Mitől leszek művelt? Mi a műveltség egyáltalán?
Nem mindenkinek egyértelmű ez. A művelt főknek sem. És ha egy klasszikus művelt embert kérdezünk meg erről, Horatiusszal vagy Dosztojevszkijjel felel. Ha most egy művelt embert kérdezünk meg erről, a válasza szinte garantáltan érvénytelen, belterjes, és félrevezető lesz. Mert műveltség alatt alapvetően humán műveltséget értünk sajnos mind a mai napig.
Annak ellenére, hogy nem kell nagy ész, de még nagy művettség sem annak belátására, hogy ha a műveltség arra hivatott az életünkben, hogy jobban igazodjunk el a világban és jobban ismerjük azt (márpedig arra hivatott), akkor ez elképzelhetetlen a minket fenntartó élővilág – mint elsődleges alap – ismerete nélkül. Vagyis: míg a műveltség elsődleges jegyének könyvek, áriák, szimfóniák, festmények, történelmi események ismeretét tartják, addig logikusan (voltaképp megkérdőjelezhetetlenül) elsődlegesnek a velünk együtt élő fajok, az élő rendszerek törvényeinek ismeretét kell tartanunk
– hisz ezek nélkül nem jöhetne létre egyetlen ária, egyetlen drámai színmű, de még egy haiku se.
Ha tehát műveltek akarunk lenni – és nem korlátolt képességű sznobok (medvebocsok) – akkor ne a hagyományos értelemben legyünk műveltek. Ne váljunk humán értelmiségiekké. Ne riasszon el minket, hogy a tudományos és természettudományos műveltség sok szempontból komolyabb kihívások elé állít, mint egy Mozart-darab.
Legyünk kalandvágyók és merészek!
– e kettő nélkül valódi műveltség el sem képzelhető. Ne hezitáljunk, vágjunk bele. Ne legyünk kishitűek sem. A sznob, a gőgös elit sugallja minden percben, hogy a tudása megközelíthetetlen és érthetetlen – összességében érinthetetlen – tudás. De ez hazugság. Jóval többen találhatnak ezernyi kaput a valódi műveltség és tudás szférája felé, mint azt az elit, a sznobok áthatolhatatlan és nem kissé nyomasztó tömege sugallja.
Arról, hogy mi is a valódi műveltség, pontosabban arról, hogy milyen groteszk is a műveltség-felfogásunk, a kerek egész műveltség zavarba ejtő hiánya, arról egy 2018-as eset jut eszembe mindig. Azért, hogy az akkori “élmény” minden íze megmaradjon elevenen, és ne idecitált emlék-befőtt legyen mindez, szó szerint idézem akkori blogomat és naplójegyzetemet.
Mitől műveltség a műveltség? – avagy ordító lovak!
2018.09.10.
Ma dobtam egy hátast – nem rögtön, hanem órákkal később, pontosabban az előbb, amikor tettem egy kört az udvaron, és hallva a minden korábbinál intenzívebb szarvasbőgést, végre eljutott a tudatomig, hogy mi a bánatot hallottam délután.
Történt kies vidékünkön,
az isten háta mögött, a zöldellő erdőknek édes nagy fogságában, hogy új telekszomszédom lett. Nem egészen most, kicsit régebben, de hát itt egyáltalán nem vagyunk egymás szájában, alig-alig látjuk egymást, mindenki a saját mezején sertepertél, ha meg kimozdulunk, csak elsuhanunk az úton, a fák alatt, egymás mellett, és ezzel nincs is baj, jól van ez így, aki idejön, nem trécselni akar. Mármost az új telekszomszéddal csak látásból ismertük egymást, néha biccentettünk, ha kocsival találkoztunk, gondoltam, itt az ideje a bemutatkozásnak. Át is sétáltam ma délután, bemutatkoztam, üdvözöltem az új lakót a környéken, aki pár mondat után megkérdezte: „Magának vannak lovai?” Visszakérdeztem: „Lovak? Hol?” – majd némi gondolkodás után hozzátettem: „Ja, igen, nekem is van.” Erre a pali: „Akkor a maga lovai kiabálnak. Szoktuk hallani.” „Mit?” – kérdezek vissza, és erősen gondolkodom, kiabál-e az egy szem, kicsi pónim. De nem, az nem kiabál.
„Halljuk mindig, ahogy ordítoznak – magyarázza tovább a pali.
„Ordítoznak?”
– kérdem én nagy csodálkozással. „Ja – mondja a pali –, halljuk őket minden éjjel.” És akkor fény gyúl a fejemben. „Ó, azok nem lovak! – mondom – azok szarvasok! Szarvasbőgés ideje van.” „Ja, olyan bőgésféle.” „Igen, azok szarvasok” – mondom, és mutatom neki, hogy mostanság éppen honnan hallani őket. „Igen, igen, pontosan – erősíti meg a pali. – Szóval ezek szarvasok.” „Aha – mondom mosolyogva, és még hozzáteszem – Errefelé így megy ez minden ősszel, itt ez az egyik legnagyobb esemény.”
Aztán az előbb – ahogy azt már írtam – tettem egy kört az udvaron. Eszement, mi folyik. Tegnap már eldurvult a helyzet, három bika is randalírozott a területemen, és akkora csetepatékat csináltak, hogy a teraszon is tisztán lehetett hallani, ahogy egymást csépelik. Na de ma! Épp csak elmúlt nyolc óra, és már szól az összes harsona. Csak az én oldalamon, vagyis az én birtokomat határoló patak mentén legalább 7-8 bika bőg, nem is tudom, hogyan keveredett ide ennyi hirtelen, egymás szavába vágva bőgnek, ordítanak, hörögnek, ilyet még nem hallottam, nem is egyenként, hanem kórusban! Odébb még vagy 10-12 bika.
Lenyűgöző! – egészen az.
És akkor eszembe jut az újdonsült telekszomszéd, meg az ordító lovak. Véletlenül se szeretnék olyan benyomást kelteni, mintha én bárkit is lenéznék, ha teszem azt, a szarvasbőgésről azt hiszi, lovak ordítanak, de azért ez kiverte nálam a biztosítékot – itt egy példa arra, amit oly régóta kifogásolok. A természettudományos ismeretek miért nem képezik részét az úgynevezett általános műveltségnek?
Az értelmiségi, miért horkan fel, ha valaki nem ismeri a Faustot, ugyanakkor miért legyint nagyvonalúan, ha valaki nem tud felsorolni kapásból tíz halat vagy madarat?
Nincs ez rendben így. Szerintem. És hogy ez mennyire súlyos, itt a példa: áll velem szemközt egy hajdan városi ember, aki kiköltözött ide öregségére, és amikor bőgnek a szarvasok, az ordító lovak tulajdonosát keresi. Beszarás. Én meg tegnap, honlapszerkesztés közben a vadonnal élő emberről meg társadalmi konvenciókról írtam – hát itt a konvenciókkal is súlyos gondok vannak. Ha gondoljátok, olvassátok el azt a pár sort is.
De azért maradjunk vidámak, bizakodók, éberek, elnézők, s mindenek
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Leonardo”
Megint betalált ez a cikk- az én egyszerű kétkezi munkás Apám aki imádta a gyümölcsfáit, meg az erdőt, öregségében – már bőven túl hetvenen – órákra elment egy Jákob botja szerű nagy husánggal meg a kutyájával az erdőre sétálni- Anyámat meg kiverte a frász hogy hol van- szóval Apám szavajárása volt ” az az ember műveletlen, mert lenézi a másikat”. Azért az brutális, hogy valaki úgy leéli az életét, hogy nem tudja van szarvasbőgés….Ezt a cikket megosztom. Nagy divat lett ugyanis, hogy a fővárosból vidékre költöznek tehetős emberek, nagy területeket vesznek, ki is posztolják mit hoztak létre az elhagyott porták házaiból. Magyarföld közel van a mi falunkhoz, ott épült egy ökumenikus fatemplom az erdő ölelésében egy dombon, hála Rátóti Zoltán színész tiszteletbeli polgármesternek, szóval azért vannak jó történetek is, vagy ott van Rudolf Péter szintén színész aki az Őrségben vett sok éve nagy portát, vagy a Borbás Mária a hagyományőrző birtokával, meg a főzőcskéivel, vagy azt hiszem talán a Csuja Imrének van kaszálós gyümölcsös kertje szintén az Őrségben, szóval üdvözítő történetek is vannak, akik tudatosan mennek vissza a természetbe s talán tudják is hova kerültek.
Ó, az a 2018- as poszt az új szomszéddal es az ordító lovakkal. Emlékszem rá és az
édes pónira, aki hiányzik a fotóidról, Cen’ , nekem hiányzik.
Az eset hasonlít arra, amikor a faluba költözőt zavarja a kakas kukorékolása.
Feltételezem, azért felismeri, hogy mit hall.