2020.01.24. Elveszett sál és titokzatos rigó az Adam Sude-öbölben

2020.01.16. Málta (Fotó: Centauri)

Mara viszont egészen közel ment a sziklaperemhez, ami annak fényében elég ijesztő volt, hogy a parton egy viszonylag veszélytelen helyen is elesett. Később rájöttem – különösen egy nappal később –, hogy ez Mara speciális, utánozhatatlan, a világon egyedülálló működése.


 

2020.01.24. Szalad az idő 🙁 Tegnap azért maradtam el, mert egy tengeri relax videóval is jöttem volna, immár 24 órája kínlódom vele, két gépen is próbálkozom, de mindkettőn komoly gondjaim vannak a videó-írással, hagyom is egyelőre, inkább menjünk tovább.

Ott hagytam abba legutóbb (ITT), hogy 2020.01.15.-én késő délután végre kiértünk a nyílttengerhez, s végre adtunk egy kicsit a szemlélődésnek is. Felejthetetlen óra volt, hazafelé viszont sikerült beletalálnunk a délutáni csúcs kellős közepébe, ráadásul nem tudtuk biztosan, honnan megy a buszunk, így a zsúfolt Valetta forgatagában megint csak kialakult egy kissé frusztráló bolyongás, ám végül szerencsésen hazavergődtünk.

Mara érdeklődik a fotózás iránt, egyébként is megállapodtunk az út előtt, hogy amiben tudjuk, kölcsönösen segítjük egymást. Ő például az idegennyelvtudásomat pallérozza, de sokat tanulok tőle a szervezés terén is, én pedig a fotózás alapjaiba vezetem be.

Ez volt az első napunk, amikor sok képet lőttem. Először fordult elő, hogy este együtt néztük meg a terítéket – ezt követően minden nap végén ez volt a program: átnéztük a képeket, aztán fürdés és vacsora után Mara kitüntető figyelme mellett megszerkesztettem a kiválasztott fotókat. Mara határozottan állítja, hogy ez hasznos a számára. 🙂


2020.01.16. Ezen a napon értük először a nyílttengert olyan helyen, ahol háborítatlannak tűnt 🙂 (Fotó: Mara)

Már a valettai csavargás végén egyetértettünk abban, hogy elég a városokból, jöjjön a vadon. Nem sokáig bírtuk. Ez van. De nem bántuk meg, hogy így döntöttünk.

Ráadásul végre volt egy térképünk. Este kiterítettem a szálláson, s míg Mara a fürdőben volt, kinéztem egy helyet Málta északnyugati végében.

Egy fövenyes partot, melynek tőszomszédságában édesvízű tó van, nem mellesleg természetvédelmi terület. Madarakat – a verebeken kívül – nemigen láttunk az első napon, még a tengerparton sem, sirályból is csak néhány dankasirály kószált, semmi más. Úgy gondoltam, elkelne már egy kicsivel több madár. Fürdés után Marával is egyeztettem, tetszett neki a terv, így aztán buszokat nézett az útvonalhoz. Másnap szerettünk volna korán kirepülni, de fáradtak voltunk (lusták? 🙂), engem az internetes kavarások is nyomasztottak még, annak ellenére, hogy páratokkal este – mikor kicsit jobb lett a wifi – sikerült néhány szót váltani.


Hajózást nem terveztünk – maradt a fotózás 🙂 (Fotó: Centauri)

Viszonylag későn, 9 felé ébredtünk. Első dolgom, nézem, hogyan áll a wifi. Pocsék, mint minden reggel. Ezért – bár szerettem volna egyből elrajtolni – kénytelenek voltunk betérni egy kávézóba. Mara home office-ban dolgozik, ezért teheti meg, hogy utazzon, aznap viszont mindkettőnknek akadt pár elintéznivalója. Majdnem dél volt, mikor végre buszra szállhattunk.

Ghadira lett volna a célpont, oda azonban csak átszállással tudtunk eljutni. Szerencsére, mivel az átszállónál beleakadtunk egy – ahogy először hittük – narancsligetbe. Mara szeretett volna helyi narancsot kóstolni, ezért felajánlottam, hogy hozok a jól ápolt és öntözött ligetből egyet.

Hoztam is, mint utóbb kiderült: mandarint. Így a narancs, a citrom, a grapefruit után pipálhattuk a mandarint is.


Mandarinliget egy kórház előtt (Fotó: Centauri)

Málta januárban – hullik a mandarin 🙂 (Fotó: Centauri)

Az út végre elhagyta a sűrűn beépített területek zónáját. Hiányzott már ez nekünk. Kőfalakkal tarkállt, teraszos kertek, puszták, kaktusztengerek, olajfaligetek, itt-ott kevés füge is. A máltai buszok ablakai sajnos sötétek (gondolom a nyári napsugárzás miatt), így a buszból gyakorlatilag lehetetlen fényképezni, holott elhajtottunk néhány fotogén hely előtt.

Úgy éreztem, ez lesz az a nap, amikor először lőhetek igazán kedvemre való képeket.

Marát lekötötte a logisztika, és éhes is volt. Továbbra is rendkívül zavart minket, hogy nincs GPS. A busz időközben lenyűgöző tengerparti tájakra ért; s a tenger olyan kék volt, hogy az ember belé vakult. Kék a Fekete-tenger is (főként viharos időben), nagyon kék az Északi-tenger is (főként ősszel-télen), de ehhez fogható kéket még az életben nem láttam. Ráadásul világítótornyok, szigetek, félszigetek követték a partvonalat, s volt, ahol végre népes sirálycsapatok gomolyogtak. Mara viszont azzal volt elfoglalva, hogy merre járunk. Én a térképen viszonylag jól követtem az útvonalat, de azért ez még nem volt az igazi. Mindkettőnkben ott volt még az előző esti, néha reménytelennek tűnő kóválygás emléke is, ezért

Mara a telefonján keresett beállításokat, hogy végre GPS-hez jussunk. S lőn csoda! Egyszercsak mutatja, hogy végre van! Ettől fogva mindig tudjuk, merre járunk. Nagy megkönnyebbülés. GPS nélkül soha többé!


2020.01.16. Elképesztően jó fényeink voltak aznap – a rettentőkék tengert is ennek köszönhettük (Fotó: Centauri)

Hamarosan elértük Ghadirát, de már messziről sem tűnt oly ígéretesnek, mint ahogy azt a térkép, s talán a naivitásom sugallta. Előzőleg hatszor magyaráztam el Marának, hogy tengerpartok mentén a sósvíz és az édesvizek találkozása mindig paradicsomi állapotokat eredményez, ahogy azt sokszor láttam Bulgáriában vagy Hollandiában, de Svédországban is. Ám a kiszemelt öböl és a környéke sem tetszett nekünk. Amint leereszkedett velünk a busz Santa Marija felől, hamar döntöttünk:

ha nem jön be a hely, le sem szállunk, megyünk tovább, egy kis improvizálás belefér, inkább kibuszozunk a sziget csücskére, Cirkewwára, ahonnan a hajók és kompok mennek át pl. Comino szigetére. Ott a félsziget nyugati fele Afrika felé néz, az csak jó lehet.

Elérve Ghadirát látnunk kellett, hogy a fövenypart szánalmasan kicsi, jellegtelen, az út bal oldalán meg a várva várt édesvízű tó egy kis pocsolya, s ami a legfontosabb: darab madár sincs rajta. Oké, gyerünk tovább, a Cominóval szemközti kikötőig. Út közben – közel a végállomáshoz – gyönyörű karsztvidéket érintettünk. Gyönyörű nekem – másnak talán csak egy köves puszta. De az ilyen puszták gyakran a legérdekesebbek, s hangulatosak is, ha az ember időt szán rájuk, és kicsit közelebb hajol a növényeihez, ha egy kicsit a madarait keresi. Már a buszon mondtam, hogy egy ilyet meg kell néznünk.

Később épp egy ilyen karszt és a tenger találkozásánál barangoltunk 🙂 

A kikötő nem egy szívmelengető hely. Megszólított minket egy srác, s valamit a hajókról és a szigetekről magyarázott, mondván: itt nincs semmi. Ő, máltaiként talán valóban úgy érezheti, de mi másként láttuk a dolgot. A kikötő nyugati oldalán ott volt a kék tenger, s a tengerből kibukkanó szirtek. Dél felé pedig nagy sziklafalak, karsztfennsík. Úgy döntöttünk, hogy felsétálunk a tenger fölé magasodó hegyekre, a karsztra – miután Mara harapott a kikötőben egy szendvicset.


Az egész mediterránumra oly jellemző karsztos tengerpart megannyi búvóhellyel (Fotó: Mara)

Mindenekelőtt letrappoltunk a kikötő melletti szirtekhez. A köveket kicsipkézte az ultramarinkék víz, s néhol újabb medúzákat láttam benne. Itt sajnos Mara esett egyet, rögtön a legelején, de szerencsére nem ütötte meg magát nagyon. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy csak én megyek ki a szirtek végére, ő addig megkapja az átszállásnál szedett mandarint.


Egy szív a parton. Az Omega régi dala jutott eszembe: “Fagyos lett a szívem, kemény, mint a kő. Menekülj, amíg nem késő.” – De nyugalom, maradt bennem annyi ízlés, hogy ott a helyszínen nem énekeltem el 🙂 (Fotó: Centauri)

Nem tudom, mire számítottunk. Főként nem tudom, Mara mire számított, vagy mit szeretett volna a leginkább, de amit az a nap adott, az a karszt, arra nem voltunk felkészülve.

Először egy műúton indultunk felfelé, de hamar letértünk róla a karsztra, és kimentünk a leszakadás szélére. Először láttuk, hogy a tenger fölé magasodó sziklafalakban számos helyen széles, a parttal párhuzamos hasadékok nyílnak. Ezek némelyike annyira széles, hogy akár bele is zuhanhat az ember, másrészt azt jelzik, hogy e hasadékok mentén omlik majd le a következő tízezertonnás kőtömb a partra vagy tengerbe.

Rég jártam ennyire vadregényes, szakadékos és szédítő helyen, ráadásul erős szél fújt néha, így aztán megremegett a lábam fotózás közben.

Mara viszont egészen közel ment a sziklaperemhez, ami annak fényében elég ijesztő volt, hogy a parton egy viszonylag veszélytelen helyen is elesett. Később rájöttem – különösen egy nappal később –, hogy ez Mara speciális, utánozhatatlan, a világon egyedülálló működése. Veszélyes helyeken úgy iramlik, néha teljesen indokolatlan szökkenéssel, akár az alpesi zerge, ugyanakkor egy sima-lapos kis sétányon képes elbizonytalanodni, s ha a hely végképp biztonságos, akár el is eshet, ráadásul úgy, hogy utóbb se ő, se én – és senki e kerek világon – nem tudhatja, miben akadt el a lába, már ha egyáltalán elakadt valamiben. 🙂


Végig ilyen sziklaperemek mentén haladtunk fel, és egyre feljebb – napnyugtáig 🙂 (Fotó: Centauri)

A leszakadások közeléből mindenesetre elparancsoltam. Később meg ő parancsolt el a hasadékok mellől. Fotózás során érdemes észnél lenni; állítgatások, keresgélések során könnyű elvéteni a lépést. A későbbiekben aranyszabály lett, hogy kereszthasadékok túloldalára nem megyünk át, még egy rövid fotózás erejéig sem.

Mara mozgásának, létformájának van egy másik specialitása is.

Nagyobb távolságba gyönge szemüveget kellene használnia, viszont nem tűri meg magán a szemüveget sokáig. Nekem viszont közelre kell másik szemüveg. Ketten együtt elvileg tökéletesen látunk, én messzire, Mara közelre, a gond csak az, hogy az élet csupa olyan helyzetet hoz, amikor a kettő koránt sem egészíti ki egymást. Mondjuk, Mara magyaráz valamit a térképen, én egy darabig erőlködöm, de míg le nem veszem a szemüveget, nem látok semmit. Ennél is gyakoribb és visszatérő motívum a barangolások során, hogy meglátok valamit, s szólok Marának: „Nézd! Ott egy búvár!” (Valóban láttunk egy könnyűbúvárt a sziklaszirtről.) Mire Mara: „Aha, aha. Az a piros az?” „Nem, a piros az egy bója. A búvár a sárga.” Vagy: „Nézd, milyen furcsa az a hegy!” Mara: „Aha, tényleg, mintha látnék valamit!” Mivel látnivaló bőven akad, távol is, ez egyre csak ismétlődik, és bár Mara időnként felveszi a szemüveget, ahogy mondtam, sokáig nem bírja magántartani. Végül már szórakoztat minket a dolog. Én újra és újra távoli madarakra, távoli sziklákra, épületekre, növényekre mutatok, Mara pedig mindig majdnem „lát valamit”. Később jövök rá, hogy a TWO ON TEH ROAD egyik célja épp az volt, hogy valakivel együtt lássuk a dolgokat,

mondom is Marának, hogy ehhez képest, én látom, amit ő nem, ő meg azt látja, amit én nem. Ideális páros. 🙂 Végül is hazaérve megbeszélhetjük, melyikünk mit látott Máltából.


A német akcentussal beszélő “koboldnéni” itt épp azt magyarázza – ha jól emlékszem – hogy a növény levelei addig jók, míg nem virágzik (Fotó: Centauri)

Épp csak megindulunk felfelé, amikor szorosan a sziklafal vonalát követve egy koboldszerű hölgy jön velünk szemben, s megszólít minket, csak azért, hogy a figyelmünkbe ajánljon egy növényt. Összemorzsolja a levelét, és megszagoltatja velünk.

Rendkívül finom, fűszeres illata van, leginkább a kakukkfűre emlékeztet.

Mara szerint talán német a hölgy (az akcentusából ítélve), de bárhonnan is érkezett, igazán kedves, hogy megállít minket. Azt is mondja, hogy a növényke levelei kiválóak teába.


Az “Adam Sude-terasz”. Akkor azt hittem, ez a legtöbb, amit Adam Sude számára Máltán találhatok. (Fotó: Mara)

Még feljebb már látunk egy sziklateraszt is. Itt kezd el motoszkálni bennem az Adam Sude -regény. Ahogy azt korábban írtam, az utak egyik célja anyag- és helyszíngyűjtés az Adam Sude-ról szóló regényhez. Másutt is kedvelem az elhagyott, panorámás sziklateraszokat (például a tihanyi Külső-tó fölött vagy a Badacsonytomaj fölötti bazaltbánya kőteraszait), csak itt a Földközi-tengerre nyílik kilátás. A terasz túloldalán ráadásul egy barátságos fövenypart ékelődik a sziklafalak közé.

Az öblöt rögtön el is nevezem Adam Sude – öbölnek.

Ideális hely. Pazar kilátás, lent föveny – mi kellhet még egy száműzött számára? Mara lő rólam pár fotót a sziklateraszon, s nem is gondolom, hogy mennyivel jobb és hátborzongatóbb területeket találunk nemsokára, nem sokkal feljebb a tengerparti karszton.


Adam Sude öble a sziklapárkányról erős zoommal (Fotó: Centauri)

Mivel későn értünk a kikötőhöz, igyekeznék mihamarabb a lehető legfeljebb jutni, Mara viszont szeretne lemenni a partra, oda, amit Adam Sude-öbölnek neveztem el. Végül is ezúttal sem kell sokat győzködni, leereszkedünk. A parton lézengenek páran, belenyúlhatunk a tengervízbe, megkóstolhatjuk ismét, én meg felfedezem, hogy a Valettában és a kikötőben is látott lila medúzákból egész raj csápol a parti vízben.

Végre hosszabb felvételt készíthetek az újdonsült kamerával. Nekivetkőzöm, Mara pedig kölcsön adja a sztreccsnadrágját, hogy a fotókon ne alsógatyában legyek.

Ma már tudom, hogy a felvételek egészen jók lettek – legalábbis ahhoz mérten, hogy ezek életem első hosszabb vízalatti, tengeri felvételei. Filmezés után megmutatom, hogyan lehet tengerparti homokból várat csepegtetni; ezt gyerekkoromban a Tiszánál tanultam, és sokat szórakoztam vele a Fekete-tengernél. Felmerül, hogy fürödjek egyet, de egyrészt a víz nem igazán csábító, másrészt jobb volna másra használni a fennmaradó időt. Viszont vágtatok még egyet a parti vízben – mivel olyan vagyok, mint az aranyhal, aki állítólag három perc múlva mindent elfelejt. Én is elfelejtem, mit olvastam a máltai medúzák csípéséről, és arról is, hogy pár perce még a sekély vízben medúzarajokat vettem fel.

Vígan szaladok fel és alá – de megúszom.


Medúzafilmezés előtt (Fotó: Mara)

És akkor egy rigó repül át a part fölött. Lomhább, mint a mi rigóink és feltűnően sötét.

„Bocs, kicsit elszaladok”, mondom Marának, kikapom a távcsövet a hátizsákból, és úgy ahogy vagyok, vizesen, mezítláb futok a part túloldalára. Mire odaérek, sehol senki, illetve csak néhány rozsdafarkú, pár vörösbegy. Csak egy pillanatra látom egy régi parti épület kőmellvédjén, s abban az egy pillanatban olyan madárnak tűnik, akit több mint harminc éve keresek – mindig, ha mediterrán tengerparton járok. Ám sosem találtam. Nem sokat látok belőle, de határozottan az az érzésem, hogy egy kék kövirigó repült át előttünk,

ám terepi madarásznál aranyszabály: olyan faj esetén, amit sosem láttunk még, csak akkor mondunk bármit is, ha az 120%.

Nem 110%, nem 100%, hanem legalább 120. Ez meg nincs talán 80% sem. Szar ügy. Ilyenkor van az, hogy az embert elkapja a hév, beveti magát a sziklák közé, a bozótba, esztelenül addig megy, figyel, kutat, míg a madarat valahogy újra kézre keríti, s meggyőződik róla, hogy teszem azt valóban kék kövirigó (nem mellesleg Európa egyik legszebb madara) vagy csak egy fáradt fekete rigót nézett be.


Született pár különös hangulatú fotó az erős ellenfényben, a szikrázó napsütésben, a szikrázó tenger bűvkörében – nem mellesleg tipikus kék kövirigó élőhelynek tűnik 🙂 (Fotó: Centauri)

De én nem keresgélek sokat, némi csalódottsággal fordulok vissza a tengerparti szikláktól, nem akarom Marát hosszú időre magára hagyni, ráadásul, amikor visszanézek, hogy integessek neki, nem látom sehol. Látom a hátizsákjainkat a parton, de Mara sehol. Indulok is vissza, a partra vezető lépcső alján Mara áll, s rögtön világos, baj van.

El nem képzelhetem, mi történhetett abban a négy percben, míg a rigót hajkurásztam.

Mint kiderül, elveszett a sálja. Abban reménykedünk, hogy valahol a lépcsősoron esett le, de nem találjuk. Marát szokatlanul érzékenyen érinti ez. Mintha mondjuk én elhagytam volna a kamerát. Kábé. Két választásunk marad. Visszafelé indulunk, hogy megtaláljuk a sálat, akkor azonban aligha marad időnk bármi másra, vagy elengedjük ezt a kérdést. Mara kissé nehezen, de a továbbindulás mellett dönt. Én meg gondolom: ha Ő ilyen könnyedén túlteszi magát a „sál-ügyön”, én sem pörgök tovább holmi mediterrán rigókon.

Este már úgy gondoljuk, hogy mindezért cserébe kaptuk azt az estét – s mindent, ami a fennmaradó alkonyi órákba még belefért.

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂


Ja és: aznap egy tengerparti naplemente volt az eléggé el nem ítélhető cél, ahogy én mondtam, mindenképp kell lőni egy szupergiccses, lájkvadász fotót, anélkül nem mehetünk haza 🙂 (Fotó: Centauri)

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.01.21. Keverés-kavarás a tengerig (Málta 4. fejezet)

2020.01.20. Első bravúrom – rúdtáncos lettem Máltán

2020.01.19. Éjszakai repülés – új föld a lábunk alatt – 2 fejezet

2020.01.19. Az előkészületekről utólag – Málta 1.fejezet

22 Comments:

  1. Máltán sosem voltam, és tervben sincs, de azt a kék kövirigót megnézném! 🙂 Persze, hogy rögtön rákerestem. 🙂

  2. Nagyné Ica

    Két dolog fogalmazódott meg bennem.
    1: Milyen csodálatos dolog ilyen szabadnak lenni! 💕
    2: Igazi kalandorok vagytok! 😎

    • Nagyné Ica

      … és persze csodás felvételek. 🤗

    • 🙂 értem, de persze rögtön eszembe jut, amit annak idején az Elle magazinnak mondtam: a szabadság a legnagyobb kincs, ezért a legnagyobb dolog, amit egy másik embernek adhatunk, ebben az értelemben azért is szükségem van rá, hogy egyszer lemodhassak róla (nagyjából így) 🙂

  3. Cen’! Összerakod majd egy albumba a máltai képeket itt a honlapon?? Jó volna, szeretném lapozgatni! 🙂

    • Épp írni akartam Icának is, hogy

      1. Most először van esélyem rá, hogy elégedett legyek a havi képanyaggal
      2. Csak töredékét tudom berakni a szövegekhez

      viszont készítek majd galériákat, idővel, hamarosan, vagy mihelyst lehet, de most például előbb szeretnék végre dűlőre jutni a videóval, és persze behozni az elbeszélés lemaradását, mert ha nem igyekszem, így maradunk örökre, s mindig hetes késéssel lesz olvasható, mi történik épp – és hol 🙂 🙂

    • Rengeteg képről van szó – 2020.01.17. volt életem egyik legszebb, legeredményesebb, “legfotósabb” napja; nagyon igyekszem hozni mielőbb mindent

  4. Élvezet olvasni,látni, mozgalmas, látványos, “veszélyes”😊csodás,napjaitok ” pillanatait”.
    A szabadságot nagyon tetszik, ahogy leírtad.
    Köszönöm, már vártam írásod, nemhiába.😊🙃
    Szép estét!🙃

  5. Ibolya Nagy

    A szabadság szépsége.
    Szép estét!

  6. Szabó Edit

    Amit a tengerek kékségéről írsz, az nagyon igaz. 🙂
    Az Égei-tengert először képeslapon láttam, és azt mondtam, hogy a képet túlszínezték, olyan kék tenger pedig nincs. Aztán a saját szememmel láthattam, hogy de, bizony van. Azt hiszem, azt hívják azúrkéknek. Az Északi-tenger pedig valószínűtlenül mélykék.

    A máltai galéria ötletét én is támogatom! S ha esetleg csináltál volna egy képet a homokból csepegtetett várról is, annak nagyon örülnék. Ilyenről még nem is hallottam. 😮

    (Csak egy apró észrevétel: a poszt elején az ITT mögött nincs link.)

    • talán hihetetlen, de szerkesztésnél akadt olyan kép, ahol levettem a természetes színből 🙂 szerencsénk volt, jó időnk, és ahogy később megbeszéltük, az is közrejátszhatott, hogy míg nyár elejére kisül Máltán minden, addig januárban tavaszi állapotok vannak, valószínűleg ilyenkor a legélénkebbek a színek, s nemcsak azúrkék tengert találunk, hanem smaragdzöld hegyoldalakat is, mintha valahol északon vagy Skóciában járnánk.

      A csepegtetett várról próbáltunk fotót lőni, de az utolsó pillanatban jutott eszembe, és akkor – mielőtt megszületett volna a kép – összedőlt. De készítek majd újat, s mutatom. 🙂 – igyekszem mihamarabb 🙂

      a linket javítom – köszi

      • Szabó Edit

        A csepegtetett várról készült kép nem sürgős ám, türelmesen kivárom, amíg elkészül.
        Készülhet a kép akár a Duna-deltánál is. Annak is örülnék! 🙂 🙂

  7. Vettem ma mandarint:-) Milyen jó olvasni a barangolásokról. A tengerben mindig azt szerettem, hogy olyan kifürkészhetetlen, vonzó a kékség meg a mélység, a fröccsenő víz a sziklákon. Időtlen és megunhatatlan. Mara sálját elvitte egy szirén s micsoda fordulat lenne, ha a csodafa alatt találná meg, a sós tengeri illatot és langyos cirógató szelet magába itatva. Nagyon szépek a tengeres képek- régmúlt időket idéz. Jó búvó hely Adam Sude számára.

  8. Marsovszki Viktória

    ám terepi madarásznál aranyszabály: olyan faj esetén, amit sosem láttunk még, csak akkor mondunk bármit is, ha az 120%.
    Nem 110%, nem 100%, hanem legalább 120. Ez meg nincs talán 80% sem.
    idézet bezár
    kb. így?
    https://www.youtube.com/watch?v=gRlaXSVyeWs

  9. Marsovszki Viktória

    Február 2., 22. megyek utánuk. Először gyűrűzésre, Szegedre, aztán pedig az ásotthalmi Mezítlábas Tanyára gyalog a pusztán. Talán…. 🙂 TALáLKOZUNK A hósármánnyal. 🙂

  10. Marsovszki Viktória

    De egy fülespacsirta sem volna rossz, most annak örülnek a Madarászok. 🙂 Viszem a képüket, hangjukat, a távcsövet. 🙂 Kösssz, hogy ezt adtad nekem! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük