John McLaughlin, Paco DeLucia, Al DiMeola – Friday Night in San Francisco

2018.12.23. 10:08 Megvan az a kép, amikor a vájtfülű zenerajongó hátra dől a kanapéján, és lehunyt szemmel, elszigetelődve mindentől és mindenkitől, csak a zenére figyel? Általában modorosnak látjuk ezt a képet. Legalábbis én. Gyakran azt sugallja az ilyen ember, hogy az ő élvezeténél semmi sem fontosabb. És azt is, hogy egyedül ő képes igazán értékelni a minőséget. Ő az, aki megadja a módját – ellentétben a bunkókkal. És még sorolhatnánk, mi mindent idézhet fel a vájtfülű zeneértő tökéletes befordulása. De ha van zene, amit hajlamos vagyok én is, ezzel a befordulással hallgatni, akkor a világ három legjobb gitárosának összjátéka – legendás felvétel ez.

Jellemzően már a felvétel időpontjában is az volt: legendás – holott a legenda keletkezésének egyik, s talán legalapvetőbb feltétele a kellően hosszú idő.

Ám vannak ritka esetek, amikor rögtön tudjuk: ez itt nem semmi; annyire nem, hogy ez itt már most, rögtön, azonnal legenda. Minden pillanat – egy pillanat alatt. Hallgassátok! Különösen jók a közönségreakciók. Ha valaki nem értené még pontosan, mit jelent a virtuózitás, akkor most bizonyára megérti. És még egy dolgot kiemelnék, ez pedig a humor. A zenében – az íráshoz képest – viszonylag ritkán bukkan fel a humor. Arra a humorra gondolok, amikor nem a szöveg poénos, hanem a zene maga. Nahát itt van humor is! Az első persze – és legfontosabb – mégis az, hogy itt van három ember, három brutálisan nagy gitáros, és ők leülnek három szál gitárral, és játszanak. Játszanak a hangokkal, a hangszerekkel, egymással, a közönséggel.


 

Dobos a szomszéd szobában – Justin Johnson

Mindörökké Pink Floyd

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.