2020.02.08. Pár lépésre minden megerősítéstől, és minden cáfolattól

A változatosság volt a cél aznap – nem az, amire végül rátaláltunk 🙂 (Fotó: Centauri)

A különbséget leginkább úgy írhatnám le, mintha a valóságból beléptem volna egy festménybe. Vagy fordítva: ha egyszer az egyik regényszereplőm csöngetne be az ajtómon.


2020.02.08. Volt már „narancsnap”, „rigónap”, sokféle nap – mindig aszerint, hogy mi tette azt a napot a legemlékezetesebbé. Egy-egy nap fotóit ennek megfelelően neveztem el, hogy könnyen idézhessem fel, melyik sorozat mely napon készült.

De a „csodanap” még előttünk állt.

Nem tudhattuk, hogy lesz egy nap, amit így nevezünk el. Csodanap volt mindegyik valamiként, és bár törekedtünk arra, hogy emeljük a téteket, nem tudhattuk, hogy sikerül-e, sikerülhet-e egyáltalán. De próbálkoztunk. Mindig próbálkoztunk. Ahogy mindenki próbálkozik mindenütt. Otthon, a munkahelyén, ahogy mondani szokták: „a maga módján”. De mi azért ennél többet tettünk. Jobban igyekeztünk. Nem a magunk módján – már ha ez lehetséges –, hanem annál jobban. Hiába voltunk fáradtak, hiába volt vizes napok óta a cipőm (még az első valettai csavargáson áztatta el a tenger), hiába nem volt fűtés a szálláson, hiába küzdöttünk a wifivel, az időbeosztással, hiába nem jártunk étterembe, s már hiányzott egy kiadós meleg vacsora, mindezek ellenére igyekeztünk emelni a tétet. Mara is.

A szokásos esti program, a képek letöltése és közös szerkesztése előtt új célpontot kerestünk. Míg én képtelen voltam rávenni a laptopomat arra, hogy felcsattanjon a wifire, addig Mara gépe megtette ezt nekünk. Nem volt gyors az sem, de annyira elég volt, hogy műholdképek alapján hozzunk döntést.

A kőzeteket, a földtani formákat vizslattam a képeken, s Marával megállapodtunk abban, hogy a lehető legváltozatosabb helyet kell megtalálni.

A műholdképek alapján elég egyértelműen kirajzolódott előttünk egy lehetőség, mindössze pár kilométerre, délre attól a karsztól, ahol az emlékezetes alkonyfotót lőttem a Kis Hercegnőről, ahol a Robinson-tanyát és a kék kövirigókat találtuk. Ugyanaz a part, arccal szintén Afrikának, arccal egy újabb napnyugtának, de már nem rigókat, tanyákat kerestünk, s nem is egy újabb véres alkonyt, mint inkább változatosságot, partot, s olyan helyet, ahol nemcsak madártávlatból látjuk a tengert, hanem testközelből is.

Ezt a helyet véltük megtalálni egy különleges, Il-Ramla tal-Mixquqa nevű fövenypart közelében. Megnéztünk minden fellelhető képet a környékről, és meggyőződésünkké vált, hogy ez lesz a helyes irány. A kőzetek változatos képet mutattak, köztük homokkővel, melyet könnyen mos a Földközi-tenger ezer és egy formára, ráadásul úgy tűnt, hogy ezen a partszakaszon már nem magasodnak olyan magasra a tengerbe szakadó bércek, s néhol könnyű lejutni a partig, mi több sétálni is lehet. Láttunk a közelben tengerjárta barlangokat, melyeket néhány kilométeres sétával akár el is érhetünk. Mara – bár nem szokása kitörő lelkendezéssel fogadni egy újabb tervet – ezúttal kimondottan lelkes volt, és legalább olyan sziklaszilárdan hitt a műholdképeknek, illetve nekem (abban, amit a kőzetekről állítottam), amint én hittem a hely kitűnőségében. Az esti terv az volt, hogy a fövenyparttól eltúrázunk a Manikata nevű hely vonalába, és ott megkeressük a tengerparti, víz vájta, széljárta barlangokat, s közben ott lesz egy kis félsziget is. Ez utóbbi kiváltképp lelkesített engem és sokat vártam tőle, bár a képek alapján egészen másra számítottam, mint ami aztán valójában fogadott minket.

Ismét korán reggel akartunk indulni – de mint korábban is, győzött a fáradtság. Mert ugyan nem a magunk módján próbáltuk kimaxolni a dolgokat, amint elaludtunk, elvesztettük az irányítást. Azt hiszem. Képtelenek voltunk felébredni időben. Az ébresztőt meg sem hallottuk.


málta bugibba

Átszállás Bugibbában – és negyedóra a veszett kék tengernél (Fotó: Centauri)

Így aztán késve indult a nap, viszont végre olajozottan. Mara megnézte, melyik busszal kell mennünk Bugibbába, s ott mire kell átszállnunk. Bugibbában maradt átszállásig 40 percünk, és mivel a buszból pár perccel korábban láttuk Bugibba kikötőjét, és a szédítően kék tengert, a buszpályaudvar pedig csak 2 percre volt a parttól, úgy döntöttünk, lemegyünk a partra addig is.

Azt hiszem, az volt eddig életem legkékebb tengere.

Festeni sem lehetne ennél kékebbet. Kényelmes, széles parton sétálhattunk. Lőttünk pár fotót magunkról is. Úgy gondoltam, sínen vagyunk, még ha a kinézett hely, Manikata környéke valami okból mégsem jönne be, akkor sem történhet nagy baj, visszajövünk Bugibbába, és rommá fotózzuk-filmezzük ezt a dühös kék tengert.


Közel a hullámokhoz (Fotó: Centauri)

Viszonylag későn, dél körül értünk a bugibbai busszal a fövenypartra. Ez volt az első, igazán fövenypartot idéző strand, fölötte pompázatos hotelek. Jó volt, szép volt a rigónapon talált Paradise Bay Beach is, de túl kicsi. Nekem legalábbis.

Ez jóval sokkal inkább emlékeztetett a poszterekről vagy unalmas Insta-képekről ismert homokos tengerpartokra – és ennek ezúttal nagyon örültünk. S végre láttunk egy dűnét is!

Egyetlen egy apró dűnét, amit persze le is kerítettek, hogy megvédjék a taposástól. Ma már, ha visszagondolok erre a dűnére, elmosolyodok csak. De jó, hogy akkor ott volt.


“Nagyon föveny” (Fotó: Centauri)

A parton hangulatos kis kávézó állt, szinte a parton, előtte pedig verebek. Szelídebb verebek, mint amilyenekkel korábban találkoztunk. Hozzászoktak a kávézó teraszán üldögélő vendégekhez, így aztán nyugodtan ücsörögtek a kávézó alacsony teraszán.

Emlékeztetőül: Máltán az egyik legfogasabb kérdés a verebek kérdése volt, ott ugyanis mediterrán verébfajok különös hibridizációként valamiféle spéci verébkeverék él, az úgynevezett máltai veréb,

de mivel előzőleg semmit sem tudtam erről, fontos volt olyan képeket lőnöm róluk, hogy utóbb, a szakirodalom tanulmányozása után, otthon végül eldönthessem, miféle verebeket láttam Máltán voltaképp. Il-Ramla tal-Mixquqa ezt is megadta nekem. Remek, de legalábbis részletgazdag képeket lőhettem a verebekről, köztük egy párról is, akiket videózni is sikerült.


Ha minden igaz, ez egy hím máltai veréb – ez a legjobb képem róla (Fotó: Centauri)

Bár a teraszon kávéztak páran, felmásztam a terasz mellvédjére, hogy ezzel is közelebb jussak az ereszen tollászkodó verebekhez – Mara a hátam mögött állt, és míg exponáltam, később viedóztam, hálás voltam azért, hogy nem szólt rám emiatt. Van, aki rám szólt volna. Holott nincs az ilyesmiben semmi, a vendégek is láthatták, hogy verebeket fényképezek. Talán nem mindenki mászik fel egy kávézó mellvédjére verebek miatt, de egészen biztos, hogy látott az a környék ennél különösebb dolgokat is.

A lelkem mindenesetre megnyugodott a máltai veréb ügyét illetően.


A föveny és a sziklapart találkozása (Fotó: Centauri)

A fövenypartnak örültünk ugyan, de csak rövid időt töltöttünk ott. Mara kiment a partra és leült, én ott is fotózni próbáltam, de a hely jóval kevésbé volt fotogén, mint ahogy azt az ember az első pillanatban érzékelte. Egyébként is megcsúsztunk az egész túrával. A föveny déli végében sziklafal magasodott, s e sziklafal mentén állt egy világítótorony, erődítmény. Ez Mara számára volt különösen fontos – a torony is jelentős szerepet játszott abban, hogy e hely mellett döntöttünk. Hamar visszakaptattunk a parkolóba, és megkerestük azt az ösvényt, amely a sziklafal tetejére és a tornyokhoz visz.


A torony a Beach felől, de már a sziklafal tetejéről (Fotó: Centauri)

Ez volt a legszelesebb napunk. Ragyogó napsütést kaptunk, de olyan szelet, ami gyakran alaposan megrángatta az embert, ezért aztán a sziklaperemeken vigyázni kellett erősen.

Fentről valóban – már a fövenypartnál is – változatosabb terepre nyílt kilátás, mint korábban bárhol. Álmélkodva, néha a szélrohamokkal küszködve, araszoltunk előre, az első erőd irányába. Ismét megállapítottuk, hogy inkább északi a táj, északi a hangulat, semmint mediterrán.


Már az út elején felsejlett a kőzetek és élőhelyek változatossága (Fotó: Centauri)

Kaktuszok és pálmák az erődtoronyhoz vezető út alatt (Fotó: Centauri)

Nem tudom, Mara végül is elégedett volt-e az erőddel, de az biztos, hogy engem nem igazán inspirált. Talán csak azért, mert az erődtől délre olyan öblöt, s fölötte olyan hegyet pillantottunk meg, amire egyáltalán nem számítottunk.

Hogyan lehet ez? – mikor minden létező internetes fotót átnéztünk előtte. Sokat beszélgettünk erről Marával az út során.

Az Instagramm, sőt az egész internet rásimult a mobiltelefonos technológiára. Ugyanakkor az emberek is rásimultak egyfajta Insta-nyelvre, egyfajta közös nézőpontra, bár ezt aligha érzékelik. Létrejött valamiféle uniformizált látásmód, amit egyrészt a technika simít laposra, hisz amit a digitális technika az emberek kezébe ad, az nagyon hasonló New Yorkban és Tokióban is, ráadásul az „fotósok” többsége nem az újat keresi, mint inkább a középszer mentén halad, és a korábban látott képek, az Insta-világ reprodukálást próbálja öntudatlanul is. Ezért a legjobb helyekről is viszonylag egysíkú, hamar unalmassá váló képek ezreit találni.

Az említett, erőddel szemközti hegy annyira más volt, annyival szebb és lenyűgözőbb a valóságban, hogy jó ideig az sem tudatosult – még bennem sem! –, hogy ez voltaképp az a félsziget, ami miatt a Manikata alatti part bejárása mellett döntöttünk.


A változó derű és ború meg az ellenfény kivételesen változatossá tette a felvételeket (Fotó: Centauri)

Az erőd alatti öbölre szinte teljesen felülről láttunk rá, és ahogy jöttek mentek a viharos szélben a felhők, jöttek mentek a fénypászmák a tenger vize fölött, az öböl percenként változtatta fényét, színét, állapotát, hangulatát,

egyszóval percre sem nyugodhatott meg a szem, a szív, az elme, folyton folyvást szembesülnie kellett a valószínűtlen mélységgel, a valószínűtlen színekkel, a változás és változatosság valószínűtlen mértékeivel – mértéktelenségével.


Kilátás a Földközi-tengerre az erődtől (Fotó: Centauri)

Talán azt hittük, megérkeztünk. Ez az, amit kerestünk. Fogalmunk nem volt róla, hogy mindez, ami ennyire látványos, ennyire lenyűgöző, csupán szelíd bevezetés ahhoz a káprázathoz, ami nem is olyan sokkal odébb ránk vár,

ahol pár órára tökéletesen elveszítjük majd a realitásérzékünket, ahol órákig úgy bóklászunk majd, mint akiket a Holdra dobtak le.

Annyi esett le csak az öböl túlpartját illetően, hogy földtanilag rendkívül, szinte érthetetlenül változatos a hely. Ezt meg is jegyeztem Marának.


Az erőd, immár a tengeröbölből (Fotó: Centauri)

Az erődnél viszonylag sokat időztünk, majd megkerestük a lejárót a tengeröbölhöz. Két lehetőség kínálta magát: egy hosszú lépcsősor (ezen jöttünk később vissza), és egy kanyargós ösvény a szélfútta hegyoldalban. Természetesen az utóbbit választottuk. Ez a rész a korábbiaknál is jobban hozta észak hangulatát. Ez volt az első eset, ahol Marában felmerült – talán az Insta-világról folyó beszélgetésünk, s talán a mellbevágóan szép táj miatt is –, hogy beszerezzen egy fényképezőgépet. Amint lefelé ballagtunk, erről kérdezgetett.


A tengeröböl felett egy másik, kisebb sziklakibúvás – rajta persze itt is, mint mindenütt a világon, bámészkodók, töprengők, ücsörgők (Fotó: Centauri)

A nagy terek ellenére hamar leértünk a partra. Mara rögtön a parti kavicsok gyűjtésébe fogott, én pedig fotóztam. Nem volt igazán könnyű, mert a fények percenként változtak. Ahogy távolabbra is lőttem pár képet, a szemközti partok részleteiről, felfedeztem egy egészen holdbéli részletet is. Fájt is a szívem érte, hogy nem nézhetjük meg közelről.

Álmomban se gondoltam volna, hogy egy ilyen részen hamarosan járni fogok.


A túlparton holdbéli tájrészlet (Fotó: Centauri)


A tengeröbölbe benyúlt a tanúhegyekre emlékeztető, sárgavörös félsziget, amit pedig a magas sziklaparttal egy nyereg kötött össze. Miután a festői parton kitomboltunk magunkat, Mara lőtt rólam pár képet a félsziget lábánál, megkerestük azt a helyet, ahol a legkönnyebben mászhatunk fel a nyeregre. Időközben ismét felfedeztem egy nádast, mely a hegyoldalban nő. Mara figyelmét is felhívtam rá, bár nem terveztük, hogy azt a részt is bejárjuk (később mégis úgy alakult).


Jaj, nagyon szerettem azt az öblöt – szilaj volt, északias, komor és fényes (Fotó: Centauri)

A nyeregre vezető oldal csuszamlós volt, de Mara nem kért segítséget. Én mentem előre. Tudtuk, hogy a nyereg mögött újabb öböl jön, és talán az a partszakasz, ami elvihet minket a barlangokig, ha eléggé sietünk.

Elkapott a hév.

Az a hév, amit gyerekkorom óta mindig érzek, ha egy hegygerinc, egy dombhát, egy erdő mögé megyek, s nem tudhatom, mi vár ott rám. Figyeltem Marát is, hogyan halad, jön-e utánam, de miután gond nélkül követett, kissé előre is mentem. A nyereg nem volt annyira magas, mint amilyennek az öbölből nézve tűnt.


Az öblön messze túl már egy másik sziget, Gozo magas partfala, (Fotó: Centauri)

Viszonylag hamar értem fel, és amint először átláttam a túloldalra, amint először pillantottam le a nyereg túloldalára, leírhatatlan döbbenet uralt el széltében és hosszában.

A különbséget leginkább úgy írhatnám le, mintha a valóságból beléptem volna egy festménybe. Vagy fordítva: ha egyszer az egyik regényszereplőm csöngetne be az ajtómon. Az egyik regényszereplőm ülne az asztalomhoz, feküdne az ágyamban. Mintha egyszer az egyik írásom szóról szóra megtörténne.

És most először nyert erős, egyértelmű, brutális és vad értelmet az, amit a TWO ON THE ROAD célkitűzései kapcsán írtam. Ha látsz egy szokatlanul fényes, szivárványos füstszalagot égre festő hullócsillagot, az első gondolatod az: bárcsak látná más is. Bármit látsz is, szíved szerint odafordulnál valakihez: „Nézd! Te is látod?”

Amint felértem a nyeregre, elvesztettem mindent – s megnyertem mindent. Amit láttam, mindent igazolt, amit addig éreztem és írtam. S amit a nyeregre érve éreztem, mindent cáfolt, amit addig láttam. Már csak az a pár lépés hiányzott, hogy Mara is felérjen; hogy mondhassam végre: „Nézd! Nézd csak! Ezért jöttünk idáig!”

Folyt. köv.


Az utolsó kép, mielőtt elindultunk volna a nyeregre (Fotó: Mara)

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


2020.01.29. Második út első nap

2020.02.06. Eltűnt rigók, sálak és emberek nyomában – Robinson Máltán

2020.01.27. Málta váratlan ajándéka – Európa egyik legszebb madara

2020.01.27. A Föld, az élet térfelén egyensúlyozó zseniális kötéltáncos

 

8 Comments:

  1. Te aztán rettentőn tudod csigázni az ember kíváncsiságát! 🙂 Én vártam volna arról valamit, hogy Máltán találkoztatok-e tengeri madárral. Esetleg a fövenyes parton pár futóval, vagy csigaforgatóval, amik csak úgy odatévedtek, vagy bármi mással ami ilyenkor délebbre vonul az északi tengerpartokról.. Vajon kapok még erre választ? 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Mit mondhatnék, kifogytam a jelzőkből. Varázslatos világ!

  3. Ezt nagyon szépen írtad…” festménybe illő”…🥰🤩
    Képeket nézvén is, írásod alapján elképzelni, s ezt a valóságban látni, átélni!!!….😯🥰
    A föveny és a sziklapart találkozása, mint a csipketenger…🌊💗Varázslatos!😍🙃

  4. Holsky Péter

    Ez az nyereg megmászására ösztönző hév, azt hiszem: az a keresés, amit a Grál kapcsán úgy neveznek, hogy “Quest”. Vagy ahogy egy Tolkien-versben szerepel:
    “utak találkozása vár / futok, a lábam bizsereg”
    (http://math.bme.hu/~vecseib/tolkien/frodo2.htm )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük