2020.01.19. Az előkészületekről utólag – Málta 1.fejezet

2020.01.14. Budapest – Indulás előtt

Tekintsük lehetőségnek ezt a káoszt. Alkalomnak arra, hogy egy olyan kezdőpontból szemléljünk mindent, amely pontot a felkészülés idején nem választhatott az „elbeszélő” az elbeszélés kezdőpontjának.


2020.01.19. Ember tervez, isten végez – vagy ahogy szoktam volt mondani, tervekre azért van szükség, hogy legyen valami, amitől eltérhetünk. Terv nélkül minden lóg a levegőben. Nem mondom, hogy nem volt terv, de be kell látni, erőtlen volt kissé, vagy inkább a felkészülésünk mondható foghíjasnak. Ez sok mindent megmagyaráz – azzal együtt, hogy jó pár dolog nem úgy működött, ahogy gondoltuk, vagy egyáltalán nem működött sokáig.

Így aztán felborult minden, és gyakorlatilag a permanens improvizálás állapotába kerültünk.

Egészen jól tűrtük. S miután kirobbant a káosz, kiderült, hogy a szálláson gyakorlatilag nulla a wifi, miután ismét hozzáférhetetlenné vált a Facebook, miután, s miután, azt látom a legcélravezetőbbnek, ha elmesélek mindent a legelejéről. A kezdetektől. Tekintsük lehetőségnek ezt a káoszt. Alkalomnak arra, hogy egy olyan kezdőpontból szemléljünk mindent, amely pontot a felkészülés idején nem választhatott az „elbeszélő” az elbeszélés kezdőpontjának. Egyrészt épp benne volt nyakig, másrészt minden erejét ezer és egy terv és gond, és érzés kötötte le. Ezernyi bizonytalanság, kétség, másik oldalról hit és dac háborgatta a nap minden órájában.

Az első – s most már úgy tűnik, fényévekre távolodó időpont – az a pillanat, amikor a kandalló előtt, a karácsonyfa alatt ülünk, én a lépcsőnél, Mara a kandallóval szemközt, mindketten egy kényelmes horgászszékben, s bár magunk is alig hisszük, de jegyet fogalunk egy máltai gépre.

Mara meg is kérdezi, többször is, hogy most tényleg foglaljunk két jegyet?


rétes szilveszterre

Amikor ezt a rétest sütöttem, már volt két jegyünk Máltára 🙂

Itt közbe kell vetnem egy fontos infót, amiről nem írtam még. Azért is, mert sokan kívánnak nekem-nekünk jó pihenést. Először is nem pihenni járunk, ez kiderülhetett abból a posztból is, amit a TWO ON THE ROAD céljairól írtam (ITT), másodszor – s erről nem esett szó még

– csak olyan út jöhet szóba, ami nullszaldós, vagyis nem kerül többe, mintha itthon maradnánk. Tudom, ez meredeknek tűnik, de lehetséges, és sok mindent megmagyaráz, többek között a máltai úttal kapcsolatosan is.

Az ünnepek után a mélybe zuhannak a repülőjegyárak. Íme: Máltára 15.000 forint volt egy jegy odavissza. Ha térülök-fordulok egyet Budapesten, többe van, mint ez az út. Ez a nullszaldó-kritérium a magyarázat arra is, hogy miért állítottam magamat-magunkat egy olyan megoldhatatlannak tűnő feladat elé, miszerint egy kis táskával kell biztosítani mindent, fotózást, kamerázást, munkát, s egyáltalán mindent, ami a hétköznapokhoz kell. Mert ha már poggyászt visz magával az ember, hamar belefut abba, hogy bár a jegyet szinte ingyen kapta, a poggyász díjával együtt már mélyen a zsebébe kell nyúlnia.


Ez a kicsi zsák kell kiszolgáljon, bármerre járunk + néhány zseb 🙂

De vissza az olcsó jegyekhez. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik élnek ezzel a lehetőséggel, így aztán gyorsan fogynak a jegyek. Volt is egy pillanat, amikor a kinézett járatra már csak két jegy maradt. Azon túl, hogy felettébb csodálkoztunk magunkon – én kiváltképp csodálkoztam Marán, s azon, hogy ennyire bevállalós – ösztönzően, sürgetően hatott, hogy karácsony után pár nappal csak két jegy maradt.

Mondtuk is, ez talán jel, hogy foglaljuk le hamar. S úgy is lett. A két ünnep között egyszer csak előállt az a helyzet, hogy van két jegyünk Máltára. Az új év már így köszöntött ránk.

Jó darabig hihetetlennek tűnt. És persze ezzel egyidejűleg számos más utat is megnéztünk. Málta minden szempontból nyerőnek látszott. Nemcsak az ára miatt, hanem mert egy sziget. Pontosabban több sziget, de ahogy Mara mondaná: „spirituális értelemben” mindenképp az. Elég távoli ahhoz, hogy kezdőlépés legyen. Az ott töltött idő pedig elég rövid ahhoz, hogy tesztút lehessen. Én Adam Sude és a madarak miatt gondoltam a legjobb kezdésnek. Adam Sude – ahogy azt korábban írtam – gyakran menekül a saját fajtája (a többi ember) elől, ennyit a regény befejezése nélkül is biztosan tudok róla;

hol barlangokban, hol hegységekben húzza meg magát, néha több száz évre, de a legjobb rejtekhely mindig egy sziget. Mint amilyen a Földközi-tenger közepén Málta.

Ami pedig a madarakat illeti, nem is annyira az új, eddig sosem látott madárfajokra fájt a fogam, mint inkább arra, hogy a saját szememmel lássam azt a helyet, ahol a világ legnagyobb madármészárlása folyik. Bizonyára sokan hallottatok róla, hogy a Máltán megpihenő vándormadarak millióit lövik le évről évre, s ez állandó vita tárgya többek között Málta és az Unió között. Gondoltam, milyen jó lenne, a helyszínen nyomozni egy kicsit.

A jegyfoglalást követően persze az intenzív felkészülés napjai jöttek volna – rendes körülmények között. De az elhatározás, a tett annyira hirtelen volt, hogy jószerivel épp csak a legfontosabbakra maradt idő, s még az indulás előtti napon is futkosni kellett. Például, hogy szerezzek egy Málta térképet.

Ebből aztán később viszonylag sok galiba keletkezett.

Mara egyik legnagyobb parája az volt – ezt sokat emlegette –, hogy képtelenség bepakolni egy kicsi táskában mindent. Az világos volt, hogy egy fogkrém kell, nem kettő, egy kicsi uniszex tusfürdő, s nem kettő, és így tovább, de ezzel együtt is lehetetlennek tűnt, főként annak tudatában, hogy nálam viszont olyan nem mindennapi dolgok elmaradhatatlanok, mint egy határozókönyv, távcső, kábelek, töltők „tömege”. Amikor Mara erre újra meg újra visszatért, én mindig azt mondtam, nagy határozottsággal, hogy nem lesz gond, megoldjuk, végül is mi kellhet ott, azon a klímán?

Valójában én sem hittem, hogy ez megoldható, egyszerűen csak tudtam: nincs más választás – máskülönben ugrik a nullszaldós-kritérium.


mara málta

Mara is ebből az egy hátizsákból él 🙂

Utólag már szinte nevetséges, hogy a légitársaság által megadott méreteket mennyire komolyan vettük. Én például három nappal az indulás előtt jutottam el odáig, hogy új hátizsákot vegyek, s centivel mentem be a boltba. Ma már tudom, hogy a repülőgépeken sem eszik annyira forrón a kását. Igaz, az utolsó pillanatig bizonytalanok voltunk ebben a kérdésben. Mara még felvetette, hogy létezik egy 10 kilós küszöb is, s úgy látta, hogy az én zsákom akár 10 kiló is lehet, s előttem is volt egy olyan kép, hogy mérlegelnek, vagy csekkolásnál elkezdik centivel méregetni a táskámat, de úgy voltam vele, ha kell, addig nyomorgatom, addig ügyeskedem, míg bele nem fér a légitársaság által megadott 20x25x40 centis keretbe.

Hozzátartozik a történethez, hogy abszolút működött nálunk „az újszülöttnek minden új” effektus. Mindketten keveset repültünk, ami annyira talán nem is gond, annál inkább meghatározó, hogy mindketten régen.

Én például utoljára Lengyelországba repültem életem első író-olvasó találkozójára. Azt sem tudom, mikor volt már. Mara még régebben, ráadásul ő tart is a repüléstől. Írtam róla, hogy az egyik visszatérő rémálma is a repüléshez kapcsolódik (ITT). Akik gyakran repülnek, azok számára az indulásunkból aligha érdekes bármi is, hisz úgy szállnak fel egy járatra, mint ahogy mondjuk én egy expresszre. Felszállnak, utaznak, és leszállnak, és ennyi az egész. Nekünk azonban olyanná vált ez az út, mintha életünkben először repülnénk.

Talán azért is, mert tudtuk, hogy ez nem csak egy kiruccanás. S ha minden igaz, nem is egyszeri fellobbanás, egyszeri kaland. Sok szempontból vizsgáztunk mind a ketten.

Az utolsó itthon töltött 24 óra egészen hihetetlennek tűnt. Szerintem egyikünk sem volt egészen magánál. Abból a szempontból, hogy tettük persze, amit kellett, ami praktikusnak vagy szükségesnek tűnt, de nem tudom, ilyenkor az ember hiszi-e a lelke mélyén igazán, hogy nemsokára valóban elmegy, felszáll, s egy olyan helyen lesz, amiről korábban nem is álmodott. Mindketten kiléptünk a komfortzónánkból, mondanám, leginkább Mara, de nem hiszem. Ahogy korábban szintén írtam: nekem a vadon inkább otthon. Viszont ez a sok szempontból mégiscsak triviálisabb „világjárás”, tőlem teljesen idegen.

Szükségszerű, de szokatlan.

Az indulás napján még vadul dolgoztam mindenfélén. Szinte az utolsó percig. Éjjel lejártam az utcára dohányozni. Esett egy kis hó. Hideg volt. Másnap szürkeség. Egykedvű, egyrugóra járó Főváros. Indulás előtt egy órával még nem pakoltam be. Nem tudtam, beférek-e az új zsákba. Mara már javában próbálkozott. Végül időre végeztünk mindketten, s elindultunk a reptérre.

Azt hiszem, alapvetően annyi szorongással járt az a nap, hogy a szorongáson túl mást nem is igen érezhettünk. Esetleg annyit még, hogy egészen valószínűtlen minden.

A reptéren hamar felmértük a terepet. Egy kedves hölgy kérdéseinkre válaszolva azt javasolta, csekkoljunk be, jobban járunk vele, a túloldalon mindent találunk, ihatunk egy kávét, találunk mosdót, dohányzóteraszt, kilátást a reptérre. Szeretem, hogy viszonylag gyors és határozott döntésekre vagyunk képesek – ahogy a TWO ON TEH ROAD-ról is döntöttük kb. 10 perc s a karácsonyfa alatt. Oké, akkor menjünk be. Egy kis bénázással be is juttottunk. A jegyeket Mara nyomtatta ki előző nap, én azt sem néztem meg, mi van rajta. Csak a kapunál fogtam fel, hogy van egy kód is, s azt kell a kapu érzékelőjéhez tartani, kicsit nehezen ment, de aztán nyílt a kapu, majd következett, amitől a szívem mélyén a leginkább tartottam: az ellenőrzés. Cipő le, a zsákból szinte minden holmi ki a szürke műanyagtálcákra, főként a laptop és egyéb műszaki eszközök, nadrágszíj kifűz, s áttipegés a kapun.

Sokan voltunk, nagy pörgés, keveregtek a tálcák, s az emberek, Marát el is vesztettem szem elől pár percre,

s bár a dedektoros kapunál nem csipogtam be, a zsákomat megállították, adtak egy másik tálcát, mondván túl sok a műszaki holmi, s ezt célszerűbb mind kipakolni. Oké, kipakoltam a maradékot is, újra átküldték a zsákot az alagúton, végre mindent visszakaptam, félszemmel láttam, hogy Mara már túlesett a processzuson, hamar én is összerendeztem a motyót, összerendeződtünk, egymás mellé rendeződtünk megint, s irány a terminál.

Mondtam Marának, hogy legutóbb járva a terminálon (lásd lengyelországi út) emlékezetesen finom tokajit kóstoltattak itt. Voltaképp még a mondat végére se értem, amikor jobb kéz felől – épp ott, ahol évekkel korábban – látjuk, hogy ismét (még mindig? 🙂 🙂 ) tokajit kóstoltatnak. Annak örömére, hogy már a terminálon vagyunk, s erősen úgy fest, nem csak dumáltunk, hanem most valóban úgy elhúzunk innen, mint a vadludak, élünk a lehetőséggel, és iszunk egy korty tokaji szamorodnit – a legjobb fajtából. Eszement finom, leginkább a késői szüretelésű tokajira emlékezetet, közelebbről a Hétszőlő Birtok készített ennyire finom késői szüretelésű hárslevelűt és furmintot 1999-ben és 2000-ben.

Mozgásunkat – mint oly sokszor a soron következő napokban – egyfajta tanácstalanság jellemzi. De mindig csak időleges tanácstalanság, ami azért természetes, s ami itthon is megvolna, ha egy vadidegen helyre térnénk be.

Nem tudjuk, merre van a dohányzóterasz, hol vannak a mosdók, hol vannak a kijáratok, hol kell majd felszállni a gépre. Úgy döntünk, hogy első lépésként iszunk egy kávét, s egyúttal infókat gyűjtünk. Az első utunkba kerülő standnál kérünk két presszó kávét – csak óvatosan, semmi költekezés. Ez a továbbiakban is nagyjából így marad. Megtudjuk, hol van a terasz, látjuk, mindenütt kijelzők, ahol folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a járatokat, a máltai gép is ki van már írva, s percre pontosan megadva, mikor írják ki majd a kijárat számát is.

Megnyugodva várjuk a kávét, közben a pultos sráctól megtudjuk, hogy négy évet töltött Máltán.

Érdeklődünk a biciklikölcsönzés után, az ugyanis, hogy miként fogunk közlekedni, e pillanatban még nagy kérdés. Az én javaslatom az, hogy kerekezzünk. Utólag belátjuk naiv elképzelés volt. A srác mondja is, hogy kerékpározni Máltán nem egy nagy flesh, s nem is biztonságos, inkább béreljünk kocsit, s ne aggódjunk, hogy a máltai kocsik jobb kormányosok, hamar megszokjuk majd, éjjel egyáltalán nem gond, csak nappal kell arra ügyelni, hogy az ember a jó sávba kanyarodjon – én meg gondolom magamban: na de ki akar éjjel furikázni? De rendes a srác, közvetlen, segítőkész, ám Marával rögtön tudjuk, hogy kocsit eddig sem akartunk bérelni, s ezután sem akarunk.

Felbattyogunk a kávéval a dohányzóteraszra, amit mindketten barátságosabbnak érzékelünk, mint a terminál csillogását-villogását, a sok üzletet, kirakatot. Kicsit egy pubra emlékeztet, és a műanyag sátor miatt a hajdani Moszkva-térre. Ott volt hajdanán a metróállomás felett egy nagy pavilon. A repülőgépek látványa engem is mindig csodálattal töltött el, de úgy érzékelem, hogy Marát még inkább – s ebben a csodálatban azért benne van az is, hogy fél a repüléstől. Például amikor azt kérdezi többször is:

„Hogyan bír el ennyi embert egy repülő?” Vagy amikor azt mondja: „Azt hiszem, a repülés hit dolga is. Hinni kell benne, hogy egy ekkora gép ennyi emberrel meg csomaggal a levegőbe emelkedhet.”

Ez a téma – mondjuk így – végig velünk marad. Talán feszültségre utal az is, hogy kér pár slukkot a cigarettámból, amint az is, hogy forralt bort szeretne inni. Korábban is említette, hogy felszállás előtt nem ártana egy szíverősítő. Bemegyünk a sátorba, azzal a határozottsággal, ami már azt a tudatot is önmagában rejti, hogy pár óra múlva koránt sem lehetünk ennyire határozottak, hisz egy vadidegen helyen kell boldogulni. A törzsvendégek lazaságával kérünk egy forralt bort, amit Mara javaslatára együtt innánk meg, ám a hölgy közli, hogy épp zár, s forralt bor már nincs. Oké. Erről ennyit – meg a határozottságról.

Eltolunk még egy cigit, aztán vissza a terminálra, megnézzük, kiírták már a máltai járat kapuszámát, s mikor látjuk, hol kell a gépre szállni, úgy döntünk, nem keringünk többet, megyünk, s beszállunk.


Jó döntés. Az elsők között érkezünk, mégis hosszú a sor. A sort kettéválasztják, balra mennek a vip-utasok, ők két csomagot vihetnek, és elsőként szállhatnak fel a gépre. Jobbra meg mi, és a hozzánk hasonló könnyűszerkezetes lények.

Kezünkben a jegy, az útlevél, nálam csak az igazolvány, hisz az Unión belül maradunk.  Nemigen beszélgetünk. Mara inkább hallgat.

Én néha fecsegek kicsit, hogy oldjam a feszültséget. Azt hiszem szerény eredménnyel. Meglepő, de nem látni jelét annak, hogy különösebben az okmányokkal foglalkoznának, azzal, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, a jegy rendben, akkor mehetünk. Látunk a közelben egy Ryainer gépet, azt gondoljuk, arra szállunk fel, de nem, miután hosszan várakozunk egy folyosón, buszra szállítanak minket, ami pedig kifut velünk a pályára. A buszon mondja Mara:

„Jó látni, hogy azért mások is izgulnak.”


Folyt köv. még ma. 🙂

Addig is itt egy kicsit megújított térkép, rajta az első elért célponttal. Átszíneztem, a piros lesz a megtett út, elért cél. Tartalmilag is változás, hogy a lehetséges irányok némelyikébe egy vékonyabb bordó vonal vezet – ezek a lehetséges irányok közül azok, melyek a közeli jövőben a leginkább valószínűek 🙂


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.01.16. Kevergés Máltán, kavarás a neten

2020.01.14. Tudjuk hányféle út – na de mivégett?

Jack London túra – Csavargás 5000 forintból egy hónapig

2020.01.14. Két ember, két álom

11 Comments:

  1. Patai Mária Zsuzsanna

    Most is a vadonban vagy, csak ez most az “embersűrűs, gigászi”…Drukkolok, hogy sikeresen szálljatok fel és le!

  2. Szabó Edit

    Nagyon részletes és érdekes beszámolót kaptunk, köszi! 🙂 Máris olvasnám a többit.
    Számomra meglepetés volt, hogy az Adam Sude-hoz keresel helyszíneket, mert ebből az derült ki, hogy még nem fejezted be a regényt. De örülök, hogy sikerrel jártál, mert arra számítok, hogy ez időben közelebb hozza majd a befejezést.

    Tetszik az új térkép! Átalakult egy mosolygós napocskává, ami az úticéljaid felé szórja a sugarait. 🙂

  3. Te “könnyűszerkezetes lény”, én nagyon jól szórakoztam! Olvasnám még tovább, tovább…. ! 🙂 🙂
    Remélem megkóstoltad a fáról a narancsot, mert az olyan ízélmény, hogy sosem felejthető. A nálunk kapható narancs, a nyomában nem érhet. Én Olaszországban ettem fáról narancsot, citromot, azóta nagy csalódás itthon mindkettő.

  4. Már forró a 2. fejezet, rakom-adom nemsokára, tán egy órán belül olvasható lesz 🙂

    • Nagyné Ica

      Most olvastam az első részt!
      Nagyon élveztem! 🤗
      Már tervezés és az indulás is izgalmas volt. Várom a továbbiakat. 😊
      Kicsit ismerős volt a helyzet, nagyon hasonlított az én első olaszországi utamhoz…igaz az busszal volt és a Népliget volt a kiinduló pont. De nekem, vidékinek ez is nagyon új volt.

  5. Marsovszki Viktória

    De jó, hogy nem váltottál egot, mert már azt hittem! 🙂 Sikeresebb utat kívánok, mint eddig volt! Belejöttök, mire a végére értek. Vagy sokkal hamarabb is már! Döcög, hisz egy teljesen új létállapot ez, tanulni kell. Számomra legfontosabb most, hogy ugyanaz vagy, aki eddig voltál, Cen! Tanulsz megküzdeni a “civilizációval” (civilizálatlansággal) is, a Vadonod után. 🙂 Járjátok sikerrel, sok tapasztalattal gazdagodva kicsit kiismerve a Világnak ezt a másik terepét! 🙂 Úgy tűnik, itt még teljesen védtelenek vagytok, de beletanultok, biztos vagyok benne! Ha jól gondolom, ez az egyik fontos célotok! Járjatok sikerrel!

  6. Már vártam a beszámolót az indulás kalandjairól, örülök, hogy rögtön ugorhatok a folytatásra ☺️

  7. Marsovszki Viktória

    cen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük