• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.02.09. A második út és az elbeszélés turbulenciái

Fotó: Centauri – leszállás előtt

Felmerült bennem egy pillanatra, hogy Mara alakváltó lény, aki álmában valaki egészen más – de jobb erre nem gondolni


2020.01.30. 01:08 Ez is lehetetlen vállalkozás lesz, de nem azért, mert kegyetlenül messze mentem-mentünk, hisz annyira nem is mentünk messze, ha mégis, csak annyiban, hogy olyasmit látunk-tapasztalunk, amit eddig egyikünk sem. A nehézséget az okozza, hogy rettentő hirtelen jött ez az út, hamar hoztunk döntést, még a máltai útnál is gyorsabban, a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra – s kétségtelen, ebben nem kis jelentősége volt két 3600 forintos, gyalázatosan olcsó jegynek. S annak is, hogy e két jeggyel olyasmi közelébe kerülhetünk, amire régóta vágyunk, ám voltaképp nem is számoltunk vele már.

Így alakult ki az a helyzet, hogy még a máltai beszámolók végére sem értem, máris a nyakunkban volt egy újabb szervezés, versenyfutás a dolgaink rendbetételével, sőt, mire észbe kaptunk a honlapon „ott maradt” a félkész máltai sztori, mi pedig máris a levegőben voltunk.

Kétséges, hogy akad-e bárki, aki egyszerre két filmet néz (könyveket azért szoktak olvasni párhuzamosan ), de most valami ilyesmi következik, legalábbis pár napig. Két film megy egyszerre: a máltai sztori utolsó fejezetei, és a TWO ON THE ROAD második etapjának első fejezetei.

Ez új munkarendet is igényel. Úgy döntöttem, hogy először mindig megírom az második etap naplóját, ezt később megmagyarázott okok miatt „bolygótúrának” hívom, s csak ha az aktuális eseményeket rögzítettem, térek vissza a máltai sztorira. Így van arra esély, hogy aztán a máltai sztori „kikopjon”, s a bolygótúra teljesen átvegye az elbeszélés terét.

Ennyit a metódusról, s a metódus gondjairól.

Történt pár napja, hogy a különféle utakat terveztük, s eközben Mara egyszercsak felhívta a figyelmemet arra, hogy két rendkívül olcsó jegyet talált. Nem is akárhová. Miután az is perceken belül eldőlt, hogy az adott városból hová mennénk, mi az, ami minket a leginkább érdekelne, rögtön indult a szálláskeresés, én pedig Google mapson nézegettem a környéket, hogy a geológiai és ökológiai viszonyokról valamiféle képet alkothassak. A terület ideálisnak tűnt, sőt mennyeinek ezer és egy szempontból, mi több, még az időszak is, január vége – február eleje. Ezzel párhuzamosan írtam még a máltai naplót, de valamiként az is egyre inkább abba az irányba terelt, hogy menjünk és induljunk, minél hamarabb, ne szalasszuk el ezt a lehetőséget, és valamiféle paradigmaváltás szele is megcsapott. Mondtam is Marának, hogy úgy tűnik, bennem nagyon erőteljesen fordul valami a TWO ON THE ROAD ügyében.

„Bolygóérzésem” támadt. Ez egyébként lejött már a máltai posztoknál is, amikor a máltai naplórészletek közé egy máltai etűd ékelődött, mely voltaképp egy a tengerhez és a Földhöz írt óda (ITT).

A terv egészen más volt. A következő hetek, napok, órák menetrendjének terve. Persze, haza kellett mennem, nem hagyhatok mindent magára, de végül az is úgy alakult, hogy épp csak térültem és fordultam. Mondjuk, annyira nem is bántam. Nem tudom, normális-e egészen, de míg kb. 6 órát utaztam itthon, és pár órányit voltam otthon, továbbra is szeretett házamban és udvaromban, nem tudtam nem látni, hogy az ország egyik felétől a másikig ugyanazt látom: köd, szürkeség, szélcsend, a színek totális hiánya, a kontrasztok hiánya, az egykedvűség totális uralma faltól falig, röviden: szutyok. Régen egyébként kimondottan kedveltem ezt. Ma már nem. Jó ideje nem. Aznap viszont erősen úgy éreztem: egyszerűen nem akarom ezt. Most biztosan nem.

Tartok is tőle kissé, hogy ez a húzás, ez a huzat egyszer túl erős lesz, s oda is elvisz, ahová már nem igazán akarom. De ez másik lemez.

Málta is úgy indult, hogy az utolsó pillanatig futkostunk, csak akkor ráadásul úgy éreztük még, hogy vakon – legalábbis majdnem vakon – ugrunk bele valamibe, amiről magunk se tudjuk pontosan, mi a csoda voltaképp. De ugrottunk. A második etap nyugalmasabb lehetett volna, legalábbis a részemről annyiban biztosan, hogy már egyfajta rutinnal gondoltam az újabb útra. Egy fordulótól természetesen nem alakul ki semmiféle rutin, de azért az a legneccesebb. Hogy csak egy példát mondjak: pontosan tudtam, hogy a reptéren másodszor már egyszerűen csak átsétálunk, a repülőre úgy ülünk fel, mintha csak a nyíregyházi gyorsra vettünk volna jegyet. Ebben részben igazam is lett, de egyrészt olyan hirtelen döntöttünk, hogy Mara például nem tudott lemondani programokat, indulás előtt pár órával még dolgozott, én nem tudtam a házra többet szánni pár óránál, másrészt pedig Mara végül tulajdonképp feszültebb lett, mint Málta előtt. Magam se értettem, miért. Olyasmit mondott, hogy úgy érzi: ez most fontosabb határátlépés, mint amilyen Málta volt. Ma sem tudom pontosan, mit értett ez alatt, vagy miért érzett így. Az mondjuk tény, hogy hajlamos parázni. Erről írtam már a máltai beszámolóban (ITT).

Utólag könnyebb okosnak lenni – épp ezért én is az leszek. Miért is ne? Sok mindent tudtunk, de azért pár kérdés nyitva maradt, ezek egy részéről én nem is tudtam (ilyen volt a bicikli, a fűtés, a közlekedés kérdése, nem elhanyagolható dolgok), így aztán nem is nyomasztottak. Indulás előtt semmi perc alatt bepakoltam – ez is rutinból ment. Ez a TWO ON THE ROAD egyik legnagyobb csodája: fényesen igazolódik, hogy egy kis hátizsákkal is boldogul az ember, sőt dolgozhat is! Bár azért próbálkoztam némi változtatással, így például – mivel úgy terveztük, hogy a második etapban sokat dolgozunk és írunk

(Mara a máltai út hatására naplóírásba kezdett, s ez nem semmi),


Sok gép megy innen a hajdani gyarmatok felé is (Fotó: Centauri)

így megkísértett a gondolat, hogy elvigyem magammal a klaviatúrámat. Én ugyanis soha az életben nem dolgoztam a laptop klaviatúráján, mindig csatlakoztattam hozzá egy másik, nagyobb, strapabíróbb és kényelmesebb klaviatúrát. Rövid villámlátogatásom odahaza rádöbbentett, hogy a nagy klaviatúra bepréselhető a kis zsákba. Aztán szerettem volna melegebb holmikat, pár plusz apróságot, mindezt szépen elő is készítettem, majd tíz perc alatt az összeset kiszortíroztam, egyetlen kivétellel: ezúttal elraktam egy dezodort is. Ezek után olyan nyugalommal üldögéltem a kanapén, mint aki előtt már csak egy jó esti filmezés áll – ezzel szemben Mara szemlátomást feszült volt, és sokat kínlódott a pakolással. Talán mert ő is beújított, illetve ő valóban, méghozzá erőteljesen.

Miután máltai utunkon rájöttünk, hogy nem méricskélik a hátizsákokat centivel, és nem mérlegelnek, úgy döntött, utazhatna nagyobb zsákkal is, még pontosabban táskával. Vett egy táskát.

Megtetszett neki, ahogy mondta, amúgy is „annyira utazós táska” (amúgy valóban csinos), s nagyobb. Ezt a táskát rendesen megtömte. Gondoltam, ez most rendben is van, mivel a tervek szerint kevesebbet mozgunk majd, mint Máltán. Ez persze nem egészen így alakult, s utólag ez a táska már nem tűnik annyira nyerőnek – jobb a hátizsák.

A Nagyvárad-tértől Ferihegyig elfogott valamiféle szomorúság, ami később szinte unalomba torkollt. A reptéren már sokkal jobb volt. Megbeszéltük, hogy nem totojázunk, egyből becsekkolunk, s ráérünk ténferegni a terminálon, és mivel a múltkor nem sikerült forralt bort innia a dohányzó teraszon, most azt is bepótolhatja. Volt nálunk némi üdítő, ezt megittuk együtt a reptér előtt, én még eltoltam egy cigit a kijelölt helyen, aztán úgy berongyoltunk a reptérre, mint akik mindjárt lekésik a gépet. Nagyon icipici dolog, tudom, de mégis: sokat számított, hogy méterről méterre ismertük a járást, s már azt is terveztük, hogy amint Málta előtt, megint kóstolunk tokajit. Csekkolásnál sem volt izgalom, legalábbis bennem cseppnyi sem. Fesztelenül beszélgettünk a reptériekkel, még akkor is, mikor nagy sajnálkozások közepette a dezodoromat elvették és kidobták. Ha valamivel kisebb, vihettem volna.

Mara viszont ezúttal fennakadt a kapunál, s folyton becsipogott. Máltánál ő ért át elsőnek, most én. Ahogy visszanéztem, láttam, hogy ismét átküldik a kapun, sőt meg is motozzák, végül úgy engedték át, hogy nem derült ki, mitől csipogott.

Mondtam is neki: vagy lenyelt valamit, vagy a parájával totálisan összekavarta az elektronikát is. Féltem, hogy tovább nő a feszültsége, ezért azt mondtam, hogy a csekkolás voltaképp egy egészen vidám dolog, mindenki csipog, csicsereg, pittyeg, olyan, mint egy madárház.” Mara nevetett (szerencsére gyakran, s könnyen nevet), de tényleg volt benne valami para, mert ahogy a terminálra értünk rögtön vizet akart szerezni, de kábé húsz másodpercen belül.

Úgy nézett körbe, mintha a Góbi-sivatagba csekkoltunk volna be.

Talán türelmetlen voltam, de azt javasoltam, hogy mivel a terminálon ezer helyen vannak „artézikutak”, időnk meg, akár a tenger, először igyunk tokajit, lazuljunk le, aztán szerzünk vizet, például ott, ahol forralt bort szeretne inni. Tokajit megint kóstoltattak, ezúttal egy késői szüretelésű cuveé-t. Mennyei volt, s ahogy láttam, sokan vették is.

Az emeleten aztán sikerült forralt bort szerezni 2000 forintért, vagyis két forralt bor árából már bőven kijött volna a repülőjegyünk; az a jegy, amivel Máltánál is messzebb megyünk. Nem volt rossz, de hogy megéri azt egy percig sem állítanám. Nem hiszem, hogy iszunk ott valaha valamit, ráadásul a „néni” – épp ahogy a máltai út előtt – rendkívül morózus volt.

Visszamentünk a terminálra, kerestünk egy kényelmes helyet, elmentünk mosdóba,

itt láttunk először a Korona-vírus miatt maszkot hordó utasokat,

beszélgettünk kicsit, feltűnt nekem egy srác, aki rendkívül jó ízléssel, stílusosan öltözködött, így aztán beszélgettünk öltözködésről, fotózásról, ízlésről, a színek jelentéséről, s megállapítottuk azt is, hogy a reptéren mennyivel több a fesztelen, jó értelemben vett laza ember, s mire mindezt úgy-ahogy kitárgyaltuk, kiírták, melyik kapu lesz a miénk. Ezt is eldöntöttük a legelején: nem várunk semmire, ahogy tudjuk, melyik kapunál lesz a beszállás, rögtön megyünk. Úgy is lett.

Beszálltunk a gépbe – mindenki a maga helyére. Az első úttal ellentétben ugyanis már nem engedtük meg magunknak azt a luxust, hogy egymás mellé szóló jeggyel drágítsuk meg akár egy kicsivel is az olcsó jegyet. Talán ez is közrejátszhatott Mara szorongásában. Könnyen lehet. Úgy volt, hogy pár sorral mögöttem ül. Még a földön megkérdeztem, mi lenne jobb neki, ha mögötte vagyok, vagy ha maga előtt lát. Az utóbbi mellett döntött. Ezzel szemben, miután elhelyezkedtem, hiába pillogtam hátra, nem láttam sehol.

Amikor mindenki elhelyezkedett, és elnyugodott az utastér, többször is felálltam, hogy lássam végre, de továbbra sem találtam rá. Végül már a gép végében ülők is engem néztek – mint az Omega dalban: „nézték, mit nézek”.



Felszállt mindenki. Elhelyezkedett mindenki. Mara sehol. Oké, felálltam, és végigsétáltam a gépen. Először gyorsan, hisz egy gépbelső meglehetősen szűk, Marát egyből látnom kellett volna, de nem. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de semmi. Visszafelé már lassabban mentem, és minden sort megnéztem egyenként. Nem mondom, hogy lassan, mert ugye az utasok már előtte is engem bámultak, azt nézték, mit sasolok, ezúttal meg azt nézték, mit bámulok rajtuk. Jó, visszaértem a helyemre. Leültem, aztán megint felálltam. Újra hátratekintgetés – s az utasok néznek vissza. Mit tehettem volna? Leültem, újra elrendeztem a motyót a lábaimnál és bekötötttem magam. Biztos megvan. Hová tűnhetett volna?” De aztán megsajnáltam.

Ha úgy szállunk fel, hogy még egy biztató integetést sem kapott, az elég szar lesz.

Megint nézelődtem. Közben az is világos lett, hogy nem véletlenül szórták szinte ingyen a jegyeket – a gép így sem telt meg. Egyikünk jegye sem szólt ablak mellé, holott a máltai út egyik legnagyobb élménye az éjszakai repülés volt – hála az ablak melletti ülésnek. Most meg azt láttam, hogy komplett sorok üresek, ablak melletti székek is. Ez szöget ütött a fejembe. Jó, igaz, Marát pillanatnyilag nem is látom, pedig talán ülhetnénk egymás mellé is, ha megkérem a légikísérőket. Mivel akkor már elég régóta a gépben ültünk, nem tudhattam, mennyi idő maradt a protokollig, mikor is elmondják, hogyan használjuk a légzőmaszkokat meg a mentőmellényeket, ha egy katasztrófahelyzet szereplőivé lépnék elő, gondoltam, hátra megyek, s megkérdezem, lehetséges-e átülni, s ha igen, újabb kísérletet teszek Mara felkutatására a rettenetes nagy gép téridőútvesztőjében. Harmadszor mentem végig a gépen – sikerült harmadszorra is úgy, hogy Marát ne lássam, s neki se tűnjön fel, hogy harmadszor megyek el mellette, hogy annyit járkálok már, mintha a személyzethez tartoznék én is. A gép legvégében a beszélgető légikisérőkhöz léptem, s épp csak annyit mondtam: „Úgy látom nincs teltház…” – s az egyik meg sem várva a mondat végét, azt mondta: „Nyugodtan üljenek oda, ahová csak akarnak.”

Szuper. Minden frankó, ülhetünk egymás mellé, ülhetünk akár ablak mellé is, akár az ablakok között is válogathatunk, már csak Mara hiányzik.

Végigmentem negyedszer, most lassabban, azzal sem törődve, hogy ki mit néz, igyekeztem egyenként végigvenni az utasokat, és persze – lássunk csodát – úgy értem vissza a helyemig, hogy Marát negyedszerre sem láttam. Már épp kétségbeestem volna, amikor valaki bizonytalanul integetettt, félig a sor fölött, félig a sor oldalában. Végre! Én meg visszaintettem neki, hogy hamar szedje a cuccokat, és jöjjön előre, én meg hátra, üljünk be egy üres sorba. Jött is, nagy örömmel, megkérdezte, szabad-e ezt, mondtam, a légikísérők áldásával költözünk, szóval minden frankó, csak épp ma sem tudom, hogy a francba lehet ennyire eltűnni egy gépen. Mara azt mondta, aludni próbált csak. Ez magyarázat arra, hogy ő nem látta a bolyongásom, viszont nem magyarázat arra, hogy egyúttal láthatatlanná is vált.

Felmerült bennem egy pillanatra, hogy Mara alakváltó lény, aki álmában valaki egészen más – de jobb erre nem gondolni 🙂 

A felszállás épp csak leheletnyivel volt könnyebb Mara számára, mint korábban. Ha pontos akarok lenni, a felszállás valóban könnyebb volt, talán még egy pillanatra rá is kapott az ízére. Ezúttal ugyanis nagyobb gyorsulással indultunk, mint korábban – ez az, amit igazán szeretek, amikor a gép irdatlanul kilő. Ez egy pillanatra Marát is magával ragadta, csakhogy a levegőben aztán egészen más fogadott minket, mint a máltai utakon. Épp indulás előtt eleredt az eső, s csak a levegőben értettük meg, miért. Betört egy front – s vele betört minden légi velejáró. Például a turbulencia. A gép időnként nagyot emelkedett, máskor mintha lezuhant volna egy gödörbe, rázkódott, és mivel sikerült a szárnyhoz ülnünk, tökéletesen láttuk a szárny rázkódását, amely szintén kevéssé növeli a komfortérzetünket.

Mara halálos aggodalommal mondta, hogy ez turbulencia. Én magabiztosan vágtam rá: „Dehogy is! Csak egy kis szél.”

Nagy nehezen felzötykölődött a gép abba a magasságba, ahol valamivel simább volt az út, amikor is a pilóta imigyen köszönt be: „Amint önök is észlelik, erős a turbulencia, és ez várhatóan így marad végig, a célállomáson 14 fok van, 50 kilométer/órás szél, és szakad az eső. Egész Európa időjárása ilyen most, az öveket ne csatolják ki, érezzék jól magukat, szép utat.”

Ennyi – és ennyit a turbulenciáról is.

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-24-elveszett-sal-es-titokzatos-rigo-az-adam-sude-obolben/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-19-az-harang-amit-meg-sosem-huztak-meg-bennem/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/a-let-es-nemlet-lajtorjaja/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-08-par-lepesre-minden-megerositestol-es-minden-cafolattol/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/ejszakai-repules-uj-fold-labunk-alatt-2-fejezet/

    9 Comments:

    1. Nagyné Ica

      A “carpe diem” érzése jutott eszembe:” Ragadd meg a napot, élj a jelenben.”
      Úgy érzem nektek sikerült. Csodállak benneteket! ❤
      Azért a “Mara parán” és alakváltásán jót mosolyogtam. 😊

      • Joggal jut eszedbe, talán, de itt azért ennél többről van szó – sok mindent keresnek ezek az utak, olyasmit-olyasmiket, melyek a jövőről szólnak, a jövőnek kellenek, vagyis nem a jelennek; de a jelen az, és talán annak megragadása, ami a jövőt egyáltalán lehetővé teszi.

    2. Még szerencse, hogy nem tegnap és ma repültetek, most aztán lett volna turbulencia!
      Ajjjj, persze az úticél még mindig titkos. 😀 😀

      • Turbulenciával nem utoljára találkoztunk, azt hiszem. 🙂 Az második út sem titkos már, hamarosan felrakom a második beszámolót róla, ahol már pontos helyszíneket is megadok. De remélem, nem volt rossz játék találgatni egy darabig – annak ellenére sem, hogy a kapcsolat erőteljes akadályozása miatt elnyúlt kissé, és kaotikusan keveregtek a bejegyzések a félbehagyott máltai beszámolókkal.

    3. Szabó Edit

      Bocs’, de ide hoznék egy kis irodalmat. Ugye, nem baj?
      Az Ellingwood-dilemma újra a Ligetben 🙂 :

      https://ligetmuhely.com/liget/az-ellingwood-dilemma/

    4. Patai Mária Zsuzsanna

      Nem rögtön esett le a címbeli utalás az Ottlik-regény fejezetcímére. A villámnovellát pedig osztom, hadd csapjon meg másokat is!

    5. Holsky Péter

      Kissé késve olvasva, de az új úti célt (szándékosan) meg nem nézve még, csak azt mondhatom: először kicsit türelmetlen voltam az információ-visszatartás miatt (ti. hogy hova is lesz a repülés) – de közben olyan izgalmasra, még inkább: olyan közelire, olyan emberire sikeredett a készülődés leírása, hogy az elfeledtette velem minden türelmetlenségemet 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük