Kézzel írni tényleg az egyik legjobb foglalatosság a világon, bár ezt egyre kevesebben ismerik. Régóta tervezem, hogy egyszer, majd ha lesz időm, megint írok egy könyvet papírra tollal. De ez alighanem kicsit még odébb van. Legutóbb Karácsony előtt írtam kézzel a Vegyen egy jó szót akció keretében. Zömmel írók kéziratait árulták az Írók Boltjában élelmiszerért, hogy szegény gyerekeket támogassanak. A Jákob botjából másoltam ki azt a részt, amiben Jack elmeséli, hogyan vándorolt az apja és első felesége az éhínség idején. A papírosról készült fotót az akció fb-oldalán találtam. Remélem, jövőre is lesz „jó szó”.
2015.03.03. (4:26)
Amíg tésztát főzök a zúza pörkölthöz, hamar írok egy kicsit. Érdekes tartalmakat találtam ma a honlapra, elégedett vagyok, és mivel tegnap a Dublineszket ajánlottam, ma sokat járt a fejemben: az író vajon csakugyan egy letűnő állatfaj és a szépirodalmi kiadóknak valóban befellegzett? Nem hiszem. Írónak lenni tényleg jó, bár csodálkozom kissé, hogy ezt még mindig, a „civilek” is így gondolják egy felmérés szerint.
Szeretek honlapot készíteni, ebben is van szabadság – a digitális világ jóval szabadabb, mint az az idő, amikor még írógépen dolgoztam. Bár én személy szerint szerettem kézzel írni. Megér egy tanulmányt, hogy mi a különbség a kézírás, a gépírás és a számítógépes írás között. Mert van. Mégis: a számítógép sokat segít, meggyorsítja a javítás és szerkesztés folyamatát. Internet nélkül pedig pénzügyi kérdéssé silányul, hogy létrehozhatunk-e valamilyen felületet. Egy honlap minősége, milyensége voltaképp alapvetően a tulajdonos idejétől, szándékától, munkabírásától, vállalásától függ, s nem a pénztől.
A honlap – ahogy a neve is mondja – virtuális otthon. Minden látogató vendég. Márpedig én szeretem a vendégségeket. Jó is lenne a cenweb látogatóit kávéval, pálinkával, borral kínálni, és marasztalni vacsorára.
Jó lenne, ha a honlapnak nem csak nagy terei, meghitt zugai, panorámára nyíló ablakai, teraszai volnának, hanem illata is, amint a lakásoknak is van illata. Karácsonykor fenyő- és gyertyaillata, mosás után öblítőillata. A honlapon belül a blog egy asztal, ahol beszélgethetünk.
Délután bevásároltam. Elvileg jó egy hétig nem kell kimozdulnom innen. Vásárlás után egy kis kocsmában várok a buszra. Az elmúlt 15 évben jó ha kétszer tértem be oda – méregetnek is gyanakodva. A kávéról kapok számlát is. Az idegen potenciális ellenőr. NAV-os. Miután a számlát a pulton hagyom, már nem törődnek velem, zajlik az ott szokásos kiskocsmai élet, délután négy körül, a törzsvendégekkel.
Ha jól emlékszem 1992-ben felmérték az ország kocsmáit. Nálunk volt a legtöbb. Jóval több, mint mondjuk Budapesten. „Az egy főre eső kocsmák számában toronymagasan vezettünk”, ahogy az egy főre eső hétvégi telkek, pincék számában is.
Jó részük tönkre ment már, de azért még mindig az a helyzet, hogy minden saroknak megvan a maga kiskocsmája, és e kiskocsmák 20-30 fős törzsgárdája. Ezeket a kricsmiket kis „szabad csapatok”, „klubok” tartják el, s nem kell azt gondolni, hogy a tagok egytől-egyig alkoholisták. Mindig meglep, miféle mikrokozmoszok ezek. És rájövök arra is, hogy mióta az eszemet tudom, messziről jött idegenként, turistaként figyelek.
Mi van, ha a pultos bal lábbal kel fel? Levezeti a dühét a vendégeken. Mondjuk, ez nem helyi sajátosság. A pultos lány enni akar, mire az egyik vendég tréfásan, tényleg kedvesen megjegyzi: – Eszti, sosem eszik. – Hát ez jó – horkan fel a lány –, már egy kibaszott ebédet sem ehetek meg nyugodtan! És az ebédjét – a körülményekre való tekintettel nincs erre jobb szó – kibassza a kukába, aztán kiviharzik. A két férfi tanácstalanul nézeget. Kortyolnak a sörből, dünnyögnek. – Szerinted mi baja? – kérdezi végül az egyik. – Nem tudom. Talán felbaszta a Laci. – Ja. Biztos. Mi nem bántottuk. – Csak vicceltem, de mindegy. Rossz napja van. Nem is mondok neki semmit. Majd holnap. – Pedig tegnap mi hoztunk neki ebédet. – Babgulyást. – Ja. – Aztán most mégis. A lány a kocsma előtt bagózik. Ekkor belép egy harmadik férfi: – Ennek meg mi baja? – Mi sem tudjuk. – Nem baj, majd megnyugszik. – Ja, nincs olyan ház, ahol ne zörögnének a kanalak. – Meg a poharak. – Te és kiderült már valami a Pacalról? – Á, nem, de valami biztos volt. – Micsoda? – Honnan tudjam, de nem hiszem, hogy csak úgy beleesett a késbe. Erre mondja a harmadik:
– Hát azt én sem gondolnám. Évek óta tőle veszem a bikatökét. A legjobb hentes, kurva jól bánik a késsel. Ki hiszi el, hogy beleesett? Egy hentes véletlenül nyakon szúrja magát? Ne bassz!
– Jut eszembe, most láttam Parát a városban. Igaz, hogy karambolozott? – Hajaj! De mennyire. Ma reggel, itt a parkolóban szaladt bele egy álló kocsiba, de megállás nélkül továbbhajtott. – És? – És most őt keresik a zsaruk. Belép a lány és azt dünnyögi: – Én nem tudom, mi van ma, őrültek háza, vagy mi…
A buszon egy Kleopátra-frizurás, vidám, kacér tekintetű, középkorú nő jól láthatóan egy iszákos férfit bámul a tömegen át. A nyakát nyújtogatja, és rajongva kémleli az alacsony, manóarcú férfit. Amikor végre találkozik a tekintetük, a nő átkiabál a tömegen. – Nem tárgyalok veled! – Miért nem? – kiált vissza a férfi.
– Mert te, Józsi az ígéret földje vagy!
Egy kanyarral arrébb: – Mondod, hogy jössz, aztán napokig nem látlak. Mindeközben a többi utas igyekszik úgy állni, hajolni, hogy a két ember a körülményekhez mérten könnyen beszélhessen, ám ez végül csak akkor válik lehetségessé, amikor pár megálló után megritkul a tömeg. Leülök. A párocska mellettem diskurál. Rém kedvesek, a nő korholja a férfit, ám közben szüntelenül mosolyog és ragyog, a férfi is vadszerelmes pillantások közepette dünnyög vissza. – Amikor beszélgettünk, még a lányom hívását sem vettem fel – mondja a nő. – Miért nem?
– Hogy érezd a törődést, bazd meg!
Estefelé felhív Szakadt Lélek. Megbeszéljük, hogy péntek este összejövünk egy kis sütés-főzésre. „Hálaadást tartok”. Egyszer csak nekem szegezi a kérdést: – Na és milyen volt az aszús palacsinta? – Te olvasod a blogot? – Naná. – Miért nem alszol éjjel? – A gyohám sehogy sem tudott rendbe jönni. Azt javasolja, a törzshelyét nevezzem Marilynnek. A beszélgetés végén hozzáteszi: – Te meg ne blogozzál, hanem írd azt a kurva regényt.
Szigor van errefelé. Kemény rókák. De érzem a törődést, bazd meg. Ok. Megyek. Írok.
Kézzel írni tényleg az egyik legjobb foglalatosság a világon, bár ezt egyre kevesebben ismerik. Régóta tervezem, hogy egyszer, majd ha lesz időm, megint írok egy könyvet papírra tollal. De ez alighanem kicsit még odébb van. Legutóbb Karácsony előtt írtam kézzel a Vegyen egy jó szót akció keretében. Zömmel írók kéziratait árulták az Írók Boltjában élelmiszerért, hogy szegény gyerekeket támogassanak. A Jákob botjából másoltam ki azt a részt, amiben Jack elmeséli, hogyan vándorolt az apja és első felesége az éhínség idején. A papírosról készült fotót az akció fb-oldalán találtam. Remélem, jövőre is lesz „jó szó”.
Amíg tésztát főzök a zúza pörkölthöz, hamar írok egy kicsit. Érdekes tartalmakat találtam ma a honlapra, elégedett vagyok, és mivel tegnap a Dublineszket ajánlottam, ma sokat járt a fejemben: az író vajon csakugyan egy letűnő állatfaj és a szépirodalmi kiadóknak valóban befellegzett? Nem hiszem. Írónak lenni tényleg jó, bár csodálkozom kissé, hogy ezt még mindig, a „civilek” is így gondolják egy felmérés szerint.
Szeretek honlapot készíteni, ebben is van szabadság – a digitális világ jóval szabadabb, mint az az idő, amikor még írógépen dolgoztam. Bár én személy szerint szerettem kézzel írni. Megér egy tanulmányt, hogy mi a különbség a kézírás, a gépírás és a számítógépes írás között. Mert van. Mégis: a számítógép sokat segít, meggyorsítja a javítás és szerkesztés folyamatát. Internet nélkül pedig pénzügyi kérdéssé silányul, hogy létrehozhatunk-e valamilyen felületet. Egy honlap minősége, milyensége voltaképp alapvetően a tulajdonos idejétől, szándékától, munkabírásától, vállalásától függ, s nem a pénztől.
Olyan jó volt újraolvasni, visszarepített az időben. A társaságból csak Tafy hiányzott. 🙂
2015.03.04-i bejegyzéshez: csodaszép ez a kézirat, vajon kié lett? Ha én akkor tudtam volna erről….