit ittak, fogyasztottak,

mindenesetre Repülő Ember egyszer csak így szólt: – Leugrok egy doboz cigiért. Erre a mondatra kevesen kapnák fel a fejüket egy buliban. Nem is törődött vele senki. Repülő Ember viszont kinyitotta a harmadik emeleti ablakot, és valóban kiugrott rajta. Egy doboz cigiért.

Gondolom, tudod, mivel jár kiugrani a harmadikról. A ház előtt – ma már tudom, melyik volt az – egy keskeny virágágyás és egy széles aszfaltjárda fut. Legközelebb megkérdezem tőle, a kettő közül melyikre zuhant. Tény, hogy túlélte, mondjuk, a bokája rommá ment, azt hiszem ezért járt még tavaly is fizikoterápiára, ezért szed durva fájdalomcsillapítókat, ezért biceg, és talán ezért esik össze néha. Tényleg, legközelebb mindezt megkérdezem. Azt hiheted, ez csak amolyan városi legenda, amit valószínűleg épp Repülő Ember talált ki saját magáról, mert azt hitte, hogy ezt mesélni kurva jópofa. Nem állítom, hogy bármikor is ezt hittem volna róla, de azért – bár láttam én már ezt meg azt – kissé valószínűtlennek gondoltam a sztorit. Csakhogy. Tavaly májusban épp a már említett ház előtt parkoltam. Repülő Embert vártam. Indultunk volna hozzám kivésni a fürdőből a kádat (ez megint egy külön sztori), Repülő Ember épp csak felbukkant bicerészve, amikor is egy számomra vadidegen fickó kiáltozott felé az utcán. Repülő Emberrel a kocsinál beszélgettek, s mindent jól hallottam. Ez az idegen először is nagyon örvendezett, hogy viszont látja Repülő Embert, majd azt ecsetelte, hogy a frászt hozta rá, amikor épp mellé esett. Azon a napon ugyanis ez az idegen a barátnőjével már órák óta üldögélt a panelházi folyosó előtt a lépcsőn, meleg nyári éjjel volt, olyankor bizony száz és száz hasonló lépcsőn formálódik mindenféle idill lányok és fiúk között, mint esetünkben is, s ezt az épp szépen alakuló idillt zúzta szét Repülő Ember hatalmas nagy zuhanása. Pontosan a kis pár elé esett.

Tehát, most már elmondhatom: láttam, hallottam azt az embert, aki tanúja volt a Repülő Ember földet érésének, és aki a mentőt is kihívta.

A Repülő Ember tehát nem kamuzik és a barátai sem. Valóban leugrott egy doboz cigiért. Valóban úgy. És akkor még el kell mondani róla, hogyan találkoztunk legelőször – jóval a nagy repülés előtt – és mit mondott egyszer arról, hogy hogyan jött rá: a diliház nem egy kurva jó hely. De ezt majd később – dolgoznom kell.
(Tegnap este olyan palacsintát sütöttem, aminek tésztáját 1990-es 5 puttonyos aszúval kevertem ki – nem volt rossz.)

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Olyan jó volt újraolvasni, visszarepített az időben. A társaságból csak Tafy hiányzott. 🙂

  2. Ibolya Nagy

    2015.03.04-i bejegyzéshez: csodaszép ez a kézirat, vajon kié lett? Ha én akkor tudtam volna erről….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük