2020.01.20. Első bravúrom – rúdtáncos lettem Máltán


Az első fotó a reptérről kilépve – 2020.01.14. este 9 felé 🙂 (Fotó: Centauri)


Nem gyúrtunk rá, de mi eleinte abszolút háromműszakot nyomtunk le Máltán – bevallom, részben a felkészületlenségünk miatt.


2020.01.20. „Itt vagyunk.” Ez az a nem túl sokat mondó kijelentés, amit jó párszor elismételtünk a máltai reptér előtt. Talán még hozzátettük néhányszor a szintén nem túl ütős „nem hiszem el” fordulatot. De pár percig tényleg nem hittük el. Később beszélgettünk erről, vajon, hogyan működik ilyenkor az agy, a psziché, mely csak annyit érzékel, hogy szinte mindent újra be kell töltenie. Semmi sem ugyanaz. Nem szólhat bárkihez bárhogy, minden fordítva van, ez egy inverz világ, nemcsak a kocsik járnak fordítva, de még a kapcsolók is mások: nálunk lefelé van lekapcsolva a lámpa, és felfelé van felkapcsolva, itt meg felfelé van lekapcsolva, s lefelé kapcsolódik fel. S mik azok a növények? – kérdezheti ilyenkor az agy. Mit néz most kisgazdám? Az Instát vagy a Facebookot? Ott látott már pálmafasorokat sokszor, ott látott utoljára.

De valami azt mondja: ezt itt nem az Insta, nem a Facebook, és ez az édes virágillat sem orgona, nem gyöngyvirág, nem hársfa. De akkor mi? Talán virágzó kaktusz? – teszi fel a kérdést az agy.

Már ha felteszi egyáltalán. Talán olyan ilyenkor, mint az idegenbe kidobott kutya: csak áll és szagol, nagyokat szippant a levegőbe, s próbálja kitalálni, miért nincsenek ismerős szagok, ismerős utak, emberek, részletek. S ha talál valamit, egy padot, bármit, amit valaha valahol látott, abba kapaszkodik. Mondjuk, mint a reptér előtti parkolót, kocsik állnak, szélvédők csillognak, csakhogy az sem stimmel egészen, a szélvédőkön rettentőre nőtt babérmeggyek és pálmák tükröződnek, és a kormány is rossz oldalon van.

Ez az egyik létfontosságú tapasztalat, ezt nevezem hasznos stimulációnak. Ez az, ami kibillenti a pszichét a rendes kerékvágásból – már ha (és ez fontos) nem turistaként érkezik az ember, nem pihenni jön, nem sütkérezni, nem shoppingolni, nem azért, hogy az Instára újabb álvilágot gyártson. Gondoljátok át: az utazások többsége azért kerül sokba, mert az utazó pénzzel váltja meg a biztonságát, pénzzel váltja meg, hogy bárhol épp úgy lehessen, mint otthon. Taxi vigye a címre.

Lehetőleg olyan komfortfokozatba, amilyenből eljött, sőt, ha lehet, eggyel vagy kettővel jobba. Pénzzel váltja meg, hogy épp úgy azt ehessen, amit csak akar, akárha otthon, a Nagykörúton, Debrecenben vagy Keszthelyen lenne.

Erre mondja Jack London: az ilyen utas csak „egyműszakos”. Járjon bárhol a világon, legyen az új város New York vagy Berlin, ugyanabban van, csak a cím más, csak a londinerek mások, ám a világ, amiben él, ugyanaz, s ezért ő maga is ugyanaz, „egyműszakos” marad.

Nem gyúrtunk rá, de mi eleinte abszolút háromműszakot nyomtunk le Máltán – bevallom, részben a felkészületlenségünk miatt. Ugyanakkor tudtuk jó előre, hogy az első út nem is igen lehet más. Van, amire persze felkészülhet az ember, de akad pár dolog, amire egyszerűen lehetetlen felkészülni,

főként akkor, ha nyílt sisakkal, derékig kigombolt inggel, szabadon és a kiszolgáltatottságig fokozodó nyitottsággal rongyol be egy vadidegen országba.

Sötétben érkeztünk Máltára, viszonylag későn, este 9 felé, s aznap csak egy feladat maradt hátra: elfoglalni a szállást. Az utóbbi hetekben megnéztem néhány máltai videót, elolvastam pár beszámolót, és találkoztam azzal a problémával, hogy Máltán nem egyszerű odatalálni egy címre. Egyrészt Málta nemcsak sziget, hanem egyúttal egy mediterrán labirintus is, s ráadásul nagyon sok utca és település név ismétlődik.

Közlekedésünk kérdése az érkezés pillanatában még mindig nyitva állt, azt viszont tudtuk, hogy a címre busszal kell menni. A járatot meg is találtuk, de nem egészen voltunk tisztában azzal, hogyan megy a jegyvásárlás. Utóbb aztán mindent megértettünk. Erről kicsit később. Miután felszálltunk a buszra, az első élményünk Málta kuszasága, és a máltai sofőrök sajátos stílusa. Nem mondhatni, hogy a harmonikus, gömbölyded, andalító vezetési stílus elkötelezett hívei volnának.

Imádják a padlógázt és a satuféket. Némelyik járat e kettő dinamikus váltakozása.

Első utunkon még álltunk a buszban, hogy jobban lássunk. Pár nappal később, egy tengerparti városban (Bugibbában) beszéltünk egy máltai férfival, miután a buszsofőr azt sem tudta megmondani, hogy a saját vonalán szerepel-e egy bizonyos megálló. Ez a máltai férfi viszont útbaigazított minket, s elmondta, hogy a száz helyről jönnek dolgozni Máltára, Indiából épp úgy, mint a Fülöp-szigetekről (!), ezért aztán a helyi sofőrök gyakran semmit sem tudnak a helyről, ahol dolgoznak, kár is őket faggatni. Talán a padlógáz és a satufék gyors váltogatása is egyfajta ázsiai stílus, semmint máltai. Ki tudja? Indiából vannak emlékeim buszozásról, s azok kissé hasonlóak.

Ráadásul a máltai utak többsége rendkívül szűk, kanyargós, s temérdek körforgalom tarkítja. Mármost a máltai (vagy nem máltai) sofőrök a körforgalomban is épp csak annyira lassítanak, hogy fel ne boruljunk, ennek következtében, aki állva utazik, jobb, ha erősen kapaszkodik. Ahogyan például én tettem az első este. Csakhogy hiába kapaszkodunk erősen két kézzel, lábbal képtelenség kapaszkodni. Ennek következtében kétszer és kilódultam a helyemről, másodjára egész látványosan. Két kézzel a csőbe kapaszkodtam, míg a lábaimmal a levegőbe emelkedve tettem egy bő 180 fokos perdületet, akár egy rúdtáncos. Szerencse, hogy a kezem nem csúszott le a rúdról, máskülönben repülök is egyet, szabadon, a busz belsejében, akár a sirály. Ezek után úgy döntöttünk: jobb ülni.


Ha busszal közlekedünk Máltán, az első, amit meg kell tanulni: a busz csak akkor áll meg, ha látványosan integetünk 🙂 (Fotó: Mara) 2020.01.15.

…és ha szerencsénk van, tényleg megáll 🙂 (Fotó: Mara) 2020.01.15.

Az levegő tavaszi volt, nem meleg, de nem is hideg. A megállót sikeresen megtaláltuk, ott azonban semmit mindabból, amit a szállásadónk szerint látni kellett volna. Fel alá járkáltunk tanácstalanságunkban.

Utóbb ezt is beláttuk: GPS nélkül barangolni Máltán kissé meredek.

Az én telefonom nem is alkalmas erre, Mara telefonjáról meg valami okból eltűnt az az alkalmazás, ami segíthetett volna. Végül kénytelenek voltunk felhívni a szállásadót, aki hosszan navigált minket, de vajmi kevés eredménnyel. Végül lesétált értünk. Mint kiderült nem voltunk messze, de ha nem segít, akkor elkeveredhettünk volna egészen messzire is.

A szállás szép volt, bár kicsit hideg, és az érkezés estéje egyébként sem sikerült jól. Kicsit frusztrált minket a szállásfoglalás előtti kóválygás, még inkább, hogy a wifiről kiderült, hogy gyakorlatilag olyan, mintha nem is volna, a laptopom óráig is karikázott, mire betöltötte a Google-t, amikor aztán betöltötte, abban sem volt öröm, két raklapnyi mail várt, hogy megint elérhetetlen a Facebook-oldalam (a Pennatus), ráadásul olyan üzenetek és hozzászólások vártak a neten, amitől réteslappá nyúlt az arcom.

Ahogy Dan Coolbirth mondaná: sokáig csak néztem, mint a gázálarc.

Határozottan úgy tűnt, hogy míg mi egy másik világba, egy szigetre értünk, a net is megváltozott, s átkerült egy másik, számomra tökéletesen érthetetlen és vadidegen dimenzióba. Némi tűzoltás után és néhányak bíztatására nagy nehezen túltettem magam az egészen, s azt hiszem, Mara is (bár ő is kiakadt rendesen), inkább megterveztük a másnapot. Az első értékelhető napot Máltán.

Ekkor már világos volt, hogy nemcsak a kocsi, de a kerékpár sem jöhet szóba. Máltán nem is igen látni kerékpárosokat, kölcsönözni ugyan lehet, Mara talált is kölcsönzőt, de csillagászati áron, s amennyit a buszból láttunk, elég volt ahhoz, hogy belássuk:

bár az Unió legkisebb országában vagyunk, mégis elég nagy ahhoz, s elég dimbes-dombos, hogy a kerékpározásról letegyünk végleg. Így maradt a busz.

Tudtuk, hogy lehet venni több napos olcsó bérletet, amivel faltól falig közlekedhetünk szabadon, de azt az infót kaptuk, hogy legközelebb csak Valettában. Valetta amúgyis látványos, híres tengerparti város, hát úgy gondoltuk, másnap reggel az első utunk oda vezet. Két gondot kell megoldanunk: egyrészt bérletet kell szerezni, másrészt egy Málta térképet – azt ugyanis Budapesten sehogysem tudtunk felhajtani.

S még valami a szállásról. Tudtuk, hogy Málta legégetőbb gondja az ivóvíz, de én speciel úgy gondoltam, a házakban azért biztosan van. Mara kételkedett, s neki lett igaza. Mikor megkérdeztük erről a tulajt, megdöbbenve szembesültünk azzal, hogy

a csapvíz egyrészt kicsit sós, másrészt ólomszennyezett, gyakorlatilag enyhén mérgező.

Vizünk nem volt, a repülőre nem vihettük fel, a reptéren nem vettünk, de szerencsére egy palack víz a szobában várt ránk. De a másnapi program részévé vált a vízszerzés is.

Mondanám, fantasztikus érzés volt végre ott lenni, lepakolni, felvenni a ritmust, de nem mondhatom. Nem is tudom, milyen érzésekkel feküdtünk le végül. De lefeküdtünk, csoda, hogy elaludtam, s reggel viszonylag jó hangulatban ébredtünk – bár inkább azzal az érzéssel, hogy sok a dolgunk, semmint azzal az örömmel, hogy végre láthatunk valamit.


Az első, aminek szívből örültem Máltán – érik a narancs a szállással szemközti háznál 2020.01.15. reggel (Fotó: Centauri)

A szállástól pár lépésre volt egy kis bolt, az első utunk oda vezetett volna, hogy vizet vegyünk és némi harapnivalót, ám előtte ásványvízből forraltunk egy kávét, én pedig kimentem a teraszra. Az első, ami örömmel töltött el, hogy a szemközti ház kiskertjében érik a narancs. Azért ez szívmelengető érzés volt, ahogy az enyhe, áprilist idéző reggel is, amint az áthúzó seregélyek, egy Csilcsalp-füzike a narancsfán, és két veréb.

Két veréb, ami egy kicsit másként csiripelt, mint az otthoniak, és lassabb-veretesebb volt a reptük is.

Bár csak pillanatokra láttam őket, s mindkettő tojó volt (vagyis gyakorlatilag határozhatatlan, mivel a verebek esetében csak a hímeknél markánsak a faji különbségek), de akkor már erősen reméltem, hogy az első napon új fajjal is gazdagodhatok.

Miután elindultunk a Valettába tartó buszhoz, alig mentünk egy utcányit, újabb verebekbe botlottunk. Először azt hittem, a házi veréb olasz alfaját látjuk, az olasz verebet, de hamar elbizonytalanodtam, és a határozó is hamar elbizonytalanított, kiderült ugyanis, hogy Máltán egy másik, teljesen különálló verébfaj, a berki veréb is él, de hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, Máltán leginkább a berki veréb és a házi veréb „állandósult hibridje”, az úgynevezett máltai veréb. Nem érzékelitek rosszul – igen, ez ennyire kusza, nekem is. Kicsit több utánajárást és az irodalom tanulmányozását igényli, hogy ezt a kérdést rendbe tegyem a magam számára is, mindenesetre aznap kezdődött a verebek nyakló nélküli, random fényképezése, akkor is, ha azt sem tudtam, mit fotózok épp. Úgy voltam vele, „lövök” minden verébre, aztán majd letöltés után, digitális nagyitással megnézem, melyik micsoda.

Mara, bár nem ismeri a madarakat, angyali türelemmel viszonyult a nagy máltai verébkérdéshez, valahányszor megmutattam neki ugyanabból még egyet, vagy megálltunk, csak hogy egy ismeretlen verébről újabb képet lőjek kétszáz méterről.


berki veréb máltai veréb málta

Ezt a képet még aznap, Valettában lőttem a tengerparton – szerintem berki verebek vagy máltai verebek 🙂 ezt a kérdést még tisztázni kell (Fotó: Centauri)

Sőt, amennyire láttam, tetszettek neki, aranyosnak és szépnek találta őket, főként miután egy tengerparti kávézó ereszén végre sikerült igazán értékelhető képet készíteni egy párról.

Az út előtt és a repülőn sokat poénkodtam a kaktuszokkal, annyit, hogy végül felmerült az is, hogy talán megtévesztenek az internet képei. Mara mondta, hogy van talán valahol egy park vagy botanikuskert, s abban van egy mutatós kaktusz, és az összes turista azt az egy kaktuszt fényképezi körbe.

Végül komoly kétségeim támadtak Málta kaktuszállományát illetően.

Ám amikor reggel a boltba mentünk, rögtön felfedeztünk egy nagy kaktuszbokrot, ami egy kőfal tövéből gyomként nőtt a magasba. Az első nap első órái tehát minden várakozásunkat igazolta, voltak helyi menő verebek, érett a narancs (amiről előzőleg nem tudtunk), és a kaktuszról is kiderült, hogy valóban Málta egyik legjellegzetesebb növénye, már csak az maradt hátra, hogy ellenőrizzük:

Máltát valóban minden irányból a Földközi-tenger haragos és mélykék vize veszi körbe?

Folyt. köv. hamarosan 🙂


és virágok, bármerre járunk 🙂 (Fotó: Centauri)


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Email cím*


2020.01.19. Éjszakai repülés – új föld a lábunk alatt – 2 fejezet

2020.01.19. Az előkészületekről utólag – Málta 1.fejezet

2020.01.16. Kevergés Máltán, kavarás a neten

17 Comments:

  1. Ha még lesz utad Máltára, már profi leszel, vérprofi, madarakból is! 🙂
    Ez a fajta útleírás is valami alfaj lesz a műnemek között, vagy hibrid? 😀 😀 Nekem nagyon bejön! 🙂

    • Máltára mostanában nem készülök 🙂 de ebbe bele kell rázódni, s úgy gondolom, a következő akciók simábbak lesznek.

      ami a műnemet illeti: tekintsük egyelőre kísérletnek – de örülök, hogy tetszik. Jövök a folytatásokkal 🙂 s egyre több képpel, részlettel. Köszi a figyelmet!

  2. Szabó Edit

    Köszönöm a főoldali videót is. Nagyon tetszik!
    Már rájöttem, hogy érdemes azokra is rákattintani. 🙂

    • Szabó Edit

      Ha utazom, nálam mindig van legalább egy palack víz. Az éhezést elviselem, de a szomjazást nagyon nem. 😕 Állandóan azon járna az agyam, hogy hogyan tudnék vízhez jutni.

    • a főoldali – és az oldalsáv – videói néha informatívak is lehetnek 🙂

      igyekszem úgy összekapcsolgatni a honlap apró zenés-képes-írásos darabkáit, mintha azok egy puzzle darabjai volnának 🙂

      • Szabó Edit

        A jobb oldali sávban lévő Moby videót már többször megnéztem itt az oldaladon – főleg nyáron. 🙂 Nagy kedvencem!

        Figyelek és próbálom majd megfejteni, hogy hogyan illenek össze a puzzle darabkái. 🙂

  3. Ibolya Nagy

    Igen, a főoldal videójánal megálltam, méltó bevezető a poszthoz, a nyers valósághoz, ami egyre szebb és szebb lesz, remélem!
    Köszönet a remek fotókért, na és a Dan idézetért és már a madarak is képben vannak.
    Legyen brutálisan szép és jó a folytatás!☺️🐠🦑🐟🌄

    • szebb lesz, és izgalmasabb is – a harmadik napon rátaláltunk (tök véletlenül) egy máltai Robinsonra, ha tetszik egy Adam Sude-ra, aztán pedig egy olyan gyöngyszemre, hogy a lélegzetünk elállt

      s ami egészen különös: temérdek fotó van Máltáról, azokról a helyekről is, amiket az említett két napon bejártunk (egyébként műhold képek alapján választottunk, nem leírások alapján), de a Google-ban található fotók szinte egyáltalán nem adnak vissza semmit abból, amit mi találtunk és láttunk. Azt remélem, hogy ilyesformán sikerül olyan képeket hoznom, ami új lehet még annak is, aki már ezer máltai képet nézett végig – de nem akarok előreszaladni, inkább tartom a metrumot 🙂

  4. Nagyné Ica

    Azt hiszem a komfortzónából való kilépéssel nem volt gond…mindenre pedig nem lehet felkészülni. A Máltán szerzett tapasztalat pedig hasznos lehet a következő utatokon…igaz más ország, más környezet, más szokások.
    Lehet ebből még útikönyv is. 😊

    …a buszok leintése szerintem egész Olaszországra jellemző. Én pl. Padovában csodálkoztam rá erre a “szokásra”.

    Élmény olvasni 😊

  5. Én mindig a főoldali videókkal nyitok.😊
    Klasszak!Felmelegszem tőlük!🌞🌺🙃
    Jól esik a kis tavaszi ” érzet”, holott a telet is imádom.🙃Szép, izgalmas napokat!🙃

  6. Szabó Edit

    Nem kell rá tovább várni! 🙂 🙂
    A világháború küszöbén regényfolyam következő része – végre!! – Centauri írása:

    https://ligetmuhely.com/liget/csalka-elso-boldog-napja/

    És figyeljetek a villanásra! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük