2020.02.13. (2020.01.30.) Zombiapokalipszis a francia partoknál

Carcans – Franciaország (Fotó: Centauri)

 

Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy Mara kétségbeesése tökéletesen helyénvalónak bizonyult. „Zombiapokalipszis.” Mara ezt többször is elmondta, miután kiszálltunk.


2020.02.13. (2020.01.30.) Ahhoz mérten, hogy a pilóta a teljes útra zötykölődést és turbulens utazást ígért, a két és fél órás repülés java csöndes volt, sőt, életünk egyik, ha nem a leghosszabb alkonyát láthattuk. A gép ugyanis csaknem tökéletesen nyugatnak tartott, enyhén délnyugatnak, a nyugvó napot követtük voltaképp, így aztán mielőtt végleg besötétedett volna, mindig kivilágosult. Nem tudom, hogyan lehetséges, de az út egy rövid szakaszán az ég nem is sötétedett, hanem világosodott, mintha nem is alkonyban repülnénk, hanem hajnalban, pár perc erejéig a horizonton feltűnt még az alkony vöröse is.

Nem sokat túlzok, ha azt állítom, egymás után láttunk alkonyt és hajnalt, anélkül, hogy egy nappal ékelődött volna a kettő közé – és ez nem semmi.


Itt, ezen a semmitmondó felvételen épp hajnalba csap át az alkony. Vagy mondhatnánk, itt épp visszafordul az alkony hajnalba. Hajnal nő az alkonyból. Hajnalodik az alkony. Aztán persze a hajnalnak bealkonyult. Összességében pedig elnevezhetnénk ezt a jelenséget hajnalalkonynak vagy alkonyhajnalnak, kinek kinek ízlés szerint. (Fotó: Centauri)

Leszállás előtt egy órával pedig ismét láttunk kivilágított városokat, s ebből levontuk azt az elmés következtetést, hogy bármit mondott is a pilóta, itt olyan nagy zápor nem lehet, mivel nincs alattunk felhő, ami záport okozhatna. Sőt úgy tűnt, annyi felhő se, amiből bármi csepeghetne. Máltára is esőt ígértek, még sem láttunk egy csepp esőt sem 🙂


Itt egy másik kép, mely a maga módján talán szép, de élő ember meg nem mondaná, mit ábrázol. Ez Bordeaux úgy 4000 méterről – ha hosszú a záridő és a repülőgép is remeg. Ez életem első franciaországi felvételeinek egyike – szóval akármilyen is, szeretni fogom (Fotó: Centauri)

Tudtuk, hogy leszállás után pokoli gyorsan kell kivágtatnunk a reptérről, mert csak perceink vannak egy busz elérése, ami épp csak elér egy másik buszt, mely az esti szállásunkig visz. Amint kikapcsolhattuk az öveket, vágtattunk is volna ki, de mások is felpattantak, és hosszas várakozás alakult ki. Mara jutott ki a gépből elsőnek, én fel sem öltöztem még, miután kijutottam a gépből, a betonplaccon kaptam fel a ruhákat, aztán irány a terminál, irány a mosdó, végül futás a buszra. Szerencsére hamar rátaláltunk az 1-es buszra, mely Bordeaux egyik külső kerületébe, a Mérignac Centre-ig visz. Mint utóbb láttam, utastársaink egy része ugyanerre a buszra pályázott.

Ez már félsiker – mondtam Marának. Ám azt, hogy a félsiker mennyit ér, a magunk bőrén tapasztalhattuk aznap, mikor az első busz nem érte el a másodikat, mi meg ott álltunk egy olyan országban, ahol én speciel a büdös életben nem jártam, s egy olyan városban, ahol egyikünk sem. Este.

Legnagyobb megdöbbenésünkre, az elszalasztott busz volt az utolsó aznap Sainte-Hélene-be, ahol olcsó szállást foglaltunk. A terv az volt, hogy ott töltjük az éjjelt, aztán jobb híján stoppal megyünk tovább az Atlanti-óceán felé, mivel az óceánnál olyan helyen találtunk olcsó, ám az óceánhoz közeli szállást, ahová se busz, se vonat nem ment. Mara merészségét jelzi, hogy a stoppolást lazán bevállalta, bár ugyanakkor a franciáktól tartott kissé. Ezt az ellentmondást továbbra se értem egészen, ahogy írtam korábban is: rázósabb dolgokra vevő, ugyanakkor jelentéktelen dolgoktól is megijed időnként. Bárhogy van is, kisebb félelmei nem akadályoztak meg minket semmiben,

a bátorsága viszont erős alap ahhoz, hogy egyáltalán utazhassunk; elrepülhessünk szinte egyik óráról a másikra, teszem azt Bordeaux-ba.

A franciáktól való félelem kérdésére visszatérek még, mert rendkívül tanulságos.

Szóval, Mérignac Centre-nél rögtön egy kis kálváriával kezdtünk, de most csak annyit emelnék ki belőle, hogy az emberek rendkívül segítőkészek voltak, holott úgy hallottuk száz forrásból, hogy errefelé egyáltalán nem kedvesek, sőt ellenségesek a népek, erre azonban két tucat ember cáfolt rá rögtön az első estén. Akaratunk ellenére villamosoztunk, sőt blicceltünk (pocsék érzés volt, mint utóbb kiderült, kockázatos is, és csak a jószerencsének köszönhetjük, hogy megúsztuk), viszont összeakadtunk egy kedves kanadai úrral, később e balesetnek köszönhetően kénytelenek voltunk beülni valahová, így nem tervezett módon ettünk egy pizzát is, s végül, némi költségráfordítással,

nem sokkal éjfél előtt mégis elértük Sainte-Héléne-t, azt a köztes állomást, amely nagyjából félúton volt a reptér és az óceán között. Itt újabb, ezúttal kellemes meglepetés ért minket.


Rettentően húzós nap volt, s Sainte-Héléne-ben végre kicsit megnyugodtunk (Fotó: Centauri)

Vidéki kisvárosban vagy inkább nagyfaluban, klasszikus miliőben találtuk magunkat egy kis katedrális tőszomszédságában, rendkívül kedves emberek társaságában és házában. Az egész ház sugárzott az otthonosságtól, és volt fűtés – amit Málta fűtetlen szobája után nagyra értékeltünk. És bár úgy volt, hogy wifi nincs a házban, némi netre mégis szert tettünk.

Másnapi feladatunk az lett volna, hogy a hátramaradó 30-40 kilométert megtegyük valahogy, ahogy említettem egy olyan helyre, ahová nem megy semmi. Ez hihetetlen egy ennyire fejlett országban, de mégis létezhet. Többször több forrásból is azt az infót kaptuk, hogy oda semmi. Oda lóháton se. Pedig még másnap reggel is ellenőriztük, létezhet-e ez.

Világos volt, hogy csak a stoppolás segíthet.


 sainte-héléne france

Rossz fotó egy remek házról, mely sugárzik a tágasságtól s ugyanakkor az otthonosságtól. A kép baloldalán egy polcon sok üvegcsét látni. A házigazda felesége foglalkozik illóolajok készítésével – ez sok mindent mesél a házaik életviteléről (Fotó: Centauri – bár nem büszke rá 🙁 )

Őszintén szólva az a helyzet, hogy a térséget, a régiót én választottam ki a műholdképek alapján, ám a konkrét helyet Mara találta, elsősorban arra törekedve, hogy a szállás rendkívül olcsó legyen. Ez sikerült is. Az is fontos, hogy mielőtt foglalt volna, megkérdezte tőlem, jó lesz-e. Én ránéztem a térképre, s láttam, 3 kilométerre van a szállás az óceántól, de egyébként ott egy rohadt jó és nagy tó, a Lac’ d’Hourtin, mindössze 800 méterre, délre pedig, alig másfél kilométerre egy rezervátum, egy mocsár, sőt a műholdképek alapján úgy ítéltem meg, hogy valami puszta, erősen a szikesekre hajazó terület is, vélhetően mindez tele madárral, s vélhetően kellőképp változatos ahhoz, hogy bőven adjon munkát a fotózáshoz-íráshoz. Így aztán körülbelül két perc után rávágtam: „Naná! Remek lesz” – s folytattam, amit akkor épp csináltam, valószínűleg tovább írtam a máltai beszámolót vagy videót vágtam.

Ma már tudjuk, hogy Mara sikeresen választott ki egy világvége helyet – mondjuk, gondolhattuk volna, hogy a szállás nem véletlenül olcsó.

De csak utóbb szembesültünk azzal, hogy ez a hely minden elképzelhetőnél elhagyottabb januárban. A műholdképek valamelyik nyári hónapot mutatták, melynek alapján pezsgő élet sejlett fel a környéken. Most azonban tél van. Gyakorlatilag semmi sem jár, semmi sem működik, ami nyáron ezerrel pörög.


sainte-héléne 2 france

Sainte-Héléne-ben a ház minden zegzugában volt valami apró csinosság, figyelmesség, diszkrét dekoráció, amilyen ez az ajtó melletti kerámia is. Ezt valószínűleg a ház illóolajos-úrnője készítette saját kezűleg. (Fotó: Centauri – a továbbindulás előtt pár perccel)

Szóval stoppoltunk. Méghozzá igen eredményesen. Talán két órába sem telt, hogy megérkezzünk. Összesen három kocsival.

Először láttuk útközben az atlanti partvidék egyik jellegzetes erdőtípusát, melyben mindent derékig érő páfrány borít – ezek a páfrányosok télen vörösek, s így voltaképp szebbek is, mint friss zöldjükben, legalábbis rendkívül fotogének.

Bár a stoppolás a vártnál jobban alakult, mindvégig feszültek voltunk, sőt ez a feszültség egyre inkább nőtt, mivel ahogy közeledtünk végső állomásunk, Maubuisson felé, úgy egyre égetőbbé vált a kérdés, hogy a francba szerzünk majd netet.

Tudtuk, hogy a szálláson nincs. Sőt azt is tudtuk, hogy bár kerékpárral akartunk közlekedni a szállás és az óceán között, illetve a környéken, a szállásadó közölte, hogy a bicikliket ellopták. Engem leginkább az utóbbi tény aggasztott, Marát pedig az internet kérdése, hisz neki hivatalosan is dolgoznia kellett; nekem meg „nem hivatalosan” 🙂 Csak azért vállaltuk el hirtelen ezt az utat, mert úgy gondoltuk, Máltával ellentétben, nem mászkálunk, s alapvetően egy szűk körzeten belül dolgozunk, és sokat a szálláson.

Látva, mennyire nehézkes a közlekedés, milyen csöndes, álmos, kihalt a vidék, egyre kevesebb esélyt láttunk arra, hogy a gondjainkból érkezés után bármit is megoldjunk.


Rég készítettem efféle képet, ahol ott a cucc az útszélen. Konkrétan ilyet meg sohasem még, hisz soha az életben nem fordult elő, hogy bárkivel együtt stoppoljak. Ez is Franciaországban esett meg először – itt, konkrétan Sainte-Héléne nyugati végében. És itt van persze Mara vadiúj, ám kevésbé praktikus táskája is. 🙂 (Fotó: Centauri)

Azok, akik felvettek minket, szintén megerősítették, hogy ezen a vidéken télen semmi sem működik. Carcans-ba érve már kerestük az esetleges lehetőségeket, egy kávézót, bármit, ahol wifi lehet. Carcans tűnt a legközelebbi, valamelyest jelentős településnek, de valójában ez is csak egy álmos városka – persze ennek közepén is csodálatosan szép gótikus templom. Első tapasztalataink egyike, hogy jobbára éttermeket találni arrafelé, nem kávézókat, ennek megfelelően ezek a helyek nem arra vannak szánva, hogy bolyongó turisták megigyanak egy kávét, míg neteznek. Ennek ellenére betértünk egy helyre, Mara pedig – mivel Franciaországban jóval több időt töltünk, mint Máltán – már azt fontolgatta, hogy legrosszabb esetben bejár majd Carcans-ba. Én ezt akkor is reménytelennek láttam, főként miután ivott egy kávét, s kétezer forintnak megfelelő eurót hagyott ott érte.

Nem is maradtunk ott sokáig. Sürgettem is, hogy haladjunk tovább, mivel nem tudtam, hogy a szállást csak 17 órakor foglalhatjuk el. Időnk tehát lett volna még bőven.

De remek lett volna hamar érkezni Maubuissonba, ha ott találunk valamit, ami enyhít a gondjainkon.

Én magamban eltökéltem, hogy minden áron kicsikarok a szállásadótól két kerékpárt, mert anélkül fele olyan eredményesek sem lehetünk. Kizárt, hogy naponta többször legyalogoljak az óceánhoz, napi 10-20 kilométereket kutyagoljak, épp itt, ahol olyan változékony az idő, hogy talán csak óráim lesznek arra, hogy tisztes képeket lőjek és videókat készítsek. Előfordulhat, hogy napsütésben indulok, de mire lecaplatok, át a dűnéken, elered az eső. (Egész nap esőtől tartottunk, s az előrejelzések szerint lehetett volna is.) Szóval két kerékpár mindenképp kell, s úgy gondoltam: nem létezik, hogy Maubuissonban ne hajtsunk fel két bringát valahogy. Sőt, egy is elég lehet – mondtam Marának, akinek ez nem esett jól –, de úgy gondoltam, az is jobb, mint a semmi, felváltva is használhatjuk, Marának amúgyis többet kell majd a szálláson maradnia.

Imígyen pörgött az én agyam, de ilyetén pöröghetett Maráé is. Bár Carcans határában olyan tavaszi napsütést, olyan illatot és madárdalos erdőket kaptunk, mintha április vége volna, s ettől felderültünk kissé, mégis, a kételyek szépen belénk rágták magukat. Nem is hittük volna, mennyire joggal.


carcans france

Carcans főtere. Később is rácsodálkoztunk, hogy bármerre járunk, mindenütt gótikus templomok – szemben a mi barokk-neobarokk templomainkkal. Nekem pedig, ha templom, a gót stíl a nyerő. (Fotó: Centauri)

Itt már egészen gyér volt a forgalom. Egy ütött-kopott 106-os Peugeot is elhaladt mellettünk, egy középkorú házaspárral. Aztán pár furgon jött, amikbe nem fértünk volna be. Bohóckodtam kicsit, Mara is felvidult a napsütésben, azt is latolgattuk, hogy onnan már akár sétálva is elérhetjük Maubuissont. Végül az öreg Peugeot jött vissza, hogy felvegyen minket. Számos esetben láthattuk, hogy a franciák mennyire segítőkészek – rutinos stopposként mondom: megesik az ilyesmi, de nem mindennapos nálunk sem, hogy valaki csak ezért visszaforduljon.

Már láttuk a dűnék vonulatát. Azt, amire mindketten vágytunk. Mert itt nem csupán az óceánról van szó, konkrétan arról az óceánról, amelyben a kontinens fűtőszála, a Golf-áramlat fut, hanem a dűnevilágról is, amely megannyi regényjelenetem, novellám helyszíne.

Dűnéket láttam már, jártam már a balti államokban és Svédországban is, egészen nagy dűnerendszerekben is barangoltam Hollandiában, például Camperdiuin környékén, Mara azonban sosem járt dűnék között (bár azt hiszem, többet utazott nálam, és Párizsban is időzött egy darabig). Így a dűnékre legalább annyira vágytunk, mint az óceánra. Én pedig végre madárrajokat is joggal remélhettem. Amikor a kis Peugeot elérte a Lac’ d’Hourtint, azt a tavat, melynek partján Maubuisson fekszik, ráadásul úgy, hogy az út északi oldalán a tó van, a délin pedig egy madárrezervátum mocsarai, ismét elkapott az az izgalom, mely mindig, ha egy sópárló, ha egy öböl, egy ismeretlen élőhely közelébe érek. Nem hiába. Épp csak a víz közelébe értünk, s máris nagy madárcsapatokat pillantottam meg a tó vizén. A jó idő, a könnyű stoppolás egy idegen országban, a nagy víz, a közeli dűnék, a madárcsapatok egy pillanat alatt fellelkesítettek – és az a tény, hogy célba értünk. Abban a pillanatban úgy voltam vele, bármi legyen is, bármilyen gond, megoldjuk. Valahogy. Marán azonban ekkorra már elhatalmasodtak a kétségek. Abból tudtam meg ezt, hogy amikor újabb perc elteltével megpillantottunk egy Spart, amely némi túlzással úgy be volt deszkázva, mintha hurrikán sújtotta vidékre értünk volna, látványosan kétségbeesett. Én meg rámordultam. Ez az igazság, mert szerettem volna legalább két percig örülni a megérkezésnek, a madaraknak, hogy végre – életemben először – itt vagyok, karnyújtásnyira az Atlanti-óceántól. Mondtam is ezt Marának. Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy Mara kétségbeesése tökéletesen helyénvalónak bizonyult.

„Zombiapokalipszis.” Mara ezt többször is elmondta, miután kiszálltunk.

Először egy üdülőnegyedbe mentünk, a szállásunkat kerestük, estére viszont rájöttünk, hogy rossz helyen. Mara sms-t és mailt is írt a szállásadónak, de az nem jelzett vissza. Ez nem emelte a nap fényét. Semmivel. Én meg ott tudtam meg, hogy 17 óra előtt a szállást el sem foglalhatjuk. Mivel a szállás a dűne-erdők között volt, Maubuisson központja fölött – már ha helyénvaló központról beszélni –, úgy döntöttünk, lemegyünk a településre. Nem volt nagy séta. Útközben hatalmas kerékpárkölcsönző – lezárva. A főtér körül mindenütt kávézók, éttermek, bárok. Mindegyik lezárva. Boltok, pizzériák, könyvtár, múzeum. Lezárva az összes. A tér üres. A part üres. Az ég borús. A tó szürke. Madarak sincsenek rajta.

Egy nyomorult bolt sincs. Egyáltalán semmi. „Zombiapokalipszis” – mondta Mara újra.

Igen gyorsan lohadt maradék lelkesedésem. Hiába hajtogattam, hogy biciklit szerezni kell, máskülönben meg vagyunk lőve, Mara hiába akart mindenáron wifit, erősen úgy tűnt, hogy annak is örülhetünk, ha valahogy szert tehetünk egy nyomorult bagettre. Ismerős helyzet. Máltán is voltak efféle órák, még ha talán nem is ennyire súlyosak. Kissé szétesve bolyongtunk, voltaképp már cél nélkül. Hogy újabb bezárt ajtókra, lelakatolt bejáratokra találjunk. Körbejárjunk még egy kihalt épületet. Mara ilyenkor hajlamos egy kis szétcsúszásra, legalábbis nálam hajlamosabb. De ezért vagyunk ketten. Van, amit ő tud, s van, amit én. Talán. Azt hiszem.

Bolyongásunk közepette egyszercsak összeakadtunk a Peugeut-s párral, pontosabban a házaspár hölgy tagjával, aki messziről integetett, és ha jól értettem, szerette volna megtudni, rendben van-e minden, segíthet-e még valamiben. A hölgy csak franciául beszélt, Mara próbált kommunikálni vele valamit angolul mégis, de hasztalan. Álltunk ott a kereszteződésben, „hm-hm”, mondta a hölgy, „ő – ő – ő” mondtuk mi. (Jól jött volna, ha kicsit felkészülünk, de olyan hirtelen jöttünk Franciaországba, hogy bár szereztem egy kis francia nyelvkönyvet, de még arra sem maradt idő, hogy elmenjek érte.)

Végül hétnyelven beszélő világutazóként én tettem fel egy remekbeszabott körmondatban a lét nagy kérdését:

„Coffee, tea, bagett, pizzeria, shop, bármi?” – és széttártam a karom.

Mint tudjuk, ez egy nemzetközileg elfogadott egyezményes jel. A totális tanácstalanság jele.

És lássunk csodát, ékesszólásom meghozta gyümölcsét. A hölgy rögtön az utca végébe vezetett, ahol – akkor már én sem hittem benne – egy bolt volt. Olyan bolt, ami nyitva van, van benne bagett, gyümölcs, tej, liszt. Hatalmas kő esett le a szívünkről, enni legalább tudunk, s nem kell stoppal bejárni Carcans-ba vagy egy annál is távolabbi helyre, csak azért, hogy szerezzünk egy kenyérvéget. Nagyszerű. Erős kezdés – mondanám, de nem. Mint látható lesz, tökéletesen heyltálló, ha inkább azt mondom: „Gyönge kezdés után, erősen visszaestünk.”

Folyt. köv.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Ezen a tóparton pihenünk meg legközelebb 🙂 (Fotó: Centauri)


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.02.09. A második út és az elbeszélés turbulenciái

2020.02.12. Málta ereje és hallgatása

2020.02.09. Az a harang, amit még sosem húztak meg bennem

Emlék Bulgáriából

2020.01.29. Második út első nap

LEGSZEBB EMLÉKEIM

2016.01.31. Utolsó este az autómosóban

 

 

4 Comments:

  1. Szabó Edit

    No, ezt a beszámolót már nagyon vártam!

    …ééés bingó! Miss Marple megint elég jól dolgozott. Bordeaux-t eltaláltam. 🙂
    A későbbi helyeket nem tudtam megtippelni sem, túl kevés volt az infó.
    Mi a környék jellegzetes fája, Cen’? Azt nem árultad el. Valamiféle bükk?

    Hát igen. Egyszerűbb lett volna az életetek, ha nyáron mentek, de így meg több volt az izgalom. 🙂

    Most pedig a nevek alapján megnézem a térképen, hogy merre is jártatok.
    Várom a folytatást!

  2. Ibolya Nagy

    Végre! Már csak pár lépés az óceán….☺️🌊🌊🌊🐦

  3. Kalandos utak, szép fotók! 🙂 Remélem a következő beszámolóban már lesznek madarak, talán sirályok is! 🙂 🙂

  4. Holsky Péter

    Igen, az Atlantikum! Sejtettem én is – de hogy ilyen kalandos lesz ez a nem is keményen, kontinentálisan teles tél, azt nem. De majd a folytatásból kiderül, ugye? 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?: "Nem mindegy, hogy egyetlen új infó durván félmillióval, vagy durván 50 millióval növeli az elme lehetőségeit." 2020.08.11. 16:28

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?:
    "A felvett információk nem feltétlenül, nem törvényszerűen kapcsolódnak össze hálózattá, nem válnak egy szupersztráda részeivé automatikusan. Ilyen robbanások kezelése egy szint felett többlet képességeket igényel, alighanem ezt nevezzük zsenialitásnak. Gyakori az is, hogy bármennyi infó jut is be az agyba, azok fragmentumok lesznek."

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."