• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.02.19. Csöbörből vödörbe, végül a mennybe

Dekor a szálláson – Maubuisson, Les Grands Pins (Fotó: Centauri)

Nem bírom megállni, hogy el ne süssem azt az olcsó tanulságot, miszerint ne ítéljünk a küllem alapján vagy első látásra. Amint az ajtó kinyílt, először is meleg csapott meg.


2020.02.19. Úgy tűnik, nem szabadulhatok a késleltetett adás kísértetétől L Sebaj. Mit tehetnék? – megyek tovább, ahogy tudok; írom, amit (ahogy) élek – élem, amit (ahogy) írok; s egyszer csak (úgyahogy) majd a végére érek.

Ott hagytam abba az atlanti-francia sztorit, hogy Maubuissonba érve a hely totálisan kihaltságával szembesültünk. Annyira halott volt, aminél halottabb már nem is lehetne. Bár találtunk legalább egy boltot, amely biztosította, hogy legalább élelmiszerhez gond nélkül hozzájussunk, ám ezen felül maradt a totális elszigeteltség. S hogy a szállásadónk sem jelentkezett. S hogy esélyünk sem volt arra, hogy kerékpárokat vagy wifit szerezzünk.

Mara vett egy vaníliás csigát a boltban, én nem kértem semmit. A körülményeket látva arra gondoltam, szükség lehet még minden centre. Alapból sem voltunk eleresztve, de ha a szükség úgy hozza, hogy az internet miatt állandó ingázásra kényszerülünk, méregdrága éttermekbe kell időnként bemennünk, akkor hamar végére érhetünk a szűk keretnek.

A bolttal szemközt találtunk még egy nyitva tartó helyet. Az üdülőövezetek megszokott bazáros épületsorán volt egy kicsi épület, ami előtt páran beszélgettek. Bármi legyen is ez, talán van wifijük – gondoltam. Mara végül kiderítette, hogy egy zeneiskola.

Szóval: Maubuissonban januárban két dolgot tehetsz: bagettet veszel a környék egyetlen boltjában vagy megtanulsz játszani egy hangszeren. Remek.


A tópart Maubuissonban – 2020. január (Fotó: Centauri)

Menjünk le a tóparta, mondtam Marának, mivel időnk volt még bőven, s az is jobb, mint ott árválkodni nagy kétségbeesetten, Európa nyugati szélén, pár percnyire a Vizcayai-öböl háborgó hullámaitól, amikor is életünkben először jutottunk el az Atlanti-óceánig. Azt is mondtam, hogy talán telefonról lehetne megosztani internetet a laptopokkal. Marát kiváltképp azért aggasztotta ez a gond, mert home office-ban van, de azon a héten szinte minden nap dolgoznia kellett, vagyis az internet hiánya azt jelentette neki, hogy nem tud „bemenni” a munkahelyére. Oké, lesétáltunk a tóhoz, kiválasztottunk egy nagy fát, és letelepedtünk alá. Mara majszolgatott, ittunk egy kis gyümölcslevet, én meg úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha egy kicsit lehiggadunk, nyalogatjuk a sebeinket kicsit külön-külön, egyébként is, bármi van, itt is fotózni kell, nem lehet elengedni egyik dolgot a másik után csak azért, mert komoly problémáink akadnak. Az időjárás nem igazán kedvezett, de legalább nem esett az eső, a tó nyugodt volt, csöndes, és pár kárókatonán kívül más nem mozgott rajta. Fotogénnek se mondanám, de azért elsétáltam a fövenyen, s lőttem pár képet.

Mire visszaértem – úgy negyedóra múlva – Mara már jobbkedvű volt, mert ott a fa alatt sikerült internetet fabrikálni a telefonjáról a laptopjára, ez pedig azt jelentette, hogy még ha én nem is tudok jelen lenni az interneten (ha mégis, akkor is csak korlátosan), ő legalább a munkáját elvégezheti.


Sok érdekeset nem találtam, egyedül talán a tőzeges üledék volt az – előre jelezte, hogy a dűnék mögötti világ valójában ősi mocsárvidék (Fotó: Centauri)

Felmerült, hogy lestoppoljunk az óceánhoz, de én nem akartam. Mi van, ha visszafelé nem jön időben autó – kérdeztem Marát, – és nem érünk vissza időben a szállásra? Újabb galiba. Ez nem hiányzott nekünk. Így aztán ténferegtünk még kicsit, végül visszasétáltunk Maubuisson fölé, hogy most már tényleg megkeressük a szállást, a Les Grands Pins-t. Először ugyanott próbálkoztunk, ahol első alkalommal, de sikertelenül. Nem tudtuk azonosítani a házat, ahol a szállás lenne. Mara valamivel később mondja, hogy van kép is a szállásról. Nosza, nézzük meg! Egy zöld emeleti erkélyt láttunk a képen. Rövid nézelődés után világos lett, hogy rossz helyen keresgélünk. Ehhez hasonló nincs abban a körben.

Tökéletesen kihalt volt a környék. Sehol senki. Csak az egyik házból méregetett minket egy nő gyanakodva. Később láttam, ahogy az erkélyajtóból felveszi, amint fel és alá járkálok. Gyanúsnak talált minket bizonyára. Legalábbis engem. Azt javasoltam, hogy Mara maradjon ott, én pedig teszek egy kört, hogy találjak egy zöld erkélyes épületet. Mara belegyezett, én meg elindultam a dombtető, az erdő felé. Alig mentem száz métert, a fenyők között négyemeletes házak csoportját pillantottam meg – zöld erkélyekkel. Feljebb mentem, körbejártam, az épületeken építőmunkások dolgoztak, a tetőszigeteléseket javították, amúgy sehol senki. A recepció bezárva, vendégek szemlátomást nincsenek, a kerékpártárlókban lepukkant, leeresztett bringák. Az egész úgy nézett ki, mint az átkosban a balatoni úttörőszállások.

Sok jót nem néztem ki belőle.

Visszamentem Marához, s együtt caplattunk fel az erdőhöz. Ott ő is megerősítette, hogy ez lehet az. Felmentünk a medencéhez, és leültünk. Én még elmondtam párszor, hogy kerékpár mindenképp kell, át is néztem a tárlókat, találok-e valahol épkézláb bringát, de csak egy erkélyen találtam értékelhető példányokat, ahová úgy kellett bemászni, ráadásul azokat szépen le is lakatolták. Mindegy, eltökéltem, hogy ha nem lesz bicikli, balhézok. Legalább az legyen. Életkedvünk maradványai oszladoztak végül a nagy atlanti, világvégi csöndben. Én már azt latolgattam: hogy a francba tudunk majd egy rohadt kávét csinálni? Mert hogy ezekben az épületekben nincs fűtés, az tuti. Valószínűleg fürödni sem lehet. Jó, ha egyáltalán áram lesz. Olcsó volt, csakugyan, de úgy tűnik, ennek ára lesz, nem is akármilyen ára. Erősen az a benyomás uralt minket, hogy ezt rohadtul elnyestük. Egy szép, nyugodt, óceáni időszak helyett – amit munkával és anyaggyűjtéssel töltenénk – egyfajta dekkolásba kényszerülünk, ahol már az első naptól vágjuk a centit, csakhogy visszamehessünk Bordeaux-ba, és repülőre szállhassunk hazafelé. Jellemző, hogy amikor eljött a 17 óra, és átültünk a lezárt recepció elé, Mara egyszercsak megkérdezte:

„Ha tudom, hogy ilyen ez a hely, akkor is el akarok jönni az óceánhoz? Megbántam már, hogy belevágtunk ebbe is?”

Erre én azt mondtam, hogy erre a kérdésre nincs értelme most válaszolni, hisz csak annyit tudunk, hogy nem indul jól, de hogy mit lehet kihozni ebből, azt még nem tudjuk. Válaszoljuk meg ezt a kérdést akkor, ha végigcsináltuk. Akkor tudom megmondani majd azt is, hogy megbántam-e.

Én kissé mániákusan tovább pörögtem a kerékpárkérdésen. A szállásadónk késett. Én már lebunkóztam, s igen rondán beszéltem róla. Egy utolsó szélhámost képzeltem magam elé. Hogy Mara voltaképp milyen állapotban volt, nem tudom. Csupán a kérdéseiből gondolom, hogy maga alá került, amennyire lehetséges volt, s csak azért nem látszott ez annyira, mert az ő egója kisebb az enyémnél, vagyis ha maga alá kerül, önmagát sem nyomja agyon, ellenben, ha én kerülök magam alá – a saját egóm alá –, annak azért vannak kockázatai. 🙂

Végül jelentkezett a szállásadónk. Mara beszélt is vele pár szót, de nem sok sikerrel. A pali letette a telefont, majd küldött egy mailt franciául. Végül megérkezett. Várakozásaimmal szemben egy kedves, kicsit Lütyő-szerű figura.

Nem azért mondom, mert épp Franciaországban voltunk, hanem mert a pali csakugyan kicsit túlmozgásos volt, és ha nem is egy az egyben, de részleteiben erősen emlékeztetett Louis De Funes-re.

Mire a mi Lütyőnk megjött, én már minősíthetetlen állapotba kerültem, bár igyekeztem féken tartani magamat Mara előtt. Azt hiszem szartam mindenre, csak bringa legyen. Szerencsétlen pali el sem tudta mondani, amit akart, sőt bele sem kezdhetett igazán, amikor én már előálltam a bringa-üggyel. Mindezt úgy, hogy tudtuk már: Lütyő nem beszél angolul, se németül, se latinul, se oroszul, még szanszkrittul sem, kizárólag franciául, így a kommunikáció is korlátos lesz, csaknem lehetetlen. Ám Lütyő valamiként nyugtázta a kérdést, s valamiként a tudtunkra adta, hogy először menjünk, foglaljuk el a szállást. Megindultunk hát az egyik hodály felé, aztán fel a rendkívül csúszós lépcsőkön. Azon a rövid úton talán tökéletesen egy hullámhosszra kerültünk Marával. Megadóan, egyfajta reménytelenséggel araszoltunk felfelé. Majd elértük az ajtót. A Les Grands Prins üdölőnegyed „Ocean” névre keresztelt blokkjának 219-es ajtaját. Miután sikerült feljutnunk oda anélkül, hogy nyakunkat szegnénk, Lütyő kulcsot vett elő, és próbálta nyitni. Kicsit nehezen ment, a 219-es ajtó nem adta könnyen magát. Felkészültünk a legrosszabbra. Ha akkor átvilágít minket egy gondolatolvasó, megdöbbenve látta volna, hogy e két ember szinte tök üres, nem érez, s nem gondol semmit, s mindkettőben ugyanaz van, ugyanaz a rémisztően primitív gondolat: „Lesz, ami lesz.” Az a gondolat, ami a szállásfoglalás után tovább egyszerűsödik majd, tovább, az egyetlen lehetséges tőmondatra, ami nem lehet több, csak annyi: „Ez van.”

Nem bírom megállni, hogy el ne süssem azt az olcsó tanulságot, miszerint ne ítéljünk a küllem alapján vagy első látásra.

Amint az ajtó kinyílt, először is meleg csapott meg. Másodszor voltaképp egy hotelszobában találtuk magunkat. Olyan szálláson, amiről legjobb perceinkben sem álmodtunk. Ma sem egészen értem, hogyan lehet ez. Minden létező jóval felszerelt szállást kaptunk. Nemcsak fűtés volt, hanem első osztályú zuhanyzó, forró vízzel, káddal, zuhanyzóval, pipereszekrénnyel. A konyha álom! Tűzhely, hűtőszekrény, még mosogatógép is! A nappaliban tágas heverő, tévé, dohányzóasztal. Tágas hálószoba, ezer ágyneművel, házi széffel, éjjeliszekrénnyel, mindkét helyről kilátás, hatalmas üvegajtók egy kisebb társaságnak is bőven elegendő külső teraszra.


Az erkélyünk messziről, a fák között, a kerékpárokkal, és száradó törölközőkkel 🙂 (Fotó: Centauri)

Ekkor mutatkozott meg szállásadónk Lütyő-szerűsége, mivel mindent a legapróbb részletekig elmutogatott. Megmutatta, hol van a mosogatógéphez a tabletta. Megmutatta, hol a hajszárító (!), hol vannak a tisztítószerek, hol van a kávé (!), a kávéfőző, az olívaolaj sütéshez-főzéshez (!), térképeket vett le a könyhaasztal fölötti polcról, azon magyarázott el mindent, kinyitotta az ajtókat, becsukta az ajtókat, s itt kezdett viccessé válni. Megmutatta, külön-külön mindegyik ajtónál, hogyan nyílnak és csukódnak (bár ez ment volna nekünk magunktól is), megmutatta hogyan szabályozzuk a fűtést, végignyitogatta az összes szekrényt, s megmutatta az összes ágyneműt, megmutatta, hogyan huzatoljunk fel és le, megmutatta, hogyan kapcsoljuk be a tévét, hogyan kapcsoljuk ki, sőt azt is megmutatta, hogyan válasszunk rajta nyelveket, és ezt a mutogatást addig-addig művelte, míg azt nem mondtuk: „Szuper!” Addig-addig, míg nem látta rajtunk az elragadtatás első jeleit. Én menetközben már néha odasúgtam Marának: „Mit szólsz? Na, mit szólsz? Beszarás nem?” – Mara mosolygott, de csak módjával, mondjuk ideje sem volt rá, mivel ő kommunikált Lütyővel, amennyire lehetett.

Végül arra is sor került, hogy közlekedési infókat nyerjünk ettől a jóembertől. Aki egy ponton elővette a telefonját, nyomott rajta valamit, majd szépen tagoltan, közel hajolva a telefonhoz, belediktálta mondanivalóját a telefonba, majd megint nyomott valamit, aztán Mara felé fordította a telefont, mely az angol fordítást mutatta. Mire nem képes már a technika! Ezután Lütyő zökkenőmentesen kommunikált velünk egy fordítóprogram segítségével.


Fürdő – a borotválkozótükörtől a hajszárítóig minden 🙂 (Fotó: Centauri)

A szállás bemutatása, a háttérinfók átadása eltartott legalább egy órán át, végül jóemberünk azt mondta, hogy elszalad, hoz még törölközőket, biciklit és pumpát, kábé egy óra. Alig vártam, hogy elmenjen, és örülhessünk. Lütyő el – mi meg ott maradtunk egy minden szempontból kifogástalan szálláson. Boldogság. Rég volt, hogy ennyire mélyről ennyire magasra jussak pár perc alatt. Hihetetlen volt. Végre örülhettünk.

Úgy terveztük, hogy szállásfoglalás után elmegyünk még az óceánig, de már lassan sötétedett, amúgy is célszerűnek tűnt megvárni a palit. És bár talán furcsa, hisz végre révbe értünk, s az óceán ott volt tőlünk karnyújtásnyira, mégis, aznap már nem volt kedvünk lemenni. Élvezni akartuk, hogy melegben vagyunk. Kávét főzhetünk. Teát. Bármit. Fürödhetünk. Pihenhetünk. Kialhatjuk magunkat. Végigdőlhetünk a kanapén. Bekapcsolhatjuk a tévét. Kimehetünk az erkélyre. Forró fürdőt vehetünk. Bár szinte nyomorra számítottunk, kis túlzással most majdnem luxusban találjuk magunkat, olyan körülmények között, ahol igazán lehet dolgozni, lenni, élni, akár hosszabb távon is.


Táblácskák az erkélyen 🙂 (Fotó: Centauri)

Nagyon boldogok voltunk. Mara még ellenőrizte, hogy tud-e telefonnal annyi netet produkálni, ami a munkájához szükséges, s miután ez másodszor is sikerült, ő is megnyugodott.

És a mi Lütyőnk! A lelkes, túlmozgásos mutogatása! A segítőkészsége. Mondtam is Marának, hogy mennyire röstellem, hogy olyan rondán beszéltem róla korábban, anélkül, hogy ismerném vagy a szállást láttam volna.

Lütyő persze késett kicsit, de ez akkor már semmit sem számított. Én épp a fürdőben voltam. Nem meleg víz volt, hanem forró! Olyan forró, hogy vigyázni kellett, meg ne égessen. Nem úgy, mint Máltán, ahol víznyomás sem volt. Mara annak is örült, hogy itt iható a víz (ellentétben Máltával). Kimentünk a pali kocsijához, kiemeltünk két kifogástalan kerékpárt a csomagtartóból (biztos, hogy otthonról hozta őket), ezek után megmutatta, hol a lakat, hogyan kell kinyitni, becsukni, megmutatta, hogyan állítjuk az ülésmagasságot és a kormányt, hozott hozzá nimbuszkulcsot, hozott pumpát, hozott törölközőt, és ágyneműket, s csak annyit kért, hogy a kerékpárokat ne az épület előtti tárolóban, hanem az erkélyen tároljuk. Amikor a bringákat kivettük a kocsiból, a pali megállt egy pillanatra, elhallgatott, a fülét hegyezte, és az óceán felé mutatott. Mély, csaknem egyenletes dörejt hallottunk, mintha egy kegyetlenül hosszú tehervonat dübörögne a közelben. „Ocean” – mondta a pali.

Ekkor hallottuk életünkben először az Atlanti-óceán hangját, amit aztán minden nap, minden órájában hallottunk. Különösen éjjel. A lakásban is.

Miután ismét magunkra maradtunk, felmerült bennem, hogy esetleg mégis lemehetnénk az óceánhoz, hisz van már két frankó kerékpárunk. Az sem baj, ha sötétben esik ez a találkozás először, úgy talán még inkább különleges, de aztán hamar elvetettük az ötletet. Inkább pihenésre volt szükségünk – s arra, hogy felocsúdjunk mindabból a jóból, ami a nap végén pár óra alatt ránk zúdult, mintegy feledtetve minden addigi borút és kétséget.

Maradtunk tehát, elpakoltunk, átöltöztünk, lefürödtünk, ettünk-ittunk, beszélgettünk, és miután valamelyest felocsúdtunk a csodálkozásból, megbeszéltük a másnapi menetrendet. Később Mara aludt, nekem nem sikerült még elaludnom, inkább dolgoztam és írtam a nappaliban, abban a tudatban, hogy a honlapra feltölteni valószínűleg semmit sem tudok. Végül én is aludni mentem, valamikor késő éjjel. Nagy szavak ezek, tudom, de azzal a tudattal, hogy másnaptól, ha nem is radikálisan, de valamiként megváltozom, ha másért nem is, csak mert először tölthetek hosszú időt dűnevidéken – olyan helyen, ahol többek között a FONO is játszódik.

Jöjj első éj az óceánnál! Jöjj utolsó éj, amikor az óceánt még nem ízleltem! Utolsó éj, amit olyan emberként alszom át, aki az Atlanti-óceán partján sosem állt még. Jó éjt, óceánnélküli ember! Jó éjt, ember, akit az óceán ereje nem járt át még. Jó éjt, ember, aki utoljára tölt el kontinentális tudatban egy éjt. Isten hozott az óceánnál, ember! – reggel.

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-13-2020-01-30-zombiapokalipszis-a-francia-partoknal/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-12-malta-ereje-es-hallgatasa/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-09-masodik-ut-es-az-elbeszeles-turbulenciai/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-19-az-harang-amit-meg-sosem-huztak-meg-bennem/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/a-let-es-nemlet-lajtorjaja/

    14 Comments:

    1. Alaposan megvárattad az olvasóidat, de remélem a következő fejezet már ott figyel a gépeden!! 🙂

      • Nem volt szándékos, de elismerem, rendesen akadozik a “rendszer” 🙁 🙁 De folytatom még, s egyelőre kitartok az akadozás ellenére is 🙂 ahogy néhányan közületek is…

    2. Ibolya Nagy

      Óceán 🌊🌊🌊 Viscaya…., várunk!

    3. Szabó Edit

      Angol nyelvű táblácskák egy francia erkélyen… 🙂

    4. Holsky Péter

      Borúra derű, derűre óceánerő 🙂

    5. Patai Mária Zsuzsanna

      Most tudjuk, hogy miért vagy távol az “asztaltól”, nem aggódunk annyira, mint máskor.

    6. Nimbuszkulcs!
      Bearanyoztad a napomat!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük