• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2015 február

2015.02.27. (19:42)

Centauri Blog Jákob botjaMegérkeztem. Tegnap adta át Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó igazgatója a stafétabotot az új igazgatónak, Nyáry Krisztiánnak. Én is ott voltam a Rózsavölgyi-szalonban, de beszéljenek helyettem a Literán közzé tett fotók.

Magvető Morcsányi

2015.02.25 (16:27)

Centauri Blog Jákob botjaÚton vagyok. Arrogáns a sofőr. Viszont van wifi. Honlapot frissíteni egy buszról, robogás közben, azoknak a huszonéveseknek, akik már teljesen rákattantak az okos mobilokra, naponta szelfiznek és a budira se mennek Go-Pro nélkül, nekik természetes, nekem viszont perverzió. Élek is vele. Kár, hogy a laptop aksija ennél többet nem enged.

2015.02.25. (11:27)

Centauri Blog Jákob botjaValóban egyre nagyobb rajtam a nyomás, hogy találkozzak az olvasókkal – ahogy azt a Drótnak adott interjúban is mondtam. Nem rossz nyomás ez, most még nem. Remélem, nem is válik agresszív külső erővé, egyébként pedig megértem, ha a kiadó, az olvasók és mások egyre inkább valamiféle engedményt szeretnének kicsikarni tőlem. Ráadásul számolnom kell azzal is, hogy ha Varsó után megint elvállalok külföldi részvételt egy fesztiválon, joggal kérdezhetik: idehaza miért nem? A napokban megtisztelő és korrekt felkérést kaptam egy hazai estre, ha minden igaz, hamarosan – talán már holnap – találkozom a szervezőkkel. Talán el is dőlhet, hogy az új regény kapcsán lesz egy (első) író-olvasó találkozó Budapesten.
…és épp most került szem elé megint Rimbaud (lásd cikk- és filmajánlók). Nem tudtam, hogy olyan mendemonda is lábra kelt vele kapcsolatban, hogy az írói korszak után rövid ideig a dzsungelben bujkált, ahol orángutánoktól leste el a túlélés fortélyait. Bár ezt cáfolják is, mégis, Rimbaud-tól nem lenne ez idegen, hisz egy helyen azt írta: “Állat vagyok”. Van is egy ötletem, hogyan lehet ennek utánajárni – hátha mégis így esett. Sok oka lehet annak, hogy Rimbaud kultikus figura lett, az egyik minden bizonnyal az, hogy amilyen radikális volt a verselésben, épp oly radikalizmussal szakított az írói léttel, s lett aztán minden, ami csak elképzelhető, csak épp költő nem. Egyfelől elképesztő, hogyan lehet egy megrögzött pacifista fegyverkereskedő, másfelől az írói-költői lét elutasításában nem ingott meg. Nem tért vissza. Semmiből érkezni, aztán szó nélkül lelépni a színpadról ma már a modorosság érzetét keltheti, holott épp ilyen az élet, még ha sokan úgy gondolják is, hogy az élet nem az a nagy kaland, aminek például Rimbaud gondolta. De bármit higgyen is a modernizmus utáni ember, az élet akkor is, tőlünk, életszemléletünktől, életvitelünktől függetlenül épp így működik, épp arról szól, hogy egyszer csak megszületünk, és egy többnyire váratlan időpontban meghalunk. A kettő között eltelt időről persze vitatkozhatunk.
Jó lenne megtartani magamnak Rimbaud szabadságából – ha tetszik önkényéből – amennyit csak lehet.

Centauri Arthur Rimbaud

  Centauri Blog Jákob botjaAz ambulancián a doki higgadt és szintén kedves volt, nem úgy a nővér. Fertőtlenítésnél megrándult a lábam és a balta vágta lyukból bő másfél méteres vérsugár lövellt ki.

– Ezt többé ne csinálja – mondta erre fenyegetően a nővér.
– Jó, nem csinálom. Bocsánat.
Másodjára meg sem rándultam, igaz csillagokat láttam. Az egész Tejutat. Egészen közelről. Egy tizedmásodperc alatt a tudomány számára tökéletesen ismeretlen galaxisok ezreit fedeztem fel. Már megérte.

2015.02.19.

ÉPP 10 ÉVE TÖRTÉNT

Napló részlet 2005. február 19.

Centauri blogCsütörtökön délután a városba mentem. E. azzal fogadott, hogy Z. égen földön engem keres, hozná a szénát. (De én hol a francban vagyok?) Amikor végre felhívtam, ő már javában úton volt a traktorral. Nagyon gyorsan haza kellett mennem. Busz nem indult, a fészerben sem volt hely, egyedül le sem tudja gurgatni a bálákat, hát miután kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy nem találok senkit, se a Cassában, se a Műhelyből, aki hazarepíthetne negyedórán belül, végső ötlettel az út szélére álltam: hátha akad a piros lámpánál várakozók között egy leinthető ismerős. Már arra gondoltam: kerül, amibe kerül, fogok egy taxit – ám akkor tényleg megláttam valakit. Némiképp valóban ismerős volt, bár azt sem tudtam, honnan. Leszólítottam, kivinne-e Great Green Woodsba? Utóbb kiderült hogy a Műhelyből ismerem, bár soha egy mondatot nem váltottam vele, ennek ellenére kivitt, s bár pénzt sem akart elfogadni, adtam mégis hétszázat (a benzint épp fedezi). Hazaérve ripsz-ropsz rendbe hoztam a fészert, helyet csináltam a báláknak. Épp csak végeztem, máris egy bálákkal megrakott pótkocsis Rába tűnt fel a jeges úton. Hamar kiengedtem Gerbeaud-t. Z. bizonyára látni szeretné (minthogy neki is vannak lovai), gondoltam, ugyanakkor senkit sem akartam beengedni az istállóba. Ne lássák, hogy milyen szegényes. Próbáltam én rendet vágni ott is, de az alom úgy ráfagyott a betonpadlóra, hogy csákánnyal sem bonthatnám fel – legfeljebb a padlóval együtt. Hát akkor inkább kiengedem a lovat, nézze meg Z. az udvaron. Ilyenkor persze a marhakötelet sem lehet kibogozni. Befutottam a házba, felkaptam a kenyérvágókést, aztán vissza az istállóba és egyszerűen levágtam. Kivezettem a lovat, szaladtam az útra, integettem Z-nek, aki már az alsó bejáratnál a villanypásztor vezetékeit csomózta. Ezután legördítettük a hat bálát. Két szalma és négy friss széna – némi fantáziával még hallani a belsejükből a nyári rét ciripelését. Beszélgettünk erről-arról, a szusszanók idején. Mindössze ötezret kért, bár egyetlen bála is többe kerül, ráadásul huszonhét kilométerről jött, vagyis mire hazaér, ötvennégy kilométert megy a Steigerrel – belegondolni se merek, mennyi benzin, mennyi pénz az. Az ötezer mellé adtam egy szekérkereket. Sokan vetettek rá szemet korábban is, de nem adtam soha, most viszont olyan jó szívvel, mintha csak erre vártam volna az elmúlt öt övben. Megkönnyebbültem. Z. kihajtott a förtelmes nagy traktorral a derékig érő havon át, s úgy tíz perc múlva már a hangját sem hallottam. Begurítottam egy bálát, levágtam a bálamadzagokat, és szétterítettem a szalmát. Kibéleltem vele az istállót, akár egy griff fészkét. Szó szerint megágyaztam a lónak. A jászolt illatos szénával raktam meg. Végül gyönyörködtem.
Egy óra múlva az udvar már sötét volt, csikorgósra fagyott a hó, az istállóban égett a lámpa, Gerbeaud egykedvűen ám mégis valami áhítatfélével, a kérődzők ráérősségével – bár jól tudjuk, a ló nem kérődző -, lelkesen falta a szénát. Rég nem voltam ennyire boldog. Begyújtottam mindkét kályhába. Ünnepelni akartam. Ennek egyik módja, ha a városban a barátokkal koccintgatok.

 
Centauri blog

Fotó: Centauri

 


A kereszteződésben majd megütött a guta. A busz sokat késett, én meg azt hittem, lemaradtam róla. Pedig már azt is elterveztem, hogy iszogatás után nem bumlizok vissza éjjel, inkább megalszok valakinél. Már vissza is fordultam, amikor feltűnt a busz mégis. Megkönnyebbülten rogytam az ülésbe.
Egy fillérrel sem tartozom a törzshelyemen. Ez a másik fergetegesen jó érzés. Ennek – és a szénaszállítmány – örömére 1 konyak, 1 unikum és 1 sör volt az alap. Nagy örömmel fogadtak a Cassában, Jimmy épp a születésnapját ünnepelte, a tulajdonos a pultban már kótyagos volt, s hogy ne legyen baj, ne üres gyomorra igyunk, pizzát rendelt. A kihozott dobozra jól láthatóan ráírták: GOMBA NÉLKÜL. Ennek ellenére több volt rajta a gomba, mint a sajt. E. dühödten reklamált, kisvártatva meghozták az új, immár gomba-mentes pizzát, ám a másikat se vitték vissza, így hát lett egy ingyen pizzánk is, és ez jelentősen emelte az amúgy is emelkedett hangulatot, főként a potyázók körében. Általában én vagyok az, aki örül valaminek, a havazásnak, a tavasznak, egy pohár jó bornak, míg mások bosszantóan rezignáltak. Most végre mások is pörögtek. Záporoztak a meghívások, egyre-másra jöttek a felesek, nem győztem őket inni, volt olyan is, hogy három nagy konyak gyűlt össze előttem, holott szépen aprítottam. Először a zenegépből kértem a Sabbra Cadabrát, azután valaki berakta az AC/DC Live-albumot. Általában épp E. csitít minket, nem hallgathattunk zenét bármilyen hangosan, ezúttal viszont épp ő adta rá a kakaót, üvöltött a Back in black, E. meg is jegyezte, ilyen hangosan nem szólt ott még zene, de nem bánja, ha kijönnek a zsaruk, kapnak ők is pár becherovkát, az majd mindent megold. Közel voltunk még a tizedikei fizetéshez, így aztán újabb pizzák érkeztek, E. nem győzte csapolni a sört, mérni a feleseket. Lett is táncolás, mulatozás és eszetlen ivászat, amelynek kellős közepén – mint oly sokszor korábban is – rám tört a mehetnék, és bár sokan marasztaltak, szállást is ajánlottak páran, én mégis hazaindultam. Van ez így, hogy valamiféle húzás támad rám, és legyek a világ legjobb helyén, akkor is megyek – ha esik, ha fúj, részegen és józanul egyaránt, rövid és hosszú útra is.
A lakás kihűlt, a kályhában parázs sem maradt, kénytelen voltam gyújtóst vágni. Nem emlékszem, mi történt, hogy történt, talán egy göcs lehetett a fában, azon bicsaklott meg a balta, de tény és való, hogy mindjárt az első körben a jobb térdem fölött beleállítottam a combomba. Nem egyszerűen belenyestem egyet, hanem beleállítottam – ahogy azt egy tönkbe kell. Összerogytam, mint akit szíven lőttek. Szánalmasan kiáltoztam, a padlón tekeregtem, jó ideig ránézni se mertem a lábamra, s hogy a baltához nyúljak akár egy ujjal is, az elképzelhetetlennek tűnt, ám végül, egy klasszikus nagy levegő után kirántottam a lábamból. Pokoli bőven dőlt a vér. Fergeteges rosszullét tört rám. Eleinte csak azért folyt a küzdelem, hogy legalább eszméletemnél maradjak – bár talán jobb lett volna egy kis időre elájulni. A padlót pillanatok alatt elborította a vér, aztán hányinger kapott el. Elkúsztam a konyhaszekrényig, kivettem két fazekat és hánytam. Újra és újra, összességében úgy háromliternyit. Megtelt mindkét fazék. El nem tudtam dönteni, hogy a sokktól van ez vagy mert túl sokat ittam. Ijesztő volt. Féktelenül, tőlem teljesen függetlenül történtek a testemmel halálközeli dolgok, mintha rám kötötték volna a csatornarendszert, és most rajtam keresztül törne fel a környék minden mocska, mintha nem csak azért vezekelnék, amit a Cassába ettem, ittam, tettem, hanem azért is, amit a környék elbaszottjai ettek, ittak, tettek az elmúlt ötszáz éveben. Érthetetlen volt, honnan bennem ez a rengeteg anyag. Eközben megállás nélkül szakadt a lábamból a forró vér. Talán tagadni kellene, de pokolian féltem. Fáztam, dideregtem, és bár alig voltam magamnál, azt mégis tudtam, hogy nem egyszerűen azért, mert kihűlt az előszoba, hanem mert a lyukon át a véremmel együtt szakadatlanul szökik a melegem is. Persze, jelentősen javított volna a helyzeten, ha legalább a szoba meleg. Vissza is kúsztam a kályhához. Reméltem még, hogy képes leszek begyújtani, ám csak vonaglásra futotta. Néha a fazekakba lógattam a fejem, máskor görcsösen kapaszkodtam a kerevetbe. Ez az eszelős kapaszkodás maradt az egyetlen kapcsolat a külvilággal. Ájulás kerülgetett, hánytam, véreztem, felváltva; hol inkább a vér vadult neki, hol minden más, és ez így ment másfél órán át. S bár végig a szófa mellett feküdtem, másfél óra alatt sem tudtam felkecmeregni rá, hiába próbáltam. A fagyos padlótól egészen elgémberedtem, csak a térdem környéke maradt forró. Bármit megadtam volna, hogy a szófára kerüljek, úgy húsz centivel feljebb, ám az a húsz centi, a szófa magasa elérhetetlenebb volt akkor, mint a Mount Everest. Másfél óra múlva már nem jött belőlem semmi, a vérzés csillapodott és a fájdalom is enyhült. Végre felkapaszkodtam, mint meredek jégre a sebzett fóka, és telefonáltam az ügyeletre. Azt tanácsolták, hívjak mentőt. Úgy is tettem.
A mentősök kedvesek és együttérzőek voltak. Levetkőztettek, csillapították a vérzést és kivittek a kocsiba. Kéken villódzott az egész udvar. A magas fenyők alja, a hó, a falak. Az ambulancián a doki szintén kedves volt, nem úgy a nővér. Fertőtlenítésnél megmoccant a lábam, és a balta vágta lyukból bő másfél méteres vérsugár lövellt ki.
– Ezt többé ne csinálja – mondta erre fenyegetően a nővérke.
– Jó, nem csinálom. Bocsánat.
Másodjára meg sem rándultam, igaz csillagokat láttam. Az egész Tejutat. Egészen közelről. Egy tizedmásodperc alatt a tudomány számára tökéletesen ismeretlen galaxisok ezreit fedeztem fel. Már megérte. Nem igaz? A fájdalom elkábított, így a tetanuszból már semmit sem éreztem. A térdem fölött tátongó lukat egyszerűen összehúzták egy tapasszal, rá egy vastag kötés, és – nem akartam elhinni – utamra bocsátottak. Hogyan járhatnék, amikor egy órával korábban a szófára sem tudtam felkapaszkodni? Persze, ki akarná sajnáltatni magát…
– Egyedül vagyok, a mentő hozott, nem tudok hazamenni.
– Menjen busszal.
– Már csak hajnalban lesz buszom.
– Várja meg.
Oké, beláttam: az ambulancián az ég egy adta világon senkit sem érdekel, hogy a faszba jutok haza. Fél lábon kiugráltam az ajtón. Még így is azt hittem, megőrülök, annyira fájt a lóbálózó láb. A levegőben tartani se tudtam rendesen. Félig-meddig a padlón kopogott utánam. Megpróbáltam ráállni, ám abban a pillanatban ismét feltárult előttem a világmindenség mélye, minden kurva kis csillaga és üstököse, beleértve a holdakat és meteorokat is. Épp abban a fájdalomban találtam magam, ami a szófa előtti vonaglás másfél órájában uralkodott rajtam. Visszatértem a szökdeléshez. Két-három szökkenés után kis pihegés. Várakozás, míg a karikák a szemem elől eltűnnek és csillapodik a fájdalom. Azután megint két-három szökkenés. Így, szépen, okosan, szorgosan, meg-megállva végigszökdécseltem az egész kibaszott megyei kórházon, ki a főbejáraton, míg az összehúzott sebből továbbra  is ömlött a vér, mindegy, ki nem szarja le, csak érjek már ki valahogy. A kórház előtt sötét éjszaka, se busz, se gyalogosok, de még egy rohadt taxi sem. Nem probléma. Hívtam egyet.
Otthon körülbelül fél órás szökdécselés a hóban a kapu és a lakásajtó közötti úgy tizenöt méteres úton, aztán ágy és ájulat.
Reggel pocsékul ébredek. Egyedül vagyok, kaja-pia semmi, a lábam veszettül fáj, ha az segítene, lazán lefűrészelném, csak szabaduljak már… A tüzelő egy napra sem elég. Telefonálgatok fűnek-fának. Boldog boldogtalannak. Leginkább boldogtalanoknak. A ló az udvaron – elszabta a marhakötelet megint –, idő kérdése, mikor megy ki az útra és veszi az irányt a domboknak, sírni volna kedvem a fájdalomtól, izzásig hevített hústűket érzek a lábamban, mozogni sem bírok, nemhogy járni, bárkit hívok is, mindenki rosszkedvű, morózus és részvéttelen. Basszus, tényleg boldogtalanok! Végül Römi – rá számíthatok, s amúgy is, előző este együtt ittunk – kijön Žkocsival, hoz egy darab császárszalonnát, kenyeret, és ami a legfontosabb: marhakötelet. A vállára támaszkodva bicegek el az istállóig. Becsalogatjuk Gerbeaud-t, a kötőfékről ezúttal is úgy kell késsel levágni a kötélmaradványokat, és ezt úgy oldjuk meg, hogy én tartom a lovat, sajog az egész lábam, egyébiránt olyan, mintha ólomból volna, s különösen óriási ércesedést érzek a térdemben, szédülök kissé, álldogálok ott, fél-lábon, akár egy lábát vesztett gólya, tartom a lovat, míg Römi beszalad a házba. Közben Gerbeaud – miért is ne? –, bárhogy csitítom, ficánkolásba kezd. Nyilván nem érti, mi a fészkes fenét ácsorgunk ott, ahol se széna, se szalma, egyáltalán semmi sincs, ahol sosem szoktunk megállni, ilyen hülyén, fél lábon, imbolyogva. Addig illegtet-billegtet, míg sikerül kibillenteni az egyensúlyomból, egy pillanatra lejjebb eresztem a széttrancsírozott lábat, és akkor rálép. Ennél jobb nem is történhetne már. Erőtlenül kérlelem, hogy szálljon le balsorsú lábamról, amit – némi hezitálás után – meg is tesz nekem. Köszi, Gerbeaud, te áldott jó ló! Végül is sikerül bekötnünk, megnyugszom, hogy míg én magatehetetlenül fekszem odabent, addig sem kóborol a környéken. Römi még behoz egy ölnyi fát, aprítani is akar, de nem találjuk a szekercét. Hová tűnt? Titok. Mielőtt elmegy, azt mondja, ha gáz van, csak szóljak. És elmegy. Fél kettőkor megérkezik Mrakovic is. Sajtot hoz, négy zsemlét, és három doboz narancslevet, no és a legfontosabbat: brutális fájdalomcsillapítót. Azon nyomban benyelek kettőt. Mrakovic már megy is a délutáni műszakba. Húsz perc múlva végre enyhül a fájdalom, már nem érzem azt a súlyos, fenyegető nehézkedést, hogy a lábam alatt az ágy leszakad. Megváltás ez, a Mennyben landolni se lehet kevésbé jó. Vallásos emelkedettséggel, megtérve, megvilágosodva, megüdvözülve hívom Mrakovicot:
– Használt a fájdalomcsillapító! Kurva jól érzem magam! Köszönöm! Hála! – s örömömben még a könnyem is kicsordul.
Késő délután Römi hív: úgy gondolják, kijönnek fát vágni szombaton. Nem is tudom, mit mondjak erre!? Vagy ők ilyen jók, vagy én vagyok valóban rohadt szánalmas állapotban. Esetleg mindkettő is igaz lehet. Felhívom az osztrákot, hogy kellene a beígért öt köbméter fa második fele, mert elfogyott az előző adag, tél meg, ugye most van, jöjjön szombat reggel kijelölni. És ma meg is jelent itt. Mintha háborús filmet nézne, úgy szemlélte, ahogy az ajtótól a szófáig elvergődöm. A kávét azért utasította vissza – jól láttam ezt rajta – mert nem akarta ugyanezt még egyszer végignézni. Inkább hamar kijelölte a két és fél köbméter fát s lelépett. Rendes volt. Megértő. Többet adott, mint ami járt, Römiék pedig este, sötétedés után kugliba fűrészelték, mi több felaprították, behordták, és összerakták a teraszon. Jó kétheti tüzelő ez. Én pedig ma már – igaz csak bicegve, s nem ritkán erősen nyilalló sántikálással –, de tudtam valamelyest közlekedni.

Folyt. köv.

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Olyan borzongatóan drámai ez az egész, Cen’, hogy belesajdul az ember csontja.(szívmelengető barátaid voltak, remélem vannak is!)
    Talán előbb olvastam, mint a Gerbaud a Golgotánt, aztán, ha jól emlékszem, ezen nyáron ment el Gerbaud. .. . aztán két év múlva megjelenik a Pátosz,- örök hiány marad.
    Esetleg, ha kikölcsönzöm egy könyvtárból és … 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük