2020.02.06. Eltűnt rigók, sálak és emberek nyomában – Robinson Máltán

Napnyugta a Földközi-tengeren, a máltai Robinson Crusoe tanyájának szirtjeivel (Fotó: Centauri)

Úgy éreztem, hogy ez mágia. Hogy valóban Adam Sude-ra találtunk rá. S csak most, utólag jut eszembe: talán jó lett volna mégis találkozni a máltai Robinsonnal. Látni, hogyan néz ki.


Miután rátaláltunk a Földközi-tenger szigetén, Málta legnagyobb szigetének végében, annak is az északnyugati, félig-meddig Afrikára néző oldalán, nem sokkal a Paradise Bay Beach-ként jelölt fövenyes partszakasz fölötti sziklák között a kék kövirigóra, már alacsonyan járt a nap, és ahogy legutóbb írtam – mielőtt újabb utazás miatt félbeszakadt volna az elbeszélés – számolnunk kellett azzal is, hogy napnyugta után hamar sötétedik, s úgy kell alakítanunk a menetrendet, hogy még lássuk valamelyest az ösvényt, mely visszavisz az Ic-Cirkewwa-i műútra, ahonnan busszal haza mehetünk.

Ennek megfelelően kapkodva kapaszkodtunk feljebb abban a reményben, hogy magasabbra jutva még szebb kilátásunk nyílik a naplementére.


Odafönt leginkább virágokat fotóztam, és bár délen voltunk, mindketten úgy éreztük, északi a hangulat, és a táj Skóciára emlékeztet (Fotó: Centauri)

Fel is jutottunk hamar egy viszonylag jó platóra, ám hamar úgy gondoltam, mégsem lesz ott egészen jó, mert „csak” a Földközi-tenger Afrika felé nyújtózó végtelenjét látjuk, s felette a vörös napot, és ez kevésbé fotogén, mintha volnának szirtek, bokrok, bármi, ami egy kicsit színesebbé, mozgalmasabbá tehetné a képeket. Ezzel Mara is egyetértett, legalábbis beleegyezett, hogy hamar lejjebb ereszkedjünk, és keressünk egy kijáratot a sziklák közé.

Talán csak azzal győztem meg, hogy így máris megkezdjük a leereszkedést, így kisebb eséllyel sötétedik ránk a karszton.

Valamivel lejjebb elhaladtunk egy sziklahasadék előtt, ahová valami ösvényféle is vezetett, bár nem lehetett megítélni, valóban ösvény-e vagy csak egy hasadék, hisz hasadékok szabdalták a partvonalat mindenütt.


Ezt a képet még felfelé tartva lőttem a hasadékról – gőzöm se volt róla akkor, mit is rejt voltaképp (Fotó: Centauri)

Mindenesetre az a hasadék valamiben mégis különbözött a többi tengerre néző sziklaterasztól, kőrengetegtől. Ahogy azt korábban szintén írtam, korábban is feltűntek nekem a sziklameredélyeken tenyésző nádasok, mivel nem értettem, hogy abban a szeles, félsós, száraz környezetben hogyan élhet meg bármiféle nád. Feltételeztem, hogy esetleg forrásokat jelölhetnek.

Ezért kihegyezett voltam mindenre, ami a növényzet anomáliáit illeti. Így aztán, mikor először haladtunk el a hasadék előtt, ismét feltűnt egy nádfolt, de az is, hogy a többi platóval ellentétben, ebből a hasadékból felmagasodott néhány pálma is. Sokfelé láttunk pálmákat Máltán, mondhatni közönséges növény a szigeten, de nem a tengerparti sziklaomlásokon.

Újra a hasadékhoz érve úgy ítéltük meg, hogy amennyiben sikerül naplementére a hasadék közepéig leereszkedni, elérhetjük azt a célt, hogy a naplementét egy izgalmasabb, változatosabb környezetből nézhessük és fotózhassuk végig.

Felmerült bennünk az is, hogy a vízhez közel talán szebb is, jobb is, mint madártávlatból, s úgy tűnt, hogy a hasadék lehúzódik egészen a tengerszintig.

A lejtő elég meredek volt, én mentem elől, Mara utánam. Később ráadásul sárossá vált. És egyértelmű lett az is, hogy valóban ösvény, amelyen járnak. Alig fogtuk fel ezt, váratlanul egy nádtetős kunyhóhoz értünk.


Kapkodtam 🙁 – ezt az egyetlen képet lőttem a kunyhóról, többek között azért, mert azonnal valami más kötötte le a figyelmemet (Fotó: Centauri)

Mintha valamiféle Robinson épített volna ott magának tanyát.

Különösen csodálatos – és a máltai Robinson óvatosságáról árulkodik –, hogy a kunyhóból semmi sem látszódott fentről, holott légvonalban kicsi volt a távolság.

Mara óvatosan jött utánam, hogy meg ne csússzon. Épp csak rácsodálkoztunk a kunyhóra, amikor megértettük azt is, hogy mitől sáros az ösvény, s miért van ott is nád. A kunyhó mögött egy szabályos medencét találtunk, amelybe a titokzatos Robinson a sziklafalból fakadó karsztforrás vizét tárolta. A medencéből csobogva folyt tovább a bőséges forrásvíz.


Mindent, ami a víz megtartását szolgálta, rendkívül gondosan alakított ki 🙂 (Fotó: Centauri)

Nem mondom, hogy a tanya és környéke rendezett vagy tiszta lett volna, sok helyen láttunk eldobott, kallódó műanyagvödröket, palackokat, ugyanakkor rendkívüli gondossággal alakítottak ki ott mindent. A vödröket és palackokat pedig nyilván öntözéshez használta emberünk, és nyilván időnként felhozott a partról is dolgokat.

Nyilván emlékeztek: Adam Sude, az egyik regényem főszereplőjének keresek helyszíneket, ez az utak egyik fontos célja. Aznap, nem sokkal napnyugta előtt pedig egy olyan helyen találtam magam, ahol akár most is élhetne.

E kicsi, eldugott Robinson-tanya, ez az apró, sziklatömbök közötti Éden lehetne akár Adam Sude tanyája is, sőt lehetne a tanyája, a búvóhelye akár most, 2020-ban is.

Mara is találgatott, vajon itt él-e valaki, esetleg többen is, hisz hamar láttuk, hogy a forrásvizet gondosan tapasztott vályúkban és csöveken vezetik lefelé, kanyarogva a sziklák között, néhol megosztva a vizet, erre is, arra is.


Érdekesen vezeti a vizet, zárt és nyitott szakaszok váltakoznak; a nyitott szakaszokra talán azért van szükség, hogy vételezhessen a vízből a parcelláknál, ugyanakkor ügyel arra is, hogy csökkentse a párolgást. A képen felsejlik, hogy ez a kis csatornát valószínűleg kiépítette a tengerpartig. (Fotó: Centauri)

Körülbelül húsz métert ereszkedtünk lejjebb, amikor kis parcellák sokaságát találtuk a sziklák között. Többségük egészen kicsi volt, alig néhány négyzetméter. Nagyobb parcellák kialakítására ott speciel nem is igen nyílt mód, hisz minduntalan nagy sziklatömbök szabdalták a meredek oldalt.

Ugyanezek a sziklák azonban lehetővé tették azt is, hogy fentről egyáltalán semmi se látszódjék a kis gazdaságból.


Ez volt a legnagyobb parcella (Fotó: Centauri)

Továbbra is azt találgattuk, ki vagy kik élhetnek ott. Mivel az ösvény végig felázott, tisztán láttam, hogy friss nyomok vezetnek előttünk, amiből arra következtettem, hogy egyetlen ember birodalmacskája ez.

Méghozzá egy jól megtermett férfié, aki egy kutyával él.

A nyomok egészen frissek voltak, lefelé vezettek, a part felé, talán halászni ment le. Rögtön adódott a kérdés: ha én élnék ott, én rendezkednék be egy ilyen isten háta mögötti helyen, ha én dugnék el a világ szeme elől legalább 80-100 kicsi parcellát, ahol megtermelek magamnak mindent, amire szükségem lehet, ha Adam Sude élne itt, hogyan reagálna arra, ha egy szép napon idegenek, két kíváncsiskodó „turista” bukkanna fel, akik mindent fényképeznek.

Én biztos nem örülnék.


Ha már a hasadékba is beléptünk és úgy lövünk egy képet, akkor is épp csak észrevenni a kunyhót, a parcellák és a csatornahálózat meg a medence azonban egyáltalán nem látszik. Kell ennél jobb búvóhely? Arról nem is szólva, hogy a kilátás pazar. (Fotó: Centauri)

Marának nem mondtam, hogy szerintem ott egy tagbaszakadt férfi és egy középtermetű kutya él, nem akartam, hogy parázzon. Inkább gyorsan készítettem még pár fotót (látszik is a képeken, hogy sebtében lőttem őket), és inkább azt javasoltam, menjünk vissza, ki a hasadékból, fel a karsztra megint. Részint azért is, mert a nap közben egészen alacsonyra ereszkedett, ám a Robinson-ültetvények hasadékából nem láttunk ki a tengerre. Tovább kellett volna ereszkedni, átkelni egy sziklaperemen, hogy kilássunk, a perem mögött azonban ott lehetett a tulajdonos, s egyébként sem lehettünk biztosak abban, hogy valóban kilátunk. Így aztán szépen visszaaraszoltunk a sáros ösvényen, át a karsztforráson tenyésző nádason, ismét fel arra az ösvényre, amely a Robinson-tanya fölött futott.

Úgy éreztem, hogy ez mágia. Hogy valóban Adam Sude-ra találtunk rá.


Ezt a helyet korábban is lakhatták – a pálmakunyhótól délre, a sziklafalak alatt egy apró, régi kőépület is állt. Efféle kicsi, egyszemélyes, eldugott épületekkel mindenütt találkozni, amint barlanglakásokkal is (Fotó: Centauri)

S csak most, utólag jut eszembe: talán jó lett volna mégis találkozni a máltai Robinsonnal. Látni, hogyan néz ki. Milyen az arca. Milyen a tekintete. A szeme. A kutyája. A járása. Vajon hasonlít-e akár egy cseppet is arra, amilyennek Adam Sude-ot képzelem? Ott és akkor azonban ez fel sem merült bennem – ahogy az út nagyrészében, akkor is öt dologra kellett figyelni egyszerre, végtére is nem pihenni, hanem dolgozni mentünk Máltára. Figyeltük a napot, hol jár épp, figyeltük a környéket, hol kínálkozik fotózásra lehetőség, figyeltük a részleteket, a karszt apró részleteit, bokrait és virágait, madarait nem különben, a nádat, és – amit nem is említettem még – kerestük a „legendás” madármészárlások nyomait is. Hol erre fókuszáltam, hol arra, nem is értem, Mara hogyan viselte ezt. De úgy tűnik, egészen jól, s bárhogy viselte is adott pillanatban, abban egészen biztos vagyok, hogy értette;

pontosan értette, miért vagyunk ott, miért vagyunk úton; pontosan értette, nem azért jöttünk idáig, hogy kávézókat próbálgassunk, hogy hazaérve mondhassunk valamit a máltai konyháról. Pontosan értette, hogy olyasmit keresünk, amit kevesen, s nem tehetjük meg, hogy ne találjunk rá, nem tehetjük meg, hogy üres kézzel térünk haza.


A “hekatomba” (Fotó: Centauri)

A nap annyira alacsonyan járt már, hogy szinte rohanva ereszkedtünk még lejjebb, egészen a kék kövirigók élőhelyéhez, oda, ahol egy hekatombára emlékeztető kőépület állt, s az alá is egy kissé, egy barátságos méretű sziklaplatóra, ahonnan úgy nézhettük végig a nap alábukását a Földközi-tenger vizébe, hogy a nap és közénk ékelődött a máltai Robinson hasadékának egynémely sziklaszirtje. Ha van kapkodó alkonynézés, ez az volt, legalábbis az első percekben. Ahogy kiértünk a sziklateraszra, rögtön fényképezni kellett. Mara leült a kövek közé, én pedig a fotózáson pörögtem. Mögé mentem, hogy jobb kilátást keressek. Természetesen ott is felfedeztünk egy széles repedést a sziklaperem előtt, Mara határozottan arra kért, hogy ne menjek át rajta, s úgy is lett.

S amint ott a legmegfelelőbb pozíciót kerestem, rájöttem, hogy a legszebb téma az alkonyban, az ember – Mara maga.

Ennyi erővel persze akár maradhattunk volna feljebb is, de akkor sosem bukkanunk rá a Robinson-tanyára, s egyébként is, ki tudja, az eredetileg megcélzott magaslat adott-e volna olyan apró részleteket, mint a Mara lábainál nyíló virágok, lett-e volna odafönt az alkony s a kép olyan, mintha Exupery rajzolta volna.

Már a fotózás után is úgy éreztem: végre egy kép, ami azt sugallja, ezért jöttem. Ezért a képért jobban, mint Adam Sude miatt.


Kis Hercegnő napnyugtában – Amikor Máltán lemegy a nap (Fotó: Centauri)

A napnyugta utolsó perceiben azonban letettem a gépet, és Mara mellé ültem. Adtunk a konvencióknak rendesen. Szépen, nyugodtan végignéztük, ahogy lenyugszik a véres nap a Földközi-tenger feketéjébe. Aztán már sokkal kevésbé konvencionális módon felpattantunk, és levágtattunk a karsztról. Elérve a Paradise Bay Beach-et ismét, vagyis azt a pontot, ahol már nem volt meg Mara sálja, felajánlottam, hogy mehetünk visszafelé is a sziklaperem mentén, hátha rábukkanunk a sálra. Hamar leértünk, tehát láttuk volna még. Valójában nem volt kedvem a sálat keresgélni, de gondoltam: ha Marának fontos, ezen ne múljon, próbáljuk meg. Mara tanácstalan volt a kérdésben. S ahogy közben tovább bandukoltunk, egyszercsak a fövenypart fölötti parkoló alacsony fakorlátján megpillantottam a sálat. Nem ott hagytuk el, ez rögtön látszott. Valaki megtalálta, feltehetően a karszton, kihozta a parkolóig, és ott egy feltűnő, jól látható helyen kirakta, hogy már messziről is megláthassa a gazdája.

Ajándéknak éreztük ezt mindketten. És mivel Mara korábban keveselte a máltaiak kedvességét, jel is volt ez: itt is akadnak jó emberek szép számmal – ahogy talán mindenütt a világon.

Megkerült az elveszett rigó. Megkerült az elveszett sál. Megkerült a Kis Herceg párja – hisz a továbbiakban a Maráról készült fotót úgy emlegettük csak: a „Kishercegnő”. Megkerült Adam Sude. Megkerült egy kedves máltai is, akinek sosem tudjuk meg a nevét, sosem látjuk az arcát, sosem halljuk majd a hangját, mégis szeretettel gondolunk rá évekkel később is.

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


málta night

Rózsaszín alkonyban értünk le a kikötőhöz a kivilágított pálmák közé (Fotó: Centauri)

Feliratkoztál már hírleélvre? Próbáld ki! 🙂 

Email cím*


2020.01.27. Málta váratlan ajándéka – Európa egyik legszebb madara

2020.01.29. Második út első nap

2020.01.27. A Föld, az élet térfelén egyensúlyozó zseniális kötéltáncos

2020.01.25. A máltai szüzsé

2020.01.16. Kevergés Máltán, kavarás a neten

Jack London túra – Csavargás 5000 forintból egy hónapig

12 Comments:

  1. Ezt megint élvezettel olvastam. 🙂 Én is szeretek felfedezni “titokzatos” helyeket. Azért az út elején készült fotókról már sejteni lehetett, hogy valami réges rég épített, és leomlott falak között visz az út.

  2. Ibolya Nagy

    Izgalmas volt és szépséges. Köszi ☺️

  3. Nem hiába vártuk/tam/ a folytatást!
    Élvezetes, szinte Veletek követtem a friss nyomokat, éreztem a nád illatát, hallottam a tenger ” muzsikáját”…🤗🥰
    Látványos, csodás fotók, s mint a mesében, itt a vége fuss el véle, minden
    jól sikerült!🥰🥰Köszönöm!
    Izgatottan várom a további élményeket!🙃
    Minden szépet!😊🐦🌠🌊🌅🥰

  4. Szabó Edit

    Elolvastam újra az előző fejezeteket is, hogy az óceán-parti fövenytől, a mohától, a páfránytól, a hangától és a mimózáktól teljes mértékben vissza tudjak térni a máltai sziklákhoz és a Földközi-tengerhez, és tovább élvezhessem ezt a részletes beszámolót. 🙂
    Aztán majd visszamegyek oda megint. Remélhetőleg még mielőtt újra útnak indulsz. 🤔

  5. Nagyné Ica

    Érdekes, izgalmas, rejtélyes…nem utolsó sorban szerencsés utazásban volt részetek. Veletek együtt nekünk is. Köszi a beszámolót! 😊

  6. Annyira szépek a képek- Adam Sude talált egy kalyibát, ahol elmélázhat az életéről, komolyan mondom végig ez volt a fejemben a máltai posztoknál, hogy na, mikor lesz már egy hajlék, ahova ki lehet vonulni a világból? A sál története fantasztikus, Szirének útmutatást adnak igeeeen, Adam jó úton vagy :-))))

  7. Mindenkinek köszönöm a figyelmet, és elnézést, hogy nem egyenként válaszolok. Ennek oka részint az, hogy szeretném valamiként emgszűntetni a történetek, beszámolók torlódását 🙁 Igyekeznem kell, mert az idő szűkös, az élet és a TWO ON THE ROAD is rohan, az óceáni posztokból nem raktam fel még semmit, szóval fel kell kötnöm a gatyát erősen 🙂 a világ meg nagy, állati nagy, rohadt nagy, és eszement nagy svédasztal, bár épp a napokban jöttem rá, hogy voltaképp viszonylag röviden összefoglalható, melyek a legfontosabb mozzanatok ezen a bolygón, amiről tudni kell, amire figyelni kell, és ennek megértéséhez, meglátogatásához, megfotózásához nem kell egy egész élet – na de erről később. A nyitóoldalon már ott van a máltai sztori utolsó előtti fejezete, s aztán (hamarosan) végleg lapozhatunk az óceánra, meg a többire 🙂 🙂 A legjobbakat! Üdv: Cen’

  8. Holsky Péter

    Kerek lett a nap, és mégis ígéri a folytatást 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük