2020.01.24. Elveszett sál és titokzatos rigó az Adam Sude-öbölben

2020.01.16. Málta (Fotó: Centauri)

Mara viszont egészen közel ment a sziklaperemhez, ami annak fényében elég ijesztő volt, hogy a parton egy viszonylag veszélytelen helyen is elesett. Később rájöttem – különösen egy nappal később –, hogy ez Mara speciális, utánozhatatlan, a világon egyedülálló működése.


 

2020.01.24. Szalad az idő 🙁 Tegnap azért maradtam el, mert egy tengeri relax videóval is jöttem volna, immár 24 órája kínlódom vele, két gépen is próbálkozom, de mindkettőn komoly gondjaim vannak a videó-írással, hagyom is egyelőre, inkább menjünk tovább.

Ott hagytam abba legutóbb (ITT), hogy 2020.01.15.-én késő délután végre kiértünk a nyílttengerhez, s végre adtunk egy kicsit a szemlélődésnek is. Felejthetetlen óra volt, hazafelé viszont sikerült beletalálnunk a délutáni csúcs kellős közepébe, ráadásul nem tudtuk biztosan, honnan megy a buszunk, így a zsúfolt Valetta forgatagában megint csak kialakult egy kissé frusztráló bolyongás, ám végül szerencsésen hazavergődtünk.

Mara érdeklődik a fotózás iránt, egyébként is megállapodtunk az út előtt, hogy amiben tudjuk, kölcsönösen segítjük egymást. Ő például az idegennyelvtudásomat pallérozza, de sokat tanulok tőle a szervezés terén is, én pedig a fotózás alapjaiba vezetem be.

Ez volt az első napunk, amikor sok képet lőttem. Először fordult elő, hogy este együtt néztük meg a terítéket – ezt követően minden nap végén ez volt a program: átnéztük a képeket, aztán fürdés és vacsora után Mara kitüntető figyelme mellett megszerkesztettem a kiválasztott fotókat. Mara határozottan állítja, hogy ez hasznos a számára. 🙂


2020.01.16. Ezen a napon értük először a nyílttengert olyan helyen, ahol háborítatlannak tűnt 🙂 (Fotó: Mara)

Már a valettai csavargás végén egyetértettünk abban, hogy elég a városokból, jöjjön a vadon. Nem sokáig bírtuk. Ez van. De nem bántuk meg, hogy így döntöttünk.

Ráadásul végre volt egy térképünk. Este kiterítettem a szálláson, s míg Mara a fürdőben volt, kinéztem egy helyet Málta északnyugati végében.

Egy fövenyes partot, melynek tőszomszédságában édesvízű tó van, nem mellesleg természetvédelmi terület. Madarakat – a verebeken kívül – nemigen láttunk az első napon, még a tengerparton sem, sirályból is csak néhány dankasirály kószált, semmi más. Úgy gondoltam, elkelne már egy kicsivel több madár. Fürdés után Marával is egyeztettem, tetszett neki a terv, így aztán buszokat nézett az útvonalhoz. Másnap szerettünk volna korán kirepülni, de fáradtak voltunk (lusták? 🙂), engem az internetes kavarások is nyomasztottak még, annak ellenére, hogy páratokkal este – mikor kicsit jobb lett a wifi – sikerült néhány szót váltani.


Hajózást nem terveztünk – maradt a fotózás 🙂 (Fotó: Centauri)

Viszonylag későn, 9 felé ébredtünk. Első dolgom, nézem, hogyan áll a wifi. Pocsék, mint minden reggel. Ezért – bár szerettem volna egyből elrajtolni – kénytelenek voltunk betérni egy kávézóba. Mara home office-ban dolgozik, ezért teheti meg, hogy utazzon, aznap viszont mindkettőnknek akadt pár elintéznivalója. Majdnem dél volt, mikor végre buszra szállhattunk.

Ghadira lett volna a célpont, oda azonban csak átszállással tudtunk eljutni. Szerencsére, mivel az átszállónál beleakadtunk egy – ahogy először hittük – narancsligetbe. Mara szeretett volna helyi narancsot kóstolni, ezért felajánlottam, hogy hozok a jól ápolt és öntözött ligetből egyet.

Hoztam is, mint utóbb kiderült: mandarint. Így a narancs, a citrom, a grapefruit után pipálhattuk a mandarint is.


Mandarinliget egy kórház előtt (Fotó: Centauri)

Málta januárban – hullik a mandarin 🙂 (Fotó: Centauri)

Az út végre elhagyta a sűrűn beépített területek zónáját. Hiányzott már ez nekünk. Kőfalakkal tarkállt, teraszos kertek, puszták, kaktusztengerek, olajfaligetek, itt-ott kevés füge is. A máltai buszok ablakai sajnos sötétek (gondolom a nyári napsugárzás miatt), így a buszból gyakorlatilag lehetetlen fényképezni, holott elhajtottunk néhány fotogén hely előtt.

Úgy éreztem, ez lesz az a nap, amikor először lőhetek igazán kedvemre való képeket.

Marát lekötötte a logisztika, és éhes is volt. Továbbra is rendkívül zavart minket, hogy nincs GPS. A busz időközben lenyűgöző tengerparti tájakra ért; s a tenger olyan kék volt, hogy az ember belé vakult. Kék a Fekete-tenger is (főként viharos időben), nagyon kék az Északi-tenger is (főként ősszel-télen), de ehhez fogható kéket még az életben nem láttam. Ráadásul világítótornyok, szigetek, félszigetek követték a partvonalat, s volt, ahol végre népes sirálycsapatok gomolyogtak. Mara viszont azzal volt elfoglalva, hogy merre járunk. Én a térképen viszonylag jól követtem az útvonalat, de azért ez még nem volt az igazi. Mindkettőnkben ott volt még az előző esti, néha reménytelennek tűnő kóválygás emléke is, ezért

Mara a telefonján keresett beállításokat, hogy végre GPS-hez jussunk. S lőn csoda! Egyszercsak mutatja, hogy végre van! Ettől fogva mindig tudjuk, merre járunk. Nagy megkönnyebbülés. GPS nélkül soha többé!


2020.01.16. Elképesztően jó fényeink voltak aznap – a rettentőkék tengert is ennek köszönhettük (Fotó: Centauri)

Hamarosan elértük Ghadirát, de már messziről sem tűnt oly ígéretesnek, mint ahogy azt a térkép, s talán a naivitásom sugallta. Előzőleg hatszor magyaráztam el Marának, hogy tengerpartok mentén a sósvíz és az édesvizek találkozása mindig paradicsomi állapotokat eredményez, ahogy azt sokszor láttam Bulgáriában vagy Hollandiában, de Svédországban is. Ám a kiszemelt öböl és a környéke sem tetszett nekünk. Amint leereszkedett velünk a busz Santa Marija felől, hamar döntöttünk:

ha nem jön be a hely, le sem szállunk, megyünk tovább, egy kis improvizálás belefér, inkább kibuszozunk a sziget csücskére, Cirkewwára, ahonnan a hajók és kompok mennek át pl. Comino szigetére. Ott a félsziget nyugati fele Afrika felé néz, az csak jó lehet.

Elérve Ghadirát látnunk kellett, hogy a fövenypart szánalmasan kicsi, jellegtelen, az út bal oldalán meg a várva várt édesvízű tó egy kis pocsolya, s ami a legfontosabb: darab madár sincs rajta. Oké, gyerünk tovább, a Cominóval szemközti kikötőig. Út közben – közel a végállomáshoz – gyönyörű karsztvidéket érintettünk. Gyönyörű nekem – másnak talán csak egy köves puszta. De az ilyen puszták gyakran a legérdekesebbek, s hangulatosak is, ha az ember időt szán rájuk, és kicsit közelebb hajol a növényeihez, ha egy kicsit a madarait keresi. Már a buszon mondtam, hogy egy ilyet meg kell néznünk.

Később épp egy ilyen karszt és a tenger találkozásánál barangoltunk 🙂 

A kikötő nem egy szívmelengető hely. Megszólított minket egy srác, s valamit a hajókról és a szigetekről magyarázott, mondván: itt nincs semmi. Ő, máltaiként talán valóban úgy érezheti, de mi másként láttuk a dolgot. A kikötő nyugati oldalán ott volt a kék tenger, s a tengerből kibukkanó szirtek. Dél felé pedig nagy sziklafalak, karsztfennsík. Úgy döntöttünk, hogy felsétálunk a tenger fölé magasodó hegyekre, a karsztra – miután Mara harapott a kikötőben egy szendvicset.


Az egész mediterránumra oly jellemző karsztos tengerpart megannyi búvóhellyel (Fotó: Mara)

Mindenekelőtt letrappoltunk a kikötő melletti szirtekhez. A köveket kicsipkézte az ultramarinkék víz, s néhol újabb medúzákat láttam benne. Itt sajnos Mara esett egyet, rögtön a legelején, de szerencsére nem ütötte meg magát nagyon. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy csak én megyek ki a szirtek végére, ő addig megkapja az átszállásnál szedett mandarint.


Egy szív a parton. Az Omega régi dala jutott eszembe: “Fagyos lett a szívem, kemény, mint a kő. Menekülj, amíg nem késő.” – De nyugalom, maradt bennem annyi ízlés, hogy ott a helyszínen nem énekeltem el 🙂 (Fotó: Centauri)

Nem tudom, mire számítottunk. Főként nem tudom, Mara mire számított, vagy mit szeretett volna a leginkább, de amit az a nap adott, az a karszt, arra nem voltunk felkészülve.

Először egy műúton indultunk felfelé, de hamar letértünk róla a karsztra, és kimentünk a leszakadás szélére. Először láttuk, hogy a tenger fölé magasodó sziklafalakban számos helyen széles, a parttal párhuzamos hasadékok nyílnak. Ezek némelyike annyira széles, hogy akár bele is zuhanhat az ember, másrészt azt jelzik, hogy e hasadékok mentén omlik majd le a következő tízezertonnás kőtömb a partra vagy tengerbe.

Rég jártam ennyire vadregényes, szakadékos és szédítő helyen, ráadásul erős szél fújt néha, így aztán megremegett a lábam fotózás közben.

Mara viszont egészen közel ment a sziklaperemhez, ami annak fényében elég ijesztő volt, hogy a parton egy viszonylag veszélytelen helyen is elesett. Később rájöttem – különösen egy nappal később –, hogy ez Mara speciális, utánozhatatlan, a világon egyedülálló működése. Veszélyes helyeken úgy iramlik, néha teljesen indokolatlan szökkenéssel, akár az alpesi zerge, ugyanakkor egy sima-lapos kis sétányon képes elbizonytalanodni, s ha a hely végképp biztonságos, akár el is eshet, ráadásul úgy, hogy utóbb se ő, se én – és senki e kerek világon – nem tudhatja, miben akadt el a lába, már ha egyáltalán elakadt valamiben. 🙂


Végig ilyen sziklaperemek mentén haladtunk fel, és egyre feljebb – napnyugtáig 🙂 (Fotó: Centauri)

A leszakadások közeléből mindenesetre elparancsoltam. Később meg ő parancsolt el a hasadékok mellől. Fotózás során érdemes észnél lenni; állítgatások, keresgélések során könnyű elvéteni a lépést. A későbbiekben aranyszabály lett, hogy kereszthasadékok túloldalára nem megyünk át, még egy rövid fotózás erejéig sem.

Mara mozgásának, létformájának van egy másik specialitása is.

Nagyobb távolságba gyönge szemüveget kellene használnia, viszont nem tűri meg magán a szemüveget sokáig. Nekem viszont közelre kell másik szemüveg. Ketten együtt elvileg tökéletesen látunk, én messzire, Mara közelre, a gond csak az, hogy az élet csupa olyan helyzetet hoz, amikor a kettő koránt sem egészíti ki egymást. Mondjuk, Mara magyaráz valamit a térképen, én egy darabig erőlködöm, de míg le nem veszem a szemüveget, nem látok semmit. Ennél is gyakoribb és visszatérő motívum a barangolások során, hogy meglátok valamit, s szólok Marának: „Nézd! Ott egy búvár!” (Valóban láttunk egy könnyűbúvárt a sziklaszirtről.) Mire Mara: „Aha, aha. Az a piros az?” „Nem, a piros az egy bója. A búvár a sárga.” Vagy: „Nézd, milyen furcsa az a hegy!” Mara: „Aha, tényleg, mintha látnék valamit!” Mivel látnivaló bőven akad, távol is, ez egyre csak ismétlődik, és bár Mara időnként felveszi a szemüveget, ahogy mondtam, sokáig nem bírja magántartani. Végül már szórakoztat minket a dolog. Én újra és újra távoli madarakra, távoli sziklákra, épületekre, növényekre mutatok, Mara pedig mindig majdnem „lát valamit”. Később jövök rá, hogy a TWO ON TEH ROAD egyik célja épp az volt, hogy valakivel együtt lássuk a dolgokat,

mondom is Marának, hogy ehhez képest, én látom, amit ő nem, ő meg azt látja, amit én nem. Ideális páros. 🙂 Végül is hazaérve megbeszélhetjük, melyikünk mit látott Máltából.


A német akcentussal beszélő “koboldnéni” itt épp azt magyarázza – ha jól emlékszem – hogy a növény levelei addig jók, míg nem virágzik (Fotó: Centauri)

Épp csak megindulunk felfelé, amikor szorosan a sziklafal vonalát követve egy koboldszerű hölgy jön velünk szemben, s megszólít minket, csak azért, hogy a figyelmünkbe ajánljon egy növényt. Összemorzsolja a levelét, és megszagoltatja velünk.

Rendkívül finom, fűszeres illata van, leginkább a kakukkfűre emlékeztet.

Mara szerint talán német a hölgy (az akcentusából ítélve), de bárhonnan is érkezett, igazán kedves, hogy megállít minket. Azt is mondja, hogy a növényke levelei kiválóak teába.


Az “Adam Sude-terasz”. Akkor azt hittem, ez a legtöbb, amit Adam Sude számára Máltán találhatok. (Fotó: Mara)

Még feljebb már látunk egy sziklateraszt is. Itt kezd el motoszkálni bennem az Adam Sude -regény. Ahogy azt korábban írtam, az utak egyik célja anyag- és helyszíngyűjtés az Adam Sude-ról szóló regényhez. Másutt is kedvelem az elhagyott, panorámás sziklateraszokat (például a tihanyi Külső-tó fölött vagy a Badacsonytomaj fölötti bazaltbánya kőteraszait), csak itt a Földközi-tengerre nyílik kilátás. A terasz túloldalán ráadásul egy barátságos fövenypart ékelődik a sziklafalak közé.

Az öblöt rögtön el is nevezem Adam Sude – öbölnek.

Ideális hely. Pazar kilátás, lent föveny – mi kellhet még egy száműzött számára? Mara lő rólam pár fotót a sziklateraszon, s nem is gondolom, hogy mennyivel jobb és hátborzongatóbb területeket találunk nemsokára, nem sokkal feljebb a tengerparti karszton.


Adam Sude öble a sziklapárkányról erős zoommal (Fotó: Centauri)

Mivel későn értünk a kikötőhöz, igyekeznék mihamarabb a lehető legfeljebb jutni, Mara viszont szeretne lemenni a partra, oda, amit Adam Sude-öbölnek neveztem el. Végül is ezúttal sem kell sokat győzködni, leereszkedünk. A parton lézengenek páran, belenyúlhatunk a tengervízbe, megkóstolhatjuk ismét, én meg felfedezem, hogy a Valettában és a kikötőben is látott lila medúzákból egész raj csápol a parti vízben.

Végre hosszabb felvételt készíthetek az újdonsült kamerával. Nekivetkőzöm, Mara pedig kölcsön adja a sztreccsnadrágját, hogy a fotókon ne alsógatyában legyek.

Ma már tudom, hogy a felvételek egészen jók lettek – legalábbis ahhoz mérten, hogy ezek életem első hosszabb vízalatti, tengeri felvételei. Filmezés után megmutatom, hogyan lehet tengerparti homokból várat csepegtetni; ezt gyerekkoromban a Tiszánál tanultam, és sokat szórakoztam vele a Fekete-tengernél. Felmerül, hogy fürödjek egyet, de egyrészt a víz nem igazán csábító, másrészt jobb volna másra használni a fennmaradó időt. Viszont vágtatok még egyet a parti vízben – mivel olyan vagyok, mint az aranyhal, aki állítólag három perc múlva mindent elfelejt. Én is elfelejtem, mit olvastam a máltai medúzák csípéséről, és arról is, hogy pár perce még a sekély vízben medúzarajokat vettem fel.

Vígan szaladok fel és alá – de megúszom.


Medúzafilmezés előtt (Fotó: Mara)

És akkor egy rigó repül át a part fölött. Lomhább, mint a mi rigóink és feltűnően sötét.

„Bocs, kicsit elszaladok”, mondom Marának, kikapom a távcsövet a hátizsákból, és úgy ahogy vagyok, vizesen, mezítláb futok a part túloldalára. Mire odaérek, sehol senki, illetve csak néhány rozsdafarkú, pár vörösbegy. Csak egy pillanatra látom egy régi parti épület kőmellvédjén, s abban az egy pillanatban olyan madárnak tűnik, akit több mint harminc éve keresek – mindig, ha mediterrán tengerparton járok. Ám sosem találtam. Nem sokat látok belőle, de határozottan az az érzésem, hogy egy kék kövirigó repült át előttünk,

ám terepi madarásznál aranyszabály: olyan faj esetén, amit sosem láttunk még, csak akkor mondunk bármit is, ha az 120%.

Nem 110%, nem 100%, hanem legalább 120. Ez meg nincs talán 80% sem. Szar ügy. Ilyenkor van az, hogy az embert elkapja a hév, beveti magát a sziklák közé, a bozótba, esztelenül addig megy, figyel, kutat, míg a madarat valahogy újra kézre keríti, s meggyőződik róla, hogy teszem azt valóban kék kövirigó (nem mellesleg Európa egyik legszebb madara) vagy csak egy fáradt fekete rigót nézett be.


Született pár különös hangulatú fotó az erős ellenfényben, a szikrázó napsütésben, a szikrázó tenger bűvkörében – nem mellesleg tipikus kék kövirigó élőhelynek tűnik 🙂 (Fotó: Centauri)

De én nem keresgélek sokat, némi csalódottsággal fordulok vissza a tengerparti szikláktól, nem akarom Marát hosszú időre magára hagyni, ráadásul, amikor visszanézek, hogy integessek neki, nem látom sehol. Látom a hátizsákjainkat a parton, de Mara sehol. Indulok is vissza, a partra vezető lépcső alján Mara áll, s rögtön világos, baj van.

El nem képzelhetem, mi történhetett abban a négy percben, míg a rigót hajkurásztam.

Mint kiderül, elveszett a sálja. Abban reménykedünk, hogy valahol a lépcsősoron esett le, de nem találjuk. Marát szokatlanul érzékenyen érinti ez. Mintha mondjuk én elhagytam volna a kamerát. Kábé. Két választásunk marad. Visszafelé indulunk, hogy megtaláljuk a sálat, akkor azonban aligha marad időnk bármi másra, vagy elengedjük ezt a kérdést. Mara kissé nehezen, de a továbbindulás mellett dönt. Én meg gondolom: ha Ő ilyen könnyedén túlteszi magát a „sál-ügyön”, én sem pörgök tovább holmi mediterrán rigókon.

Este már úgy gondoljuk, hogy mindezért cserébe kaptuk azt az estét – s mindent, ami a fennmaradó alkonyi órákba még belefért.

Folyt. köv.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂


Ja és: aznap egy tengerparti naplemente volt az eléggé el nem ítélhető cél, ahogy én mondtam, mindenképp kell lőni egy szupergiccses, lájkvadász fotót, anélkül nem mehetünk haza 🙂 (Fotó: Centauri)

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.01.21. Keverés-kavarás a tengerig (Málta 4. fejezet)

2020.01.20. Első bravúrom – rúdtáncos lettem Máltán

2020.01.19. Éjszakai repülés – új föld a lábunk alatt – 2 fejezet

2020.01.19. Az előkészületekről utólag – Málta 1.fejezet

22 Comments:

  1. Máltán sosem voltam, és tervben sincs, de azt a kék kövirigót megnézném! 🙂 Persze, hogy rögtön rákerestem. 🙂

  2. Nagyné Ica

    Két dolog fogalmazódott meg bennem.
    1: Milyen csodálatos dolog ilyen szabadnak lenni! 💕
    2: Igazi kalandorok vagytok! 😎

    • Nagyné Ica

      … és persze csodás felvételek. 🤗

    • 🙂 értem, de persze rögtön eszembe jut, amit annak idején az Elle magazinnak mondtam: a szabadság a legnagyobb kincs, ezért a legnagyobb dolog, amit egy másik embernek adhatunk, ebben az értelemben azért is szükségem van rá, hogy egyszer lemodhassak róla (nagyjából így) 🙂

  3. Cen’! Összerakod majd egy albumba a máltai képeket itt a honlapon?? Jó volna, szeretném lapozgatni! 🙂

    • Épp írni akartam Icának is, hogy

      1. Most először van esélyem rá, hogy elégedett legyek a havi képanyaggal
      2. Csak töredékét tudom berakni a szövegekhez

      viszont készítek majd galériákat, idővel, hamarosan, vagy mihelyst lehet, de most például előbb szeretnék végre dűlőre jutni a videóval, és persze behozni az elbeszélés lemaradását, mert ha nem igyekszem, így maradunk örökre, s mindig hetes késéssel lesz olvasható, mi történik épp – és hol 🙂 🙂

    • Rengeteg képről van szó – 2020.01.17. volt életem egyik legszebb, legeredményesebb, “legfotósabb” napja; nagyon igyekszem hozni mielőbb mindent

  4. Élvezet olvasni,látni, mozgalmas, látványos, “veszélyes”😊csodás,napjaitok ” pillanatait”.
    A szabadságot nagyon tetszik, ahogy leírtad.
    Köszönöm, már vártam írásod, nemhiába.😊🙃
    Szép estét!🙃

  5. Ibolya Nagy

    A szabadság szépsége.
    Szép estét!

  6. Szabó Edit

    Amit a tengerek kékségéről írsz, az nagyon igaz. 🙂
    Az Égei-tengert először képeslapon láttam, és azt mondtam, hogy a képet túlszínezték, olyan kék tenger pedig nincs. Aztán a saját szememmel láthattam, hogy de, bizony van. Azt hiszem, azt hívják azúrkéknek. Az Északi-tenger pedig valószínűtlenül mélykék.

    A máltai galéria ötletét én is támogatom! S ha esetleg csináltál volna egy képet a homokból csepegtetett várról is, annak nagyon örülnék. Ilyenről még nem is hallottam. 😮

    (Csak egy apró észrevétel: a poszt elején az ITT mögött nincs link.)

    • talán hihetetlen, de szerkesztésnél akadt olyan kép, ahol levettem a természetes színből 🙂 szerencsénk volt, jó időnk, és ahogy később megbeszéltük, az is közrejátszhatott, hogy míg nyár elejére kisül Máltán minden, addig januárban tavaszi állapotok vannak, valószínűleg ilyenkor a legélénkebbek a színek, s nemcsak azúrkék tengert találunk, hanem smaragdzöld hegyoldalakat is, mintha valahol északon vagy Skóciában járnánk.

      A csepegtetett várról próbáltunk fotót lőni, de az utolsó pillanatban jutott eszembe, és akkor – mielőtt megszületett volna a kép – összedőlt. De készítek majd újat, s mutatom. 🙂 – igyekszem mihamarabb 🙂

      a linket javítom – köszi

      • Szabó Edit

        A csepegtetett várról készült kép nem sürgős ám, türelmesen kivárom, amíg elkészül.
        Készülhet a kép akár a Duna-deltánál is. Annak is örülnék! 🙂 🙂

  7. Vettem ma mandarint:-) Milyen jó olvasni a barangolásokról. A tengerben mindig azt szerettem, hogy olyan kifürkészhetetlen, vonzó a kékség meg a mélység, a fröccsenő víz a sziklákon. Időtlen és megunhatatlan. Mara sálját elvitte egy szirén s micsoda fordulat lenne, ha a csodafa alatt találná meg, a sós tengeri illatot és langyos cirógató szelet magába itatva. Nagyon szépek a tengeres képek- régmúlt időket idéz. Jó búvó hely Adam Sude számára.

  8. Marsovszki Viktória

    ám terepi madarásznál aranyszabály: olyan faj esetén, amit sosem láttunk még, csak akkor mondunk bármit is, ha az 120%.
    Nem 110%, nem 100%, hanem legalább 120. Ez meg nincs talán 80% sem.
    idézet bezár
    kb. így?
    https://www.youtube.com/watch?v=gRlaXSVyeWs

  9. Marsovszki Viktória

    Február 2., 22. megyek utánuk. Először gyűrűzésre, Szegedre, aztán pedig az ásotthalmi Mezítlábas Tanyára gyalog a pusztán. Talán…. 🙂 TALáLKOZUNK A hósármánnyal. 🙂

  10. Marsovszki Viktória

    De egy fülespacsirta sem volna rossz, most annak örülnek a Madarászok. 🙂 Viszem a képüket, hangjukat, a távcsövet. 🙂 Kösssz, hogy ezt adtad nekem! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?: "Nem mindegy, hogy egyetlen új infó durván félmillióval, vagy durván 50 millióval növeli az elme lehetőségeit." 2020.08.11. 16:28

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?:
    "A felvett információk nem feltétlenül, nem törvényszerűen kapcsolódnak össze hálózattá, nem válnak egy szupersztráda részeivé automatikusan. Ilyen robbanások kezelése egy szint felett többlet képességeket igényel, alighanem ezt nevezzük zsenialitásnak. Gyakori az is, hogy bármennyi infó jut is be az agyba, azok fragmentumok lesznek."

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."