2020.02.13. (2020.01.30.) Zombiapokalipszis a francia partoknál

Carcans – Franciaország (Fotó: Centauri)

 

Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy Mara kétségbeesése tökéletesen helyénvalónak bizonyult. „Zombiapokalipszis.” Mara ezt többször is elmondta, miután kiszálltunk.


2020.02.13. (2020.01.30.) Ahhoz mérten, hogy a pilóta a teljes útra zötykölődést és turbulens utazást ígért, a két és fél órás repülés java csöndes volt, sőt, életünk egyik, ha nem a leghosszabb alkonyát láthattuk. A gép ugyanis csaknem tökéletesen nyugatnak tartott, enyhén délnyugatnak, a nyugvó napot követtük voltaképp, így aztán mielőtt végleg besötétedett volna, mindig kivilágosult. Nem tudom, hogyan lehetséges, de az út egy rövid szakaszán az ég nem is sötétedett, hanem világosodott, mintha nem is alkonyban repülnénk, hanem hajnalban, pár perc erejéig a horizonton feltűnt még az alkony vöröse is.

Nem sokat túlzok, ha azt állítom, egymás után láttunk alkonyt és hajnalt, anélkül, hogy egy nappal ékelődött volna a kettő közé – és ez nem semmi.


Itt, ezen a semmitmondó felvételen épp hajnalba csap át az alkony. Vagy mondhatnánk, itt épp visszafordul az alkony hajnalba. Hajnal nő az alkonyból. Hajnalodik az alkony. Aztán persze a hajnalnak bealkonyult. Összességében pedig elnevezhetnénk ezt a jelenséget hajnalalkonynak vagy alkonyhajnalnak, kinek kinek ízlés szerint. (Fotó: Centauri)

Leszállás előtt egy órával pedig ismét láttunk kivilágított városokat, s ebből levontuk azt az elmés következtetést, hogy bármit mondott is a pilóta, itt olyan nagy zápor nem lehet, mivel nincs alattunk felhő, ami záport okozhatna. Sőt úgy tűnt, annyi felhő se, amiből bármi csepeghetne. Máltára is esőt ígértek, még sem láttunk egy csepp esőt sem 🙂


Itt egy másik kép, mely a maga módján talán szép, de élő ember meg nem mondaná, mit ábrázol. Ez Bordeaux úgy 4000 méterről – ha hosszú a záridő és a repülőgép is remeg. Ez életem első franciaországi felvételeinek egyike – szóval akármilyen is, szeretni fogom (Fotó: Centauri)

Tudtuk, hogy leszállás után pokoli gyorsan kell kivágtatnunk a reptérről, mert csak perceink vannak egy busz elérése, ami épp csak elér egy másik buszt, mely az esti szállásunkig visz. Amint kikapcsolhattuk az öveket, vágtattunk is volna ki, de mások is felpattantak, és hosszas várakozás alakult ki. Mara jutott ki a gépből elsőnek, én fel sem öltöztem még, miután kijutottam a gépből, a betonplaccon kaptam fel a ruhákat, aztán irány a terminál, irány a mosdó, végül futás a buszra. Szerencsére hamar rátaláltunk az 1-es buszra, mely Bordeaux egyik külső kerületébe, a Mérignac Centre-ig visz. Mint utóbb láttam, utastársaink egy része ugyanerre a buszra pályázott.

Ez már félsiker – mondtam Marának. Ám azt, hogy a félsiker mennyit ér, a magunk bőrén tapasztalhattuk aznap, mikor az első busz nem érte el a másodikat, mi meg ott álltunk egy olyan országban, ahol én speciel a büdös életben nem jártam, s egy olyan városban, ahol egyikünk sem. Este.

Legnagyobb megdöbbenésünkre, az elszalasztott busz volt az utolsó aznap Sainte-Hélene-be, ahol olcsó szállást foglaltunk. A terv az volt, hogy ott töltjük az éjjelt, aztán jobb híján stoppal megyünk tovább az Atlanti-óceán felé, mivel az óceánnál olyan helyen találtunk olcsó, ám az óceánhoz közeli szállást, ahová se busz, se vonat nem ment. Mara merészségét jelzi, hogy a stoppolást lazán bevállalta, bár ugyanakkor a franciáktól tartott kissé. Ezt az ellentmondást továbbra se értem egészen, ahogy írtam korábban is: rázósabb dolgokra vevő, ugyanakkor jelentéktelen dolgoktól is megijed időnként. Bárhogy van is, kisebb félelmei nem akadályoztak meg minket semmiben,

a bátorsága viszont erős alap ahhoz, hogy egyáltalán utazhassunk; elrepülhessünk szinte egyik óráról a másikra, teszem azt Bordeaux-ba.

A franciáktól való félelem kérdésére visszatérek még, mert rendkívül tanulságos.

Szóval, Mérignac Centre-nél rögtön egy kis kálváriával kezdtünk, de most csak annyit emelnék ki belőle, hogy az emberek rendkívül segítőkészek voltak, holott úgy hallottuk száz forrásból, hogy errefelé egyáltalán nem kedvesek, sőt ellenségesek a népek, erre azonban két tucat ember cáfolt rá rögtön az első estén. Akaratunk ellenére villamosoztunk, sőt blicceltünk (pocsék érzés volt, mint utóbb kiderült, kockázatos is, és csak a jószerencsének köszönhetjük, hogy megúsztuk), viszont összeakadtunk egy kedves kanadai úrral, később e balesetnek köszönhetően kénytelenek voltunk beülni valahová, így nem tervezett módon ettünk egy pizzát is, s végül, némi költségráfordítással,

nem sokkal éjfél előtt mégis elértük Sainte-Héléne-t, azt a köztes állomást, amely nagyjából félúton volt a reptér és az óceán között. Itt újabb, ezúttal kellemes meglepetés ért minket.


Rettentően húzós nap volt, s Sainte-Héléne-ben végre kicsit megnyugodtunk (Fotó: Centauri)

Vidéki kisvárosban vagy inkább nagyfaluban, klasszikus miliőben találtuk magunkat egy kis katedrális tőszomszédságában, rendkívül kedves emberek társaságában és házában. Az egész ház sugárzott az otthonosságtól, és volt fűtés – amit Málta fűtetlen szobája után nagyra értékeltünk. És bár úgy volt, hogy wifi nincs a házban, némi netre mégis szert tettünk.

Másnapi feladatunk az lett volna, hogy a hátramaradó 30-40 kilométert megtegyük valahogy, ahogy említettem egy olyan helyre, ahová nem megy semmi. Ez hihetetlen egy ennyire fejlett országban, de mégis létezhet. Többször több forrásból is azt az infót kaptuk, hogy oda semmi. Oda lóháton se. Pedig még másnap reggel is ellenőriztük, létezhet-e ez.

Világos volt, hogy csak a stoppolás segíthet.


 sainte-héléne france

Rossz fotó egy remek házról, mely sugárzik a tágasságtól s ugyanakkor az otthonosságtól. A kép baloldalán egy polcon sok üvegcsét látni. A házigazda felesége foglalkozik illóolajok készítésével – ez sok mindent mesél a házaik életviteléről (Fotó: Centauri – bár nem büszke rá 🙁 )

Őszintén szólva az a helyzet, hogy a térséget, a régiót én választottam ki a műholdképek alapján, ám a konkrét helyet Mara találta, elsősorban arra törekedve, hogy a szállás rendkívül olcsó legyen. Ez sikerült is. Az is fontos, hogy mielőtt foglalt volna, megkérdezte tőlem, jó lesz-e. Én ránéztem a térképre, s láttam, 3 kilométerre van a szállás az óceántól, de egyébként ott egy rohadt jó és nagy tó, a Lac’ d’Hourtin, mindössze 800 méterre, délre pedig, alig másfél kilométerre egy rezervátum, egy mocsár, sőt a műholdképek alapján úgy ítéltem meg, hogy valami puszta, erősen a szikesekre hajazó terület is, vélhetően mindez tele madárral, s vélhetően kellőképp változatos ahhoz, hogy bőven adjon munkát a fotózáshoz-íráshoz. Így aztán körülbelül két perc után rávágtam: „Naná! Remek lesz” – s folytattam, amit akkor épp csináltam, valószínűleg tovább írtam a máltai beszámolót vagy videót vágtam.

Ma már tudjuk, hogy Mara sikeresen választott ki egy világvége helyet – mondjuk, gondolhattuk volna, hogy a szállás nem véletlenül olcsó.

De csak utóbb szembesültünk azzal, hogy ez a hely minden elképzelhetőnél elhagyottabb januárban. A műholdképek valamelyik nyári hónapot mutatták, melynek alapján pezsgő élet sejlett fel a környéken. Most azonban tél van. Gyakorlatilag semmi sem jár, semmi sem működik, ami nyáron ezerrel pörög.


sainte-héléne 2 france

Sainte-Héléne-ben a ház minden zegzugában volt valami apró csinosság, figyelmesség, diszkrét dekoráció, amilyen ez az ajtó melletti kerámia is. Ezt valószínűleg a ház illóolajos-úrnője készítette saját kezűleg. (Fotó: Centauri – a továbbindulás előtt pár perccel)

Szóval stoppoltunk. Méghozzá igen eredményesen. Talán két órába sem telt, hogy megérkezzünk. Összesen három kocsival.

Először láttuk útközben az atlanti partvidék egyik jellegzetes erdőtípusát, melyben mindent derékig érő páfrány borít – ezek a páfrányosok télen vörösek, s így voltaképp szebbek is, mint friss zöldjükben, legalábbis rendkívül fotogének.

Bár a stoppolás a vártnál jobban alakult, mindvégig feszültek voltunk, sőt ez a feszültség egyre inkább nőtt, mivel ahogy közeledtünk végső állomásunk, Maubuisson felé, úgy egyre égetőbbé vált a kérdés, hogy a francba szerzünk majd netet.

Tudtuk, hogy a szálláson nincs. Sőt azt is tudtuk, hogy bár kerékpárral akartunk közlekedni a szállás és az óceán között, illetve a környéken, a szállásadó közölte, hogy a bicikliket ellopták. Engem leginkább az utóbbi tény aggasztott, Marát pedig az internet kérdése, hisz neki hivatalosan is dolgoznia kellett; nekem meg „nem hivatalosan” 🙂 Csak azért vállaltuk el hirtelen ezt az utat, mert úgy gondoltuk, Máltával ellentétben, nem mászkálunk, s alapvetően egy szűk körzeten belül dolgozunk, és sokat a szálláson.

Látva, mennyire nehézkes a közlekedés, milyen csöndes, álmos, kihalt a vidék, egyre kevesebb esélyt láttunk arra, hogy a gondjainkból érkezés után bármit is megoldjunk.


Rég készítettem efféle képet, ahol ott a cucc az útszélen. Konkrétan ilyet meg sohasem még, hisz soha az életben nem fordult elő, hogy bárkivel együtt stoppoljak. Ez is Franciaországban esett meg először – itt, konkrétan Sainte-Héléne nyugati végében. És itt van persze Mara vadiúj, ám kevésbé praktikus táskája is. 🙂 (Fotó: Centauri)

Azok, akik felvettek minket, szintén megerősítették, hogy ezen a vidéken télen semmi sem működik. Carcans-ba érve már kerestük az esetleges lehetőségeket, egy kávézót, bármit, ahol wifi lehet. Carcans tűnt a legközelebbi, valamelyest jelentős településnek, de valójában ez is csak egy álmos városka – persze ennek közepén is csodálatosan szép gótikus templom. Első tapasztalataink egyike, hogy jobbára éttermeket találni arrafelé, nem kávézókat, ennek megfelelően ezek a helyek nem arra vannak szánva, hogy bolyongó turisták megigyanak egy kávét, míg neteznek. Ennek ellenére betértünk egy helyre, Mara pedig – mivel Franciaországban jóval több időt töltünk, mint Máltán – már azt fontolgatta, hogy legrosszabb esetben bejár majd Carcans-ba. Én ezt akkor is reménytelennek láttam, főként miután ivott egy kávét, s kétezer forintnak megfelelő eurót hagyott ott érte.

Nem is maradtunk ott sokáig. Sürgettem is, hogy haladjunk tovább, mivel nem tudtam, hogy a szállást csak 17 órakor foglalhatjuk el. Időnk tehát lett volna még bőven.

De remek lett volna hamar érkezni Maubuissonba, ha ott találunk valamit, ami enyhít a gondjainkon.

Én magamban eltökéltem, hogy minden áron kicsikarok a szállásadótól két kerékpárt, mert anélkül fele olyan eredményesek sem lehetünk. Kizárt, hogy naponta többször legyalogoljak az óceánhoz, napi 10-20 kilométereket kutyagoljak, épp itt, ahol olyan változékony az idő, hogy talán csak óráim lesznek arra, hogy tisztes képeket lőjek és videókat készítsek. Előfordulhat, hogy napsütésben indulok, de mire lecaplatok, át a dűnéken, elered az eső. (Egész nap esőtől tartottunk, s az előrejelzések szerint lehetett volna is.) Szóval két kerékpár mindenképp kell, s úgy gondoltam: nem létezik, hogy Maubuissonban ne hajtsunk fel két bringát valahogy. Sőt, egy is elég lehet – mondtam Marának, akinek ez nem esett jól –, de úgy gondoltam, az is jobb, mint a semmi, felváltva is használhatjuk, Marának amúgyis többet kell majd a szálláson maradnia.

Imígyen pörgött az én agyam, de ilyetén pöröghetett Maráé is. Bár Carcans határában olyan tavaszi napsütést, olyan illatot és madárdalos erdőket kaptunk, mintha április vége volna, s ettől felderültünk kissé, mégis, a kételyek szépen belénk rágták magukat. Nem is hittük volna, mennyire joggal.


carcans france

Carcans főtere. Később is rácsodálkoztunk, hogy bármerre járunk, mindenütt gótikus templomok – szemben a mi barokk-neobarokk templomainkkal. Nekem pedig, ha templom, a gót stíl a nyerő. (Fotó: Centauri)

Itt már egészen gyér volt a forgalom. Egy ütött-kopott 106-os Peugeot is elhaladt mellettünk, egy középkorú házaspárral. Aztán pár furgon jött, amikbe nem fértünk volna be. Bohóckodtam kicsit, Mara is felvidult a napsütésben, azt is latolgattuk, hogy onnan már akár sétálva is elérhetjük Maubuissont. Végül az öreg Peugeot jött vissza, hogy felvegyen minket. Számos esetben láthattuk, hogy a franciák mennyire segítőkészek – rutinos stopposként mondom: megesik az ilyesmi, de nem mindennapos nálunk sem, hogy valaki csak ezért visszaforduljon.

Már láttuk a dűnék vonulatát. Azt, amire mindketten vágytunk. Mert itt nem csupán az óceánról van szó, konkrétan arról az óceánról, amelyben a kontinens fűtőszála, a Golf-áramlat fut, hanem a dűnevilágról is, amely megannyi regényjelenetem, novellám helyszíne.

Dűnéket láttam már, jártam már a balti államokban és Svédországban is, egészen nagy dűnerendszerekben is barangoltam Hollandiában, például Camperdiuin környékén, Mara azonban sosem járt dűnék között (bár azt hiszem, többet utazott nálam, és Párizsban is időzött egy darabig). Így a dűnékre legalább annyira vágytunk, mint az óceánra. Én pedig végre madárrajokat is joggal remélhettem. Amikor a kis Peugeot elérte a Lac’ d’Hourtint, azt a tavat, melynek partján Maubuisson fekszik, ráadásul úgy, hogy az út északi oldalán a tó van, a délin pedig egy madárrezervátum mocsarai, ismét elkapott az az izgalom, mely mindig, ha egy sópárló, ha egy öböl, egy ismeretlen élőhely közelébe érek. Nem hiába. Épp csak a víz közelébe értünk, s máris nagy madárcsapatokat pillantottam meg a tó vizén. A jó idő, a könnyű stoppolás egy idegen országban, a nagy víz, a közeli dűnék, a madárcsapatok egy pillanat alatt fellelkesítettek – és az a tény, hogy célba értünk. Abban a pillanatban úgy voltam vele, bármi legyen is, bármilyen gond, megoldjuk. Valahogy. Marán azonban ekkorra már elhatalmasodtak a kétségek. Abból tudtam meg ezt, hogy amikor újabb perc elteltével megpillantottunk egy Spart, amely némi túlzással úgy be volt deszkázva, mintha hurrikán sújtotta vidékre értünk volna, látványosan kétségbeesett. Én meg rámordultam. Ez az igazság, mert szerettem volna legalább két percig örülni a megérkezésnek, a madaraknak, hogy végre – életemben először – itt vagyok, karnyújtásnyira az Atlanti-óceántól. Mondtam is ezt Marának. Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy Mara kétségbeesése tökéletesen helyénvalónak bizonyult.

„Zombiapokalipszis.” Mara ezt többször is elmondta, miután kiszálltunk.

Először egy üdülőnegyedbe mentünk, a szállásunkat kerestük, estére viszont rájöttünk, hogy rossz helyen. Mara sms-t és mailt is írt a szállásadónak, de az nem jelzett vissza. Ez nem emelte a nap fényét. Semmivel. Én meg ott tudtam meg, hogy 17 óra előtt a szállást el sem foglalhatjuk. Mivel a szállás a dűne-erdők között volt, Maubuisson központja fölött – már ha helyénvaló központról beszélni –, úgy döntöttünk, lemegyünk a településre. Nem volt nagy séta. Útközben hatalmas kerékpárkölcsönző – lezárva. A főtér körül mindenütt kávézók, éttermek, bárok. Mindegyik lezárva. Boltok, pizzériák, könyvtár, múzeum. Lezárva az összes. A tér üres. A part üres. Az ég borús. A tó szürke. Madarak sincsenek rajta.

Egy nyomorult bolt sincs. Egyáltalán semmi. „Zombiapokalipszis” – mondta Mara újra.

Igen gyorsan lohadt maradék lelkesedésem. Hiába hajtogattam, hogy biciklit szerezni kell, máskülönben meg vagyunk lőve, Mara hiába akart mindenáron wifit, erősen úgy tűnt, hogy annak is örülhetünk, ha valahogy szert tehetünk egy nyomorult bagettre. Ismerős helyzet. Máltán is voltak efféle órák, még ha talán nem is ennyire súlyosak. Kissé szétesve bolyongtunk, voltaképp már cél nélkül. Hogy újabb bezárt ajtókra, lelakatolt bejáratokra találjunk. Körbejárjunk még egy kihalt épületet. Mara ilyenkor hajlamos egy kis szétcsúszásra, legalábbis nálam hajlamosabb. De ezért vagyunk ketten. Van, amit ő tud, s van, amit én. Talán. Azt hiszem.

Bolyongásunk közepette egyszercsak összeakadtunk a Peugeut-s párral, pontosabban a házaspár hölgy tagjával, aki messziről integetett, és ha jól értettem, szerette volna megtudni, rendben van-e minden, segíthet-e még valamiben. A hölgy csak franciául beszélt, Mara próbált kommunikálni vele valamit angolul mégis, de hasztalan. Álltunk ott a kereszteződésben, „hm-hm”, mondta a hölgy, „ő – ő – ő” mondtuk mi. (Jól jött volna, ha kicsit felkészülünk, de olyan hirtelen jöttünk Franciaországba, hogy bár szereztem egy kis francia nyelvkönyvet, de még arra sem maradt idő, hogy elmenjek érte.)

Végül hétnyelven beszélő világutazóként én tettem fel egy remekbeszabott körmondatban a lét nagy kérdését:

„Coffee, tea, bagett, pizzeria, shop, bármi?” – és széttártam a karom.

Mint tudjuk, ez egy nemzetközileg elfogadott egyezményes jel. A totális tanácstalanság jele.

És lássunk csodát, ékesszólásom meghozta gyümölcsét. A hölgy rögtön az utca végébe vezetett, ahol – akkor már én sem hittem benne – egy bolt volt. Olyan bolt, ami nyitva van, van benne bagett, gyümölcs, tej, liszt. Hatalmas kő esett le a szívünkről, enni legalább tudunk, s nem kell stoppal bejárni Carcans-ba vagy egy annál is távolabbi helyre, csak azért, hogy szerezzünk egy kenyérvéget. Nagyszerű. Erős kezdés – mondanám, de nem. Mint látható lesz, tökéletesen heyltálló, ha inkább azt mondom: „Gyönge kezdés után, erősen visszaestünk.”

Folyt. köv.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Ezen a tóparton pihenünk meg legközelebb 🙂 (Fotó: Centauri)


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.02.09. A második út és az elbeszélés turbulenciái

2020.02.12. Málta ereje és hallgatása

2020.02.09. Az a harang, amit még sosem húztak meg bennem

Emlék Bulgáriából

2020.01.29. Második út első nap

LEGSZEBB EMLÉKEIM

2016.01.31. Utolsó este az autómosóban

 

 

4 Comments:

  1. Szabó Edit

    No, ezt a beszámolót már nagyon vártam!

    …ééés bingó! Miss Marple megint elég jól dolgozott. Bordeaux-t eltaláltam. 🙂
    A későbbi helyeket nem tudtam megtippelni sem, túl kevés volt az infó.
    Mi a környék jellegzetes fája, Cen’? Azt nem árultad el. Valamiféle bükk?

    Hát igen. Egyszerűbb lett volna az életetek, ha nyáron mentek, de így meg több volt az izgalom. 🙂

    Most pedig a nevek alapján megnézem a térképen, hogy merre is jártatok.
    Várom a folytatást!

  2. Ibolya Nagy

    Végre! Már csak pár lépés az óceán….☺️🌊🌊🌊🐦

  3. Kalandos utak, szép fotók! 🙂 Remélem a következő beszámolóban már lesznek madarak, talán sirályok is! 🙂 🙂

  4. Holsky Péter

    Igen, az Atlantikum! Sejtettem én is – de hogy ilyen kalandos lesz ez a nem is keményen, kontinentálisan teles tél, azt nem. De majd a folytatásból kiderül, ugye? 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük