• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Jack London-túra

2016 FEBRUÁR

2016. február 3. 22:30
facebook-buttonNekem ez idézi fel legerősebben a túra hangulatát, talán mert ez a leginkább Jackes. Legyen hát egy darabig ez a borítókép.

2016. február 3. 17:56
facebook-buttonTERVEK, TETTEK, KÉTELYEK
Az út előtt bennem is volt kétely. Az első meglepetés akkor ért, amikor a barátaim, ismerőseim támogattak. Nem mintha korábban ne támogattak volna, de azért ez a Jack London-túra a legmeredekebb ötleteim közül való. A második meglepetés az volt, hogy az út a lehetséges “forgatókönyvek” közül a jobbik verziót hozta. Nem bolyongtam éhesen, nem dekkoltam fagyott erdőben napokig. Sőt! Új emberek, olvasók, követők bukkantak fel és támogattak. Az motozott ma bennem, mennyivel rosszabb helyzetből startolt az ifjú Jack, elhatározva, hogy szakít a tengeri élettel. Engem sok ismerős és ismeretlen emelt. Őt első körben minden és mindenki lehúzta. Fogadjátok szeretettel ezt a rövid részletet a Jákobból, egy kis meglepetéssel, az egyik borítóterv részletével együtt (míg lassan készül a túra-leltár).
“Érezted már ezt? Hónapokig tépelődsz, és mikor végső döntésre jutsz, s magabiztosságod sem lehet teljesebb, váratlanul ellened érvel a világ. Hiába gondolod, hogy volt már ilyen, s az idő téged igazolt, ez most nem számít. Ki tudja, így lesz-e most is? Gyötrelem. Hidd el, nekem is az.
Tudod, mi a legpocsékabb? Amikor végül azt kell mondanod:
– A maguk módján igazuk van.
Még egy ilyen rohadt mondatot! És itt már nem csak a barátokról van szó. Ott a család – az élen Flora Wellman –, és ott van ebben az egészben Ina Coolbirth is. Talán nem magamtól szakadtam ketté, hanem tőlük! Nem azért, hogy mentegetőzzek, de ebben van logika. Nem is kevés.
Flora Wellman szerint minden hajós – legyen jachtkapitány vagy orrcsónak-evezős – egytől egyig őrült, pláne, ha olasz. A barátaim szemében az anyám az. Potti apámat is idiótának tartja, még a nyomorult Invalid is úgy érzi, hogy a Fishing Community hálóit pár centért reparálni is tisztesebb, ráadásul anyám és apám is őrültnek gondolják egymást, s egy kicsit én is őket. Főként Flora Wellmant.
Azt mondják mind:
– Jack, ne tedd!
Meg kell veszni! Ezért ne tedd, azért ne tedd…
Heinoldék szerint balek, aki a parton próbálkozik.
– Hol a bánatban szakítasz napi ötvenet, ha nem a tengeren? – kérdezik a barátaim.
De mi a helyzet akkor, ha az a napi ötven sem tesz boldoggá, amit már aznap az utolsó centig elverek? Ismerős? Amikor magadra maradsz a terveiddel, és csak arra tudsz gondolni: „Hétszentség, hogy meghibbantam, azért nem támogat senki!”
Még ha pénzt kérnék, s egy centet sem adnának! De csak egy jó szót várok, s még az sincs? Ekkora csórók ezek? Nem kérem, hogy álljon fel az asztaltól bárki. Nem! Maradjon csak mindenki abban a foghíjas jóban vagy gyalázatban, amiben most van. Felőlem! De hogy velem lélekben sem tesz senki fél lépést sem? Ez botrány. És tudod, rájövök, hogy tök hülye voltam. Akkor is fizettem, ha épp adósságokat nyögtem, csak hogy tiszteljenek, s azért is, hogy szeressenek, igen, és mire mentem vele? Most, amikor igazán fontos lenne, már egy láda Jack Daniel’s sem segít. Be kell látni: pont annyira vagyok fontos a haveroknak, mint a nőknek. Ideig-óráig. Whisky nélkül meg talán egy percig sem.
Nem fájdalom ez, hanem düh. Sértettség. Sértő, hogy egyedül vagyok. Ez a sötét, vad és mégis édes düh visz egészen a Golden Gate-ig. Messze mindazoktól, akik egy ötlet erejéig sem tartanak velem. Pár órára le kell lépni, hogy tisztán lássak. De hová menjek, ahol nem kísért meg a gondolat, hogy véget vessek az életnek is? Pedig az lenne a vagány! Csakhogy onnan nincs visszaút. Bármit ismernék fel a halál pillanatában, az már nem kamatozna sehol.
A földfoglalás korában azt tanácsolták minden szépreményű, keleten élő ifjúnak: „Menj nyugatra, fiatalember!” Sokakat mindmáig ezzel indítanak útnak Pennsylvaniából, de nekem mit tanácsolnának? Hisz nálam nyugatabbra nem lehet senki! A Moby Dick szerzője, az öreg Melville pedig azt javasolja: „Szállj tengerre, mint Ishmael!” Talán neked ez valóban megoldás, mivel a parton élsz. Lesétálsz a mólóra, és ahogy Melville mondja, a víz máris tükröt tart. Ám hová menjen az, akit a part szült, s ugyanakkor az óceán az otthona? Mihez kezdjen az, aki része a tükörnek? Igaz-e, hogy annak nincs más útja, csakis az Ég?”
(Jákob botja)

2016. február 3. 14:05
facebook-buttonUTÓHANG 2. (NEMCSAK ÍRTA, HANEM ÉLTE)
Mással akartam kezdeni ezt a napot. Végre aludtam egy jót, 10 órát egyhuzamban. Arra ébredtem, hogy írnom kell a hajóról. Arról, hogy hosszú, kockázatos út előtt a hajó felszerelése is hosszadalmas, amint a kikötés után a leszerelése-kipakolása is az. Így az én utam se akar véget érni, tegnap megint megsétáltattam a málhát Budapesten, azt a málhát, ami most már nem 46, hanem legalább 48 kiló. Legalább öt gondolat-kompakttal a fejemben ébredtem, de a Facebookon egy rövid üzenet várt és egy link. A Mandineren írtak az útról cikket. Jó kis cikk, tényleg, örülök neki. Az egész túrát marketing-szempontból vizsgálja. Hízelgő is, amennyiben professzionális marketing-fogásnak tartja, de mivel a túra nem egészen ez volt, némely ponton vitatkoznék vele, legalábbis kiegészíteném. Mindenesetre fogadjátok szeretettel és osszátok meg másokkal is.
Kiegészítéseim a cikkhez:
„A poén az egészben pont azon a felületen tudósította anabázisát (mert a barlangos kaland után elég kikészült) Centauri, amin többségében olyan emberek közösködnek, akik azt sem tudják ki volt Jack London és olvasni sem szoktak manapság a Facebookon kívül semmit sem.” (Mandiner)
Nem állítom, hogy az aktív követők (kb. 1000 ember) vagy a passzív „kukkolók” (legaktívabb napokon kb. 30.000 fő) mindegyike ismeri Jack Londont. De először is: épp az volt az egyik cél, hogy ismerje. És erre büszke vagyok. Jack London halálának 100. évfordulójának évében járunk, és ha tetszik, elintéztem, hogy ezt a lehető legtöbben tudják. Halljanak róla azok is, akik még nem hallottak. A hozzászólók egy részéről pedig lerí, hogy ismerik, olvasták Jack Londont, és akadnak Jack London rajongók is. Az út második felében már olyanokkal is találkoztam – mind az úton, mind az éterben –, akik a túra hatására besétáltak a legközelebbi könyvesboltba és Jack Londont vettek. Vagy felálltak a székből és előkeresték a könyvespolc hátsó sorából a régi Jack London könyveket.
Az egyik legszebb eset az volt, amikor valaki arról számolt be, hogy az indulásom napján ő is megülte Jack születésnapját, méghozzá Kaliforniában, Jack London dolgozószobájában. Ezt – nem véletlenül – posztoltam is a tőle kapott fotókkal együtt. (Itt: https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1065814446782638) Azt nem is részletezve, hogy az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor konkrétan Jack London kötetet kellett dedikálnom egy kis pálinka meg egy kis Jack Daniel’s fejében! (https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1069523346411748 )
Mármost lehet azt mondani: „Persze, Jack Londonról írt egy könyvet, és ez egyfajta árukapcsolás.” Nyilván. Igaz lehet ez is. De akkor – hogy egyfajta logikai láncolaton végigmenjünk teljesen és következetesen – azt a kérdést is fel kell tenni, mi a bánatnak ír valaki nagyregényt Jack Londonról? És részemről itt jön a lényeg. Először is a Jákob botjának megírása kockázatosabb vállalkozás volt, mint a túra. Fizikailag is. Erről részletesebben inkább egy másik posztban, most csak annyit: hogy ne húzódjon hosszú évekig a regényírás, 2015 nyarának közepén kiszámoltam, napi 18 óra, megszakítatlan munka szükséges ahhoz, hogy az év végéig befejezzem. Ez persze ugyanúgy őrültség, mint ahogy a túrára is azt lehetett mondani: elgurult a szerző gyógyszere. De épp ahogy a túrát, a napi 18-at is tartottam 5 hónapon át. Igaz, életemben először kellett végül fájdalomcsillapítóval élnem az írás miatt (mindössze 10-12 tablettáról van szó), mert napi 18-at, beleértve a szombat-vasárnapokat is, lehetetlen végigcsinálni fizikai fájdalmak nélkül. Miért akartam ezt a könyvet ennyire? Marketing szempontok miatt? Nem. Drágának gondolom az időt, az életemet egyszerinek, s luxusnak, ha egy még oly fontos, vagy annak hitt dologra hosszú éveket szánjak, mikor megtehetem, hogy erőltetett menetben a végére járok jóval hamarabb. És ahogy azt a már említett fiatalember is írta levelében: Jack London küzdeni tudása fontos lehet ma is. Változtatni valamin, ami tudottan rossz, igen nehéz. Vagy: egy elfogadható, ám középszerű életminőséget megemelni sokaknak lehetetlen vállalkozás. Gyakran csak azért, mert nem hiszik, hogy ez lehetséges. Jack fiatalkora épp arra jó példa, hogy még ha oly sok buktatóval, hibával, gyarlósággal is, de újra és újra nekiment annak a kísérletnek, hogy más minőségek felé vigye az életét. Ez egy életszakaszban – kimondom – nekem is példa volt. Arra gondolhattam: „Ha Jack akkor sem adta fel, amikor… Én miért adnék fel bármit is?” És ide tenném azt a zárójelet, hogy az irodalom funkcionális műfaj. Jack London realista szerzőként határozta meg magát. Én azt mondanám: darwinista-maximalista vagyok. Meggyőződésem, hogy az irodalom épp oly hasznos, mint a svájci bicska. Nem pusztán a gyönyörködtetésünket vagy a szórakozásunkat szolgálja. Nem pusztán bölcsészeti holmi. Nem, az irodalom hasznos eszköz, kemény cucc. S hogy a népesség többsége nem olvas, arról az irodalom maga is jelentős részben tehet.
Oly sok mindent nem írtam ki a Facebookra indulás előtt és közben, hisz sokszor időm se volt. Az egyik elmaradásom az, amit még indulás előtt szerettem volna posztolni. Jack London özvegyének életrajzát indítja a fordító a következővel (nem szó szerinti idézet):
„Jack London volt az, aki a hihetetlenül színes és kalandos életet nem írta, hanem élte.”
Ez a lényeg. Meg az, hogy amint kiálltam az útra, elhagyva a komfortzónát, a megszokott írói működés terepét, akadtak olyanok, akik szintén elhagyták. Például amikor meghívót küldtek és a házukba engedtek 24 vagy 48 órára.
A cikkíró néha mintha kétkedne az út spontanaitásában is, például azokban az esetekben, amikor az irodalmi túra írókhoz, teszem azt Fenyvesi Ottóékhoz vezet.
„Érdekes volt az is, az olvasók miatt utazott stoppal állítólag, de véletlenül irodalmároknál talált szállás többször is. Így került Lovasra (ahol tűzifát is hasogatott a szállásért) a vajdasági író fenegyerek Fenyvesi Ottó tanyájára…” (Mandiner)
„Állítólag.” Erről itt posztoltam: (https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1064412610256155) Érdemes lenne Fenyvesi Ottót és Bartuc Gabit is megkérdezni, hogyan estem be hozzájuk. A posztokból és a hozzászólásokból (többek között a füredi hajósok reakcióiból is) jól látható, hogy a jeges Balaton és a szél „döntötte el”, hogy aznap Lovason kötöttem ki.
És ha már egyszer a regényírás kapcsán fizikai kockázatokról esett szó, és néha a cikkíró is azt sugallja, veszélyes helyzetek is adódtak az úton, hadd osszak meg néhány, még az út előtt írt sort. Azért nem osztottam meg korábban, mert úgy gondoltam, ízléstelen lenne. Talán. Az jönne le, hogy a szerző feltupíroz, erősen reklámoz egy dolgot. Holott a kérdés és a válasz is realitás volt a számomra. Most, hogy már nem állok az út szélén, talán már belefér a játékba, elfér a Facebookon.
„Meghalhatok-e az országúti, erdő-mezei téli éjszakában?… Meghalhatok infarktusban, tüdőgyulladásban, sztrókban, rákban. Meghalhatunk rosszkedvünkben, a hetedikről, hídról városban, kötélről a későromantikus angol tájban, és meghalhatunk jókedvünkben, lépcsőn nyargalva csokorral a kezünkben s elbotolva. Meghalhatunk a sápadt Hold udvarában, a virulens Nap ezer sugarában, és a csillagtalan novemberi éjszakában. Meghalhatunk későn és hamar (túl hamar és túl későn), nehezen és könnyen (túl nehezen és túl könnyen), meghalhatunk csecsemőhalálban és gyermekágyi lázban. Az élet már csak ilyen.”
Ma csak annyit tennék hozzá: És mégis, még mindig élünk. Nem is akárhogy!
Köszönet a cikkért Tölgyes Lászlónak.
Most pedig egy könnyű ebéd után, beülök a Dróthoz egy záró-interjúra, míg a Kossuth Közelről című műsorában délután 15.30 és 16.00 között hallhatjátok azt az interjút, amit az autómosóban töltött utolsó országúti éjszaka után adtam. Szó szerint a mosóból estem be a Bródy S. útra. Beszédes kedvemben voltam, nem lehetett könnyű megvágni…
Legyen szép napotok! Üdv: Cen’
A Mandiner cikke itt: http://digit.mandiner.hu/…/20160203_az_iro_mint_termek_avag…
Fotó: Balatonakarattya – az utolsó fekhelyem az autómosóban.

2016. február 2. 20:16
facebook-buttonMost itt. Ez is szep. Es siralyok szazai az esti dunan.

2016. február 2. 14:39
facebook-buttonUTÓHATÁS
Ez a pár másodperces videó nem azt örökíti meg, amint a saját bicepszemben gyönyörködöm, hanem azt, amikor a tegnapra szétszadizott bal karom ma, egyszer csak rángani kezdett. Nem én feszítgetem, hanem az ideg. Kevésbé fáj, mint tegnap, viszont néha ezt csinálja, s egy-két másodpercenként összeugrik benne az izom. Néha kissé idegesítő. Egy emlék, egy utóhatás az útról. Sokan írtátok, hogy kell majd idő az út feldolgozásához. Talán az izomzatnak is?

2016. február 2. 12:21
facebook-buttonUTÓHANG
Mióta elrajtoltam az akarattyai benzinkútról, most először ülök géphez és próbálom bepótolni az elmaradásokat. Addig is egy kis utóhang az útról a Borsban.
http://www.borsonline.hu/20160202_otezerbol_jarta_be_az_ors…

2016. február 2. 8:55
facebook-buttonJó reggelt! Tegnap már csak egyszer posztoltam, de remélem, elnézitek nekem. Az akarattyai benzinkúról (a mosóból) egy utolsó kávé után (lásd fotó) egyenesen, megállás nélkül a Kossuth rádióba mentem. Megállt egy kocsi, kinyílt az ajtó. “Szia. Centauri vagyok, épp egy Jack London-túra végén. Elvinnél a Kossuth rádióig?” – kérdeztem. És lássunk csodát, a kocsi a Bródy S. úton rakott ki, alig 100 méterre az MTVA épületétől. De ez már nem az út spontán csodái közé tartozott, hisz ez az autó nem véletlenül járt arra, s nem véletlenül állt meg. A rádióban jót beszélgettem (többek között a biztonságiakkal is). Mihelyst tudom, mikor kerül adásba, kiposztolom. Most barátoknál vagyok, van pár sürgős elintéznivalóm ma, de délután jövök, és szándékom szerint válaszolok mindenkinek mindenre. Legyen szép napotok, és legyen jó utatok továbbra is. Üdv: Cen’

2016. február 1. 7:44
facebook-buttonPUHA KALAP (20. nap)
Jó reggelt. Mélyen aludtam. Ha nincs a benzinkúton műszakváltás, aludtam volna tízig. De könnyen és jól ébredtem. Egy jóember hajolt fölém. „Jól aludtál?” És kezet fogtunk. Ő állt, én még a földön feküdtem. Így sem ébredtem még. Komótosan összecsomagoltam, feltekertem a laticelt, a hálózsákot, szépen mindent a helyére, aztán az aprómból kávét vettem. 20 napja nem vettem kávét, italt, élelmiszert.
Nem érzem, hogy befejeztem. Talán csak annyi: szúrós eső az úton, köd és csípős szél, s ez ma már nem nyom annyit a latba. Nem leszek kinn egész nap. Hangulatosnak találom. Mert nem fog átjárni.
Öltözésnél láttam, hogy megpuhult a kalapom mára. Nem lett olyan, mint a szarvasbőrből metszett finom western-kalap, de nem is olyan kemény, kopogós, mint az út elején. Már nem vagyok keménykalapos. Az út tette ezt velem. A hátam akár a deszka, de a pszichém jóval engedékenyebb.
Legyen szép hetetek! Nem tűnök el, jövök, írok, posztolok a jövőben is. Elmondom, megírom mindazt, ami út közben elmaradt. Elmaradt mert mentem. Elmaradt, mert nem volt wifi. Elmaradt, mert nem lehetett mindent mondani egyszerre.
Hamarosan elindulok innen, megyek a rádióba, kíváncsi vagyok rá, mit kérdeznek, s magam se tudom, mit mondjak majd erről az útról, van-e olyan benne, ami a legfontosabb. Talán úgy lesz, mint eddig: ha egy kereszteződésbe vagy egy meghívóra érek, ott, abban a pillanatban mindig tudom, mit tegyek, akkor is, ha gőzöm sincs a másnapról.
Üdv: Cen’

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük